Soha sem feleltem meg senkinek sem, ebben az esetben ide sorolhatom magamat is. Életemben nem éreztem magamat ennyire szabadnak, mint most itt a híd tetején. Csak egyetlen egy lépés szakít el a vakító örök sötétségtől, ahol végre önmagam lehetek majd. Végre idáig eljutottam, nem fordulhatok vissza!
Vagy mégis?
Évekig emésztettem magamat kívülről belülről. Soha sem lehettem önmagam, miért lettem volna? A fiúk képen köptek, a lányok lenéztek. Szüleim... a szüleim szemében már rég meghaltam, fel sem tűnt nekik mivé változom. Az egész csak egy kis depresszióval kezdődött. Semmi extra sírás napi szinten, a zenébe menekültem.
Csak egy aprócska vágás... gondoltam ezt évekkel ez előtt... a kezem jobban hasonlít egy óvodásnak adott lapra, mint emberi testrészre. Gyötörtem magamat éveken keresztül, de végre eljutottam ide.
Úgysem tudod megtenni!
-DE!-ezzel az egy szóval búcsúztam az élők sorából. Eltűnhetek végre!