Madárijesztő

Az emberek sokszor azt kívánják, bár ne látná őket senki, s olyanok lennének, mint akik egyáltalán nem léteznek. Azt kérik, hogy hagyják őket békén, s kezeljék úgy jelenlétüket, mintha nem is volnának ott. Mégis, mikor semmibe veszik véleményüket, nem törődnek érzéseikkel és elhanyagolják őket, egyszerűen megsértődnek.

Nem látott semmit a madárijesztő.

Nem hallott semmit a madárijesztő.

És nem is érzett semmit.

Talán a szántóföld közepén ácsorgó szél mutatványosa még csak létezni sem létezett. Talán egyedül ő tudta, hogy ott van, csak benne tudatosult, hogy ő él, még ha csak egy egyszerű bábként is, amit a szél irányított. Meglehet, hogy néha még a varjak és hollók is figyelmen kívül hagyták őt.

Látta a zöld mezőket, a megannyi tévelygő pipacsot a veteményesek között, a magas hegyormokat, melyek az ég határát súrolták, de nem tépdeshette le a virágokat, hogy saját szalmakazal hajába tűzze őket, se nem mászhatott fel, megmászni a bérceket. Teste két darab fából állt; lábak nélkül élt ő, a megcsonkolt bot. Képtelen volt a magasan szálló repülőkkel és madarakkal együtt, hasítani a levegőt, hiába is szerette volna. Szárnyak és kezek helyett két husáng alkotta karját, melyen megtépázott kockás ing lógott. Hiába nyújtotta őket az ég felé, mozdulatlanságát, keresztre feszítettségét nem tudta leküzdeni semmiképp sem. Egyedül továbbra is csak inge lobogott a szélben.

Enyhén, nagyon haloványan, irigységet érzett, holott neki nem is tulajdonítottak érzéseket az emberek.

Nem szabadott volna éreznie, a hatásokkal szemben teljesen érzéketlennek kellett volna maradnia.

Mindig is álmodozott azokról a mesékről, amikben a magányos madárijesztőket megtalálta a szerelem és emberré változtak egy-egy csók által. Ha a varangyos békának sikerülhet, neki is, nem? Fantáziált arról, hogy ilyenek vannak, és valóban megtörténhetnek ezek az esetek, elvégre őket, ócska rongyokból csavart madárijesztőket, ember mintájára készítették. Akkor mégis miért ne válhatnának valódi emberekké?

Abba bele se gondolt, hogy az embereket meg Isten teremtette, a saját maga képére, az emberek mégsem válhattak istenné, esetleg csak istennek képzelhették magukat a nárcisztikus személyiségek.

Általában boldogan nézte az embereket, csodálattal fordulva feléjük. Azonban mikor egyszer csak a földre papok jöttek dolgozni, dühössé és ingerültté vált. Addig a parasztok olyan becsületesen művelték és gondozták a terményeket, a rend tagjai viszont ellébecolták a fél napot a hasukat süttetve.

Bort isznak és vizet prédikálnak – morgolódott magában.

Páran még a szerelemről is beszélgettek. Ezt nagyon elítélendőnek tartotta, hiszen tudta szerint Isten szolgáinak csak Istent szabadott volna szeretniük és senki mást. Megvetette azokat a szerzeteseket, akik a szabad ég alatt, a kéklő mennyország kapujában a saját nemükkel enyelegtek.

Egyik este a lehunyó Nap fényében ketten, kézen fogva ballagtak be a napraforgós táblába. Mindkettejüknek talpáig leért a reverenda, és míg az egyik már harmincas évei végén járt, addig a másik szinte még gyermek volt. A fény virágai eltakarták tisztátalanságukat és ennek tettbeli megvalósulását.

A horizont alja rózsaszínes árnyalatban pompázott, hagyta magát a szél ecsete által átfesteni. Néhol vörös volt, mint a szenvedély lángja, másutt pedig vakító óceán kékje tündökölt. Látta a bűnös vonzalmat bennük, majd a tisztaságot és ártatlanságot. Érezte, ahogy arcába belé hasít a légáramlat, hogy elterelje figyelmét a napraforgósból kihallatszódókról. Most az egyszer hálás volt, hogy ruháját tépdesték és a madarak köröztek a feje fölött, rá figyelve és az ő figyelmét viszontkövetelve.

Pár hét múlva egy fiatal pár, egy fiú és egy lány lépett be ugyanabba a napraforgósba, ahová azelőtt a két férfi ment egymást szeretni. Tudta, hogy nem tiltott, amit tesznek, de ezt is legalább olyan mocskosnak érezte, mint a hitszegő papok cselekedetét. A lány és a fiú teste egymásnak feszült és a fiú keze a lány szoknyája alá nyúlt, a kisasszony pedig hagyta neki – mindezt még az ő szeme láttára, úgy, hogy semmibe vették azt, hogy ő bámulja őket, mert nem tud nem figyelni rájuk.

Megrémítették, lebénították és rémültté tették. Egészen viszolygott.

Félt az intimitásnak a puszta lényétől. Ha látott egy kézfogást a szeme előtt lezajlani, egy csókot elcsattanni, avagy szeretkezés hangját hallotta, mindig hátat szeretett volna fordítani a pusztának és futva elmenekülni.

Jó lett volna ilyenkor embernek lenni, két, igazi lábbal rendelkezni, amik mozogtak volna. Kapóra jött volna egy emberi ajak is, mely szavakat formál, hogy nemtetszésének hangot tudjon adni; s végső soron az sem jött volna rosszul, ha létezését és szeme világát elismerik.

Aztán egy nap utolérték a menekülésben, még ha csak az első lépést sem tudta megtenni szíve védelmének ígérete felé. Egy lány volt az, egy fiatal, azonban annál határozottabb és nagyszájúbb lány. Barna, lobogó haja volt és jövővel kecsegtető, mélykék szeme, mely a bekövetkezendőn kívül csíntalanságot is rejtett magában.

Felpipiskedett hozzá és puha ajkaival csókot lehelt az ő nagy, rothadt zöldségekből faragott szájára. Kellemes érzés volt, lágy és könnyed lélegzetvételű, mint egy idilli vers. A lány nem ölelte át, és ő sem tudta átkarolni merev végtagjaival, de a kisasszony lélegzete megcsapta arcát a két ajakérintés között: egy élő ember szuszogott rá, valódi tüdővel lélegző, aki beszívta, majd kifújta a levegőt.

Végül a csók véget ért és a lány a barátnői felé fordult.

- Olyan, mintha egy szobrot akarnék lesmárolni. A szagától függetlenül egész kellemes.

Páran szintén felágaskodtak hozzá és az első csókjukat neki adták, ajándék gyanánt a hosszú, magányos évekért, amiket egyedül élt túl, egyedül küzdött végig, hol a téli hóban, hol a nyári nagy melegben, mikor a mező zsongott a színes és illatos virágokra szálló méhektől és egyéb rovaroktól. Fizetségül szolgáltak neki, egyfajta jutalom gyanánt.

Mikor minden véget ért, sarkon fordultak és elballagtak a lányok a falu felé. Egyedül maradt, immár ki tudja hanyadjára. Nem érzett izgalmat, amiért megérintették a fiatalok, de nem is volt ijedt vagy haragos. Egész egyszerűen megnyugodott, hogy ő nem a mesebeli herceg, akiből a csókok hatására ember lesz.

Beletörődött és beletörődő boldogságot érzett, amiért nem kellett emberré válnia és emberként élnie.

Egy madárijesztőnek nem szánták meg, hogy mit kell tennie. Csak egy dologra volt képes, és pont ezért nem is várhattak el tőle semmi mást. Nem kellett kényszerből más papokkal összefeküdnie, mert különben bántották volna, s mert félt kicsiként a nagyoktól; nem kellett a falu polgármesterének fiával hálnia, hogy pénzt szerezzen beteg anyjának, aki haldokolt, s nem kellett kényszerből, hogy le ne maradjon hülyeségben a többitől - hogy a közösség szellemét erősítse, az összetartozásét és közös szenvedését -, barátnők miatt neki is csókot adnia egy élettelen, vacak kis madárijesztőnek. Ő neki csak tűrnie kellett a szelet és elijeszteni ruhája fodrozódásával a torkos teremtményeket. Egész egyszerűen, mindössze el kellett viselnie azt, ami körülötte forgott.

Élt, látott és hallott. De semmit sem követelt tőle a világ a létezésen kívül, akkor, mikor létezését csak az állatok és növények ismerték el, de az emberek nem.

Szabad volt és ő volt a mező ura. Az egyetlen madárijesztő mérföldekre, igaz érzelmekkel a szél iránt, és örök élettel lábai előtt: egyetlen, igaz és örök.

Szabad volt legnagyobb magányában is.

_____________________________________________

Köszönöm szépen, hogy elolvastad. *-*
Remélem tetszett. ^^