Felkaptam a csomagomat és kimentem a peronra. Pontosabban csak megindultam, mikor valaki a nevemet kiabálta. Összerezzentem a hang hallatára.
Az nem lehet…
Lassan megfordultam.
A bőröndömet az út közepén hagyva, bizonytalanul indultam vissza az előcsarnokba. Mikor észrevett, intett egyet.
- Szia. Mit csinálsz itt? - érdeklődtem.
- Hát... oké, semmi frappáns nem jut az eszembe. Jöttem elbúcsúzni.
- Csak egy hétre megyek - mosolyodtam el.
- Tudom, de barátok vagyunk, és gondoltam, jó ötlet. Illetve… - még sosem volt ennyire zavarban.
Bizonytalanul közelebb lépett, rabul ejtette a tekintetemet.
- Csessze meg, elegem van abból, hogy csak barátok vagyunk! - fakadt ki, majd hadarva folytatta. - Fogalmam sincs, mikor kezdődött, csak azt tudom, hogy szeretlek, úgy, ahogy vagy, minden porcikádat. Úgy akarom elkezdeni a tanévet, hogy foghassam a kezed, hogy veled sétálhassak és rohadtul meg akarlak csókolni! De ha most nem teszem meg, még egy ilyen lehetőségem nem lesz - halkult el, majd óvatosan magához húzott, és ajkait az enyémhez érintette. A szája édes volt, mint a méz. Az sem zavarta, hogy érződött, hogy még sosem csináltam ilyet. Ott, mindenki szeme láttára csókolt meg.
- Mennem kell, mert lekésem a vonatot - suttogtam, mikor szétváltunk.
- Tudom.
- Egy kérdés. Honnan tudtad, hogy itt leszek?
- Talán utánakérdeztem pár embernél.
- Szeretlek - adtam egy puszit az arcára.
- Én is.
- Itt leszel akkor is, mikor visszaérek?
- Itt leszek - simította végig az arcomat, én pedig a tenyerébe hajtottam a fejem.
- Segítsek a csomaggal? - ajánlotta fel.
- Nem, megoldom. De a peronra kijöhetsz, ha akarsz.
- Megyek - összekulcsolta az ujjainkat, úgy indultunk vissza a bőröndömhöz.
Felküzdöttem a vonatra, aztán megkerestem a többieket. A szemem sarkából láttam, hogy a peronon mellettem jön. Leültem az ablak mellé. Kiintegettem neki, aztán az ajtók bezárultak, és elindultunk.