Ebéd után azzal a csodás gondolattal heveredtem le a fotelbe, hogy most végre pihenhetek egy kicsit. Elvégre evés után édes a pihenés.
Sajnos azonban nem mindenki támogatta a döntésem. Ezért van, hogy egy családban betöltött lehető legrosszab szerep a macskáé. Nem tud semmit se csinálni, mert a gondoskó gazdik vigyáznak rá, óvják őt. De most komolyan; ezt hogy értik? Meg kell engem menteni az alvástól? Na nehogy már.
És ez még egy dolog is lenne, ha legalább kedvességből csinálnák. Mondjuk alszom, ők óvatosan simogatnak, aztán már meg is ölelnek. Én pedig arra ébrednék, hogy dorombolok.
De az, hogy szinte kicibálnak, még csak nem is kedves, vagy tudjátok mit, egyáltalán normális dolgokra? Pff.
Dühösen fújtatva néztem rájuk, de ők csak nevettek, illetve Evelin "cuki" -nak titulált. Kösz.
- Gyere, cicc, cicc, ciccukka! - gyügyögte nekem Enedzs. Felállt tőle a hátamon a szőr.
- Ne szegény Macsekot nyaggassátok, játszunk valamit!
- Nincs kedvem! - panaszkodott Enedzs, mire Evelin szigorúan nézett rá.
- Akkor segítsetek az uzsonnában! - nézett rájuk Apa kihívóan. A lányok elgyötört arccal ugyan, de követték a konyhába.
Ekkor sikerült meglépnem - a mai nap során nem először. Most komolyan, amíg Evelin itt van, ezzel fog telni a napom?
Az elmúlt fél óra fáradtságaként sok minden felgyülemlett bennem, úgyhogy az alomhoz cammogtam. Elvégeztem a sorsom, és elbújtam egy karton dobozba, ami nyitva volt. Ez azonban nem volt olyan egyszerű, mint gondoltam volna. Mivel felülről bele ugrani nem lehetett, oldalról kellett próbálkoznom, amihez fel lehet döntenem a karton. Megcsúsztam két laprész illeszkedésénél, a zajra pedig mindenki idenézett.
Eddig valami fura játékot játszottak, amihez van egy szőnyeg, mindenféle színű körökkel. Itt egy rakás idióta pózt kellett kitornászniuk. Nevettem, főleg, ha össze estek, amit nem értek. Mi vicces van a bajtársad sérülésében?
De talán még ez is jobb volt annál, ahogy Enedzs szeme felcsillant, amint meglátott engem.

- Macsek, nem akarsz játszani? - kérdezte kedvesen. Összehúzott szemmel néztem rá, majd odamentem. Talán már nem olyan furi. De persze óvatos vagyok.
- Csak olyat, aminek Macsek is örülne!
- Nyugi, Anya, tudom már!
Felpattant, és kisietett a konhyába. Amikor pár másodperccel később visszatért, egy műanyag doboz volt a kezében.
- Tessék. Macsek, én eldobom a sütiket, te pedig elkapod a levegőben, és utána megeheted.
Ez az ötlet tetszett nekünk, már ami a gyerekeket és engem illeti. Apáék... Mondjuk úgy (diplomatikusan megfogalmazva), hogy nem álltak fejen az ötlettől. Vagyis nem igazán úgy tűntek, mint akiket lázba hozott volna az ötlet. Anya a fejét csóválta.
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet! Különben is, az étlet nem dobájuk! Ez pazarlásnak minősül! És te is tudod, hogy az, hogy van étel, nem mindenkinek ilyen egyértelmű.
- Tudom, tudom, nem kell magyaráznod - forgatta a szemét Enedzs. Majd magyarázattképpen Evelinhez fordult. - Folyton erről beszél. Az afrikaik és az indiaik sanyarú és hárányos helyzetéről. Meg hogy Magyarországon is vannak ilyenek. Untató, mi?
- Szerintem nem az - szólalt meg Enedzs és Félix nagy meglepetésére Evelin. - Gondolj bele. 6 éves vagy, heti 66 órát dolgozol. Ezt hasonlísd össze azzal, hogy neked hetente 25 órád van, ami mind fizikailag, mind mentálisan jóval kevésbé megterhelő. És neked van mit enned, tudod, hogy ez fejlődés. És van két nap hétvégéd, illetve nem hajnali hatkor kezdesz "dolgozni".
Mindenki majdhogynem tátott szájjal nézett rá, amire Evelin csak megvonta a vállát.
- De akkor is - próbálkozott Enedzs. - Szerintem ez nem olyan nagy dolog. Nézd, még élnek! Úgyhogy...
- Nem olyan nagy dolog? - vágott közbe Anya. - Ne akarj a helyükben semmi áron, mert nem élnéd túl. Vannak, akik közülük se. A lelkük néhányuknak valamelyest megedződött, de nem mindenkinek. Fizikailag pedig épp úgy születtek, mint ti, sőt, rosszabb állapotban, mert nem juthattak táplálékhoz.
Enedzs így tűnt, mintha mondani akart volna valamit, de végül csöndben maradt. Ezzel nem lehetett vitába szállni.
- Akkor mit játsszunk, Macsek? - szólalt meg elsőként Félix vidám hangon. Bírom a nyolc évesek logikáját.
- Nyúúú mi! (Nekem mindegy!) - A kiejtés fontos, az "ú" a vége felé dorombolás szerű hangja megy át! -írói megj.)
- Macsek? - hallottam Enedzs hangját. - Figyu, öhm, bocsi a masniért meg a ruhákért. Tényleg.
Bocsánatot kér? Hát jó. De ha még egyszer ilyen előfordul...
Mindenesetre hozzá dörgölőztem.
A lány nevetett, úgyhogy doromboltam neki egy kicsit. Szeress!
- Jól van, Macsek! Na, nem akarsz valamit játszani?
Bármit. Csak élvezzem.
Félix kiterelt az udvarra, ahol nézhettem, ahogy zokniban trambulinoznak. Februárban. „R” betűs hónapban. Anya - gondolom - nem igazán örült... volna, ha tudott volna róla. De amiről nem tud, az neki nem fáj, ugye?
Örültem, hogy ők jól érezték magukat. Így utólag belegondolva nem volt annyira rémes ez az egész. Igazából valamelyest érdekes volt. Nézni, ahogy Enedzs és Evelin házit írnak a szőnyegen hasalva. Ahogyan sütit sütnek. És azt is megértem (már), hogy vicces lehetett engem becsomagolni. Végül is csak egyszer élünk. Használjuk ki. Tegyünk meg mindent, amit legalább egy pillanatig élvezünk.

Csöngettek. Evelin fölfutott Enedzs szobájába, hogy lehozza a  cuccát. Ami elvileg már össze volt pakolva, de gyakorlatban már nem igen. Szerencsére Enedzs jött segíteni. (Igen, állítólag a csomag lecipeléséhez. Egyetlen kicsi csomag... Na mindegy.) Együtt túrták fel a szobát az utolsó ruhákig, ceruzákig és papírokig. Csat holmiai lenn voltak, magával az idegesítő állattal együtt, aki a ekkor konyhapult mellett aludt.
Kikísértem őket az utcáig. Evelin megölelt, miközben simogatott. Ben is olyan vészes ez a lány. Éreztem, hogy valaki néz. Körbe fordulva a tekintetem találkozott Csattéval. Amikor észrevette, hogy őt figyelem, gyorsan elfordult, és magasra felemelt fejjel igyekezett engem levegőnek nézni.
- Hétfőn tali? - lépett oda Enedzs. Evelin óvatosan letett a földre, és átölelte a másik lányt.
- Igen. Mindenképpen. Egy
rövid búcsúzkodás után a felnőttek szóltak, hogy szerintük el kéne indulni, így Evelin beszállt a kocsiba. Lehúzta az ablakot, és mosolyogva integetett Enedzsnek, aki vissza integetett. Aztán elmentek.

🐾🐾🐾🐾🐾🐾🐾🐾🐾🐾🐾🐾🐾🐾🐾

Este ismét Enedzs szobában aludtam. Néztük a csillagokat. Nem igazán látszott belőlük sok, mivel az utcák világítása és a sok gáz szennyezés miatt nagyon világos volt az égbolt is, így épp' hogy csak pár fehér pötty látszott.
- Tudod - szólalt meg Enedzs. - Én tényleg sajnálom, hogy... hát ami történt. Nem akartam rosszat.
Hozzá dörgölődztem, hogy megnyugtassam. Semmi baj. Feledjük.
Enedzs sóhajtott, és befeküdt az ágyába. Megpróbáltam a fejemmel rálökdösni a takarót. Nem sikerült ugyan, de Enedzs mosolygott. Felhúzta a takarót, és magához ölelt.
- Szeretlek Macsek - suttogta az éjszakába. - Nagyon szeretlek.

1026 szó

🍏🍏🍏🍏🍏🍏🍏🍏🍏🍏🍏🍏🍏🍏
Helló!
Nagyon bocsánat, hogy ilyen sok idő telt el két rész között, talán nekem esett a legrosszabbul. Nem tudom.
Remélem, tetszett, és volt értelme így kb. egy hónap elteltével nyilvánosítani. Amúgy még ennyire sem siettem volna.
Aliz