A portál idézés művészetét továbbra sem sikerült tökéletesen elsajátítania, így kreatív megoldásokhoz kellett folyamodnia. A szobája ablakán való kimászással pedig voltaképpen nem szegte meg Arachné szabályait.

A küszöböt ugyanis nem lépte át.

Előző útjával ellentétben Vesper konkrét úti céllal vágott neki Pentagram város utcáinak. Egy jazzklubot keresett, ami előtt már egyszer elsétált.

Nos, ha a titkon abba reménykedett, hogy ő is itt lesz, csalódnia kellett. Alastornak se híre se hamva nem volt, ettől függetlenül - kezdeti szorongásának leküzdése után - Vesper remekül érezte magát. Pontosan ilyen születésnapra vágyott. A hely atmoszférája beszippantotta őt, a zene, a tánc, no meg a külvilág apró mások számára talán egyértelmű részletei pedig megbabonáztám őt.

Igyekezett minden egyes dolgot az elméjébe vésni. Egy elkenődött rúzsfolt a hamarosan ripityára törő poháron, vándorló kezek, egy visszhangzó pofont követő hangos nevetés.

Olyan elevennek tűntek. Vesper egy nap szerette volna saját maga is megélni ezt a kiváltságot.

Egy idő után már nem csak a látvány részegítette meg őt; minél többször emelte a szájához a csapos által elé rakott poharat, a körülötte táncoló alakok annál elmosódottabbá váltak.

Nem volt tapasztalata az ivásban. Homályos emlékei ugyan voltak még halandó korából, ahogyan a családi ünnepek alkalmával a hét-nyolc éves forma Vespernek megengedik, hogy a hecc kedvéért belenyaljon a brandybe, de az messze nem készítette föl öt az ilyen és ehhez hasonló estékre. Érzékszervei fokozatosan eltompultak, néha pedig azon kapta magát, hogy az ő nevetése a leghangosabb.

A mosdó felé tartva már csak színes pacákat kerülgetett. A törött mosdókagylóra támaszkodva alig ismerte fel a tükörből visszanéző képmását. Zilált tincsei és gyakorta fókuszt vesztő szemei a napnál is világosabb jelzést adtak arról, hogy ideje távozni.

Se kedve se ereje nem volt hozzá, hogy újra átverekedje magát a tömegen, így amikor a mosdóból kifordulva nyikorogva kitárult előtte a bár művészbejárója, gondolkodás nélkül élt a lehetőséggel.

Habár járása továbbra is kissé bizonytalan volt, az arcába süvítő hűvös esti levegő megtette a hatását. A látása kitisztult tőle, de az alkohol fűtötte vakmerőségével szemben tehetetlennek bizonyult. Úgy szelte a kihalt kis sikátorokat, mintha az összes az övé lenne. Se óvatosság, se egy szemernyi félelem.

A perifériás látásában fel-felbukkanó árnyak láttán nem lassított, és főleg nem kezdett el pánikolni. Senki és semmi nem ronthatta el a szülinapos estéjét, ehhez pedig makacsul tartotta magát. Csak akkor torpant meg, amikor egy tucat különböző formájú és méretű koromfekete teremtmény - minden bizonnyal ők voltak a nyomában settenkedő árnyak - elállták az útját.

Az elé táruló látványtól felvonta a szemöldökét; a derekáig se értek fel. A felével puszta kézzel elbánt volna.

- Most jön az a rész, hogy pénzt vagy életet? - megengedett magának egy kurta nevetést. Remekül szórakozott tulajdon humorán.

A kis lények nem nevettek vele, helyette inkább megvillantották borotvaéles fogsorukat. Nos talán nem puszta kézzel... De egy kis mágiával mindenképp.

Az első párat elegendő volt nekirepítenie a szemben lévő téglafalnak. Kit telekinézissel, kit pedig puszta kézzel - vagy épp lábbal - küldött el Föld körüli pályára.

Nagyobb volt náluk, de a létszámbeli fölény nekik kedvezett.

Azután, hogy az egyik kis rohadék megkapaszkodott a lábán és nemes egyszerűséggel bokán harapta őt, kénytelen volt drasztikusabb eszközökhöz folyamodni.
Az ajkait elhagyó halk, de annál kiadósabb szitokszó áradatot követően nem gondolkodott el rajta, hogy vajon okos dolog-e ennyi alkohollal a szervezetében tüzet idézni. A bokája sajgott, a türelme pedig fogytán volt.

A tenyerén táncoló lángok ezúttal a megszokott zöld helyett türkizkék színben pompáztak. Újfent nevetni támadt kedve. Képes volt annyit inni, hogy - a legjobb tudomása szerint kéken égő alkohol - elszínezze a lángnyelveit?

A koromfekete lényecskék egytől-egyig lángra kaptak, de megfogyatkozni nem akartak. Épp ellenkezőleg, egyre többen és többen bukkantak elő a sikátor sötétjéből.

Éles karmok szántották végig a hátát, kezeikkel pedig olyan kitartóan csüngtek rajta, hogy Vesper nem egyszer kis híján az egyensúlyát is elvesztette. Egy maréknyi kitépett haj és néhány újabb karmolás árán sikerült valahogyan lerázni őket magáról. Meg kellett volna tanulnom pajzsot idézni, sopánkodott miközben feltornázta magát az egyik konténer tetejére. Akkor biztos nem ezzel a kukafedéllel a kezemben kellene hadakoznom.

A magaslat nyújtotta előny minden egyes tarkóján végigcsorgó verejtékcseppel tovább fogyatkozott. A mozdulataihoz hasonlóan az elméje is lomha lett. Fáradt volt gondolkodni és még fáradtabb varázsolni. Szapora lélegzete, mintha a megidézett lángokra is hatással lett volna. Egyikük se bírta túl sokáig oxigén nélkül.

Csak ekkor értette meg, hogy Arachné mennyire kesztyűs kézzel bánt vele. Sose hajtotta őt a tűrőképessége végére, ezáltal pedig sose tapasztalhatta meg azt az ólmos fáradságot, ami most hatalmába kerítette a testét.

Először azt hitte, hogy a szemei kápráznak; hogy a fáradt elméje a bolondját járatja vele. Az árnyék tulajdon gazdájánál is hamarabb bukkant fel a látóterében. Magas alakja végigsuhant a téglafalon, hogy aztán a koromfekete lényekre vesse magát.

Egy pillanatra úgy tűnt, nem is hadakozik, sokkal inkább egyé válik velük. Sötét karok kapaszkodtak sötét karokhoz, egészen addig, amíg Vesper képtelen volt kivenni hol végződik az egyik ördögi teremtmény és hol kezdődik a másik.

A valódi Alastor érkezésével felcserélődtek a szerepek. Az árnyéka azért még még lustán szétmarcangolta aktuális áldozatát és csak ezt követően foglalta el helyet a gazdája háta mögött. Rádió Démon sápadt arcát csak egy röpke mosoly - vagy épp vicsor - erejéig fordította a lány felé. Nem kellett megszólalnia hozzá, hogy biztosítsa felőle: ami most következik, amellett Vesper eddigi próbálkozása ócska szemfényvesztésnek fog hatni.

Habár a démon polip karokra emlékeztető éjsötét csápjai nem az ő nyaka köré tekeredtek rá, a látványtól mégis a torkára fagytak a szavak. Ez a nyers erő olyan felfoghatatlan volt a számára, hogy még a démon nyilvánvaló arroganciája felett is képes volt szemet hunyni.

Elgondolkodott rajta, hogy vajon illene-e segíteni neki... Egy két lángcsóva, csakhogy megmutassa mégse olyan haszontalan, mint amilyennek tűnhet, de végül elvetette az ötletet. Helyette ülő helyzetbe tornázta magát és úgy döntött kiélvezi a műsort; az ereje teljében lévő, mániákusan kacagó Alastor egyszerre volt lebilincselő és vérfagyasztó látvány. Egy idő után be kellett csuknia a szemét, a sok hirtelen mozdulattól ugyanis forogni kezdett vele a világ.

A kuka tetején gubbasztva elveszítette az időérzékét. Órák vagy csupán percek teltek el? Vesper nem tudta volna megmondani. Csak a hallására támaszkodhatott, a hangokból - vagy inkább azok hiányából - pedig arra következtetett, hogy a küzdelem véget ért.

Amikor kinyitotta a szemeit Alastor arca csupán egy arasznyira volt az övétől.

- Az ehhez hasonló incidensek elkerülése érdekében talán egy fokkal biztonságosabb hobbit is választhatnál magadnak, mint a sötét mellékutcákban való sétálgatás, nem gondolod kedvesem? - Forró lehelete Vesper bőrét cirogatta. Így a kuka tetején ülve pont szemmagasságban voltak. - Tudod nem leszek ám mindig itt, hogy megvédjelek.

Vesper elmosolyodott. Jóval bátrabbnak érezte magát így, hogy Alastor nem tornyosult úgy fölé.

- Eddig kettőből kétszer mégis a közelben ólálkodtál. Szóval vagy nagyon szerencsés vagyok, vagy közös hobbink van.

Vesper kettőjük helyett is megengedett magának egy kuncogást. Nem érdekelte, hogy Alastor nem osztozott az alkohol fűtötte jókedvében, ahogyan az sem, hogy a démon nevetés helyett inkább szélesebbre húzta mosolyát, megvillantva ezzel éles fogait.

- És kifizetődő elfoglaltságnak tűnik? Kísérteni a sorsot...?

A démon természetellenes szögben oldalra billentett feje most már csupán fél arasznyira volt az övétől. Meg akarták félemlíteni, ehhez nem fért kétség. Alastor valahogy mégis az ellenkező hatást érte el vele.

- Már nem tudsz megijeszteni Rádió Démon.

Dallamosan ejtette ki a nevét, egy kis gúnyos beütéssel.

- Biztos vagy benne?

Alastor teste mellett, az agancsai is növekedésnek indultak volna... Vesper viszont csupán egy részletre tudott koncentrálni.

- Tetszenek a füleid... - bukott ki belőle egy bárgyú mosoly kíséretében. Olyan puhának tűntek. - Különben is, szerintem egyedül is remekül helyt álltam...

- Szerintem pedig az alkohol eltompította a józan ítélőképességed...

- Megeshet, de most járok itt kint másodjára és különben is szülinapom van - Leugrott a konténer tetejéről, majd Alastort egy piruettel megkerülve a démon háta mögé táncolt. - Ezeket a dolgokat pedig meg kellett ünnepelni!

A Rádió Démon eközben egy pillanatra se vette le róla a szemét. Sétapálcaként is funkcionáló mikrofonjára támaszkodva kicsavarodott és úgy nézett Vesper után.

- És mégis ki tagadhatná meg ezt a töménytelen mennyiségű italt egy várfogságból szabadult hercegnőtől?

Vesper elvigyorodott. Hízelgőnek találta, hogy Alastor hercegnőként hivatkozott rá, még akkor is, ha tudta, hogy csak gúnyolódik vele.

Most, hogy mindketten két lábbal a földön álltak, a Rádió Démon tetőtől talpig végigmérte őt. Egy műértő alaposságával vizslatta őt végig: lomhán, mint aki kész az egész napját a múzeum falra szegezett festmény előtt tölteni, csakhogy minden egyes apró részletet az elméjébe véshessen.

- Úgy gondolom illendő lenne bemutatkoznom, ha már másodjára keresztezték egymást az útjaink. Alastor, alás szolgálatodra...

Amikor a démon ajkai a kézfejéhez értek önkéntelenül is megborzongott. Lehet, hogy szörnyeteg volt, de abból is a megnyerőbb fajta.

- Vesper.

- Örülök a találkozásnak! - válaszolta, miközben útjára bocsátotta a lány jobbját, amit pár másodperccel korábban még tulajdon tenyerében őrzött. - Most pedig, ha megbocsátasz...

A Rádió Démon olyan gyorsan készült távozni, mint ahogyan érkezett. Mire a lány feleszmélt már jó húsz lépés választotta el őket egymástól. Távolodó alakja láttám megkondultak a fejében a vészharangok.

- Várj!

Alastor megtorpant, de nem fordult meg, csupán a válla fölött pillantott hátra. A démon védjegyévé vált vigyora mögé rejtette az érzelmeit, mögötte sündörgő árnyéka viszont érdeklődve figyelte az eseményeket.

- Köszönöm...

Alastor szemöldökei gúnyos magasságokba emelkedtek.

- Azt hittem egyedül is remekül helyt álltál...

Vesper rosszallóan összepréselte az ajkait. Úgy tűnt a balsors egy bosszantóan pimasz démonnal hozta össze.

- A rádióról beszélek... - a mellkasa előtt összevont karjai védelmezően ölelték körül őt. Ez a köszönetnyilvánítás dolog kifejezetten körülményesebbnek bizonyult. - ...Amit megjavítottál és visszahoztál...

...Nekem.

- Kedvesem... - Alastor bársonyos hangszíne majdnem elegendő volt hozzá, hogy Vesper megfeledkezzen a Rádió Démon makacsul felfele gördülő ajkait ezután elhagyó szavak nyugtalanító jelentéséről. - Önös érdekek vezéreltek, ahogyan mindig.

- Nos legyen bárhogy is, én hálás vagyok.

Alastor kurta kacagása egy futó pillanat erejéig az egész sikátort betöltötte.

- Mindent a hallgatóságért.