Vesper sajgó feje másnap minden egyes mozdulatnál emlékeztette őt az alkohol aljas természetére.

A fejfájás ugyanakkor messze eltörpült amellett a szégyenérzet mellett, ami a sikátorban lezajlott párbeszédre visszagondolva vörösre színezete az orcáit. Az előző este folyamán ugyanis abba a sajnálatos állapotba itta magát, amelyben másnap pontosan emlékszik a tetteire, de közben fogcsikorgatva azt kívánja bárcsak nem így lenne.

Minden bizonnyal ostoba fruskának gondol, ami lássuk be nem állt messze a valóságtól. Fel se tudta fogni, hogy milyen őrült és végtelenül meggondolatlan megfontolásból kezdett incselkedni a pokol egyik - ha nem a leghatalmasabb - nagyurával. Az egész este maga volt a nagybetűs OSTOBASÁG, ami a Rádió Démon jelenléte és a temérdek mennyiségű alkohol miatt egy túlfűtött lázálommá változott.

Első találkozásuk emlékéről számot adva jó benyomásról messze nem beszélhetünk.

Fejest ugorva az önsajnálat végtelen mocsarába, gyorsan megállapított, hogy akárhányszor csak összefutottak - ezidáig kettőből kétszer - vállalhatatlanul viselkedett.

Először riadt kiesegér volt, aki tágra nyílt szemekkel kapkodta a fejét a külvilág minden neszére. Szánalmas jelenség, akit a tulajdon kíváncsisága sodort veszélybe. Másodjára pont az ellenkezője történt: az alkohol olyannyira felbátorította őt, hogy olyan szavak is elhagyhatták a száját, amik józanon biztosan nem. Ezen viselkedéséért is a kalandvágyát okolta - no meg a tapasztalatlanságából fakadó mértékletesség hiányát.

Pokolbeli második életét nem túl sok interakció színesítette, így ezen a ritka alkalmak különösen fontosak voltak a számára. Vespert határozottan zavarta, hogy a Rádió Démon szemében nagy valószínűséggel egy életre leírta magát. A kérdés csupán az volt, hogy azért, hogy ezen változtatni tudjon hajlandó-e harmadszor is áldozni az óvatlanság oltárán.

Ki biztosan nem mehetett: Arachné egy személyben volt anyja helyett anyja és börtönőre. Első és tudomása szerinti egyetlen kiszökése óta, ha otthon volt egy percre se akarta szem elől veszteni őt, ha pedig házon kívül volt akkor gondosan kulcsra zárt ajtók tartották Vespert a négy fal között. Kisebb csodának számított, hogy a második alkalmat megúszta lebukás nélkül, nem akarta próbálgatni a szerencséjét.

Várfogsága tehát egyedi megoldások után kiáltott: ideje volt, hogy a hegy menjen Mohamedhez.

Vesper olyan kitartóan rótta a köröket a szobájába, hogy már-már attól félt, szabályos vájat fogja jelezni nyughatatlan gondolatokat kergető lábai útját. A szőnyeg felcsavarva, a krétarajz pedig a mahagóni padlóra karcolva várta, hogy kezdetét vegye a szertartás. Arachné könyvéből kimásolt, szimbólumokkal és tömör instrukciókkal tűzdelt papírlapba kapaszkodva mély lélegzetet vett.

Amit tenni készülök - gondolta miközben szabad keze lusta legyintésére a szobát megvilágító gyertyák fénye tompa derengéssé szelídült - az ostobaság új szintje.

Nem telt bele sok idő, Vesper eltökélt motyogása révén az egész kör lángra kapott, saját hangja pedig beleveszett a hirtelen támadt orkán erősségű szélroham süvítésébe. A szoba megremegett, falaira vetülő hosszú árnyékok őrült táncot jártak majd... Nem történt semmi.

Értetlenül bámult a kezében szorongatott lapra. Jobbjával rendre utasítson pár kósza tincset, majd újra és újra végigfutotta a szöveget.

Mit rontottam el?

Olyan kitartóan kereste a hibát, hogy észre se vette, hogy a körülötte lévő sötétség lassan szétárad a szobán. A gyertyák kialudtak, a padlóra karcolt szimbólumok helyén pedig csupán lomhán a izzó parázs maradt.

Csak akkor eszmélt fel, amikor már az orráig se látott. A szobába férkőző sötétség valahogy a látása mellett az összes többi érzékszervét is megbénította, nem hagyva mást eszközt az idő múlásának észlelésére, mint a fölében luktető vér ütemes dobolását.

Végül a hideg volt az, ami kizökkentette ebből: végigfutott a gerincén majd szétáradt a végtagjain, szemernyi kétséget sem hagyva afelől, hogy már nincs egyedül. Remegni kezdett, részben a hidegtől, részben pedig a félelemtől.

A sötétség a parázsló krétarajz közepére húzódott vissza, amiből egy magas alak kezdett körvonalazódni. A zöld derengéssel körbevett agancsos sziluettjét - természetellenesen megnyúlt nyakával és éles karmokban végződő hosszú karjaival - egyáltalán nem találta már olyan szórakoztatónak, mint spiccesen. Éppen ellenkezően, Alastor teljes démoni formája hátborzongató látvány volt. Olyan, amit soha többet nem akart ilyen közelről látni.

Rettegése az arcára is ki ülhetett, mert Alastor kacagni kezdett; eltorzított statikus nevetése pedig felerősítve visszhangzott a szoba sarkába állított rádió hangszóróin keresztül.

- Még hogy már nem tudlak megijeszteni... - a nevetés elhalt, a gyertyák újra égni kezdtek, Alastor pedig immáron hétköznapi formájában állt előtte - Látnod kellett volna az arcodat. De térjünk is a tárgyra: minek köszönhetem ezt a kellemetlen meglepetést?

Vesper az se tudta, hogy mit feleljen. Nem gondolta volna, hogy elsőre sikerülni fog, így pedig, hogy a Rádió Démon teljes valójában tornyosult felé, ostobaságnak érezte volna előhozakodni eredeti indítékaival.

- Tudod, ha már ilyen orvul iderángattál, ideje lenne lassan csicseregni is kicsi lány... Sok dolog vagyok, de türelmes biztos nem.

Hihető magyarázat hiányában Vesper tanácstalanul nézett körbe tulajdon szobáján. Elképesztő, hogy zsinórban harmadjára is képes vagyok hülyét csinálni magamból.

- Én...

- Látom nem az ágy szellemesebbik oldalán ébredtél.

A démon rosszalló ciccegése kizökkentette őt a dermedtégéből. Alastor átható tekintetét mindvégig magán érezve lopva a szoknyájába törölte nyirkos tenyerét, majd kihúzta magát. Ideje volt improvizálni.

- Alkut akarok kötni...

A Rádió Démon szemei rögvest felcsillantak. Kapzsi tekintete szinte lukat égetett Vesper koponyáján.

- Végre valami érdekes... - Olyan szélesre húzta a mosolyát, hogy Vesper mind a harminckét fogát leszámolhatta volna. - És mégis miért cserébe vagy hajlandó áruba bocsátani a lelked kedvesem?

- A lelkem nem eladó.

- Milyen kár... - habár továbbra is mosolygott, de a szemöldökei között megjelenő ráncok őszinte bosszúságról árulkodtak - De gondolhattam volna, hogy valaki már megelőzött... Hisz hogyan máshogy tehettél volna szert a sikátorban bemutatott kis bűvésztrükkjeidre, nem igaz?

A bűvésztrükk szó hallatán Vesper sértetten felhúzta az orrát. Habár közel sem volt olyan erős, mint a vele szemben álló démon, az efféle sértések nem peregtek le olyan könnyen róla.

- Ha hiszed, ha nem, ezekkel a bűvésztrükkökkel együtt érkeztem a pokolba.

- Roppant különös... De mondd csak, ha a lelked nem képezheti az alkunk tárgyát, mégis mivel tudsz előrukkolni, ami megérné az időmet?

Vesper mély levegőt vett; itt volt az ideje, hogy felvázolja rögtönzött tervét.

- A szabadságoddal...

A Rádió Démon szemöldökei olyam magasra szaladtak, hogy szinte eltűntek vörös hajkoronája mögött.

- Parancsolsz?

- Nos gondolom, feltűnt ez az aprócska kerek dolog, aminek a közepén állsz - fejével a padlón díszelgő a krétarajz felé biccentett, majd lassan cirkálni kezdett körülötte... - Ősi szimbólumok, amik a megfelelő sorrendben felrajzolva bármilyen démont képes megbéklyózni. Még a magas fajtákat is.

- Ördögien ravasz... Tegyük fel, hogy belemegyek. Kezet rázunk, te pedig ahelyett, hogy az idők végezetéig lakótársam maradnál nagy kegyesen az utamra bocsátasz. És aztán? Mit szeretnél? Hatalmat? Pénzt? Hírnevet?

- Élni akarok.

Alastor kirobbanó nevetése hallatán Vesper újkeletű önbizalma másodpercet alatt semmivé foszlort. Arcába hulló sötét tincsei csupán felhevült orcáinak felét tudták elkendőzni.

- Kedvesem... - hiába lágyította el a hangját, ezzel az atyáskodó stílusával majdnem olyan lekezelő volt, mint amikor arcon nevette - Utálom ezt kimondani, de ez a kérés még az én hatalmamat is bőven meghaladja.

- Nem akarok visszamenni az élők közzé... - a pokolba is, ott még elevenen se volt helyem. - Én csak látni akarom a pokol összes arcát, még akkor is, ha pontosan olyan durva és visszataszító, mint ahogyan azt Arachné leírta. Nem akarok többet a szobám közepén gubbasztva porosodni...

- Ha így fűt a kalandvágy, miért kellek én ehhez? - Őszinte kíváncsiság ült ki az arcára. Oldalra biccentett fejjel méregette őt, mintha csak a lány képére lenne írva az előző kérdésének válasza. - Már kiszöktél, nem is egyszer, a saját szememmel láttam.

- Pontosan. Ezért jössz be a képbe Te... - Vesper kitartóan körözött a démon körül. Reménykedett benne, hogy soron következő hízelgése nem fog üres fülekre találni - A pokol egyik nagyura, aki egyszerre parancsol tiszteletet és ébreszt félelmet a kárhozottak szívében... Legyél a túravezetőm, a védelmezőm, vagy bármi amire odakint szükségem van.

- És ha nemet mondok?

Nem válaszolt azonnal, helyette inkább színpadiasan megrántotta a vállát és csak ezután nézett a Rádió Démon szemébe.

- Ez esetben helyezd kényelembe magad. Az örökkévalóság hosszú idő... Remélem nem horkolsz.

Alastor felkacagott; csapdába eset démon létére igencsak jól szórakozott. Ő sem siette el a válaszadást. Természetellenes szögben oldalra biccentett fejével kitartóan állta Vesper tekintetét.

- Egy alkalom.

Vespet megcsóválta a fejét. Nem volt hajlandó ennyivel beérni.

- Én inkább ötre gondoltam. - ha pofátlan ajánlatokkal akart dobálózni, hát tőle megkaphatta. - És utána soha többet nem keresztezik egymást az útjaink.

Alastor szemei összeszűkültek.

- Kizárt.

- Rendben, akkor legyen három... És még láthatsz - végszavát egy pimasz kacsintással egészítette ki, amely láttán Alastor szokásos számító mosolyába egy cseppel több őszinteség vegyült.

- Áll az alku.

Vesper gondolkodás nélkül csapott bele a démon felé nyújtott kezébe. Nem akarta megkockáztatni, hogy Alastor meggondolja magát.

A szobáját betöltő zöld ragyogás - amelynek epicentruma összefonódó kezeik voltak - a saját mágiájára emlékeztették őt, azzal a különbséggel, hogy a falakon megjelenő szimbólumok sokkal baljóslatúbbak voltak. Vesper ösztönösen be akarta hunyni a szemét, de egyszerűen képtelen volt elfordítani a tekintetét Alastor valódi arcáról. Az alkukötéstől elegáns vonásai eltorzultak, újfent betekintést engedve igazi formájába.

Egy pillanatra eltöprengett, hogy okos dolog volt-e egy ilyen kalauzt választania maga mellé a pokol felfedezéséhez. Nem csak félnie kellett volna tőle, de egyenesen rettegnie. Hisz másoktól is ezt a reakciót várta el, máskülönben mi haszna lett volna az egésznek?

Ehelyett viszont valami jóleső bizsergés járta át a testét. Pokolban töltött évei alatt most volt először oka várakozással tekinteni a másnapra.

Végül kettőjük közül Alastor volt az, aki elhúzta a kezeit.

- Ezzel meg is volnánk. Most pedig, ha megbocsátasz... - baljában tartott mikrofonjával a padlón díszelgő körre bökött.

- Oh persze... Egy pillanat.

Az alkukötés alatt felszabadult energiák Vesper mágiájára is hatással, ugyanis a kör megtörése meglepően könnyen ment. Két suhintás, egy kis szikraeső és az Alastort fogságban tartó krétakör nem volt több, mint egy elmosódott krikszkraksz.

- Mindjárt más. Most pedig fektessünk le néhány fontos szabályt a jövőre nézve. Ha még egyszer megpróbálsz megidézni, bezárni vagy bármi olyan huncutságot elkövetni, amivel akár csak egy kicsit is felbosszantasz, akkor élő egyenes adásban fogom közvetíteni a csinos kis szádat elhagyó sikolyokat, világos?

- Igen.

- Okos kislány... - Alastor játékosan meg megveregette a feje búbját, majd sarkon fordult, hogy magára hagyja őt a gondolataival. - Öröm volt veled üzletelni, Vesper.

- Várj! Hogy fogom tudni jelezni neked, ha már kitaláltam mikor és hova akarok menni?

- A-a, neked nem kell ilyen apróságokon törnöd a fejedet kedvesem...

- De...

- Egy szót se, hisz emlékszel? Most adtad a kezembe a sorsodat; nincs más választásod, mint feltétlenül bízni bennem...