A szeretet gyakorta késztette szörnyű áldozatok meghozatalára azokat, akik ezen primitív érzelem palástja mögé bújva elég erősek voltak hozzá, hogy cselekedjenek. Az áldozathozatalnak persze sok formája létezett, kezdve az anyai önzetlenségétől, a katona hősiességén át, de szélsőséges esetekben akár letűnt barbár korok emberáldozatait is ide sorolhatnánk. A fogalom értelmezése csupán a cselekvő személyén múlott.

Öntudatos természete révén Medeia keskeny vállai nem roppantak meg az ilyen és ehhez hasonló döntések súlya alatt. Az akarata acélból volt, a szíve helyén pedig kerek két éve egy beforraszthatatlan lyuk tátongott.

A kötelességtudat őt is szolgálatra késztette, de ezen asszonyi teendőket talán még annál is jobban megvetette, mintha neki is fegyvert adtak volna a kezébe. Akkor legalább nem szakították volna el őket egymástól gondolta keserűen.

Medeia két pityergő gyerekért tartozott felelősséggel, mégis amikor az anyai kötelességekről volt szó, az a fene nagy odaadás, amit a férje esetében tanúsított, már valahogy nem jött olyan természetesen.

A kicsi még túl pöttöm volt hozzá, hogy bármit is megértsen a körülötte lévő világból, az idősebbeknek, egy a felnőttkor küszöbén álló törékeny teremtésnek pedig - ha a világ épp nem akkor állt volna a feje tetejére - már rég be kellett volna kötni a fejet, hogy valaki más problémája lehessen.

Medeia akárhányszor csak rájuk nézett úgy érezte, hogy csak neki van joga szomorkodni. Ő az, aki elveszítheti a jobbik felét, hogy aztán özvegyként akárhányszor csak gyermekeire pillant, akarva-akaratlanul is az apjuk árnyékát lássa meg bennük. A fiatalabb poronty esetében különösen balszerencsésnek bizonyult. Ő nemcsak árnyéka, de egyenesen tükörképe volt az apjának.

Habár a legtöbb nőtársához hasonlóan Medeianak csupán a hátramaradottak vívódását kellett megtapasztalnia, a háború hosszú évei az ő arcán is nyomot hagytak. A vonásai megkeményedtek, a folytonos aggodalom pedig beleült a ráncaiba. A zöld szemeinek játékos csillogása - amivel James elmondása szerint annak idején az ő fejét is elcsavarta - már a feledés homályába veszett.Álmatlan éjszakái alatt gyakorta töprengett el rajta, hogy vajon így is tetszeni fog-e a férjurának amikor hazatér. Ha hazatér... tette hozzá ilyenkor egy vékony kis hangocska a fejében, újabb hosszú ébren töltött órákkal adományozva meg a ház úrnőjét.

Medeia sose volt az a vallásos típus, most azonban, hogy a szükség úgy kívánta éjt nappallá téve imádkozott az ő drága James-sze a hazatértéért. Az idő múlásával, persze csekély hite csak tovább fogyatkozott. Ahogy szalon sarkába állított rádión keresztül hallgatta a frontról érkező legújabb fejleményeket egyre jobban kétkedett benne, hogy fohászai majd' ezerötszáz mérföld távolságban is hatásnak bizonyulhatnak. Észak-Afrika perzselő homokbuckái istentelen helynek tűntek, ahol az asszonyi sirám a túlélés szempontjából vajnyi keveset nyomott a latba.

Ennek tudatában Medeia alternatív módszerek után kezdett kutatni. Az étkezések előtti közös imát a hálószobájába való bezárkózásra cserélte, ahova ettől fogva sem a megfogyatkozott személyzet, sem pedig a tulajdon gyermekei nem tehették be a lábukat. A vacsoráját a zárt ajtaja elé kérette, szigorúan meghagyva, hogy csupán akkor merészeljék zavarni őt, ha távirat érkezne a frontról.

Úrnőjük furcsa viselkedése nyomán számos szóbeszéd kapott szárnyra cselédek körében. Ha nincs macska cincognak az egerek szokták mondani, a ház urának távollétében pedig pontosan ez történt. Megbomlott a fegyelem.

A legtöbb pletyka a házban megszaporodó árnyékokról és az emeleti szoba felől érkező érthetetlen – talán latin nyelvű – kántálásról szólt, ugyanakkor voltak ennél nagyotmondóbb állítások is. Egy Maeve nevű, szeplős kis csitri, aki csupán két éve szegődött a család szolgálatába például megesküdött rá, hogy az egyik este az úrfi gallérjánál fogva kellett berángatnia a szobájába a veszettül zokogó Tobiast, miután az aprócska fiú belesett a szülei hálójának kulcslyukán. 

Az idősebb személyzet az ilyen és ehhez hasonló híresztelésekre csupán csak egy legyintéssel felelt, mondván, hogy nem az ő úrnőjük lenne az első, aki beleőrült a bizonytalanságba. Nem ez volt az első alkalom, hogy a ház úrnője rosszindulatú pletykák kereszttüzébe kerül, bár a korábbiak alapja inkább a lordsága mélyen rangon alulinak vélt házassága volt, mintsem újdonsült arája viselkedése. Akkoriban a sutyorgás gyorsan a feledés homályába veszett: élő rokonok hiányában nem volt ki ellenezze a frigyet, a különösen lepcses szájú szolgálók körül pedig hamar elfogyott a levegő. Elég volt egy meggondolatlan megjegyzés és máris az utcán találták magukat.

Kezdeti fenntartások ellenére az idő őket igazolta. Hiába múltak az évek, vak is láthatta, hogy ezek ketten őrülten szereti egymást. Talán annyira Medeia magával az ördöggel is lepaktált volna, ha cserébe épségben visszakaphatja a férjét. Az pedig, hogy tényleg megtette-e – hasonlóan ahhoz, a fejtörőhöz, hogy a pöttöm Tobias mit is láthatott az ajtó túloldalán - a szolgálók képzelőerejére maradt.

Igaz, ami igaz, az okkultizmus valóban nem állt távol Medeiatól. Elvégre az ükanyja hagyatékaként ráhagyott rúnaveretes borítású könyv lapjai ezerszer könnyebben siklottak az ujjai között, mint a holmi, hamis ígéretekkel teli zsoltárkönyv oldalai. 

Nomen est omen szokás mondani, Medeia pedig valóban teljes lendülettel robogott tulajdon végzete felé. 

Kopp. Kopp. Kopp.

Az ilyen vészterhes időkben - noha nem ő hajtotta rá a fejét a képzeletbeli bakóra - a kopogás felért egy halálos ítélettel.

Saját magát is meglepte, hogy milyen nyugodtsággal vett át a jobbjába csúsztatott táviratot. Se egy remegő kéz, vagy a mellkasa mélyéről feltörő elkeseredett zokogás. Tudta, hogy mit kell tennie. 

 A szobában sorakozó gyertyák fényében fürdőző, elcsigázott alakjának látványa minden épp eszű emberben megkondította volna a vészharangot. Medeia fejében viszont mindez, amit kulcsra zárt ajtaja mögött tenni készült nem volt ez más, mint a férje iránti elkötelezettségének megtestesülése és áldozathozatal a közös jövőjük oltárán.