Valamilyen furcsa, megmagyarázhatatlan okból kifolyólag Vesper nem tudta rávenni magát, hogy eleget tegyen Arachné kérésének.

A pokol nem hozott túl sok változást a számára: a félelem valahogy még itt is a zárt ajtók mögé kényszerítette őt, így mostani lakhelye ugyan annak az otthonnak csúfolt börtönnek a groteszk, túlvilági folytatása volt, ahol halandó életét is tengette. A különbség csupán annyi volt, hogy az anyja hűvös tekintetét, Arachné vigyázó, de talán túlságosan is féltő karjainak ölelésére cserélte.

Így hát amikor Fortuna egy új kirakós darabot gördített az útjába, ami egyúttal ablakot nyithatott számára a külvilág felé, nos ahhoz foggal körömmel ragaszkodott. A rádió romjai tehát maradtak, Vesper pedig hozzálátott a megjavításához.

A mágiája pusztító oldalát már nagyjából kiismerte - ennek ékes nyomait a megjavítandó készülék is magánviselte - a javítás viszont más terep volt. Fogalma sem volt róla, hogy hogyan is kezdjen neki. Szerelje szét teljesen? Nem, nem, akkor biztos nem tudja majd újra összerakni...

Szélmalomharca, mire elfogadta, hogy a makacs készülék egyszerűen nem akar vele együttműködni, hetekig elhúzódott. Hiába próbálkozott, a helyükre illesztett csavarok rendre kilazultak, az apró kerek gombocskákat pedig a világ összes mágiája sem tudta a helyén tartani.

Ha újra működésre akarta bírni a készüléket, muszáj volt segítséget kérnie. A kiszökés oly' kecsegtető gondolata ekkor ütött újra szöget a fejébe. Kinek is tűnne fel, ha pár röpke órácskára köddé válna? Arachné a nap nagy részét a saját ügyes bajos dolgainak intézésével tölti. A külvilággal való bárminemű kapcsolat nélkül pedig ki ismerhetné fel őt az utcán?

Arra számított, hogy hosszas álmatlan éjszakák árán fogja meghozni a döntését, amivel végső soron Arachné bizalmát árulja el. Hogy egy fokkal több lelkiismeretfurdalást fog érezni, amikor a bejárati ajtó felé oson... Abban a pillanatban azonban, hogy hosszú évek után először a kezébe fogta at aranyozott kilincset, nem érzett mást csak izgatottságot.

- Most vagy soha... – suttogta maga elé majd átadta magát a vöröses ragyogásban úszó szabadságnak.

Nem telt bele sok idő, hogy rájöjjön: ő az egyetlen, aki örül, hogy itt lehet. Minden sarkon mogorva arcok néztek vissza rá, a jajveszékelés pedig állandó háttérzajnak bizonyult. Arachné nem hazudott, amikor azt mondta, hogy odakint csak romlás és fertő van: az erőszak és a kéjsóvárság olyan természetes volt itt, mint a lélegzetvétel.

Hazugság lett volna azt állítania, hogy a neki címzett otromba szavak és éhes tekintetek nem késztették volna őt sietősebb tempóra. Azt a taktikát választotta, amit a legtöbb apró termetű démontól is látott: leszegte a fejét és összehúzta magát, reménykedve, hogy keresztülnéznek rajta.

Bő órányi feszített tempójú kutyagolás után a mellkasához szorított doboz, amiben a rádió maradványai csücsültek egyre nehezebbé vált. A tarkóján végig csurgó kósza izzadságcseppek egyértelműen jelezték a számára, hogy ideje szusszannia egyet.

Vesper viszont hajthatatlan volt. Érezte, hogy közel jár. Ha leszámítjuk a kétes kinézetű sikátorokat, pontosan a megfelelő környéknek tűnt. A házak földszintjét egyre gyakrabban rendezték be nagy üvegablakok mögött meghúzódó kirakatokká és mintha a járókelők is egy fokkal civilizáltabb teremtmények lettek volna.

- Na végre... – motyogta maga elé, látva hogy kitartása végre kifizetődik. A vak szerencse pont egy „SZERVÍZ: NEM ÁTVERÉS!" táblával promótált lepukkant boltocskát sodort az útjába.

A bolt belseje első benyomásra pontosan annyira volt bizalomgerjesztő, mint kívülről: semennyire.

A félhomályban képtelen volt megállapítani, hogy a tenyérnyi darabokban lemálló tapéta  milyen színű is lehetett fénykorában. Talán szürke, de könnyen lehet, hogy a polcokon ujjnyi vastagságban felhalmozott por tette itt is tiszteletét.

- Jó napot!

A kopott pult mögött ülő orrszarvú szerű teremtmény a füle botját se mozdította a köszönésére. A bolt küszöbét átlépő törékeny lányka láthatóan nem ütötte meg az ingerküszöbét. Inkább a pipája begyújtásával bajlódott. 

- Ezt a régi magnót hoztam...

Az eladó nem kis megrökönyödésére a doboz tartalma fémes csörömpölést hallatva landolt a pulton.

- A szeméttelep a város másik végén van... – válaszolta kisvártatva, miután egy futó pillantást vetett a leharcolt rádióra és annak tartozékaira. - Ennek a szar öngyújtónak is pont most kell kifogynia... 

Vesper kétségbeesetten próbálta magára vonni a boltos figyelmét. Nem volt az ínyére, hogy a vakmerő rádiójavító projektje a szeme láttára kezd kisiklani.

- Nem, nem félreért, én javíttatni hoztam... Kérem, nagyon szeretném, ha újra működne!

- Én meg azt, hogy ne ebben a bűzlő pöcegödörben kelljek fel minden áldott reggel. Egyéb kérés?

- Nézze, biztos van itt valami alkatrész hozzá, vagy egy leírás...

- Ilyen régi szarokkal már nem foglalkozunk. – vágott szavába, majd újra a szájába vette a pipáját, de az öngyújtó ezúttal is ugyan olyan használhatatlannak bizonyult, mint elsőre.

- De...

- Süket vagy szivi?! Húzdd el a beled mielőtt, te is a szeméttelepen kötsz ki az ósdi rádióddal együtt!

Vesper összerezzent, de adta meg neki azt az örömöt, hogy rögvest menekülőre fogja. Előbb még komótosan visszapakolta az alkatrészeket dobozba és csak azután fordult sarkon.

A tudat, hogy feleslegesen vállalta a kiszökéssel járó kockázatot és árulta el mentora bizalmát - kiegészülve annak az átkozott kiörült öngyújtónak a folytonos kattogásával - elegendő volt hozzá, hogy Vespernél elszakadjon a cérna.

Nem kellett hátrapillantania a küszöbről, hogy tudja: a modortalan boltos végül csak sikerrel járt a pipa meggyújtásában: a háta mögül érkező irdatlan szentségelés biztosította róla, hogy a csettintésre megidézett, smaragdzöld lángnyelvek nem szándékoznak megállni. Addig égették, amíg az egész pipa a lángok martalékává nem vált.

A Vesper azonban nem érte be ennyivel. Távolodó léptei csak azután kezdtek visszhangozni a legközelebbi sikátor falairól, hogy a táncoló lángnyelvei a kirakat feletti táblát is kezelésbe vették, így azon már kizárólag a sokkal helytállóbb „ÁTVERÉS!" szó szerepelt.

Mi a francot is gondoltam? Túl dühös volt hozzá, hogy figyelje merre megy. Ez a pokol, telis tele otromba fráterekkel, akik előtt okkal maradt zárva a mennyország kapuja. Most, hogy reményeit szimbolizáló lufi kipukkadt, kész volt azzal a lenézéssel tekinteni erre a helyre ahogyan Arachné is tette. Teljességgel érdemtelennek arra, hogy feladja érte a biztonságát.

Elméjének egyik része, eközben – egészen pontosan az amely épp nem az önsajnálatra fókuszált  – valami egészen szokatlanra lett figyelmes. Vagyis inkább valami hiányára. Csönd volt, teljes csönd. Se egy jajszó, se egy cifra káromkodás, csak csönd. Ez pedig elegendő volt hozzá Vesper érzékei riadót fújtak.

Szemei hiába szoktak hozzá a félhomályhoz, nem látott semmit, ami okot adhatott volna a pánikolásra. Ennek ellenére egészen biztos volt benne, hogy nincs egyedül a sikátorban. Letette a dobozt, hogy mindkét kezét felszabadítsa; ha valami rá akarta vetni magát a sötétből, nem fogja olcsón adni a bőrét.

- Tudom, hogy ott vagy... – Ez persze nem volt teljesen igaz; a megidézett zöld lángok ellenére vakon sétált előre, hisz fogalma sem volt róla, honnan is leselkedik rá a veszély - Mutasd magad!

Vesper gyorsan megbánta elhamarkodott szavait. A tenyerén úszó lángnyelvek fényében a sikátor kijáratánál álló férfi alakja természetellenesen hosszú árnyékot vetett. Olyat, amely mintha önálló életet élt volna.

Dermedten figyelte, hogy a mozdulatlan alak árnyéka egyre nagyobb és groteszkebb alakot ölt, majd szép lassan a sikátor téglafalán végigszaladva megindul felé.

Az üss vagy fuss reakcióból tagjai ösztönösen az utóbbit választották. Sarkon fordult, majd ahogy csak remegő lábai bírták futásnak eredt. Nem érdekelte, hogy mi kerül az útjába, kész volt mindenen átesni, csakhogy szabaduljon ettől a lidércnyomástól.

Pontosan ez is történt. Átesett. Mégpedig a tulajdon dobozán, amelyet pár perccel korábban ő helyezett el sikátor közepén. Ha leszámítjuk a homlokába nyilalló fájdalmat, és azt a tényt, hogy konkrét életveszélybe volt, látványos tigrisbukfence talán még szórakoztató is lehetett volna. 

A feltápászkodása is hasonlóan ügyetlenre sikeredett. A kecsesség persze már rég nem volt szempont; négykézláb kúszott el a téglafalig, hogy megvesse rajta a hátát és álló helyzetbe tornázza magát.

Talán sikítania kéne? Nem, azt nem hallanák meg, ha pedig mégis ki sietne a segítségére? Ez nem az a fajta hely volt, ahol az emberek törődnek egymással.

Az árnyék és gazdája kimért léptekkel közeledtek felé, hogy aztán nem egész két lépésre tőle megtorpanjanak. Vesper félhold alakban maga köré húzott lángnyelvei egyértelmű jelzésként szolgáltak a számukra, hogy eddig és ne tovább.

- Bocsáss meg kedvesem, nem állt szándékomban megijeszteni téged.

Most hogy a férfi arca hogy a tűz fénykörébe került, biztos volt benne, hogy a szavai szemen szedett hazugságok voltak. Ezt a mosolyt arra teremtették, hogy frászt hozzon az emberekre.

- Nem... Nem történt semmi.

- Nonszensz... – A démon figyelme csak ezután terelődött a lábánál heverő szétszóródott alkatrészekre. - Micsoda pazarlás! Manapság már nem készítenek ilyen remekműveket...

A felismerés aközben csapott bele elemi erővel, hogy végignézte, ahogy az alak lehajol a rádió egyik darabjáért, majd egy műértő alaposságával forgatni kezdi azt hosszú karmos ujjai között.

- A hangod... Pontosan olyan, mint az éterben.

Vesper szavai hallatán a férfi még a korábbinál is szélesebbre húzta a mosolyát. Ő és a mögötte tornyosuló koromsötét árnyéka egyszerre acsarogtak rá.

- Nahát, csak nem egy rajongóhoz van szerencsém?

Nem tudta, hogy mit feleljen. Egy sarokba szorított kisegérnek érezte magát, akinek utolsó mentsvárát az a tűzkör jelentette, amin abban a minutumban gázoltak keresztül játszi könnyedséggel.

Lehunyta a szemét és megpróbálta elképzelni, hogy vajon az ő velőtrázó sikolyai is közvetítésre kerülnek-e majd. Teátrális vég egy kellően teátrális és önfejű kiszökéshez. Ostoba kis Vesper, aki kihívta maga ellen a sorsot azzal, hogy nem hallgatott mentora figyelmeztetésére.

Vajon Arachné csalódott lesz? Egyáltalán megtalálják a testét? Van valamiféle bűnösök számára fenntartott pokol a pokol után?

A várt fájdalom azonban elmaradt. Se kín, se sikítás. Attól viszont, ami ezután következett még jobban megrökönyödött, mintha hegyes karmok belemartak volna a bőrébe.

Vesper tágra nyílt szemekkel nézte végig, ahogy a Rádió Démon sápadt kézével végigsimítja a homlokát, majd vértől ragacsos ujjait a szájához emeli.

Rejtély volt a számára, hogy hogyan is jutott haza. Isteni szerencse, már ha ilyen kifejezésekkel élhetünk a pokolban. Homályosan emlékezett rá, hogy ijedtében egy portált idézett maga mögé, amin átzuhanva a sikátor kijáratához került. Nem a legelegánsabb, és nem is a legtöbbet gyakorolt trükk volt a tarsolyában, de a menekülésre tökéletes volt. Ezután pedig futott ahogyan a lába bírta. 

Csak egy cél lebegett a szeme előtt, az hogy, ne ma legyen a napja, hogy ez az agancsos démon szerzet elevenen felfalja őt.

A következményekkel mit sem törődve ajtóstul rontott be a házba meg. A csendben lopakodás a a biztonságban lévő démonok kiváltsága volt, nem az olyanoké akiket kergetnek.

- Vesper, mégis hogy merészeltél...

Arachné nem tudta befejezni a mondatát, ugyanis Vesper azzal a lendülettel a karjaiba vetette magát. Nem érdekelte a fejmosás, jöjjön az özönvíz, már biztonságban van.

- Mindenben igazad volt, a külvilág borzalmas hely...

Vesper könnyei még hosszú percekig áztatták Arachné blúzát.

- Én figyelmeztettelek... de úgy tűnik az ember legjobban a saját hibáiból tanul. - duruzsolta a fülébe.

- Úgy sajnálom!

- Bocsánatkérés elfogadva drágám. 

Arachné karjai eközben - mind a négy pár - egyre erősebben ölelték őt körbe. 

- De ne okozz nekem mégegyszer csalódást azzal, hogy átléped azt a küszöböt, megértetted - Hosszú karmos ujjai eközben a bőrébe vájtak, amitől Vesper felszisszent.

- Igen...

Leszegett fejjel, vert hadként kullogott vissza a szobájába. Semmit se várt jobban, csak hogy fejjel előre beledőlhessen az ágyába és átadhassa magát az édes eszméletvesztésnek. A szoba sarkában pihenő rádiónak ugyanakkor egészen más tervei voltak a számára.

Először nem akart hinni a szemének, mégis akárhányszor odapillantott, a készülék ott trónolt az íróasztalán, teljes pompájában, egy karcolás nélkül, készen arra, hogy nótái révén letűnt idők szellemével töltse meg a hálószobáját.

Az oldalának támasztott kártyám mindössze három szó díszelgett.

A legnagyobb rajongómnak

- Szeretettel,

Alastor