A tenyerén táncoló lángnyelvek fénye zöld félhomályba borították a nappalit. Ebben a derengő fényben a szoba is valahogy izgalmasnak hatott: a rongyosra olvasott könyvek gerincén mintha új szavak jelentek volna meg, a falakra vetülő hosszú árnyékok pedig akár új - lassan csoda számba menő - látogatók is lettek volna.

Persze nem volt teljesen egyedül. Arachné egy karnyújtásnyira állt tőle és olyan bűvölettel nézte az egyre magasabbra szökellő lángnyelveket, mintha nem is pók, hanem egyenesen molylepke lenne. Gyakorlás közben mindig a büszkeség és valami egészen más sajátos keveréke ült ki az arcára, ami Vespert is akaratlanul arra késztette, hogy másképp nézzen magára. A kandalló felett lévő tükörből visszanéző lány hosszú sötét tincsei a derekát verdesték, a lángnyelvek színében izzó szemei pedig, mintha egy fokkal kevésbé tűntek volna magányosnak.

- Bravó!

Arachné elégedetten tapsikolni kezdett, Vespernek viszont még korántsem állt szándékában felfüggeszteni bemutatóját. Még rengeteg minden volt a tarsolyában és csak úgy égett a vágytól, hogy mindet megmutathassa. Minden áron bizonyítani akart, rácáfolni, hogy a hosszú évek gyakorlása nem volt hiába való. Meggyőzni őt arról, hogy végre valahára készen áll átlépni a házuk küszöbét.

Kezdjük valami apróval gondolta, majd szabad kezének lusta suhintásával a szoba sarkában álló rádió felé intett. Az rögvest engedelmeskedett és a húszas évek kellemes jazz nótáit kezdte ontani magából. Ezután a dohányzó asztal következett, amely Vesper parancsára – és az őt megihlető zene ütemére – szaltókat kezdett hányni a levegőben.

A zöld lángnyelvek eközben lassanként lecsorogtak kitartott karja ujjai között, hogy aztán földet érve - Arachné körül egy szabályos kört rajzolva - perzseljék fel  a sötét kőpadlót. A párhuzamosan elvégzett bűbájok ugyanakkor  nem csak az erejének, de a figyelmének megosztását is megkövetelték tőle, aminek végül a mentora köpenye látta meg a kárát.

- Vesper! – Arachné szemei figyelmeztetően megvillantak. - Mára elég lesz drágám!

Megpörzsölődött köpenyét a jobbjában tartva inkább tűnt bosszúsnak, mint túláradóan büszkének.

Rögvest szabadkozni kezdett, mire Arachné ellentmondást nem tűrő módon lány lefele biggyedő ajkaira csúsztatta hosszú karomban végződő mutatóujját.

- Lárifári, úgyis a héten készültem új köpenyt varratni magamnak...

- Én csak meg akartam mutatni, hogy igenis a hasznodra lehetek! Hogy meg tudom védeni magamat és ha kell akkor téged is...

Egy sóhajtás kíséretében összezárta a tenyerét, a zöld lángnyelveknek pedig rögvest kialudtak.

- Pontosan tisztában vagyok vele, hogy már nem az a védtelen kislány vagy, mint akit megtaláltam – Arachné a lány vállára tette a kezét és halványan elmosolyodott, megvillantva vele tűhegyes fogait - az ördögbe is, a tulajdon köpenyem a megmondója.

Vesper viszont csak a fejét rázta. Arachné szavai üres fülekre találtak; újra egy nagy adag kupac szerencsétlenségnek érezte magát. Mielőtt azonban elsüllyedhetett volna az önsajnálat mocsarában, egy kedélyes, bár a technika ördöge miatt kissé eltorzult hang ütötte meg a fülüket.

- Üdvözlet kárhozottak! Remélem mindenki jól mulat ezen a napfényes délutánon a mi kis kénköves, rothadásnak indult paradicsomunkban! A mai alkalommal, mindenki örömére egy új vendéget köszönthetünk a stúdióban...

Mentora arcából egy csapásra az összes vér kiszaladt. A tűz füstölgő maradványain átlépve a rádió felé botorkált, miközben ógörög szitokszavak tengerével igyekezett túlharsogni a bemondó csacsogását.

- Silas, te nagy mamlasz, üdvözöld szépen a hallgatókat!

Silás szavak helyett csak egy artikulálatlan ordítást hallatott. Arachné eközben kétségbeesetten próbálta kikapcsolni a készüléket, de nem járt sikerrel. A gombok túl aprók voltak kontrollálatlanul remegő kezei számára.

- Nos, nem egy szószátyár típus, de sebaj, egy szusszanásnyi szünet után megoldjuk a nyelvét!

Vesper gerincén jeges borzongás futott végig. Fogalma sem volt, hogy mit tervezett ez az eszelős fickó a mikrofon túloldalán, de biztos volt benne, hogy nem akarja megvárni, hogy kiderüljön. Arachné mellé futott és egy finom, de határozott mozdulattal magához ragadta az irányítást. A gombok lehet, hogy nem reagáltak, de a nyers erővel szemben ez a berendezés is tehetetlennek bizonyult.

A rádió, a kis asztalhoz hasonlóan a levegőbe emelkedett, de ezúttal Vesper nem fogta vissza magát. Először csak kisebb horpadások tűntek fel a faborításon. Mintha csak apró, de annál erősebb karok vonták volna fojtó szorításukba. A rádió - egyre amorfabb formát öltve - ezt követően füstölni kezdett, majd végleg elhallgatott, a műsorvezető gonosz nevetése azonban még ez után is még egy jó darabig a fülükben csengett.

- Ez meg mégis mi volt?

Mentora egy jó darabig nem felelt a neki szegetett kérdésnek. 

- Ez Vesper, - mondta miközben hüvelykujjával vádlóan a rádió földi maradványaira bökött - pontosan az volt, ami odakint várna téged... Remélem most már érted, hogy miért is féltelek annyira!

- De ki és miért...?

- Az nem számít! Elég annyit tudnod, hogy nincs kint semmi, ami miatt megérné kitenni a lábadat az otthonod biztonságából. Csak romlás és fertő, no meg egy halom vérszomjas démon, akik, ha csak sejtenék, hogy milyen erő is lakozik benned, nem átalkodnának foggal körömmel küzdeni azért, hogy a saját céljaikra használjanak fel téged. 

Felhasználni a saját céljaikra? Mégis hogyan? Mint professzionális köpeny felgyújtó? 

- Itt vagy a legnagyobb biztonságban, mellettem a négy fal között. Örökké.

Vesper lehorgasztotta a fejét. Arachné szavait emésztgetve csak egy gyenge bólintásra futotta tőle. Az örökké veszettül hosszú időnek tűnt.

- Okos kislány. Most pedig szabaduljunk meg ettől a nyamvadt rádiótól. A hideg futkos a hátamon tőle... Oh és Vesper – Arachné a nappali ajtajából nézett vissza rá. Feje lusta biccentésével egyenesen a kitartóan lebegő asztalka felé gesztikulált - letennéd kérlek a dohányzóasztalomat? Bánj vele finoman, antik darab.