"Nem is tudom. Lehet, hogy az unikornisom haját fésültem. De az is lehet, hogy volt egy menetem valakivel. Ki tudja?"

😏

Baekhyun

Chanyeol az első hosszabb, de a többihez hasonlóan kudarcba fulladt beszélgetésünk után a fejébe vette, hogy mi igenis megismerjük egymást, mondván, hogy "nem hajlandó selejtes munkát kiadni a kezei közül, azért, mert én lökött vagyok, és nem vagyok képes elárulni magamról semmit", valamint hogy "szüksége van valami kiindulópontra ahhoz, hogy hozzám illő dalokat írjon". Chanyeol egyáltalán nem olyan volt, mint a többi zeneszerző, akikkel eddig dolgoztam. Megtehette volna, hogy egyetlen szó nélkül megírja az egész lemezt, aztán az orrom alá dugja, de ő állandóan csak kérdezett. A viselkedése egyszerre volt számomra érthetetlen és zavarba ejtő, nekem pedig egyáltalán nem tetszett, hogy kizökkentettek a megszokott mindennapjaim közül.

Így kialakult egyfajta általános rutin kettőnk között, ami újra és újra megismétlődött. Először is, Chanyeol kérdezett valamit, például, hogy mit érzek éneklés közben, vagy éppen, hogy mi az, ami engem megihlet. Mivel én ezeket a kérdéseket kínosnak találtam, többnyire hülyeségeket beszéltem, abban a reményben, hogy amíg beszélek, Chanyeol elfelejti, mit is akart eredetileg. Sajnos az esetek nagy részében ez nem jött össze, mert Chanyeol csak finoman - vagy éppen leplezetlenül - a tudtomra adta, hogy idióta vagyok, és tovább faggatózott. Tehát ugyanott tartottunk, mint ahol az egész elkezdődött.

Aznap már lassan két órája ültünk a stúdióban, mikor idejét láttam egy jól irányozott szökésnek.

- Megyek pisilni - pattantam fel.

Chanyeol, aki addig a gitárját pengette abból az okból, hogy ne őrüljön meg tőlem teljesen, hirtelen felnézett.

- Öt perce voltál.

- Nem tehetek róla, hogy kicsi a hólyagom - vontam vállat, és slisszolni kezdtem az ajtó felé.

- Baekhyun, ülj vissza. Ez megint csak egy hülye kifogás...

- Jézusom, nézd! - mutattam a stúdió egyik sarkába, mire Chanyeol reflexből odafordította a fejét, hogy megnézze az ott lévő semmit.

Ezt kihasználva gyorsan feltéptem az ajtót, és felnőtt ember módjára távoztam, vagyis lélekszakadva rohantam addig, amíg biztos nem voltam benne, hogy Chanyeol nem fog utánam jönni.

Lihegve nyitottam be egy másik helyiségbe, amelyről tudtam, hogy biztonságot nyújt majd.

- Á, szervusz Baekhyun. Hogy van a karod? - kérdezte Kim bácsi hátrapillantva a válla felett, és látszólag kicsit sem lepődött meg azon, hogy úgy nézek ki, mint akit megkergettek.

- Már egész jól - pattantam fel a takarítószertárban lévő kis asztalka tetejére, majd megmozgattam az említett testrészt.

A baleset óta legalább egy hét telt el, és a karom valóban sokat javult, voltak azonban dolgok, amiket még mindig nehezemre esett megtenni. Zongorázni és edzeni például nem tudtam a kezembe hasító fájdalomtól, és mivel általában ezeken keresztül vezettem le a feszültséget, éreztem, hogy lassacskán kezdek teljes mértékben bekattanni.

- Ezt örömmel hallom - mondta Kim bácsi, miközben geometriai pontossággal rendezgette a papírtörlőket a polcokon. - Egyébként minek köszönhetem a látogatásod? Nem szoktál ilyenkor benézni.

- Már nem is örül nekem, Kim bácsi? - viccelődtem a lábamat lóbálva.

- Ugyan már, mindig örülök egy beszélgetőpartnernek, főleg, ha te vagy az - küldött felém egy megnyugtató pillantást. - Azt hiszem szükségem is van rá. Néha magamban beszélek - ráncolta össze szemöldökét elgondolkozva, mire én elfojtottam egy mosolyt.

Kim bácsi volt az én úgynevezett legjobb és egyben egyetlen barátom. Egyszerű és kedves volt, ugyanakkor egy elvarázsolt, bölcs öregember, aki állandóan példázatokban beszélt. Ő a kiadó takarítószemélyzetének tiszteletbeli tagja, én pedig az ország egyik legismertebb személye voltam, mégis rengeteg közös vonást véltem felfedezni bennünk. Bár Kim bácsit soha senki nem vette észre, ahogy a folyosókat járta a felmosójával, én rengetegszer lebzseltem körülötte, és ez fordítva is hasonlóképp működött. Kim bácsi látta bennem azt az embert, aki igazából szerettem volna lenni. Őt nem érdekelte, hogy híres vagyok, sőt, időnként még azon is elgondolkoztam, hogy tudja-e egyáltalán, ki vagyok valójában.

- Egyébként azért jöttem, mert bujkálok valaki elől - válaszoltam meg az előbbi kérdését.

- Bujkálsz? - pillantott rám Kim bácsi meglepetten. - Ki elől bujkálsz?

- Egy nagyon idegesítő ember elől. Folyton a kérdéseivel zaklat, és már az agyamra megy - sóhajtottam.

- Miféle kérdésekkel? - hagyta abba egy pillanatra a pakolgatást Kim bácsi.

- Csupa olyannal, amit nem tudok értelmezni.

- Például?

- Például - töprengtem - hogy mi az életcélom.

- Ez nem olyan nehéz kérdés, Baekhyun - nevetett Kim bácsi.

- Nekem az! - védtem magam. - Soha senki nem kérdez tőlem ilyeneket. Idegesítő - puffogtam magamban, mire Kim bácsi csak elmosolyodott.

- És arról lehet tudni valamit, hogy miért csinálja ezt? - gondolkozott el Kim bácsi.

- Fogalmam sincs - ráztam a fejem tanácstalanul. - Ő azt mondja, meg kell ismernie ahhoz, hogy együtt tudjunk dolgozni - vontam vállat.

- Tudod, erről eszembe jutott egy remek történet. Mikor a feleségemmel fiatal házasok voltunk, volt két macskánk. Mindketten meghaltak. - Lesokkolva bámultam rá, mert nem értettem, hogy ennek mi köze van az én helyzetemhez. - Persze, nem ez a lényeg... - folytatta gyorsan Kim bácsi, én pedig kissé megkönnyebbültem, hogy nem ez volt a történet vége. - Szóval volt két macskánk, akik eleinte gyűlölték egymást. Folyton verekedtek és ellopták egymás elől az ételt. Beletelt pár hónapba, amíg összeszoktak. Azután viszont szinte elválaszthatatlanok voltak. Együtt ettek, együtt aludtak és játszottak. Egy szép tavaszi reggelen pedig azon kaptuk őket, hogy a veteményes közepén párzanak - nosztalgiázott Kim bácsi álmodozó tekintettel, mire elfintorodtam.

- És mi történt ezután?

- Természetesen született nyolc gyönyörű kiscicájuk, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak, ugyebár - zárta le a mesét mosolyogva.

Kis ideig emésztgettem ezt a felettébb naturalista példázatot. Valószínűnek tartottam, hogy a hangsúly nem a "párzás" szón van, azonban akárhogy próbálkoztam, nem tudtam nem félreérteni Kim bácsi szavait. Mielőtt igazán mélyen belegondoltam volna a dologba, inkább csak megráztam a fejem, és újra Kim bácsira pillantottam.

- És ez azt jelenti, hogy... - kezdtem tanácstalanul.

- Én csak azt próbálom mondani, hogy ha együttműködtök, akkor sokkal többre vagytok képesek, mint egyedül - hangzott el a bölcs tanulság, én pedig már épp elgondolkoztam volna ezen, mikor Kim bácsi újra megszólalt. - Tegyétek össze, amitek van - mondta kedvesen mosolyogva, és látszólag fogalma sem volt a szavai súlyáról.

Én csak elkerekedett szemmel néztem magam elé, miközben az agyamat sorra öntötték el a különféle gondolatok arról, ahogy Chanyeol és én összetesszük amink van. Úgy éreztem itt az ideje, hogy innen is továbbálljak.

- Khm, hát köszönöm a tanácsot, Kim bácsi. Igazán... elgondolkodtató volt - ugrottam le az asztalról. - Azt hiszem, most megyek, hogy összetegyük amink... mármint azt semmiképp, legalábbis nem úgy - dadogtam, mire Kim bácsi csak bólogatni kezdett.

- Rendben, rendben, menj csak! Sok sikert! - intett egyet mosolyogva. - Ne felejtsd, amit mondtam.

- Ha akarnám se tudnám - motyogtam már csak magamnak, majd az ajtón kilépve egyenesen belesétáltam Park Idegesítő Chanyeolba.

- Mit műveltél a takarítószertárban? - kérdezte gyanakodva Chanyeol, tekintetét köztem és az ajtó között járatva.

- Takarítottam - közöltem olyan hangsúllyal, mintha ez nyilvánvaló lett volna.

- Persze, én pedig cirkuszi majom vagyok cintányérral a kezemben - forgatta a szemét Chanyeol.

- Nem én mondtam - tartottam fel a kezem.

- Azt mondtad, a mosdóba mész. Akkor mit kerestél odabent? - bökött a fejével az ajtó felé.

- Miért kell még erről is faggatóznod?

- Azért, mert tíz perce ülök egyedül a stúdióban. Ma már harmadszor. Szóval rohadtul érdekel, hogy mit művelsz egy takarítószertárban, miközben dolgoznunk kéne - magyarázta idegesen Chanyeol.

- Nem is tudom. Lehet, hogy az unikornisom haját fésültem. De az is lehet, hogy volt egy menetem valakivel. Ki tudja? - vontam vállat és csak reméltem, hogy Kim bácsi nem hallja, amit mondok.

Chanyeol határozottsága egy pillanatra megingott. Ajkai kissé szétnyíltak, miközben szemmel láthatóan keresgélni kezdte rajtam az említett vad kaland nyomait.

- Ne szórakozz velem, Baekhyun - túrt bele fekete hajába, miközben alig hallhatóan fújtatott egyet.

A következő pillanatban halk nyikorgás kíséretében kinyílt a takarítószertár ajtaja, mire mindketten odakaptuk a fejünket. Kim bácsi komótosan tolta ki a takarítókocsit az ajtón, majd mikor észrevett minket, kedvesen elmosolyodott.

- Elnézést, fiatalok - tört utat kettőnk között a folyosón, aztán felém fordult. - Minél hamarabb látogass el hozzám újra, Baekhyun - mondta félig suttogva.

Chanyeolra pillantottam, aki hitetlenkedve bámulta a takarító bácsit, aztán ugyanazzal a tekintettel engem is végigmért.

- Igyekszem, Kim bácsi - villantottam én is egy mosolyt a barátomra, aki játékosan rám kacsintott, majd fütyörészve elvonult a folyosón.

- Nos, mit is akartál mondani? - fordultam a hirtelen nagyon szótlanná vált Chanyeol felé, még mindig vigyorogva.

- Felejtsd el - rázta meg a fejét, és látszott, hogy magában ő is azt kívánja, bárcsak el tudná felejteni az elmúlt egy percet. - Gyere velem ebédelni - ragadta meg a karom, és vonszolni kezdett a folyosón.

- Miért kéne együtt ennünk? - érdeklődtem, miközben szánalmas kísérleteket tettem a szabadulásra, de Chanyeol persze akkora colos volt, hogy meg sem érezte az ellenállásom.

- Mert éhes vagyok - közölte egyszerűen.

- Nem azt kérdeztem, miért eszel, hanem azt, hogy miért kell nekem is jönnöm.

- Mert munkatársak vagyunk, és a munkatársak sokszor esznek együtt - mondta Chanyeol, miközben befordult velem a sarkon, és egyenesen a bejárat felé vette az irányt. Ijedt pillantást vetettem az ajtóra, ami elválasztott minket a külvilágtól és számomra egyben a valóságtól is.

- Nem vagyok éhes - próbálkoztam, és éreztem, hogy a pánik egyre inkább úrrá lesz rajtam.

- Akkor legyél az - utasított Chanyeol, mire erőt vettem magamon, és kitéptem a karom a kezéből.

- Nem akarok kimenni - mondtam dühösen, valami kifogás után kutatva. - Nincs nálam maszk.

- Tessék, itt az enyém - húzott elő valamit Chanyeol a zsebéből, majd a kezembe nyomta.

- Neked minek van ilyened? Senki nem tudja, ki vagy - nézegettem a fekete macis arcmaszkot, ami egyébként baromi édes volt.

- Fogd be, és örülj neki - mondta Chanyeol, majd kikapva a maszkot a kezemből, rányomta az arcomra. Ezután a fejemra húzta a kapucnimat, megrántotta a zsinórját, és egy takaros kis masniban megkötötte az állam alatt. - Tessék. Mintha nem is te lennél - vigyorgott, mire morcos pillantást vetettem rá a kis lyukon keresztül, amin kiláttam. - Na, gyere - mondta kicsit lágyabb hangon.

Kis ideig hezitáltam, aztán nagyot sóhajtva követtem Chanyeolt. A balesetem óta először készültem kimenni az utcára.