"Már tudtam, hol vagyok. Tudtam, hogy mi történik. És azt is tudtam, hogy újból át kell élnem az egészet."

😴

Baekhyun

Nem feltétlenül volt fogalmam róla, hogy mit is kell kezdeni egy macskával. Valószínűleg nem kellett volna fülhallgatót raknom a fülébe, hogy hallgassa meg pár dalomat, és az addigi élettörténetemet se kellett volna előadnom neki. Abban pedig egyenesen biztos voltam, hogy nem kellett volna hagynom, hogy az egyik cserepes növényem tövébe pisiljen, de mivel én felejtettem el a nagy sietségben macskaalmot venni, ettől most az egyszer eltekintettem. Teljesen alkalmatlan voltam arra, hogy háziállatot tartsak, de ennek ellenére nagyon jól szórakoztunk mi ketten. Mióta elhoztam, egy másodpercre sem engedtem el. Mindenhová az ölemben cipeltem, közben pedig folyamatosan beszéltem hozzá, azonban őt ez látszólag egyáltalán nem zavarta. Kényelmesen befészkelte magát a karomba, és figyelmesen hallgatott.

Később, mikor már az ágyamban fetrengtem, új lakótársam a hasamon összegömbölyödve pihent. Mosolyogva figyeltem, ahogy laposakat pislog és nagyokat ásít, hatalmas szemeivel még mindig kíváncsian fürkészve az arcomat.

- Azt hiszem, nagyon jó barátok leszünk mi ketten - mondtam puha bundáját simogatva, mire ő hálásan dorombolni kezdett.

A tekintetem hatalmas füleire tévedt, amelyek talán túl nagyok voltak az átlaghoz képest.

- Tudod, egy nagyon kicsit rá emlékeztetsz - mondtam neki, közben fel sem fogtam, miről beszélek. - Ugyanolyan a fületek. Olyan vagy, mint egy pici Chanyeol. Chan... tetszik ez a név? Nekem tetszik. Ez lesz a neved - mosolyogtam rá, miközben felemeltem, és kissé eltoltam magamtól, hogy jobban szemügyre vehessem.

Hasra fordulva letettem magam elé, és az államat a tenyerembe támasztva tovább beszéltem hozzá.

- Persze ez nem azt jelenti, hogy másban is hasonlítotok. Chanyeol a legidegesítőbb alak, akivel valaha találkoztam, nekem elhiheted. Te viszont egy aranyos, pici baba vagy - cirógattam meg a pocakját, mire ő hanyatt dobta magát, hogy jobban hozzáférjek.

Kis ideig még simogattam, és hagytam, hogy játékosan harapdálja az ujjamat. Aztán lekapcsoltam az olvasólámpát, és szorosan magamhoz öleltem az apró szőrgombócot, aki még mindig a kezemmel játszott.

- De igaziból nem ezért hoztalak el - suttogtam neki, miközben éreztem, hogy a pilláim egyre inkább leragadnak. - Hanem azért, mert olyan vagy, mint én - mondtam a sötétségnek, aztán elnyomott az álom.

...

Az első dolog, ami utat tört magának a tudatomba, a fülsiketítő zaj volt. Szirénák, kiáltások, az eső kopogó hangja, és ideges moraj, amit valószínűleg egy nagyobb embertömeg okozott.

Ezután kezdtem el érzékelni a testemet. A fejem valami kemény anyagnak nyomódott, miközben a kezem tehetetlenül lógott az oldalam mellett. Lassan emelkedtem fel, és ahogy kitisztult előttem a kép, az autóm kormánykerekét és a mellkasomnak feszülő légzsákot pillantottam meg. Ahol az előbb még a fejem volt, ragacsos, vörös folt terült szét. Kábultan a homlokomhoz nyúltam, és behunytam a szemem, amint megéreztem a sűrű folyadékot az ujjaimon. Véreztem.

Miután ez tudatosult bennem, az egész testemet elborította a fájdalom. Szédültem, és hányingerem volt, az egyik karom pedig úgy fájt, mintha ki akart volna szakadni a helyéből. A pánik hullámokban söpört végig rajtam. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, és hogy mi történt. Legszívesebben csak ültem volna ott az idők végezetéig, kizárva a hangokat és a fájdalmat, azonban a tudatalattim erősebb volt.

Hatalmas erőfeszítések árán kinyitottam a szemem, és körbenéztem. A szélvédőn folydogáló esőcseppek sokaságán átszűrődött az autólámpák és a rendőrautók villogó fénye. Remegő kezekkel szabadítottam ki magam a biztonsági öv fogságából, és az ajtót kilökve kiléptem a szabadba. Tekintetemet végigfuttattam a vörös autó roncsain, miközben hagytam, hogy az eső eláztassa mindenemet.

A felismerés villámként csapott keresztül rajtam, és éreztem, hogy elakad a lélegzetem. Már tudtam, hol vagyok. Tudtam, hogy mi történik. És azt is tudtam, hogy újból át kell élnem az egészet.

Pár méterre tőlem egy mentőautó parkolt le. Az ajtajai hirtelen vágódtak ki, a mentősök pedig sietősen ugrottak elő belőle, majd engem félrelökve odarohantak a piros autóhoz. Nem néztem hátra. Nem tudtam és nem is akartam, ezért inkább céltalanul bolyongani kezdtem. Fogalmam sem volt, hová megyek. Talán azt hittem, hogy így magam mögött hagyhatom az egészet, és elkerülhetem azt, amiről jól tudtam, hogy be fog következni.

Ekkor a hátam mögül egy hordágy bukkant elő. Egy kislány feküdt benne, száján oxigénmaszkkal, a kezéből kilógó csövekkel. Arca sápadt volt, haja pedig fekete fátyolként terült szét körülötte. Amint eltolták mellettem, egy pillanatra a szemembe nézett. Tekintete kétségbeesett volt és ijedt, mégis végtelenül békés.

Végignéztem, ahogy a kislányt hordággyal együtt berakják a mentőautóba. Még akkor is a csukott ajtót bámultam, mikor a lány törékeny alakja már teljesen eltűnt mögötte, közben pedig éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe. A zaj egyre elviselhetetlenebbé vált. A kiáltások és a szirénák hangja felerősödött, a fények szinte elvakítottak, míg végül már alig láttam valamit a könnyeimtől.

Tekintetem többször is a két autó köré gyűlt tömegre siklott. Láttam ott ismerős arcokat, az anyámat, a Lux dolgozóit, Suhot és Kim bácsit, rengeteg másik emberrel együtt. Még Chanyeol is ott volt.

- Segítség - suttogtam, miközben elindultam feléjük, azonban minél közelebb értem hozzájuk, annál inkább váltak arc nélküli, mozdulatlan körvonalakká, míg végül egyedül Chanyeol vonásait tudtam kivenni a tömegben. - Segíts - néztem rá könyörögve.

Chanyeol elindult felém, utat fúrva magának az emberek között, azonban mielőtt elért volna hozzám, az alakja semmivé foszlott. Ezután a tömeg különböző pontjain bukkant fel, és mindig megpróbált közelebb jönni, azonban mielőtt sikerült volna neki, ugyanúgy eltűnt, mint az első alkalommal.

A remény szertefoszlott bennem, ahogy rájöttem, hogy sosem fog tudni eljutni hozzám. A lábaim felmondták a szolgálatot, tehetetlenül a földre rogytam, és térdemet a mellkasomhoz húzva öleltem át magam, miközben rázott a zokogás.

- Az egész a te hibád - szólalt meg egy kemény hang az arctalan tömegből, mire odakaptam a fejem. - Az egész a te hibád - ismételte, miközben egyre többen társultak hozzá.

- Az egész a te hibád - kántálta a tömeg, én pedig befogtam a fülem, és csak vártam, hogy eltűnjek.

Csatakos hajjal, izzadtan riadtam fel az éjszaka közepén. Pár pillanatig csendben vizslattam a sötétséget, a saját szabálytalanul dübörgő szívverésemet és kapkodó légzésemet hallgatva. Csak egy álom volt. Megint csak álmodtam - mondogattam magamban, miközben próbáltam megnyugodni, de nem ment. Még mindig egész testemben remegtem és éreztem, hogy nedves az arcom. Úgy látszik, nem csak álmomban sírtam. Kezemmel kétségbeesetten kezdtem tapogatózni, végül a sötétben sikerült megtalálnom és felkattintanom az olvasólámpa kapcsolóját.

Oldalra pillantottam Channie után kutatva. A macska felborzolt szőrrel, ijedten meredt rám, én pedig felé nyúltam, hogy megsimogassam.

- Semmi gond. Minden rendben - öleltem magamhoz szipogva, azonban ezek a szavak inkább szóltak saját magamnak, mint neki.

Nem ez volt az első alkalom, hogy arról a napról álmodtam. Mindig ugyanaz történt. Újra és újra átéltem azt, ahogy magamhoz tértem a kocsiban, aztán kiszálltam, és láttam a kislányt és az embereket. Minden szörnyű részletre félelmetes pontossággal emlékeztem. Mindig felfigyeltem a tömegben az ismerős arcokra, ez az álom viszont kicsit különbözött a többitől. Chanyeolt eddig még sosem láttam, de most ott volt. És segíteni próbált.

Miután letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról, a konyhába indultam. A csapot megnyitva vizet fröcsköltem az arcomba, majd megtöltöttem egy poharat. A fejem feletti szekrénybe benyúlva ujjaim automatikusan fonódtak egy apró, fehér doboz köré. Oda sem néztem, miközben kivettem két kis tablettát, és a vízzel együtt lehúztam mindkettőt. Ezután megtámaszkodtam a pulton, és vártam, hogy a testemet elárassza a hamis nyugalom.