"Az egész csak egy pillanat volt."

⏱

Baekhyun

Néha nem mi választjuk meg, hogyan alakuljon az életünk. Az élet számtalan pillanatból áll, mi pedig hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ezek önmagukban semmit sem érnek, de ez nem igaz. Sőt, ami a legijesztőbb, hogy egyetlen pillanat mindent megváltoztathat.

Az is egy átlagos napnak ígérkezett. Reggel egy ismeretlen alak mellett ébredtem, pont ahogy szoktam. Fél órán belül kipateroltam, ahogy szoktam. Aztán Suhoval elmentünk a Luxhoz elintézni néhány dolgot, pontosabban azért, hogy én nézzem, ahogy ő elintéz nekem néhány dolgot. Szokás szerint figyelmen kívül hagytam, hogy az emberek hamis mosollyal üdvözölnek, és megdicsérik a hajam, a ruhám, a külsőm, ami mögé sosem voltak képesek belátni.

Ezután hazamentem hatalmas luxusvillámba, ami pont olyan volt, mint én. Kívülről nézve tökéletes, de ha beléptél, csak tátongó üresség fogadott. Becsuktam magam mögött az ajtót, ami szinte fülsértően hangos zajt csapott a csendben. Miután felkapcsoltam az összes villanyt, levágtam magam a kanapéra, benyomtam a tévét, és elkezdtem bámulni valami röhejes műsort. Tulajdonképpen egyáltalán nem érdekelt, hogy mit nézek, pusztán azért kapcsoltam be, hogy halljam valakinek a hangját.

Elővettem a mobilomat, és céltalanul nyomkodni kezdtem, míg végül azon kaptam magam, hogy a legújabb sztárhíreket böngészem. Ez az a dolog, amit a menedzserek elég szigorúan tiltanak a magamfajta énekeseknek. Suho is legalább ezerszer kötötte a lelkemre, hogy meg ne próbáljak híreket olvasni magamról, kettőnk kapcsolatára azonban jellemző volt, hogy én előszeretettel hagytam figyelmen kívül a kéréseit.

Volt ott minden. Smink nélküli lesifotóktól kezdve az alaptalan pletykákon keresztül a dalaim kritizálásáig minden. Igazából nem kellett volna ezen kiakadnom. Megszoktam az életemet, hiszen minden egyes napom így telt el. Nem arról volt szó, hogy nem fogadtam el a hibáimat. Egyszerűen utáltam, hogy nem volt rendben az, hogy nem vagyok tökéletes. Én nem követhettem el hibákat, hogy aztán tanulhassak belőlük, mint a többi ember. Nem lehettem önmagam, mert olyasvalaki szerepébe kellett bújnom, akit szinte nem is ismertem.

A mobilom hirtelen rezgéssel jelezte, hogy sms-em jött. Az anyám küldte, ami meglepett, mert nagyjából egy hónapja ez volt az egyetlen életjel, amit mutatott. Félve nyitottam meg, pedig nagyon jól tudtam, mi áll benne.

"Küldj pénzt."

Percekig bámultam erre a két szóra, közben éreztem, hogy a szemembe akaratlanul is könnyek gyűlnek. Nem akartam sírni. Feleslegesnek tartottam, mert nem oldott meg semmit. Dühösen törölgetni kezdtem a szememet, majd felpattantam, és kocsikulcsomat felkapva otthagytam az üres házat. A garázsba érve bevágtam magam a három autóm közül a legdrágábba, egy gyönyörű fekete sportkocsiba.

A gázra taposva hajtottam Szöul utcáin,  sok másik autóval az oldalamon. A kocsikázás általában jó megoldásnak bizonyult, ha ideges voltam, már ha az őrült módjára való száguldozást kocsikázásnak lehet nevezni. Ki akartam szellőztetni a fejem, egy pillanatra el akartam felejteni, hogy ki vagyok, de nem tudtam. A gondolataim újra és újra utat törtek maguknak az elmémbe, miközben könnyeim megállíthatatlanul csordogáltak lefelé az arcomon. El akartam menekülni, akár csak egy kis időre megszabadulni mindattól, ami nyomasztott. Az anyám  üzeneteitől, a figyelő szemektől, a kötelességeimtől. Szinte már semmit nem láttam a sírástól, szememet teljesen elhomályosították a könnyek. Tudtam, hogy nem szabadna ilyen állapotban kocsiba ülnöm, de nem érdekelt. A szorító érzés a mellkasomban egyre erősödött, a légzésem pedig kétszeresére gyorsult, míg végül kétségbeesetten kapkodtam a levegőt. Fél kézzel elengedtem a kormányt, és beletúrtam a zsebkendőtartóba egy kis dobozkát keresve. Mikor végre a kezembe akadt, egy pillanatra levettem a szemem az úttestről, és bár remegett a kezem, sikerült kiügyeskednem két apró tablettát belőle.

Az egész csak egy pillanat volt. Mire felnéztem, a piros autó a szemben lévő sávból már egyenesen felém száguldott. Teli erőmből rátenyereltem a dudára, de már késő volt. Hatalmas robaj hallatszott, aztán a fülemet megtöltötte a halálos csönd, az elmémet pedig a teljes sötétség.

...

- Baekhyun, nagyon szépen megkérlek még egyszer, hogy viselkedj normálisan.

Menet közben Suhora pillantottam, aki mappáját lóbálva loholt mellettem a folyosón.

- Hát persze - bólintottam gúnyosan.

- Komolyan mondom! Legyél kedves vele - utasított, mire jelentőségteljes pillantást vetettem rá, ami szerintem a napszemüvegem lencséjén kersztül is jól érzékelhető volt. - Vagy legalábbis próbáld meg. Csak most az egyszer - húzta el a száját.

- Megteszek minden tőlem telhetőt - motyogtam enyhe éllel a hangomban, abban a reményben, hogy ezzel pontot tehetek Suho lassan fél órája tartó hegyi beszédének a végére, de ő csak folyatta tovább.

Éppen a CEO irodája felé tartottunk, hogy találkozzunk az új produceremmel, aki állítólag messze a legthetségesebb az egész Luxnál. Én ettől nem szándékoztam hasra esni, mivel előre láttam, hogy ő is ugyanakkora nyomorék lesz, mint a többi. Persze remek dalokat írtak, mindneki imádta őket, csak annyi volt a gond, hogy azoknak a daloknak semmi közük nem volt hozzám.

- Tudod, ezt a saját érdekedben is mondom. Ugyanis elég sok időt kell majd eltöltenetek együtt az elkövetkezendő egy hónapban - magyarázta Suho, miközben megérkeztünk az iroda elé. - Biztos vagyok benne, hogy Chanyeol nagyon örül, hogy veled dolgozhat, szóval légy szíves, te is vegyél erőt magadon, és... - nem vártam meg a mondandója végét, hanem csak a szememet forgatva bekopogtam, majd be is léptem az üvgezett falú irodába.

- ... hogy azért, mert az a zakkant Baekhyun csinált valami baromságot, nekem kellene kiadnom a lemezét? - ordibálta az iroda közepén ácsorgó alak, feltételezem, Park Chanyeol, a híres-neves producer.

Éreztem, hogy Suho megdermed mellettem, és bár nem néztem rá, szinte láttam magam előtt összezavarodott tekintetét. A CEO minket meglátva a kezébe temette az arcát, és bevallom, hirtelen én sem tudtam mit kezdeni magammal. A producer lassú mozdulatokkal felénk fordult, és ahogy a felismerés végigsöpört rajtam, éreztem, hogy leesik az állam.

Park Chanyeol nem volt más, mint a "perverz kukkoló" a mosdóból.