Elérkezett a várva várt szombat reggel, amikor is rohadt korán keltünk és majdnem lekéstük a repülőt...

Ami részben Ricsi hibája volt, mivel előző nap elfelejtett tankolni az autóba, így alig pár méter után leállt a motor. Tehát tömegközlekedéssel kellett mennünk.

Neki volt egy nagy bőröndje, nekem viszont kettő hatalmas, amik roskadásig voltak pakolva.

A metrón és a buszon is sokan megbámultak, sugdolóztak, hogy:

- Az ott az Unger Kitti! Ki az a srác?

- Talán a barátja?

- Á, túl csúnya, nem hinném.

Bátorítóan rámosolyogtam Ricsire, akin látszott, hogy szörnyen bosszantja a dolog.

Még a pályafutásom elején megbeszéltük, hogy nem tesszük nyilvánosságra, hogy ő a menedzserem és úgy egyáltalán róla semmit. Féltünk, hogy talán őt is zaklatnák. Így ő csak a háttérben lapult meg. Ő vitt el a stúdiókba, a közelebbi városokba és néha ő válogatta meg a munkáimat is.

A csomagellenőrzőnél is volt egy kis probléma, ahol viszont az én hibám volt az időhúzás, mivel a csomagjaim meghaladták a maximum súlyhatárt. Így pár cuccomat át kellett pakolnunk Ricsi bőröndjébe, pár ruhát pedig fel kellett vennem, ami nem volt valami kellemes a nyár beköszöntével.

- Minek hoztál ennyi cuccot? – háborgott mellettem Ricsi, miközben bedobta három nadrágomat az ő ruhái közé.

- Nem tudtam, hogy itt szigorúbbak a szabályok! Amikor olaszba mentünk, három bőröndöm volt, mégis engedték.

- Csak a baj van veled... – morogta, majd mikor végeztünk a cuccaim átrakosgatásával, behúzta bőröndje zipzárját.

A férfi ismét lemérte a csomagjainkat. Most már elfogadható volt, így felengedtek a gépre minket.

Ott ismételten gabalyodás volt, mivel ültek a helyünkön, amit egyáltalán nem értettünk, hogy miért.

A nő és a párja ragaszkodtak ahhoz, hogy az az ő helyük, keressünk másikat.

- Asszonyom... - kezdte Ricsi, kicsit sem higgadtan. – Értse meg, hogy ez a mi helyünk. Ha megengedné, hogy megnézzük az ön jegyüket, máris előrébb jutnánk.

- Mégis mit képzel... - kezdte a nő, de a férje leintette és átadta a jegyeket.

Ricsi hosszasan tanulmányozta a négy jegyet, magamögé nézett, ahol ott volt két üres hely, majd nevetve adta vissza nekik a jegyeket.

- Sajnáljuk... De tényleg önök ülnek rossz helyen. Önöknek jobb oldalt vannak a székeik. De most a bal oldalt ülnek.

A nő hápogva, de átült a helyes helyükre, a férj pedig sajnálkozva nézett ránk.

- Ne haragudjanak. A feleségem eléggé hárpia tud néha lenni...

- Semmi probléma – nevetett Ricsi, majd leültetett az ablakhoz, ő pedig ledobta magát mellém.

A több órás repülőút unalmasan telt. Elkezdtünk egy új sorozatot. Aludtunk. Zenét hallgattunk. Olvastunk.

Szinte mindent csináltunk. Az utolsó 2 óra már azzal telt, hogy szétuntuk az agyunkat.

Frissítettem a közösségi oldalaimat, hogy éppen Koreába tartok (Magyarul és koreaiul is kiírtam. Ha már tudom a nyelvet, miért ne használjam?) és egy képet is kitettem mellé, amit a repülő ablakából lőttem. Felhők, a gép szárnya, kék ég. Tipikus „Utazok." kép.

Alig telt el öt perc, máris 5ezer like, szív, retweet, több száz komment. Ezeket általában sosem olvasom el, most mégis átpörgettem.

- Ezt nem hiszem el – akadt meg a szemem egy neven. – Ricsi! Hong Ki írt a képem alá!

- Mit? – hajolt oda a telefonomhoz. – Aha, értem.

- Nem is tudsz koreaiul! – vágtam a fejéhez nevetve. – Azt írta „Már alig várom, hogy találkozzunk, és együtt dolgozhassunk! Jó utat!".

- Csak illedelmes – forgatta meg szemeit Ricsi. – Vagy nyalizni próbál.

Az ajkaimmal csücsörítettem, majd durcásan visszafordultam a telefonomhoz.

- Miért kell mindig elrontani az ember kedvét?

- Az igazság néha fáj.

Ezután kijelentése után kinyújtottam a rá a nyelvemet. Ilyenkor nagyon nem szerettem. Túl kukacoskodó. Mindent jobban tud.

A repülőről leszállva már sokkal könnyebben ment minden. Fülig érő vigyorral léptem ki a kapun és álltam meg a szöuli reptér kellős közepén.

Széttárt karokkal forogtam és megállás nélkül sikítoztam, hogy ez annyira izgalmas.

- Na, kislányom... - állított meg Ricsi, majd a kezembe nyomta a bőröndöm húzókáját. – Keressük meg azt a valakit, aki vár ránk.

Tanácstalanul nézelődtem. Egyáltalán nem tudtam, hogy kit is kéne pontosan keresni.

- Nem mondott semmit Szabó úr?

- Semmit – húztam a számat.

Már fél órája mást sem csináltunk, csak bolyongtunk, amikor is megláttunk egy táblát a levegőben, amire az én nevem volt felírva vastag, fekete filccel.

- MEGVAN! – kiáltottam boldogan.

Azonnal odarohantunk.

Egy alacsony lány állt velünk szemben. Alig két fejjel volt nálam alacsonyabb, szőkített, rövid haja volt és kerek arca.

- Unger Kitti? – kérdezte, a nevemet rosszul kiejtve az akcentus miatt.

- Igen - bólintottam mosolyogva.

Bemutatkozott, de megkért, hogy hívjam Unninak, mivel ő volt az idősebb. Miután sikerült megküzdenie az angollal Ricsi miatt, aki csak úgy tudott (hiába próbáltam neki az alap koreait megtanítani a repülőn, nem jártunk sikerrel), kiderült, hogy ő az FT Island stylistja, és mivel csak ő ért rá, őt küldték

- Biztos fáradtak vagytok. Először menjünk akkor a szállásotokhoz, aztán pedig elmegyünk az FNC-be. A fiúknak most próbájuk van.

- Értem, akkor menjünk – indultam meg utána a kisbusz felé.

A rendszámtábla felett ott volt az FT Island matrica, amit azonnal le is fotóztam.

Unnitól először engedélyt kértem, hogy kitehessem a közösségi oldalaimra, és ő amint rábólintott, már töltöttem is fel. „Megjöttem! Túléltem! Irány a szállásunk!"

Alig fél óra utazás után végre megérkeztünk a hotelhez. Kísérőnk bejelentkezett helyettünk, átnyújtotta a kulcsot, majd felmentünk a szobánkba.

- Egy szobában leszünk? – hajolt oda hozzám Ricsi aggódva.

- Passz.

Felértünk az emeletre, kinyitottunk az ajtót és meglepődve álltunk Ricsivel a küszöbön.

Nem is egy szoba volt. Inkább lakás. Volt konyha, fürdő, erkély, nappali és két szoba. Az egyik bal oldalt a másik jobb oldalt helyezkedett el, a nappalival középen.

- Wow – nyögtünk egyszerre Ricsivel. – Nagyon köszönjük.

Illedelmesen meghajoltam, mire Unni csak legyintett egyet.

- Ez a minimum, ha már ennyit utaztál hozzánk. Érezzétek otthon magatokat!

- Kérlek, viseld gondunkat – hajoltam meg ismét, majd mikor Ricsi nem tette ugyanezt, megfogta a tarkóját és meghajlásra kényszerítettem.

Lepakoltuk a cuccainkat, átöltöztünk, de mielőtt indultunk volna az ügynökséghez, csináltam egy fotót a helyiség egy részéről.

„A lakosztály tökéletes! Köszönjük! Indulás az FNC-be!"

Beszálltunk a kocsiba, és út közben Unni elmagyarázta, hogy gyalog is el tudunk jutni az ügynökségbe, alig pár perc sétányira van. Közben mutogatta az irányokat, hogy merre kell befordulnunk.

- De a legtöbb esetben jönnek értetek kocsival. Vagy ha van valamelyikkőtöknek jogosítványa, adunk egy autót kölcsönbe!

- Nagyon köszönjük. Ricsinek van, úgyhogy elfogadjuk – mondtam a mellettem ülő fiúra mutatva.

Mivel Ricsi nem igen értette, elmagyaráztam neki, hogy kapunk egy autót, amit használhatunk.

Az ügynökség tényleg nem volt valami messze. Tíz percet sem utaztunk.

Beléptünk a nagykapun, a forgóajtón és azonnal elém is tárult a bandák illetve tánccsapatok hatalmas plakátjai, amik fel voltak szögelve a falra.

Ricsit megkértem, hogy készítsen rólam egy képet, amin egyszerre vagyok a CN Blues és az FT Island-es plakát előtt.

Miután ezzel végeztünk, csináltam egy külön szelfit, ahogy Hong Ki egyszemélyes plakátjával pózolok és már töltöttem is fel az instára. 

„Itt vagyok! A 2D-s Hong Kivel már találkoztam, pár perc és az igazival is találkozhatok! Olyan izgatott vagyok!"

Unni felvezetett minket a második emeletre, ahol több ajtó előtt is elsétáltunk.

Nagyon vissza kellett magamat fognom... Ez addig ment, amíg meg nem láttam az egyik ajtó mellet a táblán, hogy „CN Blue próbaterem". Ott vége volt mindennek. Lefagytam a tábla előtt és azonnal csináltam magamnak egy képet róla.

- Ó, csak nem rajongó vagy? – kérdezte Unni mosolyogva. – Akkor ez most olyan lehet neked, mint egy paradicsom. Üdv a Paradicsomban!

Nevetve sétáltunk tovább a folyosón. Már hallani lehetett a gitárt és a dobot.

- Most már mindjárt ott vagyunk.

Alig vártam, hogy végre beléphessek a terembe és ott legyenek előttem.

"Vajon milyenek lehetnek élőben? Biztos kedvesek és helyesebbek." – gondolkodtam.

Amikor már az éneket is hallottam, a gyomrom görcsbe rándult. Izgatott voltam, vert a víz és remegett az egész testem.

Unni megállt egy ajtó előtt, bátorítóan rám mosolygott, majd nagy lendülettel kicsapta az ajtót.

- Próbát befejezni, megjöttünk!

A zene abban a pillanatban elhallgatott.

- Noona! – kiáltották mindannyian. – Üdv itthon!

Ledermedve álltam az ajtóban.

Ott álltak előttem. Trikóban, feszülős farmerben, leizzadva, mosolyogva és hihetetlenül szexin.

Kislányos zavaromban egy hajtincsemet kezdtem el piszkálni, majd sóhajtva dobtam át a vállamon.

- Hello – hajoltam meg félénken.

Szinte egyszerre meghajoltak, majd mosolyogva üdvözöltek.

- Nagyon örülök, hogy rendben ideértél – mondta Hong Ki.

- Köszönöm a lehetőséget – hajoltam meg ismét. - Hadd mutassam be a menedzseremet, Lévay Ricsit.

Őt is üdvözölték, majd beállt a kínos csend.

Hong Ki állandóan mosolygott, Min Hwan a dobverőit pörgette az ujjai között, miközben a földet nézte, Jong Hoon a telefonját nyomogatta, Jae Jin a gitárjával babrált, közben fel-felpillantott rám, Seung Hyun pedig az arcomat nézte untalanig.

- Öhm... - kezdtem, megtörve a csendet, mire már mind engem figyeltek. – Csinálhatok veletek egy közös képet? Magamnak... meg a közösségi oldalaimra... Szabad? Vagyis... Nem gond? Úgy értem...

- Persze! – vágott a szavamba nevetve Jae Jin. – Noona, csinálnád?

A stylist bólintott, majd elvette a telefonomat.

Jobb oldalamra Seong Hyun és Jae Jin állt, a bal oldalamra Min Hwan és Jong Hoon, sréhen mögém pedig Hong Ki.

- Oké, háromra mindenki mosolyog... Jae Jin... nem grimaszol, MOSOLYOG! Akkor kezdem... egy, kettő, három! Aish, fiúk, menthetetlenek vagytok!

Unni a fejét csóválva nézte a képet a kijelzőn.

Nem mondható mindennapinak. Hong Ki az egyik hajtincsemből bajuszt csinált magának, Seong Hyun bandzsított, Jae Jin kinyújtott nyelvvel vigyorgott, Min Hwan tokát csinált magának és csücsörítve nézett rám, Jong Hoon pedig kacsintva nyalta meg a szája szélét. Én pedig... hát én meg vörös arccal álltam közöttük, miközben őrült módjára vigyorogtam.

Nevetve töltöttem fel a közösségi oldalaimra a képet.

„Bolond emberek társasága! Csak saját felelősségre! Éljen az FT Island! ... Hogy én mennyire szeretem a munkámat!!!"