– Mindig is szeretted nézni a csillagokat, nem igaz?

Felnézett az égre és csak bólintott.

Igaza volt a nagynénijének, mindig is szerette a csillagokat, vagyis inkább a nyári éjszakákat teletűzdelő csillagokat. Annak idején minden nyáron felvertek egy sátrat a kertjükben és órákon keresztül csak bámulták az öccsével a sötét színekben úszó éjszakai égboltot. Megbabonázta az univerzum végtelensége, hogy sose lehetett biztos abban, hogy az az égitest, amire éppen feltekintett nem csak egy elpusztult bolygónak egy emlékképe volt, hanem valóban egy több millió fényévre fekvő égitest?

Talán az a csillag, amit most nézett már azelőtt elpusztult volna mielőtt ő még megszületett volna?

Léna halványan megrázta a fejét majd feltekintve a nagynénijére egy apró mosollyal szerette volna megnyugtatni. Érezte a hangján a keserűséget, valójában az egész éjszakában érzett valami keserűséget, rágta a talpukat, az ujjaikat, amelyek elmerültek a sárgára szikkadt fűszálak között. Egy kicsit talán még a tüdejét is égette. Mindent beterítette és még akkor se lett volna képes elterelni a figyelmét róla, ha igazán beleveszett volna a csillagokba.

A halál tehette ezt ezzel az édes nyári éjszakával. Homályos, súlyos felhőkkel borítva be az égboltot, szurkos ködöt köpve rájuk.

Léna szerette a nyári éjszakákat, de ez az este megrémisztette.

– Kint maradsz még? – törte meg végül a csendet a nagynénije. A nő puha ujjai megtalálták maguknak a vállát és Léna kissé összerezzent a nyílt érintésre. Érzékeny volt a bőre.

– Ühüm, de te nyugodtan menj aludni.

– Biztos megleszel?

Léna csak bólintott, de nem nézett rá a nőre. Biztos volt benne, hogyha meglátta volna a tekintetét képtelen lett volna leráznia magáról a nagynénijét. Nem haragudott rá és tökéletesen megértette, hogy miért aggódott ennyire miatta, de most egyedül kellett lennie. Éreznie kellett a magány ízét, ahhoz, hogy végleg elfogadja a tényt, hogy oda lett az öccse.

Az ő édes, ártatlan öccse.

Lehunyta a szemeit és még egy lélegzetvételnyi időre képes volt megtartani a higgadtságát, hiszen tudta, hogy a nagynénje az ablakból vetett rá egy utolsó pillantást, de amint kihunytak a fények Lénából kitörtek a könnyek.

Fájdalommal átitatott, keserű könnyek voltak azok. Gyöngyözve borították be az orcáját, és Léna csak hüppögött az éjszakában, elkeseredetten belemarkolva a recsegő fűszálakba. Fizikai fájdalmat szeretett volna érezni, valamit, ami a sejtjeibe mar, ami képes elterelni a figyelmét arról az ürességről, ami a mellkasában ütött otthont. Csak egy pillanatra szeretett volna megfeledkezni róla, fellélegezni és lehunyni a szemeit, mintha mi sem történt volna, nem bánta volna még azt sem, ha azt követően belefulladna a fájdalmába. Csak egy pillanatra szabadulhatna meg mindettől.

Így hát felnézett az éjszakai égboltra. Ugyan a felhők mohón bekebeleztek egy-két fénylő pontot, néhány még karcsún ívelt a végtelen, fekete vásznon. A Hold is ott bugyogott az egyik, szürke felhő mögött. Léna kinyúlt feléjük és figyelte, ahogy az ezüstös fény lassan beterítette az ujjait, elmosva a sötét árnyékokat. Mintha az égbolt megtisztította volna a lelkét, elkergetve a fájdalommal átitatott gondolatokat és a torkában bukfenceket hányó maró bűntudatát. Mintha egyetlen egy pillanatra tényleg megszabadult volna mindattól, amit a nyári éjszaka akasztott a nyakába. Egyszerűen csak elmerült a hűs ujjú szél markában és engedte, hogy visszavezessék a gondolatait azokba a hűs, nyári éjszakákba, amikor még minden annyival egyszerűbbnek tűnt.

Andorral a hátán belevetve magukat a szúrós fűszálaktól terhes legelőbe, csakhogy még jobban láthassák az égboltot. Messze a poros utakat megvilágító lámpáktól. Léna olyankor a hátizsákjába rejtette édesanyjának az egyik csillagászatról szóló tankönyvét és halkan mormogva versenyeztek egymással arról, hogy ki találta meg hamarabb a csillagképeket. Andor mindig vereséget szenvedett és olyankor kissé elfordult a nővérétől, összefonta a mellkasa előtt a karjait és úgy tett mintha nem is érdekelte volna az egész verseny. Aztán Léna mindig nyakon csípte esténként, ahogyan az ablakból kihajolva keresgélte a csillagképeket.

Ha tehette volna visszalépett volna az emlékeibe és mindent másképp csinált volna. Sose hagyta volna egyedül őket az édesanyjával és nem menekült volna el a saját kötelességei elől.

Egy keserű görbület mérgezte meg a mosolyát.

Készpénznek vette a családja szeretetét. Azt hitte, hogy ők mindig ott lesznek neki, hogy mindig visszatérhet majd ide, ha történik valami. Kihasználhatja a szeretetüket és újból összerakhatja itt magát, csakhogy a következő adandó alkalommal maga mögött felejtse őket és belevesse magát a nagyvilágba.

Léna megpróbált az otthon szabályai szerint élni, viszont amint elbukott az első adandó akadályban, egyszerűen képtelen volt többé tükörbe nézni. Úgy érezte, hogy kudarcot vallott, hogy mindenkinek csalódást okozott. Nem tudott a saját beteg anyján segíteni, nem tudott kiállni Andor mellett, amikor az öccse úgy érezte, hogy az egész világ ellene fordul, csak azért, mert a saját neméhez vonzódott, így Léna egyszerűen csak elmenekült. Belemerült a munkájába és a pénzével szeretett volna a bocsánatukért esedezni. A nagyvilág pedig lassan tördelte le a szárnyait, amit anno Andor olyan gondosan illesztett a hátára. Megcsonkította őt és ő mégis minden egyes alkalommal visszamenekült oda, elfelejtve mindazt, amit ez a hely tartogatott számára. Amit az otthona jelentett számára.

– Léna?

A lány nem fordult meg, nem mutatta jelét annak, hogy felfigyelt volna a halk hangra. Csak tovább figyelte a távolban fodrozódó felhőket, és tovább hallgatta az éjszakába maró tücskök zsivaját.

– Hűvös van, drágám. Gyere be – nyúlt érte újból a hang, de Léna újból figyelmen kívül hagyta. Talán mindannyiuknak fájt mind az, ami történt, de Lénát csak a saját gyásza izgatta, a saját maró bűntudata, a saját gyilkos gondolatai. Nem volt benne biztos, hogy képes lett volna elviselni mások könnyes tekintetét.

Ki akarta sajátítani a fájdalmat, amit Andor halála okozott. Hiszen ki ismerhette volna nála jobban a fiút? Ki szerethette őt annyira, mint ahogy ő szerette az öccsét? Hamisnak érzett minden elejtett könnyet, minden összetört szívet, még akkor is, ha őszinték voltak.

– Léna?

– Egyedül szeretnék maradni – szólalt meg végül. – Andi néni, kérem...

– Nem hagyhatlak egyedül, hát nem érted? – tört végül meg a nagynénje hangja. Akárcsak egy üvegpohár a hűs csempén, millió szilánkra zúzódott szét. – Emiatt történt minden! Mert magára hagytuk Andort!

– Andi néni... – fordult meg a tengelye körül a lány, de a nagynénije addigra már a térdeire rogyott és reszkető tenyereibe temette az arcát. – Andi néni elég!

– Láttad azt a fiút? – szólalt meg végül a nő. Léna értetlenül összevonta a szemöldökét, de a nagynénije ezt nem láthatta, túlságosan homályos volt az éjszaka. – A fiút a temetésen?

A temetés szó hallatára a lány gyomra összeszorult. Kiabálni szeretett volna, törni és zúzni, megsemmisíteni mindent maga körül, míg nem egy kopár sziklafalon nem találja magát, messze mindenkitől, egyedül. Andor nem ezt érdemelte. Neki álmokat kellett volna látnia, megvalósítania mindazt a lehetőséget, ami benne rejlett, de ő itthon maradt. Segített a beteg anyjukon még akkor is, amikor Léna elfordult tőlük és a saját szánalmas céljait kergette. Mégis mikor visszatért, a fiú tárt karokkal fogadta, összeborzolta a fürtjeit és egy jókedvű mosollyal az arcán úgy tett, mintha nem hagyta volna cserben őt pont abban a pillanatban, amikor talán a legnagyobb szüksége lett volna rá.

Léna nem is hallotta a nagynénije szavait, mélyen a gondolataiba merítkezett és végigfutattva az összes emlékét folyton kereste a kiskapukat, ahol talán még visszafordulhatott volna, ahol újra kezdhette volna az egészet és rendbe hozhatta volna mindazt, amit tönkre tett maga körül.

– Szerette Andort – fejezte be halkan Andi néni. Léna felnézett rá és a borzos szempillákon keresztül belepislantott a nő hulla kék szemeibe. – Nem tudtad, ugye? Hogy Andor mennyire szerette azt a fiút.

– Miről beszélsz, Andi néni?

– Sebestyénről, hát kiről másról?

– Ki az a Sebestyén?

És aztán beugrott neki.

„Találkoztam valakivel." Így köszöntötte az egyik éjszaka. Léna, mint mindig akkor is el volt foglalva a saját életével, elmerült a saját gondjaiban és csak úgy tett mintha hallgatta volna az öccse szavait. Ha jobban odafigyelt volna, talán kiszúrhatta volna mennyire sovány volt és sápadt, észrevehette volna a vaskos, sötét árnyakat a tekintete alatt és azokat a reszkető, hosszú ujjakat. De Léna nem figyelt. Elfelejtette, hogyan kellett gondoskodni másokról, annyira elborították az elméjét a téveszmék, amiket álmoknak nézett, hogy megfeledkezett arról is, hogy hogyan kellett szeretnie. Pedig megtanulni szeretni nem olyan volt, mint megtanulni úszni, járni és lélegezni? Ha egyszer már ment, nem felejtheti el az ember soha többé. Ő mégis megfeledkezett róla.

Egy újabb könnycsepp törte elő magát a szemeiből, üveges volt a tekintete, egy homályos, sötét masszává olvadt össze az előtte elterülő környezet. Andi néni puha tenyere a vállára simult, és Léna újból és újból összerezzent az összes érintésre.

– Szerette? – kérdezett rá egészen halkan. Andi néni tekintete lyukat fúrt a tarkójába, de Léna már nem törődött azzal, hogy mit gondolhattak róla mások. Ha máshogy nem, legalább a nagynénijének szavaiból hadd ismerhesse meg azt a fiút, akivé az öccse nőtt. Foglalkozhatott volna a benne bugyogó bűntudattal, a gyilkos gyűlölettel, amit maga iránt érzett és elmerülhetett volna az összes mi lett volna, ha...? kérdésben, de belefáradt. Majd másnap lesz ideje gyűlölnie magát, most csak hallani akart valamit Andorról.

Hiszen, ha igazán szeretett valakit, akkor csak volt boldogság az életében, nem igaz? Ha valaki ott volt mellette, akkor nem érezhette magát annyira magányosnak, ugye? Csupán azt szerette volna hallani, hogy Andor boldog volt, mégha az a gondolat, hogy az öccse nélküle talált boldogságra meg is őrjítette.

– Karnovszky papa unokája. Igazán szép fiú, talán meg kellene ismerkedned vele. – Apró köröket olvasztott a bőrébe.

Meg akarta ismerni ezt a fiút, látni azt, hogy az öccse kit szerethetett annyira rajta és az édesanyján kívül, de mélyen rettegett attól, hogy Sebestyén gyűlölni fogja. Hiszen, ha igazán jól ismerte Andort, akkor azzal is tisztában volt, hogy ő mekkora fájdalmat okozott neki. És akkor csak gyűlölnie kellett őt, nem igaz?

Belemarkolt a fűszálakba, majd halványan bólintott.

– Hogy ismerték meg egymást? – tört elő belőle a következő kérdés.

Andi néni egy halk sóhajjal telepedett le mellé és letörölve az arcára száradt könnycseppek nyomát végül megeresztett egy egészen halvány mosolyt, talán először azon a megmérgezett éjszakán. Ő is felnézett a csillagokra, mintha csak megerősítő szavakat szeretett volna találni bennük. Úgy tűnt, hogy meg is találta őket, hiszen egy könnyed mosoly szökkent fel az ajkaira.

– Andor gyakran járt át Karnovszky papához, segített megépíteni az új istállót és még a gabonásban is besegített egyszer-kétszer. Sebestyén pedig minden nyarat a tanyán töltött, gyorsan összemelegedtek. Igazán édesek voltak, Sebestyén még arra is rávette, hogy hagyja el a falut egy rövidke időre. Látnod kellett volna milyen boldog volt az anyukátok! – nevette el magát halkan, majd óvatosan az ölébe ejtve a tenyerét felnézett rá. – Minden egyes alkalommal, amikor elmentél Andor összeroskadt, és néha olyan érzésem volt, mintha az tartaná egyedül életben, hogy gondoskodnia kell az anyátokról. De Sebestyén megváltoztatta, fényt csempészett a mindennapjaiba és boldogok voltak együtt. Jót tett neki. Nagyon jót... – Az utolsó szóra megtört a hangja. Újból belemerült a könnyeibe és Léna csak akkor vette észre, hogy ő maga is zokogott. Valami eltört benne, vagy az is lehet, hogy az egész életében el volt törve benne valami, viszont ezen az átkozott éjszakán figyelt csak fel rá. – Én pedig azt hittem most már minden rendben lesz! Hogy Sebestyén mellett majd sose fog azokhoz az átkozott szerekhez nyúlni!

Léna lehunyta a szemeit, majd mélyen magába szívta az esti, hűs levegőt. Az alsó ajkába harapva szerette volna eltemetni a belőle előtörekvő, fojtogató hörgést, de nem ment. Egyszerűen képtelen volt rá.

Andi néni tenyere az arcára simult és hevesen megrázta a fejét.

– Ne sírj, drágám! – csitítgatta, de mit ért néhány szó azzal a fájdalommal szemben, ami a mellkasában dorbézolt? Mit ért bármi is ezen a világon azzal az ürességgel szemben, ami a szívébe vájta magát?

Hüppögve temette a tenyereibe az arcát.

– Boldog volt, Andi néni? – sírta bele a maszatos éjszakába, mire azok a serény ujjak megtorpantak a mozdulatukban. – Boldog volt Andor?

A nő újból felnézett a csillagokra, addigra a sűrű felhőket összegereblyézte a serény kezű szellő és mire kettőt pislanthatott volna, már csak a távolban fodrozódtak a fellegek, egy sötét falat kerítve köréjük.

– Az volt, drágám.

– Mesélj még róla! – kérlelte halkan. Andi néni közelebb vonta magához és akkor azon az éjszakán először érzett valami meleget. Ez a forróság bugyolálta be a tagjait és Léna nem állt többet ellent, a nagynénje vállára fektette a fejét és várt rá. Várt a szavaira.

– Miután összeismerkedett Sebestyénnel gyakran jártak a városba. A mi kis Andorunk vérbeli városi polgárrá vált. Tudtad, hogy munkát is vállalt a közeli fagyizóban? – Léna csak megrázta a fejét. Nem tudott ő semmit, teljesen kimaradt a fiú itteni életéből. – Mindenkinek segített, mindenkivel jóban volt, igazi kis angyal volt, mintha ezzel vezekelt volna azért, amit magával tett. Mindenki azt hitte, hogy már jobban volt! És talán úgy is volt, de... de valami mindig is hiányzott az életéből, tudod? Mintha azt az űrt szerette volna megtölteni a szerekkel.

Azt az űrt, amit Léna hagyott a szívében. A lány lenézett a tenyereire és bólintott, értette miről beszélt a nagynénije.

– Nem tudtam tőle sose bocsánatot kérni, tudod Andi néni? – szólalt meg egészen halkan a lány, nem is a nőhöz, hanem saját magához beszélt. A saját összegubancolódott lelkén szeretett volna kiigazodni.

– Nem is szükséges, sose haragudott rád.

Léna bólintott.

Andor sose gyűlölte, pedig minden egyes tettével kiérdemelte volna azt. Hogyan is feledkezhetett volna meg arról a napról, amikor az édesanyja felhívta őt az éjszaka közepén és zokogva kérlelte, hogy térjen haza és gondoskodjon helyette a fiúról, mert ő már képtelen volt elviselni mindezt. Léna csak hümmögött, majd, amikor hazatért az fogadta, hogy Andor látszólag teljesen rendben volt. A lány nem merítkezett részletekbe, megelégedett a felszínes információkkal, mint a mosolyával, a gondoskodásával, a takaros kinézetével. Mert ha csak egy kicsit jobban hunyorított volna, kiszúrhatta volna a mosolya szegletében rothadó fájdalmat, a gyengéd mozdulatai mögött meghúzódó merevséget, és a gondosan kimosott ruhák mögött rejtegetett csontvékony testét.

Andor sose nyúlt ki érte, nem szerette volna magával rántani a mélységekbe, ahol ő bújt meg. Akárhányszor találkoztak a fiú mindig felöltötte a parádés álarcát és Léna megelégedett vele, megcsipkedte az arcát, összeszedte magát az otthon melegében, majd lelépett. Minden egyes alkalommal így történt, mindaddig, míg már nem lehetett tovább tagadni az egyértelműt, hogy Andor fuldokolt és akkor ahelyett, hogy tovább győzködte volna magát, hogy a ruhái csak amiatt lötyögtek rajta, mert egy mérettel nagyobbat vett és, hogy azért reszketett a tenyere, mert túlságosan hideg volt a kinti levegő, egyszerűen csak nem járt le többé. Kiiktatta az életéből ezt a részt és belefeledkezett a munkájába. Ehhez értett csak.

– Tényleg szeretett ő engem, Andi néni? – súgta megtörve.

– Mindennél jobban.

De ez csak olaj volt a tűzre. Hogy minden tette után a fiú még mindig szerette őt.

– Az utolsó pillanatig szerette a nyári éjszakákat, a gyerekkorotokra emlékeztette, amikor a kertben sátraztatok, vagy amikor kiszöktetek a mezőre csillagképeket lesni. Azóta, még annyi évet követően is gyakran kibiciklizett a csillagos ég alá és órákon át csak figyelte a mozgó égboltot, olyankor abban se voltam biztos, hogy még velünk volt-e vagy már szárnyalt azok között a végtelen csillagok között? – elnevette magát és még közelebb húzta a lányt a testéhez. – Sebest is magával rángatta, és ki tudja mit csináltak a csillagos ég alatt, de amikor visszatért olyankor mindig úgy tűnt, mintha a csillagok fénye beleköltözött volna a szemeibe. Anyád és én is éreztük, hogy bármire képes lenne. Talán ezért is hittük el annyira könnyedén, hogy innentől kezdve minden rendben lesz és az anyádat ez az utolsó szalmaszál tartotta a földön. Amint biztosra ment, hogy Andor meg lesz és jól lesz, ő eleresztette ezt. De túl hamar, tudod? – A könnyeit nyelve ringatta a lányt.

Tudta, persze, hogy tudta. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Léna tönkre ment. Hallva édesanyjának a haláláról csak tovább menekült, a saját átkozott démonjaival küzdött és a harcban megfeledkezett arról, hogy nem csak ő létezett a világon. Arról, hogy volt egy öccse, akinek mindennél jobban szüksége lett volna rá. Az utolsó cérna, ami még talpon tartotta őket és Léna kegyesen nyisszantotta ketté. Andor beleborult a mélységbe és onnantól kezdve már egyikőjük se tudta, hogy mi lesz a következő lépés. Elmerülve a sötétségbe vakon tapogatóztak. Léna előtt összefolytak a napok, minden egyes éjszaka és nappal a papírjait leste, hívásokat fogadott és belefulladt a munkájába, mindaddig míg egy éjszaka Andi néni hívása felverte az álmából.

Azon az estén összeomlott minden Léna körül. Minden egyes oszlop, amit az évek alatt gondosan felállított, feldíszítgetett, minden munka, amit az élete palotájába fektetett, megsemmisült. Porrá és hamuvá vált, nyomát se mutatva annak, hogy valaha is létezett volna.

Andor túladagolta magát.

Léna először nem hitt a fülének. Mégis miért adagolta volna túl magát? Hiszen az öccse nem is drogozott! Aztán az utolsó maszk is a földön végezte és minden, ami felett gondosan elsiklott a tekintete az évek során az arcába nyomta magát. Minden egyes jel, minden egyes segélykiáltás, amire fel sem figyelve tovább menetelt, most itt állt előtte és ő azt se tudta merre felé kapjon. Romba dőlt az élete. És ő csak kapálózott, hörgött míg végül el nem sötétült körülötte a világ.

Andi néni talált rá reggel, a lakása ajtajában toporzékolt és mikor nem válaszolt a tizedik hívására sem, a szomszéd segítségével sikeresen betörték az egyik ablakot és ott találták a hálószobájának a padlóján teljesen kiütve. Léna nem is emlékezett arra, hogy az azt megelőző éjszaka, hogyan kúszott el a konyhájáig. Mikor feltárta a szemeit csak egy félig elfogyasztott whiskys üveget látott a mellkasán.

A lány felnézett az égboltra, keresett valamit a csillagok között. Talán az vágyálmait, talán egy hullócsillagot, amibe még képes lett volna belekapaszkodni. Egyetlen egy kívánsága volt, egyetlen egy dolgot szeretett volna kérni mindennél jobban, de a csillagok azon az éjszakán mozdulatlanok maradtak. Rájuk szórták ugyan ezüstös fényüket, de nem nyújtották le a tenyerüket. Haragudtak rá. Léna is gyűlölte magát, de az évek során már egészen hozzá szokott ehhez az érzéshez.

– Rossz testvér voltam, Andi néni.

A nagynénije nem torpant meg a mozdulataiban, szakadatlanul itatta a bőrébe a gyengéd érintéseit. Cirógatta a fürtjeit, a nyakát, kereste a megfeszült izmokat, hogy a serény ujjaival megsemmisítse a bennük serénykedő feszültséget, és közben kitartóan hallgatta a szavait. Vagy a csendet, ami körbe ölelte őket. A szellő halk duruzslását, ahogy keresztül szaladt a fák bolyhos levelei között, vagy a tücskök búgó szerenádját, vagy csak Léna reszketeg lélegzetvételeit. Mindent magába ivott.

– Csak megfeledkeztél magadról egy kicsit.

– Mindenről megfeledkeztem, Andi néni! – kiáltotta bele az éjszakába. A nagynénije összerezzent mellette, de nem eresztette el. – Otthagytam anyát, otthagytam Andort, otthagytalak téged és kihasználtam a szeretet, amit adtatok és közben semmit sem adtam vissza! Szüksége lett volna rám és én nem voltam ott mellette!

– Talán épp az volt a baj, hogy egyikünk se volt ott mellette. Felesleges a saját válladra kapnod az összes terhet, mind hibásak vagyunk.

– De nekem mellette lett volna a helyem! – makacskodott a lány.

– Mindannyiunknak ott lett volna a helye – felelte halkan a nő és kisöpört a lány tekintete elől néhány piszkos, szőke fürtöt. – Szeretett téged az utolsó pillanatig, és biztosan megbocsátott neked. Ne kínozd magad.

– Felhívott aznap este – súgta halkan. – Volt egy nem fogadott hívásom aznap este. Nem hallottam, mert a dolgozó szobámban voltam és valami hülyeséget csináltam, nem hallottam a telefonhívást, érted? Aztán fáradt voltam és nem volt kedvem már semmihez, így vettem egy fürdőt és lefeküdtem aludni. Nem is gondoltam arra, hogy mindeközben a saját öcsém végzett önmagával. Békésen aludtam, mintha mi se történt volna! Nem volt semmilyen rossz érzésem, pedig éreznem kellett volna valamit, nem? Andi néni nem kellett volna éreznem, hogy szüksége volt rám? És amikor hajnalban felhívtál csak akkor láttam meg azt az egy nem fogadott hívást tőle, és megértettem, Andi néni. Ott volt a lehetőség, ha csak abban a kibaszott pillanatban ott lettem volna a nappaliban és felvettem volna Andor most itt lenne, Andi néni! Itt ülne velünk...

– Ha aznap este felvetted volna a telefont, te most még mindig a dolgozószobádban ülnél.

– Ne merd azt mondani, hogy azért kellett meghalnia, hogy én észhez térjek! Ne merd!

– És ha így van?

– Nincs így, Andi néni! – üvöltötte teljes erejéből eltaszítva magától a reszkető nőt. Ő is remegett. Egy ideig csendben hallgatták az éjszaka nyüzsgését, de Léna megtörte a csendet. – Azt hiszem aznap este, amikor felhívott csak azért választott engem, mert hirtelen nem tudta megkülönböztetni a valóságot a fantáziavilágától.

– Miről beszélsz, drágám?

– Hát arról, Andi néni, hogy Andor nem engem szeretett, hanem azt a lányt, aki egykoron voltam. Akivel azon versengett, hogy ki találta meg hamarabb a csillagképeket és akivel a sátorban aludt nyaranta. Engem gyűlölt, Andi néni. Csak most értettem meg – nevette el magát keserűen és lehuppanva a nagynénije mellé végül ráemelte a szemeit. – Láttam a szemein, talán ezért is menekültem el. Mert azt hittem, hogy sose tudnék azzá a lánnyá válni, akit ő elképzelt magának. Most már értem, hogy az csak én voltam, viszont akkor még abban a hitben éltem, hogy valaki mássá kell válnom, hogy megfelelhessek neki, nektek. Azt hittem, hogyha felmutatom majd a diplomámat, vagy a jelvényeimet vagy akár a hülye munkahelyemen szerzett oklevelemet, akkor kicsit közelebb kerülhetek ahhoz az ideális énhez, amiről azt hittem, hogy elképzeltetek nekem. Azzal mentegetőztem, hogy ezt az egészet csak azért csináltam, mert ti ezt akartátok, hogy miattatok dolgoztam annyit, de közben az egyetlen, aki irreális elvárásokat támasztott velem szemben, az én magam voltam. Andor szeretett volna akkor is, ha egy senki vált volna belőlem.

– Andor akkor is szeretett, amikor megfeledkeztél rólunk – szólalt meg végül a mellette ücsörgő Andi néni. – Igaz, hogy csalódott volt, igaz, hogy szörnyen hiányoztál neki és voltak olyan napok, amikor haragudott rád, de mindez csak egy ártatlan színjáték volt, mert sose tudott volna ne szeretni téged. Nem erről szól ez az egész vita, hogy szeretett téged vagy sem. Nem azért nyúlt a szerekhez mert te elhagytad, nem azért adagolta túl magát, mert aznap este te nem vetted fel a telefont. Hát nem érted, Léna? Ennyi év után még mindig nem érted, hogy nem minden rólad szól?

Andi néni hulla kék szemei az övéibe mélyedtek.

– Nem egy ember hibájából történt mindez, hanem amiatt, mert az a rendszer, az a család, ami mi voltunk nem működött jól. Szerettük egymást, igaz, de annyi mindent a szőnyeg alá söpörtünk, hogy a végén olyan magasra nyúltak a hullámok, hogy még egymást se láttuk rendesen. Mind elmerültünk a saját gondjainkban és nem vettük észre, hogyan omlott minden szét. – A nagynénije lenézett a tenyerére majd vissza a csillagos égre. – Tudod a mi papánk is szerette a csillagokat. Nyaranta mi is folyton az égboltot lestük és a papának fülön ragadva kellett minket berángatnia a házba. Ezért is kezdett el az anyukátok foglalkozni a csillagászattal, és ezt a rajongást rejtette belétek. Mindig annyira csodálatosnak tartottam azt, hogy az anyátok milyen könnyedén képes volt megszerettetni veletek a csillagokat. De tudod mit mondott nekem mindig, amikor kicsiként szomorú voltam? Azt mondta, hogy menjek ki este a kertbe és nézzek fel az égre és beszéljek a csillagokkal. De sose értettem meg a szavaikat, tudod? Néztem őket, kiabáltam hozzájuk, még a papucsomat is feléjük vetettem, de némák maradtak előttem. És irigyeltem az anyátokat, aki olyan könnyedén merült velük párbeszédbe. Az irigységem következtében pedig már nem is néztem fel rájuk, kiiktattam őket az életemből. De aznap este, amikor megtaláltam Andort összeroskadva a biciklije mellett, azon a mezőn, ahol egykoron ti ültetek a hasatokat fogva a nevetéstől, nem bírtam tovább. Felnéztem rájuk, és csak akkor értettem meg a szavaikat. Nem számított már tovább, hogy nem voltak mellettem, amikor a férjem elhagyott, hogy nem értettem meg őket, amikor elvetéltem a kislányommal, mert akkor azon az éjszakán mégis hozzám szóltak. – Andi néni felnézett rá és egy apró csókot olvasztva a bőrére letörölte a könnyeit. – Nézd tovább őket, Léna. Nézd tovább és ha egyszer megérted mit mondanak, hidd el minden könnyebb lesz. Csak ne add fel, Andor nem adta fel, látod? Ő is velük beszélt, még az utolsó perceiben is.

– Hozzám sose beszéltek – ismerte be halkan Léna.

– Mindenkihez szólnak, csak fel kell figyelni rájuk. Fülelj és hallgass.

Azzal a nagynénije ott hagyta őt az üres teraszon, a vakító csillagok fénye alatt.

Nézz fel!

Így hát Léna felnézett azokra a piciny, fénylő pamacsokra és hegyezte a fülét. Abban reménykedett, hogy valamikor ő is képes lesz megérteni a szavaikat.

Egy régi novellám.  

Nem mondom, hogy a legjobb, sőt, de úgy gondoltam érdemes lehet megosztanom itt. Kicsit más mint az előző, mit gondoltok róla? :)

és gondoltam játszhatnánk egy kicsit! jó tudom nem sokan olvassátok a novellás gyűjteményemet, de ha valaki mégis erre jár nyugodtan írhat egy megjegyzést. 

nos a játék így hangzik: mivel szeretnék egy kis kihívást csempészni az életembe arra gondoltam, hogy bármilyen kedvenc "trope"-otokat ha van megoszthatnátok itt velem, vagy valami. mondjuk ha szeretitek a coffee shop au-t vagy enemies to lovers történeteket, akkor összegyűjthetnétek itt és "kérhetnétek" egy sztorit, amit meg kellene írnom :D én meg válogatnék és próbálkoznék míg össze nem jönne valami (nem bíztosítom a gyors szolgáltatásokat, főleg a közelgő utolsó évemmel az egyetemen)

mindig a saját komfort zónámon belül alkotgatok, érdekes lenne kicsit kilépni belőle

jöhet bármi!

puszi kyra