heyhoo

mielőtt még belekezdenétek egy kis tw ha már lehet annak nevezni, van néhány pikáns jelenlet, szóval, aki kényelmetlenül érzi magát tőle, az ne is kezdjen bele! :) vagy kihagyhatja azokat a részeket 

jó olvasást! 

.

.

.

fülszöveg

 – Kyran.

– Tudom – szökött elő a dús ajkak közül. Yoru sziszegve tántorodott hátra és zavartan elnézett róla. – Mármint...

– Ismer engem?

– Hallottam – egészítette ki, de ahogy hirtelen kipirult az arca, Kyran azonnal arra következtetett, hogy a hibrid igenis hazudott. – Itt-ott hallani magáról.

– Igazán? Remélem csak jókat – nevette el magát.

– Legjobbakat – mormolta a hibrid. 

. 

Kyran magányos volt. Mások boldogságát látva az egyetlen olyan helyre menekült, ahol nem tűnthetett ki a sokaságból, hiszen ott ahol mindenki egyedül volt, mégis hogyan figyelhettek volna fel rá?  

Ha egy világban mindenki a tizennyolcadik életévét követően egy névvel gazdagodik a csuklóján, ami hordozza a lelkitársának a nevét, hogy maradhatna bárki is egyedül? 

.

.

.

– Mit találtál? – kérdezett rá halkan, nehogy megavarja az erdő csendjét. Daisy nyüszítve emelte fel a fejét, és a vádlijához dörgölve az orrát, a nesztelenül pattogó tűz tövéhez fészkelte be magát. Már nem voltak messze a falujától, csupán néhány mérföldre lehettek a zúgó patak partjától. Ismerős ösvényeken vágtak keresztül, ezt a kutyája is érezhette, ezért tűnt annyira nyughatatlannak. A fiú gyengéden végigsimított Daisy piszkos fehér bundáján, majd ő maga is közelebb bújva a tűzhöz engedte, hogy a narancsos fények lassacskán átmelegítsék a végtagjait.

Nem voltak ugyan messze a falutól, de Kyran ismerte már annyira az erdőt, hogy ne kockáztasson feleslegesen. Látta a sötétben megbújó árnyak fénylő tekintetét, ismerte a kiéhezett vadak morranásait. Gyógyítóként az élete nagy részét a vadonban töltötte, újabb és újabb gyógynövényeket kutatva és idővel a fiúnak is egységre kellett jutnia az erdővel. Ha elfogadta az ajándékát, ígéretet kellett tennie, hogy nem bántja a lakóit, mégha azoknak az életére fájt a foga. Veszélyes volt egységet kötni az erdő lelkével, ezért is kerülte a legtöbb ember a gyógyító munkakörét. Legtöbben vadászként csatangoltak a pusztában, az övükben kék élű pengékkel, csakhogy távol tartsák maguktól a kiéhezett éles fogakat.

Kyran viszont képtelen volt távol maradni a veszélytől. Már kiskora óta húzta valami a sötét kérgű fákkal telenőtt homályba. Szerette, ha a feje felett nem a kéklő égboltot, hanem a fák kibogozhatatlan labirintusát találta, ha térdig a zabolázatlan fű között kellett átgázolnia. A falu lakói szerint egy átok ült a lelkén, ami nem tudott nyugodni mindaddig, míg a sötét kietlen körbe nem ölelte. Ha arról kérdezték őt miért is vágyott nyughatatlanul a vadonba, a fiú egyszerűen a szívére mutatott. Egy láthatatlan erő ráncigálta őt befelé mindaddig míg már a saját talpát sem látta a bomladozó, nedves avaron. Sokan összesúgtak körülötte, kerülték a társaságát, lesütötték a szemüket, ha Kyran esetleg az irányukba nézett és elcsendesültek akárhova vezették a léptei.

Nem szerette mások társaságát, nem bírta elviselni a kíváncsi vagy esetleg szánakozó tekinteteket. Így került végül az öreg gyógyító társaságába. A nőt ugyanúgy üldözték a gúnnyal és rosszindulattal átitatott pillantások, annak ellenére, hogy a falu élete gyakran az ő kezében pihent. Ő gondoskodott a sérült vadászokról, a terhes nőkről, az beteg idősekről. Az emberek mégis rettegtek tőle, többek szerint varázserővel bírt a nő, boszorkának tartották, aki egyetlen rossz szavukra képes lett volna átkot szórni a lelkükre. Az ő édesanyját is gyakran azzal vádolták, hogy túlságosan közel került az öreg gyógyítóhoz, és éppen ezért lett ilyen szánalomra méltó fia.

Kyran felhorkantott. Legszívesebben vissza se tért volna a falujukba. Messzi vidékekre csatangolt volna újabb és újabb varázslatos lényeket megpillantva, távol mindattól a sivár szürkeségtől, ami az ember falukat övezte. Az emberek féltek a mágiától, az újdonságtól, ami a határaikon túl várt rájuk, így leggyakrabban apró városokba tömörültek és csak azokat küldték a határon túlra, akikben túlsok vakmerő energia buzgott. Kyran is egy volt közülük.

Valami viszont mindig visszahívta. Talán az édesanyja szürke szemei, vagy a húga édes nevetése és az egyetlen barátnője, aki mindig lelkesen várt rá a határ mentén. Már nem volt sok hátra az útjából, több mint egy hónapot követően újból viszont láthatta azokat az embereket, akik annyit jelentettek számára, hogy még az otthonának szánt vadont is képes volt maga mögött felejteni.

Érezte magán az erdő szemeit, mindig a nyomában sercegett egy puha lépés, amitől csupán a határ mentén tudott megszabadulni, de a fiú ahelyett, hogy megrettent volna, inkább egy fajta nyugalmat érzett a közelségében. Mintha az idegen lény társaságában valóban semmi bántódása nem eshetett volna. Az Erdő Lelkének tartotta őt, soha nem találta magát vele szemtől szembe, de amint belépett az ő birodalmába mindig a hátán érezte a tekintetét. Talán csak meg szeretett volna róla bizonyosodni, hogy a fiú tartotta magát az esküjéhez. Nem bánthatta az erdőt, nem vehette el egyetlen lény és állatt életét, csupán el kellett fogadnia, mindazt, amit az magától elé terített. Éppen annyit kapott mindig, ami elég volt ahhoz, hogy túléljen, de sosem annyit, hogy a fiú jóllakjon.

Daisy halványan felnyüszített a térde mellett, mintha csak arra emlékeztette volna, hogy aludjon ő is egyet az utolsó útjuk előtt. Kyran halványan elmosolyodva borzolta össze a kutya bundáját, majd a karjaira fektetve a homlokát engedte, hogy magába rántsa a sötét homály.

. . .

A város falához érve Daisy már rá se hederített a szavaira, vonyítva ugrott rá a kapuőrre.

– Nocsak, megérkezett a vadfiú? – szólalt meg a kapu tövében ácsorgó férfi. – Aggódtak érted, ilyen sokat még sose voltál távol – borzolta össze a kutya bundáját. Nem nézett rá, a szemeit a kutyára szegezte, Kyran tudta, hogy csupán kötelességből címezte hozzá a szavakat.

– Többet maradtam, de többet hoztam – mutatott a hátán átvetett zsákra. – Engedj hát át a kapukon.

– Isten hozott otthon.

Kyran halványan bólintva lépett át a kitárt kapukon és szembe találva magát a vadul buzgó faluval, mintha egy régen eltemetett érzés kelt volna életre a mellkasában. Szerette a vadont, a saját buja szépségével, de be kellett ismernie, hogy hiányoztak neki a buzgó utcák, a távolról felharsanó fiatal kacagások, és a poros utakon keresztül szaladó emberek tömege. Mégha a legtöbbjük rá se mert nézni, érezte, hogy a város megkönnyebbült az érkezésére.

Ő volt a gyógyítójuk segédje, ő hozta a városukba a gyógynövényeket, ő gondoskodott arról, hogy a veszélyben mindig a legjobb döntést hozzák, és ha el is kerülték a porba vésett nyomait, hálát éreztek az irányába. Senki se szerette átlépni a város határát, és úgy, hogy Kyran saját akaratából veszett bele a vadonba, egy láthatatlan súlyt emelt le a vállaikról.

Keresztül sietett az utakon, és mikor megérkezett a saját házuk kapujába Daisy akkora már a húga markában lihegett. Dori könnyes szemekkel vetette magát a karjai közé, mit sem törődve a testére száradt sárral, a mellkasára szorította az arcát, némán megbizonyosodva arról, a bordái alatt továbbra is ott verdesett a szíve.

Kyran hálát érzett a lány túlcsorduló szeretetére és magához szorítva a reszkető testet engedte, hogy lassan az ő vállairól is legördüljenek a súlyok. A zsákját a földre dobva két karjai közé emelte a lányt.

– Hol maradtál ennyi ideig? – kiáltott fel dühösen. – Halálra rémisztettél bennünket! Tovább mentél a Nagy folyón, nem igaz? Anya megesküdött, hogy a saját kezeivel folyt a víz alá, ha ellenszegültél a kérésének!

– Így vártok haza? – nevette el magát a fiú, de azért szégyenlősen lehajtotta a fejét, hiszen igazuk volt. Unta már mindig ugyanazokat az ösvényeket, és mikor maga előtt találta a gázlót, ami utat engedett neki a folyón túlra képtelen volt ellentmondani a késztetéseinek.

– Ha azt hiszed ennyivel megúszod! – dörrent fel az anyja, de ideje se volt válaszolni, hiszen kettő erős kar fonódott a nyaka köré. Amint megérezte az édesanyja meleg illatát az addig megfeszült izmai is ellazultak. – Fürödj meg és siess az asztalhoz! Ilyen szerencséd se volt még, a kedvencedet főztem!

– Már több hete a kedvencedet főzi – súgta halkan a húga.

– Lyla merre van?

– Hát persze nem is hallottad a nagy hírt! – sikított fel a Dori. – Lyla megtalálta a lelkitársát! A napokban fognak megesküdni!

A fiú elkerekedett szemekkel torpant meg a lépteiben.

– Micsoda, de hiszen egy idegen neve volt a csuklóján?

– Egy vándor neve volt az! – nevette el magát a lány. – Nem rég tért meg a faluban, folyton arról beszélt anyának, hogy egy furcsa érzés rángatta keresztül a fél világon. Amikor anya meglátta a csuklóját majdnem eszméletét vesztette!

Kyran szíve a torkában dobogott a hírre. Nem egyszer beszéltek a barátnőjével arról, hogy Lyla lehetetlennek tartotta azt, hogy valaha is megtalálja a lelkitársát, hiszen a faluban nem találta meg a párját, és a lány irtózott attól, hogy valaha is a határon túlra lépjen. És mégis egymásra bukkantak! A fiú tekintete akaratlanul vándorolt a saját csuklójába vésett zöld mintára, óvatosan végigsimított a vékony porréteggel befedett íráson.

– Mint neked, ő is arról beszélt, hogy a mellkasában érezte a szorítást, mintha valaki egy kötélen keresztül húzta volna őt. Nem lehet, hogy a tied is valahol a falon túl vár rád? – kérdezett rá kíváncsian Dori. Követte a tekintetét és kíváncsian a minta után nyúlt.

Kyran rég feladta már a küzdelmet azért, hogy feltárja a lelkitársának a kilétét. Régen még tűrhetetlenül követte a mellkasába bukó érzést, de mikor folyton kietlen és üres legelőkön találta magát egyszerűen feladta. Még abban se volt biztos, hogy az a valaki, akit keresett egyáltalán ember volt-e, hiszen a kezébe vésett minta minden volt, csak nem emberi kéz írása.

Nem tudta kiolvasni a nevet, nem értette a kusza egymás hátára hányt vonalakat, amelyek túlságosan emlékeztették egy vad éles karmaira. Amikor tizennyolc évesen szembe találta magát a mintával hitetlenül felnevetett. A város lakosai átkozottnak tartották, hiszen mégis milyen ember írása lehetett ennyire vad és elvetemült? És egy ilyen fenevad lett volna a fiú lelkitársa?

Marina, a mestere is tétlenül figyelte a mintát, mintha, ha túlsokáig nézték volna, akkor felderült volna a lény kiléte. A nő azt javasolta kövesse a szívét, és Kyran követte! De ha sose talált semmit az útja végén, mégis mit kellett volna tennie?

– Meg kell látogatnom őt! Hiszen ez csodás hír! – szólalt végül meg a fiú. A csuklóját a háta mögé rejtve mosolyogott le a húgára. – Rendes férfi, ugye?

– Más, mint mi – ismerte be a lány, követve a fiút a fürdőig. – De szereti Lyla-t, ez a lényeg, nem igaz? – lenézett a saját csuklójára. A sötét, napbarnított bőre még fedetlen volt, hiszen túlságosan fiatal volt még ahhoz, hogy megismerje a lelkitársa kilétét.

Megcirógatva a kislány göndör fürtjeit egy bólintás volt a válasza. Viszont meg kellett bizonyosodnia arról, hogy a férfi valóban jól bánt-e a barátnőjével.

Miután megmosdott és megebédelt az első uta a lány házához vezetett. Díszes virágokkal voltak teletűzdelve az ablakok. Édes, narancsos fény hullott a poros utakra és mikor kitárultak végre az újonnan festett barna ajtók Kyran a torkában érezte a szívét. Lyla egy gyönyörű fehér ruhában állt a kapuban és mikor egymásra találtak a szemeik mindketten felnevettek. A fiú talán még sose látta ennyire boldognak a lányt. Csak úgy virágzott a bőre, a vörös tincsek egy kellemes fonatba voltak rendezve, és a csuklóján ott díszelgett egy drágakövekkel kirakott karkötő. Először a vörös kőre figyelt fel, majd az oldalába vésett kék zafírra, ami tökéletesen megegyezett a lány szemeinek színével. Gazdag vándor lehetett, hiszen csupán maga a karperec többe kerülhetett, mint az egész város együttvéve. Lyla a karjaiba vetette magát és a fiú meg is érezte a lány meleg könnyeit a bőrén.

– El tudod hát hinni? – nevette el magát a lány, mikor újból a talpa alatt érezte a talajt. – Megtalált engem!

– Megmondtam, nem igaz? Sose add fel a reményt! – mosolyodott el a fiú, megcirógatva a lány szeplős arcát. A vállai felett átnézve pedig meg is pillantotta a fényes, vörös ruhákba bújt férfit.

Széles vállai voltak, az izmai tökéletesen kirajzolódtak a ruhái alól, éles állkapcsa összeszorult az ölelkező képük láttán, és Kyran képtelen volt nem megereszteni egy győztes kis mosolyt.

– Ő lenne hát sokat emlegetett Haneul?

Lyla zavartan vállon öklözte, de képtelen volt elrejteni az arcán szétterülő pírt.

– Elég volt, Kyran! – mormogta halkan. – Haneul ő lenne Kyran, akiről már meséltem neked! A város gyógyítója, és az én legjobb barátom! – mosolyodott el beljebb rángatva a házba. – Ismerjétek meg egymást!

A férfi kinyújtotta felé a kezét, és Kyran érezte, hogy az egész tenyere elveszett a férfi vaskos markába. Ő maga is vándor volt, viszont a másik meglepően nagyobb volt nála. Az izmai minden tekintet számára láthatóan a felszínre terítve, míg a saját teste inkább volt kisebb, és szálkásabb.

Lyla családja mindig örömmel fogadta őt, annak ellenére, hogy az apja és az anyja még így is megpróbálták megtartani tőle a lehető legnagyobb távolságot. A fiú mindig gondoskodott arról, hogy az útairól hozzon magával néhány gyógyfüvet, amit Lyla szüleinek ajándékozhatott, szerette látni az arcukra kiülő mosolyt, mégha az idő nagy részében sose néztek a szemeibe.

– A Nagy folyón túlról érkeztél? – kérdezett végül rá a fiú. Égett a kíváncsiságtól, minél többet szeretett volna tudni a férfi kalandjairól, arról, hol született milyen kultúrában nevelkedett. Talán pont olyan számkivetett volt, mint ő? Ezért vezette az útja ennyire messzire az otthonától? – A ruháid ékesek, és díszesek, a Folyótól efelé ez nem igazán megszokott. Messze vannak a hegyek, ahol drágaköveket lehetne találni – nézett végig a kövektől díszes ujjain.

– Vándor vagy te is?

– Gyógyító inkább, füveket és varázsnövényeket keresek a falon túl – vonta meg vállát, mintha egészen semmiség lett volna a munkája. – Te viszont inkább kereskedsz, nem igaz? A vagyonodból ítélve nem hiszem, hogy a füvekből fizeted a drágaköveket.

– Kyran! – nevette el magát Lyla közelebb bújva a férfihoz és belekortyolva a frissen főzött menta teájába.

– A te tudásod többet ér minden drágakőnél, talán a folyótól efelé, nem nagy kincs, de északon mindennél többet néhány szál gyógyfű – nevette el magát a férfi, átvetve a karját a lány vállain. – De igazad van, kereskedő vagyok. Az Északi-Hegyektől vezetett le idáig az utam.

– Mivel kereskedsz?

– Bármi, ami kelendő. Itt kapkodnak a kövekért, míg fent a gyógynövényekért. Mindenhol más a kereslet, nekem csak meg kell találnom, mire vágynak az emberek – vonta meg a vállát. – Volt dolgom olyanokkal, mint te.

Kyran kíváncsian emelte fel rá a szemeit, és ahogy találkozott a tekintetük olyan érzése volt, hogy a férfi egészen a lelkéig lelátott. Barna, tapasztalt szemei voltak. A férfi kinyújtotta az egyik széles tenyerét, és a fiú gondolkodás nélkül fektette az övébe a sajátját. Feljebb tűrte a fehér ingjét és megpillantva a csuklójába vésett írást hümmögve végigsimított rajta. Kemény ujjai voltak, erő buzgott az ereiben. Haneul és ő egymás ellentétei voltak, hiszen mindaddig, míg Kyran leginkább a természettel egységet kötve csak annyit vett el, amennyit az adni kívánt neki, addig a férfi zabolázatlanul kizsákmányolta a vadont. Mégis, ha életbe volt, adnia is kellett valamit neki cserébe. Talán nem volt olyan kiegyensúlyozott kapcsolata a természettel, mint neki, viszont mindketten túlélték a vadon kietlen erejét, és ez többet beszélt minden szónál. Néma kötelék fűzte őket egymáshoz, mégha ő nem is tapasztalt annyit a világból, mint Haneul, tudta miért volt olyan sok ránccal telve az írisze.

– Tudod minek az írása lehet? – törte meg végül a csendet.

A sötét bőrét teleirdaló zöld minta most gyengéden hullámzott a felszínen. A férfi oldalra döntve a fejét kíváncsian nézett vissza rá.

– Talán te nem tudod? – mosolyodott el halványan a vándor. – Nem ismerősek a szavak? – Kyran egyszerűen megrázta a fejét. – Mégse ismered annyira jól a vadont, mint gondoltam – mormogta egy kis mosollyal az ajkai szegletében. Lyla is kíváncsian dőlt közelebb, mindannyiuk szeme a mintára szegeződött, ami már olya sok éve őrizte a lelkitársának a kilétét. Annak a valakiét, akinek ki kellett őt egészítenie, és egyensúlyt önteni a lelkébe és az életébe. Összeszorított fogakkal nézett fel a férfira, hiszen, ha jól olvasott a szavaiból, akkor neki tudnia kellett, hogy kire várt már oly sok éve. Hogy tudta mi lapul a furcsa írás alatt. Milyen lény lehetett az? Egy vérfarkas vagy bármilyen más hibrid? Talán egy varázsló vagy egy tünde várhatta őt? Mi lehetett ennyire vad és zabolázatlan, hogy ilyen erővel írja a bőrébe a saját nevét?

– Te tudod mi lehet ez? – kérdezett rá halkan Lyla. A lány érezte, hogy Kyran szavaira türelmesen várhattak volna a végtelenségig, hiszen esélyes se volt arra, hogy megtalálja a hangját. A torkában dobogott a szíve és az egész teste reszketett. Hiszen már olyan régen feladta a reményt!

Azt hitte a mesteréhez hasonlóan az idők végezetéig egyedül fogja tengetni a napjait, gyógyítva az arra eső sérült lényeket, és most mégis elé vetettek egy olyan embert, aki talán ismerhette a kérdéseire a válaszokat? Talán a sors keze lehetett mindezek mögött?

Kyran hosszú éveken át elnyomta az érzéseit, úgy tett mintha a vadon nyújtana neki menedéket, és valamilyen módon ott is lelt rá, hiszen nem kellett látnia, hogy a többi ember hogyan bukkant a lelkitársára, nem kellett látnia a mohó csókokat és könnyes szemeket. Egyedül volt és ez a magány nyugalmat csempészett a szívébe. A természet ölében mindenki egyedül volt, így esélye se volt kitűnnie a tömegből, beleolvadhatott a fák kérgei közé, átlagossá válhatott.

Most mégis egy éles fordulatot vett az élete. Türelmetlenül dobogott a lábával.

– Nem egy ember írása, de ezt ti is sejthettétek. Délen a végtelen vizek előtt láttam hasonlót egy lány bőrén. Először nem értettem miért várt olyan türelmesen a tenger előtt, viszont mikor rákérdeztem ő a csuklójára mutatott, ahol pontosan ugyanilyen írás fogadott. Az övé kék volt, mint a víz színe, a tied pedig zöld akár a végtelen erdőjé. – Kyran értetlenül nézett le a kusza írásra, korábban fel se tűnt neki, hogy a színe valóban megegyezett a nyári levelek kietlen zöldjével. – Sokáig nem beszélt, csak figyelte a hullámokat, viszont az este beköszöntével egy alak lépett elő a vízből. Ezüst pikkelyek borították a testét, kopoltyú irdalta tele a torkát, kék írás fedte be a testét, ami megegyezett a lány bőrébe vésett mintával. Mikor rám nézett a lány, azt mondta, hogy a Víz Lelke volt a másik fele.

– Miről beszélsz? – nyögte ki kétségbeesetten a fiú. – A Víz Lelke? De hiszen...

– Nem hittem benne ezelőtt én sem, de igazat mondott a lány. A kopoltyús lény volt a lelkitársa, hiszen az ő csuklójában pedig a lány neve szerepelt.

– Mit akarsz ezzel mondani? – mormolta hitetlenül.

– Kétségbeesetten vágysz az erdőbe, a lelkedet gondolkodás nélkül odaígérted a természetnek, nem gondoltál sose arra, hogy mi miatt? Azt gondolom, hogy a lelki társad az Erdő Lelke.

Az Erdő Lelke? Kyran a nesztelen léptekre gondolt, a folyton hátába olvadó tekintetre, amit mindvégig magán érzett, ha az erdőben járt. Hallott más vándorokról, akik rettegtek a láthatatlan erőtől, ami folyton a nyomukba szegült, ami mohón lihegett a torkukba, de ő valahogy sosem érezte ezt a csontig hatoló félelmet. Sőt a láthatatlan árnyék társaságában érezte csak magát biztonságban.

A fiú gyengéden végigsimított a bőrébe égetett neven és oly sok idő elteltével megengedte a szívének, hogy megteljen reménnyel. Régóta elnyomva tartotta az érzéseit, és most, hogy hagyta őket szabadon száguldani, úgy tűnt neki, mintha újonnan jött volna világra. Buzgó vér dobogott az erei között, hevesen dorbézolt a szíve és egy bizakodó mosoly költözött az ajkaira. Látni akarta a lelkitársát. Végignézni az arcán, magába vésni a vonásait, hogy többé ne egy homályos arcú idegenként jelenjen meg a gondolatai között. Talán megérintené a bőrét, magához ölelné vagy egyszerűen csak elbeszélgetne vele. Az ajkaiba harapva képzelte el a másikat. Vajon hasonlíthatott rájuk, vagy teljesen más alakot öltött? Ő nem volt ember, talán csalódott volt, hogy egy halandóban kellett a lelkitársára lelnie? És vajon mennyi ideig várhatott rá? Érthette a nyelvüket?

Az este során különösen csendes volt és mikor aznap először maradhatott egyedül a barátnőjével Lyla értett minden ki nem mondott szóból. Kint ücsörögtek, a csillagok ezüstös fénye alatt. Kellemes hűs szél járta körbe az utakat, viszont a magasba szökő falak eltakarták a fiú tekintete előtt a kietlen erdőt. Most talán még inkább visszavágyott a szürke kérgek közé, megbújva annak a csendjében.

– Milyen érzés? – törte meg végül a csendet a fiú.

Lyla egy ideig a fejük fölött csüngő csillagokat nézte, és engedte, hogy a hűs szellő lehűtse az addig forrongó bőrét, és csupán azután pillantott rá. Fényesebbek voltak a szemei, mint a hevesen sütkérező hold, ezüstös árnyékot vetett az arcára, és Kyran egy igazán szerencsés férfinak gondolta a bent pihenő vándort.

– Amikor anyukád megkeresett a hírrel, nem akartam hinni a füleimnek – kuncogott bele az éjszakába. – Aznap igazán fáradthatatlan voltam, folyton a mintát birizgáltam, és kifelé tekintgetem. Olyan furcsa érzés volt, sokszor meséltél arról a húzó érzésről, és bennem is felerősödött. Nem értettem mi történik, de amikor először megpillantottam... azt hiszem minden helyre billent. Tudom, hogy mindenki ezt mondja, és azelőtt én is úgy éreztem, hogy jól elvoltam egyedül, de olyan furcsa, Kyran. Miután találkoztunk hirtelen megértettem egy csomó mindent. Nem feltétlenül jobb, mint volt – ismerte be halkan. – De új és érdekes. Úgy értjük meg egymást mintha mindig is együtt lettünk volna, mégis azt érzem, hogy nem ismerem őt. Új mégis régi. Elképesztő, de most, hogy tudom milyen érzés vele, már el se tudom képzelni, hogy élhettem nélküle.

– Hiszel benne, hogy az enyém... – nem fejezte be a mondatot, rettegett, a választól, de a maguk módján Lyla és ő is lelkitársak voltak. Nem kellettek minták és nevek, ahhoz, hogy ezt tudják. A lány gyengéden az ölébe fektette a fiú remegő ujjait, majd bólintott.

– Nem érdekel, hogy nézhet ki? – nevetett bele a vállába. Kyran gúnyosan felhorkantott. – Vajon nő vagy férfi? Egyáltalán, hogy nézhet ki valaki, aki ennyire nem ehhez a földhöz való?

– Valamennyire mégis idetartozik, hiszen másképp nem lehetne a lelkitársam – nézett a lány kék szemeibe. – Mi van, ha megrémiszt? Ha... ha nem túlságosan más, mint mi? Nem tudom, hogy képes lennék-e szeretni valakit, aki annyira különbözik tőlünk.

– Mielőtt találkoztam Haneul-lel, én se így képzeltem el őt. De amint megpillantottam, tudtam, hogy sehogy máshogy nem nézhetett volna ki. Azt hiszem most kicsit rémült vagy, de ha készen állsz majd rá, akkor ő is eljön hozzád, talán azért se közelített meg eddig, mert félt attól, mit gondolsz majd róla.

– És ha egy szörny vár rám? – Hangosan mondta ki a legmélyebb félelmeit.

– Akkor ő a te szörnyed lesz, Kyran.

– De mi van ha nem leszek képes szerelembe esni vele? – morrant fel dühösen. Mintha ő és Lyla két külön szinten álltak volna, talán így is volt. Kyran nem érthette még, hogy milyen volt rátalálni a lelkitársára, mi volt az a fennkölt és szavakkal leírhatatlan érzés, ami annyira magával rángatta őket. Tapasztalatlan és naiv volt. Eddig még abban se hitt, hogy valaha rátalálhat, és most túlságosan hirtelen lett ennyire kézzel fogható a valóság. Rettegett az érzéstől, attól, hogy függeni fog tőle, hogy elveszti azt a szabadságát, ami eddig mindig a markába volt helyezve. Nem akart egy másik lényhez tartozni, saját maga ura szeretett volna maradni. De valamiért mégis pillangók csapdostak a gyomra mélyén, valamiért mégis felpezsdült a szíve és izgalommal várta, hogy végre találkozhassanak. Kettős érzelmei voltak, és ez a konfliktus hirtelen túl sok volt számára, viszont Lyla mellette maradt, a felszínen tartotta, mielőtt még belefulladhatott volna a saját kételyeibe.

– Nem kell szerelemmel szeretned őt, nem kell megcsókolnod és szeretkezned vele. Olyan különös, de én sem érzek késztetést arra, hogy érintsem és csókoljam őt minden pillanatban, inkább csak a közelségére vágyom, a megértésére. Ez nem az a lángoló tűz, amiről olyan sokan beszélnek, inkább egy végtelenségig parázsló fáklya – simított végig a lány a vállain. – Akárki is vár rád a sötétben, szeretni fogod ő a saját maga módján. Azt hiszem már így is szereted őt.

Kyran a falakon keresztül szökő ágakra nézett. Lehet igaza volt a lánynak. Mikor aznap éjszaka elváltak az útjaik és Kyran befeküdt az ágyába már másképp dobogott a szíve, másképp csordogált a vére, és lehunyva a szemét egy új fajta homály fogadta. Nem volt többé egyedül a világon, ugyan nem találkozott még vele, de most már várta őt is valaki.

A napok hirtelen gördültek el felette. Daisy bundáját cirógatva pillantott a húgára, aki éppen Marina ujjai alatt téblábolt. Elnyílt szemekkel figyelte a gyógyító munkáját. A frissen gyűjtött növényeket rendezgette, friss csokrokkal díszítette tele a kunyhóját, és vastag, fekete lábosokban rotyogtak az új kenőcsök.

– A Folyó túlpartja tele van berzével, sose láttam még belőle ennyit.

– Gazdag zsákmánnyal tértél vissza. Ennyi füvet még életembe nem láttam – nevette el magát az idős asszony. Megcirógatta Daisy fekete fürtjeit, majd végignézett a rozoga asztalra kiterített színes növényeken. – Útifűre lenne szükségem. Haneul egy új könyvet ajándékozott nekem, ahol temérdek új receptet találtam.

– Útifű? Gazként terem a falon túl – kapta fel a fejét a fiú. – Mire kellhet az?

– Kenőcs, női bajokra. Cickafarkat hoztál, viszont azt a kevéske útifüvet, amit a zsákodba csempésztél már fel is használtam. Nem tudnál esetleg kitérni egy rövid útra érte? – nézett fel rá a nő, de akkora Kyran már rázta is le a nadrágjára ragadt porszemeket.

– Megyek, estére, ha minden igaz itthon is leszek. Tényleg bárhol lehet találni.

Kyran erre a pillanatra várt már napok óta. Türelmetlenül cirógatta a mintáját, hiszen tudta, hogy nagy zsákmánnyal tért haza, így esélye se lett volna hónapokig kilépnie a faluból, de Marina mintha egyenesen a lelkébe látott volna.

– Köszönöm, Kyran. Indulsz hát azonnal? – kacagott fel az idős asszony és Kyran valóban csak annyit maradt, hogy gyorsan összedobjon egy kis utazótáskát, majd megölelgetve a húgát meg is indult a kapuk felé.

A kutyáját most nem is vitte magával, hiszen valóban minden sarokba útifűre lehetett lelni. Nem készült nagy útra, csak éppen az erdőbe szerette volna betenni a lábát. Izzadt a tenyere és a torkában dobogott a szíve, mikor átlépte a város határát és hosszú napokat követően újból a fák kérgének az árnyékába bújhatott meg. Már nem sütötte a nap annyira elvetemülten a fejét. A bőre még mélyebb árnyalatot vett fel a városban töltött napokat követően, és a csuklójára írt sötét minta egészen elveszett az új színben. A fekete szeplők az arcán még inkább kitűntek, és kotnyeles fekete fürtök hullottak a szemei elé.

Kyran óvatosan kisimította a barna ingjén megülő ráncokat, majd lesimítva a nadrágjának felhajtott szárát összeborzolta a fürtjeit. Nem nézett ki rosszul, tudta jól, hiszen az útjai során többen is megkörnyékezték, de mégis rettegett attól, hogy akárki is várta a bozótosban, majd undorodva fordul el tőle. Kyran viszonylag magas volt, széles vállakkal és egy szikár termettel, a tekintete sötét volt, akárcsak a haja színe, erős és borzos szemöldökkel. Viszont korántsem volt annyira férfias kinézete, mint az újonnan érkezett vándornak. Gyengédebb volt és inkább szép vonásai teljesen ellentétbe voltak a vándor merev és szögletes arcvonásaival szemben.

Egy utolsó mély lélegzetet követően lépett be az erdőbe. A lombok árnyéka alatt már a nyári meleg se tűnt annyira fullasztónak, és amint puha avarba csúszott a cipője Kyran újból otthon érezte magát. Menten útifűre lelt, de még nem szeretett volna visszafordulni, időt akart nyerni magának, hogy az a valaki, aki mindig a nyomában volt, most is ráleljen. Mélyebbre és mélyebbre merészkedett, a homály egyre sűrűbb és átláthatatlanabbá vált és mikor megérkezett az egyik halkan csordogáló patak medréhez megérezte a hátán azt az ismerős, szúrós tekintetet.

A torkában dobogott a szíve, ökölbe szorítva az ujjait vetett a patak felszínéről visszatükröződő képére egy pillantást. Ez volt az ő pillanata. A városban töltött napok alatt őrlődött és türelmetlenül kapargatta a körmeit, kereste a kibúvót, hogy csak egy pillanatra is kiszökhessen a faluból, és most, hogy itt volt szemtől-szembe azzal a lénnyel, ami a vándor elmondása szerint a lelkitársa lehetett hirtelen minden szem bátorsága odalett.

Halk és nesztelen léptek szakították meg a patak halk csobogásának hangját, Kyran mélyen lélegezve nyelte le a torkában otthont ütő gombócot és megfordulva belenézett az őt körülölelő sötétség szemeibe. Hiszen érezte! Lüktettet a minta, a szíve kiugrani készült a mellkasából és az egész teste reszketett akár egy nyárfalevél.

– Itt vagyok – motyogta halkan először csak magának, majd hangosabban megismételte, hadd hallja a rá vadászó fenevad. – Itt vagyok, én Kyran!

Egy halk nevetés szerű hang volt a válasza. A fiú összerezzent, de a hang nem rémisztette vissza. Meleg volt és kellemes, és ha ez volt a válasza, értenie kellett a szavait, nem igaz? Fortyogva forgatta meg a szemeit és az addig feszesen álló izmai lassacskán ellazultak. Vajon tényleg ő lett volna az?

– Hallasz engem?

Nem kapott választ, egyedül a megrezdülő fűszálak beszéltek a másik jelenlétéről. Talán tényleg attól félhetett, hogy Kyran elutasítja majd? Ugyanolyan érzései lehettek neki is mint ő neki?

Viszont akárki is volt a megfigyelője, már régóta a nyomában volt, volt ideje megszokni a társaságát, és ha folyton visszatalált hozzá, csak nem találhatta őt annyira elrettentőnek, nem igaz? Idegesen rántott egyet az ingjén. Válaszra várt, csak egy újabb darabkára az árny hangjából.

Az Erdő Lelke. Kiskorában csüngött azokon a meséken, ahol az erdő védelmezőjéről és lelkéről volt szó, magába itta az összes sort és mikor később, serdülőkora végére az erdő arra kérte őt, hogy kössön vele egyességet egyetlen további gondolat nélkül fektette az életét az ő markába. Marina figyelmeztette a tettjének a súlyára, átgondolatlannak és naivnak nevezte, de Kyran sose bánta meg, hogy beleegyezett az alkuba. Nem érezte magát átverve. Hiszen sose bántotta semmi az útja során, sose tért nyugovóra éhezve, mindig talált magának valamit, amivel túlélhetett, és a természet nem rejtette el előle a kincseit. Megajándékozta őt füvekkel, gazdag csokrokkal és varázslattal, óvta őt az útja során, pedig nem egyszer akadhatott volna vérszomjas lények fogára. De az erdőben egyetlen úr volt. Ő tartotta fenn az egyensúlyt, ő vette életét a mohó, kapzsi ujjaknak, és ő védelmezte mindazokat, akik a lombjai alatt kerestek menedéket.

Az emberek, sőt ő is gyakran badarságnak tartotta az egészet, hiszen hogyan is létezhetne egy ilyen fennkölt lény? Hogy lehetett az, hogy mindenhol ott volt, de még senki se látta? Az erdő tündék gyakran óva intették őket a tiszteletlenségükért, rengetegen vesztették az életüket a kapzsiságuk következtében, ezért is iszonyodtak az emberek a természettől, a kietlen vadontól, ami túlságosan kiismerhetetlen volt egy gyenge halandó számára.

Az édesanyja az átkának nevezte a kíváncsiságát, félve eresztette el, de tudta jól, hogyha odaláncolta volna őt a városba, Kyran sose lehetett volna boldog. Egyikőjük sem értette miért vágyott annyira elvetemülten a természetbe, ám amikor a tizennyolcadik születésnapján megjelent a csuklóján a minta már senki sem kérdőjelezte meg őt többé. Nem mindenki találta meg a lelkitársát, többen is egyszerűen csak letelepedtek egy olyannal, aki hasonlóan hozzájuk sose lelte meg a csuklójába vésett nevének a kilétét, családot alapítottak és, ahogy Lyla is mondta, boldogok lehettek. A lelkitársuk nélkül is emberek maradtak, nem fosztották őket meg semmitől, teljes életet élhettek, egyszerűen kimaradtak egy olyan élményről, amit szavak is képtelenek voltak megragadni. Amit pedig lehetetlen volt megérteni, nem is lehetett annyira hiányolni, nem?

Mégis mindenki vágyott arra, hogy rátaláljon a lelkitársára, szerencsésebbek egy városba születtek, valakik vándoroltak mindaddig míg rá nem leltek a párjukra, egyesek pedig egyszerűen feladták a reményt. Nem Kyran volt az egyetlen, akinek a lelkitársa nem egy ember volt, mégsem volt annyira gyakori jelenség. Hallott történeteket tündék és emberek gyermekeiről, tündérek és törpék szerelméről, hibridek és emberekről és megannyi varázslatos lényről, de mindez túlságosan távolinak tűnt tőle.

Éveken át kutatta a párjának a kilétét, éhezett a tudásra a közelségére, hiszen látta a szeretettel megtelő tekinteteket és ki lett volna ő, ha nem egy ember, aki túlságosan gyenge volt ahhoz, hogy kapzsin ne szerette volna magának is ugyanazt az élményt? De akármerre ment üres nyomokat talált, így az évek során feladta a kutatást és inkább a munkájába merítkezett.

Most mégis előtte állt.

– Itt vagy, ugye? – törte meg újból a csendet. Egy halk nyüszítő hang volt a válasza, mintha nem is ember várta volna őt a bozótosban. Kyran összerezzent, de kinyújtotta a kezét. – Akkor, gyere hát elő! Én is látni akarlak.

Ám a szavai süket fülekre találtak. A percek teltek ő pedig egyedül a tekergő homályt látta maga előtt.

– Kérlek – súgta megtörten. Könnyek szöktek a szemeibe, összeszorult a szíve, viszont már nem érezte a bőrébe mélyedő szemeket, mintha a másik elfordult volna tőle. – Nekem is szükségem van rád!

A távololdó léptek viszont másról beszéltek.

Kyran vállai összeroskadtak és összeszorított fogakkal fordult el ő is az erdőtől. Nem kívánt többé a szemeibe nézni, és mikor a cipőbe bújtatott talpa végül újból a poros utat érintette, már nem fordult meg a felmorranó hangra, ami egészen úgy hangzott, mintha a nevén szólították volna.

Az erdő csendbe borult ő pedig hazatért.

Vonakodva teltek a hónapok. Kyran pedig lassan beleszokott a városi életbe. Marina konyhájában töltötte az ideje nagy részét, itt-ott ugyan tett egy-egy rövidebb utat a falon túlra, de sose merészkedett túlságosan mélyre. Haragudott az Erdőre, haragudott az önző árnyakra így egyszerűen lesütött szemekkel fogadta el az elé tárt kincseket. A fiú észrevette, hogy hetek elteltével többet és többet szeretett volna az Erdő elé helyezni, mintha a kincseivel szerette volna visszacsábítani őt a lombjai alá. Kyran viszont makacs volt, nem nézett az Erdő irányába, egyszerűen összeszedte mindazt, amire szüksége volt és minden szó nélkül tért vissza a városba.

Megtanult kenőcsöket főzni, házról-házra járva gondozta az embereket, és ha néha valaki kíváncsian megkérdezte mikor megy egy újabb útra, Kyran egyszerűen a csendet választotta válaszul. Még mindig volt a készletükben gyógynövény a legutóbbi útját követően, így nem sürgette semmi arra, hogy tegyen egy nagyobb utat a falon túlra. Akármilyen semmiségre volt szükségük, arra rálelhettek egészen közel. Ugyan hiányzott neki a vadon, a szabadság, de jobban haragudott az Erdőre. Jobban haragudott arra, aki megtagadta tőle a társaságát.

Ő is félt, mégis kiterítette előtte a lapjait, akkor akárki is várt rá a sötétben miért nem volt képes ugyanezt tenni?

Mormogva keverte meg a gyöngyöző főzetet, majd átnézve a vállai felett kíváncsian a felszólaló csengő irányába kapta a fejét. Az emberek általában elkerülték Marina boltját, még a legnagyobb vészhelyzet esetében is csak ijedten koppantottak az ablakra és megvárták, míg ő vagy a mestere ki nem léptek a poros utcára. Lyla nem lehetett az és Dori is éppen csak elhagyta a boltot, hogy besegítsen az anyjuknak a vacsorával. Érdeklődve halkította le a tüzet, majd megtörölve a kezét a nadrágjába kikukucskált.

Már abban a pillanatban a torkán akadt a levegő.

Egy ismeretlen alak ácsorgott a frissen fűzött virágcsokor előtt, ami a kisebb tubus kenőcsök mellett díszitette a bolt kirakatát. Lyla fűzte neki reggel. Az idegen ujjai elfojtott gyengédséggel érintették meg a rózsaszín szirmokat. Napbarnított, barna bőre volt, a színe emlékeztette a fiút nyári megbarnult búza legelőkre. Telt és meleg árnyalattal töltötte be a szobát. Barna, dús haját kettő kör alakú fekete szőrpamacs szúrta keresztül, hasonlítottak a hegyi, fekete párducok gömbölyű füleire. Megrezzentek a lépteire. Kyran biztos volt benne, hogy az alaknak hallania kellett a lépteit. Minden bizonnyal egy hibrid lehetett, és róluk tudni illett, hogy éles volt a hallásuk. Valószínűleg már akkor tudta, hogy bent volt, mikor belépett az ajtón. Egy vándor lehetett. A vállára borított fekete köpenyről és a megkopott fekete bakancsából erre következtetett a fiú.

Felélénkült kíváncsisággal igazította meg a fehér, buggyos ingjét, majd megköszörülve a torkát megszólította. Kellemesen bizsergett a bőre, és érezte, hogy lassan felszökött a vér az arcába. A férfi nem fordult meg, viszont élénken hegyezte a füleit, némán jelezte, hogy értett a néma szóból. Fényes, dús haja volt, széles vállakkal és egy magas termettel. Kyran izgatottan várta, hogy a vándor megforduljon és végre szembe találhassa magát vele.

– Segíthetek valamiben? – a hangja elfúlt volt. Összerezzent a saját szavaira, magára se ismert. Hevesen megrázta a fejét és zavartan lesütve a szemeit fejben leszidta magát. Nem értette, mégis miért volt ennyire izgatott? Talán, hogy újból láthatott valakit, aki egyértelműen kintről érkezett a városukba? – Esetleg, ha elmondja mit keres, segíthetek...

Egy erős sziszegés volt a válasza, mintha egy vérengző fenevad vicsorított volna rá. Kyran ijedten hátrált meg, de mielőtt még igazán felfoghatta volna a helyzetet az alak megfordult és a fiú szembe találta magát a vándorral.

Éles sárga szemei voltak, a bőre teltbarna, és a fiúnak be kellett ismernie, hogy még sose látott nála szebbet. A szemei feketén voltak kihúzva, viszont a feje tetején mozgolódó füleiből Kyran arra következtetett, hogy ezek a jegyek az állati énének részei voltak. A nyaka hátulját, telt sötét bunda fedte, ami arany bőrbe olvadt a mellkasán. Egy vékony barna ing takarta el a testét, amire lazán rá volt vetve egy fekete, kopottas köntös. Fekete karmai voltak, az ajkai mögött pedig éles metszőfogak rejtőztek, amelyeket most vicsorogva villantott meg felé. De Kyran mégsem érezte magát veszélyben. Mintha értett volna a lény szavaiból. Akárki is volt ő, egyszerűen csak meg volt szeppenve, mintha sarokba szorították volna, pedig egyértelműen erő fölényben volt. Könnyedén a másik fölé magasodott, izmos karjait védekezően vonta maga elé, és Kyran biztos volt benne, hogy egyetlen döfés is elég lett volna ahhoz, hogy az életét veszítse.

Egy különös meleg érzés szánkázott végig a testén, a szívverése felgyorsult, az egész arca kipirult és még a kezei is reszketni kezdtek. A lábai megbicsaklottak, viszont mielőtt még összeeshetett volna az ismeretlen alak előtt, az hirtelen a karjai közé kapva őt óvatosan nekidöntötte a derekát a pultnak. Amint megkapaszkodott a fiú annak a szélében, az alak újból vicsorogva hátrált ki a közeléből.

Kyran érdeklődve figyelte a vicsorgó grimaszba futó arcot. Talán az orra, amit kissé összeráncolt, vagy az élesen villódzó szemei hatására, de a fiú torkát egy halk kuncogás telítette meg. Az előtte ácsorgó alak a maga módján gyönyörű volt a fiúnak, persze ismeretlen volt és abban se volt biztos, hogy a vándor megértette a szavait, de a tarkójánál fénylő fekete bundája, a feje tetejét keresztül döfő kettő pamacs füle láttán egészen összeszorult a szíve. Kyran óvatosan a mellkasára szorította a kezeit, mert hirtelen olyan érzése támadt, hogy a szíve egyenesen keresztül szeretett volna vágni a bordáin, két kézzel akarta volna visszarángatni a szervet a helyére, de talán addigra már elkésett. A mellkasa mélyén ripityára törtek a bordái ő pedig képtelen volt levenni róla a szemeit, a kezei egy halk puffanással hullottak vissza a teste mellé. A vándor sárga íriszei minden rezdülését követték, össze-összehúzta őket, mintha ő szeretett volna megbizonyosodni arról, hogy Kyran nem jelentett számára veszélyt.

Megkapaszkodva a pult tövébe a fiú lassan egyenesbe tornászta magát, nem szerette volna megrémiszteni a vándort egyetlen egy hirtelen mozdulattal sem. Lenyelve a torkában megülő gombócot, maga elé tartotta a kezeit, némán a tudtára adva, hogy nem jelentett számára veszélyt. A vándor tekintete pedig egy pillanat alatt ugrott az így felfedett csuklójára. Talán a mintát nézte ő is? Azonnal felmerült benne, hogy akárki is lehetett ez a vándor, talán ismerhette annak a lénynek a kilétét, aki a karjára írta a szavakat.

Viszont valamilyen ok folytán egy keserű epe kúszott a torkába a gondolatára. Mégha csak alig néhány perce találkozott először az idegennel, valamiért egy különös nyugalom költözött a testébe, nem érzett különösebb félelmet, pedig akárki is állt előtte, egyetlen mozdulattal véget vethetett volna az életének. Meg szerette volna ismerni, közelebb kerülni hozzá, talán még végigsimítani a fénylő bundáján, vagy egyszerűen megérinteni a fekete karmokban végződő tenyerét. A saját vékony ujjai köré zárva őket. Kyran nem akart mellette a lelkitársára gondolni, sőt úgy érezte, hogy soha többé még csak hallani se akart az Erdő Lelkéről. Bűntudata is támadhatott volna a gondolatra, de minden egyes gondolatát lekötötték az igéző sárga szemek.

Az idegen lassan feloldódott a közelségében, az addig füléig felhúzott vállai elernyedtek, telt ajkak takarták el az éles metszőfogakat, és még a fekete karmok helyét is emberi körmök váltották fel. Az ijedt állat helyén és érdekes idegen maradt. Zavartan oldalra döntötte a fejét, de egyszer sem szakította meg a szemkontaktust, a fiúban felmerült az, hogy talán a másik is erre a különös nyugalomra lelt a közelségében? Kyran akaratlanul pillantott a csuklójára, de a bőrét egy hosszú, barna anyag fedte.

– Érti a nyelvünket? – kérdezett rá halkan megtörve a boltban terjengő csendet. Hallotta a háttérben bugyogó főzetek hangját, a csöpörgő esőcseppeket, a szél ujja alatt bukdácsoló gallyakat, és az idegen halk lélegzetvételeit. A hangjára ugyan összerezzent, de nem vonult vissza a védelmébe. Bólintott.

A faluja, sőt a folyótól délre mind a Közös Nyelvet beszélték, de a fiú nem volt benne biztos, hogy az idegen is erről a területről származott, sőt abban se volt biztos, hogy emberekhez volt-e szokva. A Hibridek általában kettős életet éltek, sajátos csoportokat és falkákat alkotva. Voltak saját falvaik, de általában kerülték az emberek társaságát. Közelebb álltak a természethez, egy különös egyensúly dolgozott bennük, amit az embereknek nehezükre esett megérteniük.

Kyran az útja során találkozott hibridekkel, megszállt a falvaikban, ismerte az életüket, de általában farkas és róka hibridekkel futott össze, a vadmacskák általában távolabbi területeken voltak honosok. Akárki is volt az idegen, messzi földről származott, Kyran ezzel magyarázta a különös izgatottságát, ami végigszánkázott a testén.

– Beszéli is? – mosolyodott el a fiú.

Furcsa doromboló hang ütötte meg a fülét, de mielőtt még rákérdezhetett volna az okára, az idegen idegesen kihúzta magát.

– Persze – a hangja mély volt, kissé rekedtes, Kyran arra következtetett, hogy az idegen csak ritkán használta a hangszálait. – Ne... ne haragudjon a korábbi miatt! – A kezei kissé reszkettek, és mindenfelé nézett csak a fiú szemeibe nem. Mintha még egy kis pírt is felfedezett volna az idegen arcán. Halkan elnevette magát és megvonva a vállait megkerülte a pultot, mivel hirtelen fullasztónak érezte a másik közelségét. Lehet a hangja tette ezt vele. Mély volt és érdes, kellemesen meleg mintha egyenesen az álmaiból szólt volna ki érte.

Tökéletes volt.

– Semmiség – összegyűjtötte a pultra szóródott porszemeket, csakhogy csinálhasson valamit a reszkető kezeivel. Érezte, hogy lassan felszökött a vér az arcába, és áldotta, hogy a sötétebb bőrszíne valamennyire elrejti ezt az idegen szemei elől. – Mi a neve? – bukott ki belőle. Azonnal az ajkaira csapta a kezét, de a vándor nem tántorodott hátra, sőt egy meleg mosoly költözött fel az ajkaira. Közelebb lépett hozzá és Kyran tudta, hogy a boltban általában melegebb volt, de hirtelen mintha egyenese tűz csapott volna az arcába. Érezte a homlokán gyöngyöző verejtékét. – Nem kell elmondania, ha nem akarja. Nem akarok illetlennek tűnni – kavarogtak benne a szavak. Az idegen készségesen megrázta a fejét.

– Yoru.

– Yoru? – idegen volt a szó az ajkain, de amint kimondta a vándor nevét mintha valami a helyére billent volna a mellkasában. Kyran nem értette az érzelmeit, nem értette miért remegett ennyire a keze és miért találta ennyire csábítónak a vándor hangját és szemeit. Sose viselkedett még így, sose érzett ennyire leírhatatlan és letagadhatatlan vágyat és vonzalmat valaki iránt. Idegen volt számára ez az érzés, új és részegítő, de sose menekült volna el előle. Talán picit lassabbra vette volna a tempót, mert ha Yoru csak egy picivel közelebb hajolt volna hozzá, Kyran biztos volt benne, hogy az eszméletét vesztené. Viszont megérné. Megérné a csókjáért.

Csók? Illendő volt egyáltalán egy idegen csókjára gondolni? Hiszen nem is ismerte őt? Elszégyellte magát, de a hibrid megrázta a fejét, mintha belelátott volna egyenesen a fiú gondolatai közé. Kyran reménykedett benne, hogy nem így volt, mivel akkor képtelen lett volna valaha is újból az idegen szemeibe nézni.

Megköszörülte a torkát majd lassan kinyújtotta felé a tenyerét.

– Kyran.

– Tudom – szökött elő a dús ajkak közül. Yoru sziszegve tántorodott hátra és zavartan elnézett róla. – Mármint...

– Ismer engem?

– Hallottam – egészítette ki, de ahogy hirtelen kipirult az arca, Kyran azonnal arra következtetett, hogy a hibrid igenis hazudott. – Itt-ott hallani magáról.

– Igazán? Remélem csak jókat – nevette el magát.

– Legjobbakat – mormolta a hibrid.

A fiúban felmerült, hogy az előtte ácsorgó vándor talán flörtölt vele, de azonnal elvetette a gondolatot. Alig néhány perccel ezelőtt találkoztak, illetlenség lenne azonnal kimutatni az érdeklődését. Kyran egyáltalán nem bánta volna, de ismerte a faluban uralkodó normákat, tudta, hogy bármilyen vonzalmat először ajándékokban kellett kifejezniük a lakóknak. Sőt még a szülők engedélyét is ki kellett kérniük az udvarlást megelőzően.

Hevesen megrázta a fejét, majd zavartan lenézve a kissé remegő ujjaira visszanyelte a torkát kaparó szavakat. Badarság volt udvarlásra gondolnia, Yoru egy ártatlan betévedő vendég volt és neki azonnal illetlen gondolatai támadtak vele kapcsolatban! Mégsem bírt haragudni magára. Az előtte álló hibrid éjfekete fürtjei dúsak voltak, csillámlottak az ablakon beszűrődő halvány fényekben és pontosan ugyanolyan volt a színük, mint a feje tetején ücsörgő fekete fülei és a tarkóját fedő bundája. A szemeinek a színe leginkább a nyári napraforgók szirmainak élénk árnyalatára emlékeztették, míg a bőre megegyezett a messzi vásárokban látott forgó sivatag arany színével.

Mozgásra bírta a tagjait és még mindig a talpa alatt húzódó kopottas csempét figyelve megkerülte a pultot és a kenőcsökkel telepakolt szekrénysor elé állt. Érezte a vándorból áramló mély, erdőre emlékeztető illatot. Kyranben felmerült a kérdés, hogy lehetett-e volna ennél is tökéletesebb az idegen, vagy a sors játszadozott az életével? Alighogy elhagyta az erdőt és az állítólagos lelkitársát egy ilyen tökéletes hibriddel áldja meg az életét, csak azért, hogy aztán tehetetlenül figyelhesse, hogyan hagyja el a fából tákolt falakat?

– Miben segíthetek? Mire keres gyógyírt? Vagy más kérése lenne? – A zsebeibe rejtette a kezét és minden létező erejét összeszedve felpillantott Yorura. A torkán akadt a levegő.

Yoru megszeppenve rázta meg a fejét majd a köpenye alatt matatva elfordult tőle. Feszült volt, a fiú tökéletesen olvasott a kissé szilárd izmaiból és a feszesen kihúzott hátából.

– A kezem! – kiáltott fel hirtelen, mintha megoldásra lelt volna a köpenye alatt. Gyorsan megfordult a tengelye körül és felmutatta a tenyerét, ahol valóban a frissen vérző seb tétlenkedett. Kyran kíváncsian felvonta a szemöldökét, hiszen biztos volt benne, hogy korábban észrevette volna a vérző sebet, és megérezte volna a hibrid vérének vasas szagát. – Az út közben megsérült, és gondoltam itt találhatok gyógyírt rá.

– Frissnek tűnik a seb – motyogta a fiú, de azonnal az egyik kenőcsért nyúlt. Az egyik legkelendőbb és leginkább keresett gyógyszerük volt. Friss hegyi kecskeszakáll és mártírfű keveréke, éppen csak minap főzte meg a keveréket. A pultra helyezte azt, majd óvatosan kinyújtotta az idegen felé a tenyerét. – Betekerjem a sebét? Nehogy elfertőzödjön.

Yoru hevesen bólintott és azonnal a tenyerébe fektette a kezét. A bőre puha volt mintha keleti, drága selymet helyeztek volna az ujjaira. Mélyen magába szívta a levegőt, amit megtelített a hibrid erdő illata és a különböző falról csimpaszkodó gyógynövények kettőse.

A kenőcs fedelét feltárva egy keveset az ujjai hegyére helyezett majd felnézett Yoru sárgán villódzó tekintetére, némán kérte a másik beleegyezését, mire a hibrid egy apró mosollyal bólintott. Összeszedve minden bátorságát végül letörölgetve a csorgó, skarlát vérét egyszerűen beledolgozta a mély sebbe a keveréket. Kyran figyelt Yoru minden rezdülésére, de a hibrid semmi jelét nem adta annak, hogy esetleg fájdalmat okozott volna számára. Egyszerűen csak őt nézte, mintha nem látott volna az addigi élete során semmi érdekesebbet. Égett a bőre és már abban se volt biztos, hogy a sötét bőre talán elrejtette-e azt a másik lény szemei elől. Imádkozott érte, hogy úgy legyen, nem tudott volna újból a szemeibe nézni.

Sietősen egy gézbe bugyolálta a kezét, majd elhúzva a sajátját beletörölte az ujjain maradt krémet egy tiszta textilbe. A fedelet visszahelyezve a tubusra azt az idegen ép markába nyomta és sietősen eltávolodott tőle. Hevesen vert a szíve és volt egy olyan érzése, hogy a hibrid éles hallása tökéletesen kiszűrte a bordáit verdeső csapásokat. Ezért mosolygott le rá ennyire édesen, vagy csak Kyra elméje játszott vele egy elvetemült játékot?

– Kettő deli lesz.

A vándor a zsebeibe nyúlva előhalászott egy kis szatyrot és pontosan tíz érmét helyezett a pultra.

– Ez tíz deli...

– Tartsd meg a maradékot.

– De... – ki szeretett volna nyúlni érte, visszadugni a pénzt a szatyorba, de addigra a lény már több lépésre volt tőle. A tekintete tele volt meleg és gondoskodó érzelmekkel, mintha nem is egy idegenre nézett volna, hanem magára a lelkitársára. Kyran remegve tartotta az aranyérméket a kezeiben. – Merre megy tovább? – a saját hangjára se ismert, viszont nem akarta, hogy Yoru kilépjen az ajtón, Kyran kétségbeesetten szerette volna maga mellett tartani őt. Nem értette miért viselkedett így, nem értette miért szakadt meg a szíve csupán arra a gondolatra, hogy újból egyedül kell majd maradnia, de őszintén nem is érdekelték a válaszok. Mint ahogy mindig is tette, a kukába vágta az ész érveket és egyszerűen a szívére hagyatkozott.

– Maradok az éjszakára – ismerte be halkan, kettő lépéssel előtte termett és egy gyors mozdulattal rekesztette a fiú tüdejében a levegőt. – Ha akarsz talán találkozhatnánk még.

– Akarok! – vágta rá talán túlságosan mohón és azonnal elszégyellte magát, mikor a hibrid felnevetett. Gyengéden simított végig az arcán, és Kyran egyenesen beleolvadt az érintésébe. Nem számított, hogy percekkel ezelőtt ismerte csak meg, olyan volt mintha egész életében ismerte volna a hibridet.

– Akkor majd este találkozunk – búcsúzott el halkan, majd néhány hangtalan lépéssel el is hagyta a boltot, ott felejtve őt. Remegett az egész teste és szükségét érezte annak, hogy belekapaszkodjon a pultba, csakhogy két lábon tarthassa magát. Zihált, mintha több mérföldet futott volna le ezelőtt és mikor a két tenyerébe ejtette az arcát egy halk dallamos nevetés ütötte meg a fülét.

– Kicsit túlcsordult a feszültség, nem gondolod? – hahotázta Marina a gőzölgő üst mellett. Csintalan mosolyra görbítette az ajkait, és egy újonnan fellángoló tűz költözött a szemeibe. Ráncos orrát összeszorítva kuncogott fel újból. – Igazán szép idegen volt.

– Marina! – zsörtölődött kimerülten. – Nehogy belekezdj!

– Túlságosan magányos vagy, nem ártana egy kis feszültség levezetés, és ha láttad volna, hogyan nézett le rád! A helyedben már itt helyben rávetettem volna magamat! – nevette el magát öblösen. Közelebb cammogva, gyengéden végigsimított a forrongó bőrén. – Csinos fiatalember vagy Kyran, nyugodtan elengedheted magad.

– És a lelkitársam? – motyogta halkan. – Mi lesz vele? A város gyűlöli az afférokat.

– Mióta is érdekel téged, hogy mit gondol a város? Dühöngjenek magukban, te százszor többet érsz náluk – vonta meg a vállát és visszasietve a bugyogó főzethez néhány macskaszőrszálat ejtett az üstbe. – Idefigyelj, Kyran. Huszonkét éves létedre először botlottál olyan alakba, aki még neked is felkeltette az érdeklődésedet, és hadd áruljam el neked, hosszú éveim során megannyi affért végignézve meg tudom állapítani, hogy a másik is odáig volt érted. Esti randevút beszéltetek meg, mit gondolsz mire vár az idegen? Most döntsd el akarod-e vagy sem!

A fiú lenézett a csuklójára írt mintára, majd vissza a fortyogó idős nőre. A város gyűlölte az olyanokat, akik feladták a keresést, akik nem találták meg a lelkitársukat és úgy döntöttek, hogy mással telepednek le. Mert mégis miért adná fel bárki is azt, hogy rátaláljon a másik felére? Az emberek nem kedvelték az kevert párokat, úgy gondolták, hogyha a Sors úgy döntött, hogy nem találkozhatnak az elszakított párok, akkor az életük végéig magányosan kellett élniük. Többen is ezt az örökös magányt választották, és Kyran úgy gondolta, hogy lassan majd ő is erre a sorsra jut, mindaddig míg Haneul fel nem ébresztette benne a reményt.

Viszont, ha a másik nem kívánta a társasgát, akkor is makacsul várnia kellett volna rá? Ha a lelkitársa ennyire nyíltan visszautasította, akkor bűn lenne talán csak egy éjszakára is más érintésében keresnie a vígaszát?

Yoru gyönyörű volt, és a fiú ezelőtt még sose érzett ennyire erős vonzalmat egy másik lény iránt. Ha vonzalomról volt a szó a fiú nem értette miért őrültek meg ennyire az emberek, de most, hogy szembe találta magát a párduc hibriddel hirtelen az egész világnézete a feje tetejére állt. Égett a bőre és ha mást nem is csak egy csókot szeretett volna elcsenni az idegentől. Sose bánta volna meg, hogy neki adta az első csókját.

– Bármikor meggondolhatod magad, nemet mondhatsz bármelyik pillanatban, nem házasságba igyekszel, csak egy kis izgalmat csempészel az életedbe. Bosszúnak is felfoghatod.

– Marina! – nevette el végül magát a fiú is. – Megbosszulni az Erdő Lelkét? Nem túlságosan kegyetlen terv ez? Mi van, ha átokkal sújtja a városunkat?

– Ebben a városban évszázadok óta nem történt semmi, egy kis átok esküszöm csak felpezsdítené az életet – kacsintott át a vállai felett. A fiú megforgatta a szemeit.

– Ne próbáljam meg még egyszer? – kérdezett rá végül.

– Kicsalogatni a fenevadat a rejtekéből? – Kyran bólintott és kíváncsian fürkészte az idős nő ráncos arcán botorkáló pimasz mosolyt. – Mi van, ha már ki is merészkedett?

– Tessék? – értetlenül lépett közelebb, de addigra a nő már elmélyülten kevergette a fortyogó és lassan sűrűsödő főzetet. – Mire gondolsz?

– Ha most megbocsátasz, munkába állnék. Ezt a csomagot vidd még el a Fosterer családnak, és készülődj az esti kis randevúdra, ha már érted mire gondolok! – kacagott fel a nő, és csupán ezzel a hanggal képes volt kisöpörni az összes aggodalmat az elméjéből.

Kyran megfogadta Marina tanácsát, a kapott csomagot ledobta a Fosterer család ajtajában majd egy pillantást vetett a hosszú főutca legvégén ácsorgó kapura, ami mögött ott rejlett az erdő. Az ő erdője. Az a kietlen puszta, amit már több hete nem látogatott meg. Volt ideje még az este előtt, találhatott kifogást arra, hogy az őrök kiengedjék a kapun és talán utoljára megpróbálhatna beszélni az Erdő Lelkével, már ha egyáltalán ő volt az ő lelkitársa. Vagy visszatérhetett volna a lakásukba, elmesélni Dorinak a történteket, megpihenni egy kicsit Lyla-ék teraszán, bármibe kezdhetett volna.

És ha az Erdő Lelke készen állt rá, hogy visszafogadja őt? Ha így is történne, mi lenne Yoru-val? Ha valóban igaz mindaz, amit Lyla mesélt neki a lelkitársakról, akkor abban a pillanatban, amint meglátná a másikat mindenki másban elvesztené az érdeklődését. Képes lenne elveszteni ezt a csontig hatoló vonzalmat a lelkitársa láttán? Akarta egyáltalán, hogy így történjen?

Marina szavai jártak a fejében. Igaza volt a nőnek, hiszen könnyedén megbosszulhatta volna mindazt, amit az Erdő Lelke – vagy akárki is bujdokolt az árnyak között –, tett vele. Megízlelhetné a hibrid csókját és bármikor visszatérhetne az erdőbe. Hiányzott neki a kiismerhetetlen homály, a márványos árnyékok, amit a lombok vetettek az avarra, a végeláthatatlan labirintus, amit a fák törzsei varázsoltak elé. Megszokható volt az élet a városban, kiszámítható és akár még boldog is lehetett volna a falak között, de a szíve mélyén mindig is visszavágyott volna a szürke és barna fák közé.

Szerette a növényeket, szerette a fákat és a bokrokat, a bokáját nyaldosó fűszálakat, a leveleken csoszogó bogarakat. Mindent, ami kint várta a falon túl. Felmerült benne az is, hogy az Erdő Lelke talán nem fogadná vissza, sőt megetetné az első arra járó vérfarkassal, vagy medvével. Rengeteg történet és monda keringett arról, hogy a lelkitársak, ha mélységesen megbántják egymást akkor az addig természetesnek tűnő szeretetük könnyen átbillenhet gyűlöletbe, és akár egymás életét is elvehették. Viszont több legenda szerint ilyenkor a Sors azzal bünteti a gyilkosokat, hogy szörnyű tettük láttán önmaguk végeznek saját magukkal. Siralmas és szomorú történetek voltak, mégis emlékeztették arra az élőlényeket, hogy akár azok is egymás ellen támadhattak, akiket maga a Sors teremtett egymásnak.

Kyran megtorpant a kapu előtt. Ősi tákolmány volt, széles és vastag, több sorscsapás ellen megvédte őket, a fiú mégis gyűlölettel nézte a vaskos mintákat, amelyek a fekete fába voltak hímezve.

– A Falon túlra igyekszel? – kérdezett rá az őr, kerülve a szemeit inkább a poros bakancsára nézett.

– Csak néhány gyógynövényre lenne szükségem, vissza is térnék néhány órán belül. – A fiú meg se rezdült a hazugságra. Az őr odaszólt a másiknak, aki nagy nehezen, de rábólintott a kérésére és többen összeállva fel is tárták előtte a kapukat.

Az őrök rá se kérdeztek miért nem volt nála táskája és miért nem kísérte el a hűséges kutyája. Meg is nevettette hanyagságuk. Nekik kellett volna megóvniuk őket mindattól a borzadálytól, ami kint várta őket? Kyran azt se értette igazán, hogy juthatott be a városukba Yoru. Igaz, hogy gyakran megpihentek náluk kereskedők és vándorok, mégis ritkaságnak számított, hogyha egy ennyire más lény tévedt a falak közé. Félelemmel és elutasítással tekintettek az irányukba, megvetésre görbült az ajkuk és többször összesúgtak a hátuk mögött.

Kyran egészen fiatal volt, amikor először találkozott egy farkas hibriddel. Menten megtetszettek neki a nő bolyhos fülei és a háta mögött loholó farka. Megszerette volna őket érinteni, megkérdezni neki miért nem voltak ilyen szervei, de az édesanyja ijedten ragadta karon és sopánkodva rángatta el a nőtől. Évekig félelmet szerettek volna ébreszteni benne a falon túl élő lények iránt, vámpírokról és vérfarkasokról beszéltek, vérengző dryádokról, önző és mohó törpékről és gőgös, dühöngő tündékről. Mindent megtettek annak érdekében, hogy a tekintetét leszaggassák a falakról és a városban rejlő érdekességekre irányítsák, de Kyran valahogy sosem engedett ezeknek, és a város lassan feladta a küzdelmet a makacs gyermekkel szemben. Kiközösítették, átkozottnak gondolták és odadobták Marina karmai közé hadd tegye vele azt, amit szeretne. Így lett végül a város második gyógyítója. Menedéket keresett a falakon túl és most megint ott állt szemben az erdővel, amit hónapokkal ezelőtt hagyott magára.

Látszólag semmi sem változott. A pázsit ugyancsak zöld volt, a magasba szökő fák kérgei sötétek és az ég is ugyanolyan kék volt, mint amire emlékezett. Talán csak ő változott meg egy kicsit. Mélyen magába szívta a levegőt, majd megindult a jól ismert ösvényen.

A torkában kalapált a szíve, reszketett a keze és hol-hol háta mögé pillantott hátha kiszúrt valakit a sötét árnyak között. Viszont az erdő kietlen maradt, nem szólt hozzá, nem érezte a hátába fúródó éles szempárt, annyi évet követően nem érezte azt, hogy követték volna. Egyedül volt az erdőben.

Órákig bolyongott a kusza ágak között, de ahogy a nap is hanyatlani kezdett, úgy az ő reménye is teljesen kihunyt a mellkasában. Szólongatta az Erdő Lelkét, könyörgött neki, hogy mutassa meg magát előtte, de Kyran tudta, hogy az erdő üres volt, most már nem vigyázott rá az a mindig éber szempár. Talán haragudott rá? Az ő hibájából fordított neki hátat az erdő?

Dühösen csörtetett ki a fák árnyékából és egyetlen további pillantást se vetve az erdőre maga mögött felejtette azt, minden édes és meleg emlékével együtt. Ő megadta a lehetőséget, ő kiterítette elé a lapjait, ő nyílt karokkal várta a másikat! Mégis, hogy lehetne mindez az ő hibája? Ember volt, ő nem tartozott semmilyen felsőbbrendű lények közé, ő nem volt egy isten, neki érzelmei voltak, ő makacs és büszke volt! Ha a másik így viselkedett vele neki mégis meddig kellett volna tűrnie és bírnia?

Mikor átlépte a kapukat rá se hederített az őrökre, nem mutatta fel a szerzeményeit, egyszerűen keresztül vágott a poros utcákon és a hanyatló napsugarakat követve végül elérte a házuk kapuját. Az anyja a verandán ücsörgött, egy rongyosra rágott könyvet tartva az ölében. Egy meleg mosollyal üdvözölte, ám éles szemei azonnal kiszúrták a feldúlt állapotát, viszont a fiúnak magányra volt szüksége. Távol a családjától, a kíváncsi húgától, a folyton aggodalmaskodó anyjától és a gondoskodó barátnőjétől. Rosszul volt és ha igazán őszinte szeretett volna lenni, nem is magányra vágyott, egyszerűen annak a különös idegennek a társaságára, aki olyan mély nyugalommal volt képes elárasztani a testét.

Gyorsan megfürdödve, magára rántott egy fekete, buggyos ujjú blúzt, majd beletűrve annak végét egy fehér nadrágba már is el is hagyta a házukat. Fogalma se volt hol kellett volna keresnie az idegent. Zavart volt és dühös, az ujjai ökölbe szorultak és ha tehette volna a torka szakadtából felüvöltött volna, de mielőtt még egy falba vághatta volna az öklét egy mély hangra kapta fel a fejét és Kyran ott találta magát szembe Yoruval.

A vándor egy csinos fehér inget húzott magára, felső két gombját nyitva hagyva, hadd tekintsenek le a mellkasára a csillagok. Egy sötétkék nadrág fedte a lábait, bő száruk alatt egy egyszerű kopottas bakancs pihent. A haja frissen mosott volt, még kissé nedvesen tapadtak a bőrére és a tincseket ugyancsak keresztüldöfték a pamacsszerű fülei, amelyek most kíváncsién rezzentek az irányába. Lélegzetelállítóan szép volt és hirtelen a fiú el is feledte az összes makacs gondját, és egyedül a hibrid sárga szemeit fürkészte. Egy tétova lépést tett meg az irányába, és talán csak ez sarkallta arra a fiút, hogy egyenesen Yoru karjai közé vesse magát.

Egy szempillantás alatt fonódott a dereka köré két erős kar. Szorosan a mellkasára húzta őt és Kyran engedte, hogy az arca a másik nyakhajlatába bukjon. Az ujjai Yoru éjfekete bundájába túrtak, és mélyen magába szívta a friss erdőillatát. Nem számított, hogy csupán egyetlen egy napja találkoztak és hogy alig ismerték egymást, Kyran otthon érezte magát a hibrid karjaiban. Az izmai ellazultak, és egyenesen ráolvadt a vándor mellkasára.

Nem gondolt többet az erdőre és a szívében megülő csalódottságra. Már nem is számított számára, hogy az Erdő ennyire nyíltan elutasította a közelségét, hogy nem követte többé már az a mindig éber szempár. Engedte, hogy Yoru karjaiban azon a napon először egy csepp nyugalomra leljen. Az utca csendesnek tűnt, csupán távolról harsant fel egy-egy kusza nevetés, amit azonnal el is nyelt az estére hajló természet. Ezelőtt, ha zaklatott volt mindig az erdőbe menekült, minél távolabbra szeretett volna jutni az emberektől és a város halk zsivajától, bele a kietlen homályba, ahol nem kellett megfelelnie senkinek. Ahol önmaga lehetett. És most mégis egy másik lény karjai közé húzta a szíve, miután a természet, az erdő, ami mindig tárt karokkal fogadta, elutasította őt.

Yoru mellkasát egy kellemes mély dorombolás járta át és Kyran képtelen volt magába tartani a torkából előszökkenő nevetését. A vándor felmorrant, de nem eresztette el, engedte, hogy a fiú kíváncsian a tarkójánál csillámló bundájába túrja az ujjait, majd megcirógassa a füle tövét. Fel sem merült a fiúban, hogy mégis miért volt ennyire nyitott az érintésére, miért engedte, hogy a nyakhajlatába rejtse az arcát, mikor éppen csak a reggel ismerték meg egymást. Meglehet, hogy ő is érezte a mellkasában ezt a különös érzést? Mintha végre vízhez jutott volna egy addig szomjazó állat. Kyran felnézett a sötétkékbe öltözött égboltra, majd lassan eltolva magát a másiktól a távoli csillagok színét magában hordozó íriszeibe pillantott.

Yoru orrán apró, szürke szeplők ültek meg, míg a tekintetét dús pillák ölelték körbe, a szemhéja sötét volt, mintha hamuval húzták volna ki a szemét. Mély és igéző színük volt. A fiú óvatosan kisöpört egy tincset a hibrid homokából, majd engedte, hogy a tenyere a másik puha arcbőrére simuljon. Lehunyt szemekkel dörgölte az arcát a kemény tenyerébe és a mellkasa mélyéről egy még hangosabb dorombolás hangzott fel.

– Jó érzés? – nevette el magát halkan, mikor megcirógatta az álla alját. – Akár egy kiscica.

Yoru hitetlenül tárta fel elnyílt szemeit. Mormogva megrázta a fejét és úgy tett mintha el szerette volna nyelni a doromboló hangokat, de azok makacsul feltörtek belőle és megtelítették a tücsköktől zengő éjszakát.

– Nem tudtam, hogy a párducok dorombolnak – motyogta bele az éjszakába. Yoru nem válaszolt, csupán oldalra döntött fejjel nézte az arcát, mintha nem is látott volna soha szebbet. Pedig Kyran biztos volt benne, hogy a hibrid megannyi szépséget látott már a világban. Hiszen még ő is hallott az északi vizeken hajózó szírénekről, a tengerekben lubickoló sellőkről és az erdő mélyén bujdokló nimfákról. Csupa-csupa szemkápráztató lény közül Yoru mégis őt választotta. Egy egyszerű embert, aki talán nem volt a legcsúnyábbak egyike, mégis kemények voltak a kezei a folytonos vándorlástól és cipekedéstől és akinek az ajkait túlságosan szárazra rágta a folyton arcába tóduló szél.

– Mi a baj? – kérdezett rá halkan a vándor. Az egyik hatalmas tenyerébe fogta a fiú kezét, és Kyran egy ideig figyelte az összefonódó ujjaikat. Az ő sötétebb színeit és a vándor aranyló bőrének árnyalatát. Kyran megvonta a vállait. – Zaklatottnak tűntél.

Illendő lenne felemlegetnie a lelkitársát? Szóbahozni valaki olyan előtt, aki iránt egyértelműen vonzalmat érzett? Kyran makacsul megrázta a fejét, de a hibrid szorosan magára rántotta, a fiú érezte a bőrén a másikból előtörekvő forróságot.

– Fáradt voltam, ennyi az egész – rázta meg a fejét és reménykedett abban, hogy a hibrid elereszti a témát. Kelletlenül elhúzta a száját, de a másik nem kérdezősködött tovább, kézen ragadva vonta maga után.

Többen is felkapták rájuk a szemeiket, de a sötétedő utcák szerencsére lassan magukba kebelezték a körvonalaikat és nem kellett többet lesütniük a szemeiket mások megvető pillantására. Az éjszaka a szokásosabbnál is feketébb volt, szurkos ujjakkal rántották magukba az árnyaikat. Kyran a csillagokat nézte és a fák lombjainak takarásában pihenő holdat. Kérdéseket szeretett volna feltenni az idegennek, meg akarta ismerni, tudni akarta ki is volt ő valójában, hogy mit keresett a falujukban és honnan hallott a nevéről. De valahogy minden egyes szó a torkába gyökerezett és mikor szólásra nyitotta a száját néhány hörgésen kívül semmi sem hagyta el azt.

Yoru egy üres tölgyeshez vezette őket. A széles törzsű fa a város másik szélében pihent, az egyetlen olyan növény, ami a fiút a kinti világra emlékeztette. Úgy pihent a házak között, mint egy lélegző szobor.

– Kit kerestél a falon túl? – törte meg a csendet a hibrid.

Kyran megtorpant a tölgyes tövében és értetlenül nézett át a válla felett.

– Honnan tudsz te erről?

– Láttalak – vonta meg a vállát Yoru, majd felnézve a fára egyszerűen letelepedett a tövébe. – Kerestél valakit, de nem találtad meg őt, ezért voltál zaklatott?

Kyran elnézte a hibridet. Hosszú fekete farkát az ölébe ejtette, míg a fülei izgágán mozogtak, bár mindig az irányába rezdültek, mintha rajtuk keresztül kereste volna a választ a kérdésére. Félelmet kelthetett volna benne az, hogy Yoru különös módon túl sok mindent tudott róla, mégsem rettent vissza. Sőt mintha csak még több pillangó kelt volna életre a gyomra mélyén. Hevesen csapkodtak, akárcsak a bordái takarásában vágtató szíve.

– Ki vagy te?

Yoru felnézett rá, Kyran ott állt előtte csupán néhány lépésnyire, egyszerűen lehajolhatott volna hozzá és megcsókolhatta volna itt az éj leple alatt és soha senki nem szerzett volna tudomást róla. A hibrid kinyújtotta felé a kezét és Kyran gondolkodás nélkül ejtette a tenyerébe a sajátját, gyengéden húzta le magához és a fiú egészen egyszerűen térde ereszkedett előtte és mélyen a másik sárga íriszeibe pillantott.

– Mit gondolsz ki vagyok? – kérdezett rá halkan az egyik tenyerével befedve az arcának egyik oldalát. Meleg és puha volt az érintése, a fiú menten lehunyta a szemeit. – Egy egyszerű vándor Távol-Keletről? Egy átlagos hibrid, aki véletlenül tévedt ide, pont ebbe a városba a te boltodba?

– Nem értem – motyogta elálmosodva. A hibrid felnevetett előtte.

– Persze, hogy nem érted. Mondd meg kit kerestél a falon túl, csak nem a lelkitársadat? – gyengéden emelte a karjaiba a fiú csuklóját, amin már több éve pihent meg egy érdekes zöld írás. Puha ujjbegy olvadt a névre. Keserűen figyelte a kusza betűket. Itt térdelt egy idegen alak karjai között, míg a falon túl ott várt rá a lelkitársa. Türelmetlen volt? Vagy tényleg egy játékot űztek az életéből? – Ősi írás, nem is csoda, hogy nem vagy képes elolvasni őket. Talán már senki se képes rá.

– Ismered?

– Éjszaka.

– Hmm? – nézett fel rá nagyokat pislogva, de Yoru gyengéden megrázta a fejét. – Éjszaka?

– Ühüm. Éjszaka.

– Az éjszaka lenne a lelkitársam?

Yoru felnevetett és még közelebb vonta őt magához. Kyran észre se vette, hogy zihált. Kavarogtak a fejében a gondolatok, mégsem tudott rendet teremteni közöttük.

– De a vándor azt mondta, hogy az Erdő lesz az! – A hibrid megrázta a fejét és közelebb dőlve hozzá összedörgölte az orrukat, olyan közel voltak egymáshoz, hogy Kyran érezte a másik forró leheletét az arcán. Hevesen pislogva nézett a sárga szemekbe. – Nem értem, Yoru.

– Megcsókolhatlak? – Egy egyszerű kérdés volt mégis képes volt a feje tetejére állítani a fiú világát. Zavartan bólintott és elég volt a másik arcán látnia azt a vakító mosolyt, a csókja, a csókja pedig minden kavargó gondolatot lecsitított. Puha ajkai voltak, és meleg, forró szája. Sikamlós volt a csókja, mégis mikor elnyíltak az ajkai és összetalálkozott a nyelvük a fiú képtelen volt magában tartani a mellkasából felszakadozó halk nyüszítést. Yoru lecsókolta a szájáról a mosolyát és Kyran észre se vette, hogy lassan a másik ölébe csúszott. Az ujjai alatt érezte Yoru szilárd mellkasát, a bordái mögött dübörgő szívét, a torkából nyelte el a lélegzetvételeit.

Összemosódott körülötte a világ, az élek elvesztették a határaikat és mikor elszakadt tőle, hogy gyorsan levegővel telítse meg a tüdejét úgy érezte, hogy szédült. Ám a vándor nem hagyott számára túl sok időt a gondolkodásra, hiszen újból az ajkaira bukott és egy érzéki mohósággal nyelte el a szavait. Kyran-nek esélye se volt felfognia a történteket, mert a másik bekebelezte őt. Elnyílt ajkak közül nyelte el a gondolatait, forró marokkal barangolta körbe a testét és megpihenve a tarkójánál csak még közelebb láncolta őt a testéhez. Összesimult a mellkasuk. Kyran a bőrén érezte Yoru szívverését és olyan érzése támadt, mintha a két szerv dobbanása szinkronba állt volna, mintha egyszerre verték volna a mellkasuk falát, csakhogy egy pillanatra összetalálkozhassanak. Égett az egész teste mégsem szakadt el tőle, csak többet és többet szeretett volna kapni a csókjaiból, és mikor a férfi mohón a nyakára bukott, hogy az ott fekvő vékony bőrt kapja gyengéden a fogai közé, Kyran előtt lassan darabokra omlott a világ. Egy halk nyögés tört elő belőle.

Homályos masszává olvadtak a gondolatai, mindent Yoru töltött ki az elméjében, de ahogy az ujjai lassan a blúza alá tévedtek a fiú szemei felpattantak. A hibrid azonnal megtorpant a mozdulataiban és ijedten pislantott fel rá. A pillanat heve odalett, viszont a mellkasában dolgozó forró érzelmek csak tovább sokasodtak és lassan elkeveredve a véráramába, az egész testét elborították. Bizserget a teste feje búbjától egészen a lábujja hegyéig. Két keze közé szorította a férfi arcát és egy apró mosollyal lehelt egy csókot az ajkaira.

– Sosem árultad el ki vagy – szólalt meg végül elfúló hangon.

Yoru dorombolva borult a mellkasára, míg forró ujjaival a gerince vonalát cirógatta. Kyran beleborzongott az érintésbe.

– Ahogy mondtam, egy egyszerű vándor Távol-Keletről, egy átlagos hibrid, aki véletlenül pont abba a városba tévedt, ahol te is vagy – búgta halkan. Mindkét keze alatt égett a bőre és a fiúnak igazán nehezére esett helyettük a szavaira fordítani a figyelmét. Az éj sötét leple alatt, a hold sugarainak kereszttüzében még a tekintete is ezüstösnek tűnt, a nappali napsárga színük helyett. Mélyen magába szívta az illatát majd megrázta a fejét. Nem ismerte Yoru-t, viszont érezte, hogy a vándor kicsavart szavakat tárt elé. Nem hazudott, mégsem mondta el az igazat. Óvatosan megragadva a selymes fürtöket, kissé meghúzta őket hátra rántva a vándor fejét. Szabaddá tárta a nyakát és Kyran azonnal a puha bőrére bukott. Apró csókokkal hímezte tele a vékony bőrfelületet, viszont nem engedett a tincseinek a szorításán.

– Ne hazudj – harapott rá a bőrére, mire hibrid fájdalmasan felszisszent.

– Téged kerestelek, rég hallottam a nevedről, és látni szerettelek volna – ismerte be tovább simogatva a hátát.

– Hol hallottál rólam? – tette fel türelmetlenül a következő kérdést.

– Láttam a nevedet.

Kyran felnézett rá, de a hibrid elkerülte a tekintetét, felfelé terelte a szemeit, az égbolt és a feketének tetsző buja ágak irányába.

– Gyógyító vagy, nem igaz? – súgta halkan. – Akkor hát gyógyíts meg. – Csend borult rájuk, csupán a saját kusza légzése telítette meg az éjszakát. Értetlenül nézte a hibrid rezzenéstelen arcát, az orrának éles ívét, amely egy mély völgyet követően dús ajkakba bukott. Kipirult az arca, csókmarta ajkai pedig az egész lényét megbabonázták, újból meg szerette volna őket ízlelni. Elveszni a másikban, hiszen itt a tölgy árnyékában senki se lelhetett rájuk. El voltak rejtve a kíváncsi szemek elől, nem kellett senkinek megfelelniük, élhettek csupán az érzésnek, ami hatalmába kerítette őket, akárhányszor kerültek egymás társaságába.

Nem kellett arra gondolnia, hogy a napkeltével majd a vándor is tovább áll, hogy a fiúnak lassan talpra kell állnia és visszakéredzkednie az erdőbe, ami olyan készségesen utasította el őt.

De itt, amikor az éjszaka éppen csak a csúcsára hágott, Kyran eljátszott a gondolattal, hogy ő nem is egy gyógyító volt, egy erdőmélyi városban, hanem egy egyszerű fiú, akinek megtetszett másik lény. Szabad volt és nem kötötték meg a csuklóit kötelezettségek, ezért is simított végig a másik arcán és lopott el tőle még egy mély csókot.

– Maradj velem az éjszakára – cirógatta meg az orcáját. Yoru csillogó szemekkel nézett fel rá és bólintott.

Mikor Yoru a szállására vezette az utcák már kihaltak voltak, csupán egyetlen lámpás égett a szűk házban. Mind nyugovóra tértek, egyetlen egy éber szem se láthatta a fiút, aki besurrant a hibrid háta mögött a kicsi, de otthonos szobába.

A hibrid lerúgta a lábairól a kopott bakancsát és zavartan nézett hátra rá a vállai felett. Hosszú, sötét farka izgatottan járt a háta mögött és ha a fiú igazán figyelt, még az égő vörös nyakát is látni vélte a sötét bunda takarása mögött. A cipőjét az ajtó tövébe helyezve kíváncsian körülnézett a szobába. Két lámpás világította meg a szobát, arany fényeket vetve a fehér lepedőre és kissé összegyűrt párnákra. Yoru fekete köpenye ott pihent az asztalon, a tövében egy összedobált csomaggal. Egyszerű összegyűrt papírgalacsinnak tűnt elsőre, de ahogy a karjai közé kapta azt a hibrid, a fiú tudta, hogy valami sokkal értékesebb lapult a lapok alatt.

– Neked hoztam – motyogta halkan, viszont mielőtt érte nyúlhatott volna Yoru egy halvány mosollyal rejtette a háta mögé. – Ajándék.

– Minden városban ajándékokkal csábítod el a csinos fiúkat? – Yoru hevesen megrázta a fejét, de Kyran torkába akkora már egy keserű íz kúszott fel. – Miből kell kigyógyítanalak?

– Nem egyértelmű? – Egy lépéssel közelebb lépett hozzá, az ujjait a bőrére simította.

– A kezeddel van a baj? Nem segített a kenőcs? – Hevesen kapkodta a levegőt és mikor a vándor megszüntette azt a kevéske távolságot kettejük között, hirtelen már lélegzethez sem jutott. Elnyílt ajkakkal pillantott fel rá. Nem értette mit akart tőle a másik, nem értette mire kellett volna gyógyírt találnia, mitől kellett volna megmentenie. Ki volt ő egyáltalán, miért jött ebbe a városba és mit szeretett volna tőle. Viszont ahogy az egyik remegő tenyerét a mellkasára szorította, Kyran lassan kapizsgálni kezdte mire is vágyott a hibrid. Halkan dorombolt, egészen vibrált a mellkasa.

– Érted már?

Kyran bólintott, pedig az igazat megvallva nem teljesen állt össze előtte a kép, mégis megcsókolta. Ez a csók édesebbnek tűnt, őszintébbnek. Mélyen egymás szájába kóstoltak, Kyran a másik nyaka köré tekerte a kezeit, lehúzta magához és már nem foglalkozott a napkeltével.

Yoru lecsókolta magát a torkán. Az ujjai felfedezték a mellkasát, és mikor a blúza is a talpa mellett végezte ő is ráborult a puha matracra és gondolkodás nélkül rántotta le magára a másikat. Összekoccant az orruk, de Kyran egy újabb forró csókba tessékelte a hibridet. Az ujjaival a bundáját cirógatta, a lassan feltárulkozó aranybarna bőrét. A mellkasa puha volt, az izmai kemények, a bőre selymes. Bársonyos ajkakkal terítette be a bőrét, édes csókokat hagyott a hasán, a mellkasán.

Kyran ezelőtt sose érzett ennyire mély vágyat, ért már magához, hiszen ő is csak egy kíváncsi fiú volt a nap végén, de valahogy a saját ujjai sosem voltak képesek visszaadni azt, amit mások meséltek neki. Nem dobta el az agyát, nem gabalyodott össze a saját lábába és nem vesztette el a gátlásait. Ám, ahogy Yoru lassan kihámozta őt a ruháiból, ahogy a textilt a saját ajkaival helyettesítve elárasztotta a csókjaival, Kyran kapizsgálni kezdte a különbséget. A hibrid nem siette el a mozdulatait, nem szeretett volna egyszerűen túllendülni a dolgon és esztelenül elérni az orgazmusát. Nem, Yoru puszikkal hímezte tele a bőrét, pehelykönnyű, csiklandós ujjbegyekkel cirógatta a felfedett területet és néma ígéreteket lehelt a nyakhajlatába.

Kyran egész teste égett a másik érintése alatt, viszonozni szerette volna mindazt, de akárhányszor szeretett volna fordítani a helyzetükön, a hibrid erős kezekkel szegezte őt vissza a matracba.

– Hadd gondoskodjak rólad – búgta halkan, az ujjai közé csippentve a bimbóját. Kyran az ajkaiba harapva vetette hátra a fejét. A lábujjai összeszorultak és szüksége volt néhány pillanatra ahhoz, hogy összeszedje magát. – Mit szólsz hozzá, hmm?

– De...

– Elég látnom, hogy élvezed, kérlek – súgta felpislantva rá. Kyran ujjai az arcára simultak. – Ha látnád, hogy nézel ki – nevette el magát hitetlenül. – Sose láttam nálad szebbet.

– Ne hazudj! – csípett bele a bőrébe, de Yoru azonnal az ajkaira bukott, mintha a csókjával szerette volna bebizonyítani a szavait.

– Sosem hazudnék neked – rázta meg a fejét. A fiú sejtette, hogy csak a pillanat heve szülte ezeket az édes szavakat, mégsem tagadhatta le, hogy kellemes érzés járta át a tagjait a szavak hallatán. Bizsergett a teste és összeszorult a gyomra. – Jó lesz, így?

– Ühüm.

Yoru elvigyorodott.

– Engedd el magadat. – Kyran beleborzongott a hibrid mély hangjába. Visszadőlt a puha takarók közé, és Yoru nem késlekedett sokat, azonnal követte őt és beterítette a testével, mintha maguk elől a csillagok elől akarná elrejteni a fedetlen testét. Mocorogva simított végig a bundáján, mire a másik dorombolva dörgölte össze az ölüket.

A fiú felszisszent a hirtelen érzésre, de a csípője magától kereste újból a súrlódást és mikor rátalált jólesően nyögött fel. Yoru a torkába harapott, mintha meg szerette volna jelölni magának, és a fiú érezte az éles metszőfogakat a bőrén, az élük éppen csak megízlelte a vékony felületet, viszont nem szorította annyira rá magát, hogy át is szakítsa a felszínt. Kyran valamilyen elvetemült ok folytán mégsem utasította volna vissza az érzést, az aprócska fájdalom, mintha csak tovább növelte volna az izgalmát.

– Hmm, nézzenek oda, jó érzés, ugye? – Yoru ujjai a comjai alá nyúltak, és erősen rászorított a fenekére. Olyan helyeken szerette volna érezni a másikat, amelyeket korábban még a saját ujjaival sem mert felfedezni, és be kellett ismernie, hogy hevesen vágyott arra, hogy szeretkezzenek, hogy összeolvadjanak és érezze magában a hibrid összes rezdülését. A testén a testét, a bőrén a bőrét, a szívén a szívét. – Akármikor abbahagyhatjuk, tudod ugye? Nem tartozol nekem semmivel, egyetlen szó és...

– Akarom – súgta halkan visszarántva magára a hibridet. Érdeklődve rezzentek meg a fülei és a fiú képtelen volt elnyelni a mosolyát, gyengéden megcirógatta a puha pamacsokat és mélyen belepillantott a másik sárga szemeibe. – Akarlak.

– Hogy mondtad? – kuncogott fel Yoru, az egyik nagy tenyerébe kapva az arcát. – Akarod? – egy éles vigyor bukkant fel az ajkai szegletében. Kyran félszegen bólintott, biztos volt benne, hogy az egész arca lángolt. – És mit akarsz pontosan?

– Yoru! – szisszent fel, de a hibrid nem vonult vissza, sőt az orra hegyével csókolta végig a bőrét. Kyran torkán akadt a levegő a puha érintésre és az ajkaiba kellett harapnia ahhoz, hogy magába tartsa a torkából előtörekvő elfuló hangokat.

– Ne tartsd magadban, hallani szeretnélek.

– Yoru, kérlek – rázta meg tehetetlenül a fejét.

– Shh, ne aggódj – óvatosan a kulcscsontjára harapott és Kyran érezte, hogy már sehogy se lett volna képes eltusolni a nyögéseit. Zavartan a tenyereibe temette az arcát, viszont a hibrid gyors volt, azonnal utána kapott a szabad kezével. – Engedd el magad, kedvesem. Ne rejtőzz el előlem, látnom kell az arcodat.

– Akkor ne kötekedj! – morrant fel, de a nem létező harag ült meg a hangjába, a szavai végére kiült az arcára egy mosoly és Yoru nem késlelkedett megízlelni azt.

Összefonódott a nyelvük, Kyran még sosem érezte magát ennyire közel egyetlen emberhez sem. Vibrált a teste, hevesen lüktetett a szíve és minden egyes bőrfelületén ott érezte a másikat. Összeugrott a gyomra, mikor megérezte Yoru kíváncsi ujjait az alsónadrágja környékén. Hevesen kapkodta a levegőt és összeszorított szemekkel fordította a fejét a plafon felé és mikor a hibrid végre megérintette őt Kyran tehetetlenül kapott levegőért. Izzadság gyöngyözött a bőrén és érezve nyakhajlatában Yoru mosolyát a fiú legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Türelmetlenül túrt a hibrid sötét fürtjeibe.

– Mire vársz?

– Megtaláltad a hangodat? – nevette el magát a hibrid ezer meg ezer csókkal elárasztva az arcát. Összedörgölte az orrukat és kissé erősebben szorított rá a farkára, Kyran tehetetlenül rándult össze. A másik vállába próbálta eltemetni az elfúló nyüszítéseit. Mintha hirtelen kikapták volna a kezéből az irányítást a teste felett. Yoru diktálta az ütemet, ő dobbantotta meg a szívét és szorította össze a tüdejét és ő pislogott helyette. Kyran az életéért kapaszkodott a másikba.

Forrongott benne egy ismeretlen érzés, lángra lobbantotta a végtagjait, újfajta gyengeséggel árasztotta el a sejtjeit és a fiú képtelen volt mást tenni, mint teljesen beleolvadni a másik testébe. Minden egyes porcikáját forró lángok nyaldosták, és az érzés újdonsága ellenére se vonult volna vissza. Ha egyetlen egy éjszakára is, de szeretett volna teljesen összeolvadni a másikkal. Megízlelni új fajta magasságokat és legalább egyszer elengedni magát annyira, hogy a másik vezethesse a fellegek közé.

A következmények elhalványultak előtte és kizárólag Yoru telítette meg a gondolatait, a puha ajkai, amelyek most édes csókokkal terítették be a hasát, az ujjai, amelyek gyengéden cirógatták a farkát. Pattanásig feszültek az izmai, egy lángoló kályha költözött az ölébe, és a bőrén csordogáló izzadságcseppek halvány érintése csak tovább hergelte a már így is egekbe szárnyaló vágyát.

Yoru szabad keze óvatosan vándorolt az elnyíló ajkai közé, és sűrű pillák alól nézett fel rá. Kyran arca vöröslött, mégha tudta, hogy a sötétebb bőrszíne és az éjszaka valószínűleg elrejtette ezt a hibrid elől, viszont ahogy megrezdültek a fülei és, ahogy lassan egy vastag nyálas csíkot hagyott a hasán a nyelvével, a fiú biztos volt benne, hogy Yoru úgy olvasott a testéből mintha egy nyitott könyv lett volna. Gyengéden zárta az ajkai közé az ujjait és gondolkodás nélkül szívta őket mélyebbre. Tartva a szemkontaktust Kyran rájuk harapott egy kicsit, viszont azonnal végigsimított rajtuk a nyelvével. Yoru elnyíló szájjal nevette el magát, viszont a mellkasában dolgozó morgás még a fiú elmosódott érzékszerveit is megcsapta. A hibrid tekintetét felfalták az elkerekedő pupillái, és egy új fajta vadság költözött a testébe, mintha a hátán fodrozódó bundája is kicsit felpuffadt volna. Széles vállait kihúzva kúszott fel hozzá és óvatosan kihúzva az ujjait a szájából a nyelvével kóstolt bele a forrongó üregbe. Kyran tehetetlenül kapott érte és lehúzva magához összeérintette az ajkaikat. Mohón dörgölte a másikhoz az ölét, egyenesen a combján érezte a másik kemény farkát.

Yoru nyállal beborított ujjai óvatosan kúsztak a dereka alá és amint megérezte őket a fenekén felpattantak a szemei és a fiú szembe találta magát a hibrid elnyíló tekintetével. Összedörgölte az orrukat.

– Rendben?

Kyran rettegett, hogy képtelen lesz megtalálni a hangját így csak bólintott.

– Engedd el egy kicsit magad – búgta a nyakhajlatába, bár a szemeit végig az arcán érezte. Egyenesen összeolvadt a mellkasuk, így a fiú biztos volt benne, hogy a másik a saját testén érezte a heves dobbanásokat. Gyengéden masszírozta az érzékeny bőrfelületet, és kizárólag azt követően csúsztatta belé a mutatóujját, mikor a fiú bátorítóan az arcára helyezett egy puszit. – Fáj?

Kyran megrázta a fejét. Új volt számára ez az érzés, sosem tapasztalt még hasonlót, hiszen még sosem próbálta meg megujjazni magát, viszont egyáltalán nem volt kellemetlen. Beleolvadt a felette dolgozó hibrid testébe és hevesen kapkodva a levegőt felnézett rá.

– Így – mosolyodott el a hibrid, mikor a második ujját is becsúsztatta az első mellé. Kyran összerezzent, viszont amint elkezdtek benne dolgozni, a fiú egyenesen ráolvadt a matracra. Hátravetett fejjel sóhajtott fel. Szorító érzés dolgozott az alhasába, és a hibrid amint észlelte a gyengéd kellemetlenséget az ajkaira bukva próbálta meg elterelni róla a figyelmét. Mintha valóban ismerte volna a gondolatait, mintha tudott volna olvasni a karjait pettyező lúdbőrből és a verdeső szívveréséből. – Várj egy picit. – kinyújtózkodva a takarók között matatva végül egy üvegcsét húzott elő. – Jobban fogod magad tőle érezni, rendben?

– Mi az? – pislantott fel rá kérdőn, és Yoru azonnal a tenyerébe cseppentett belőle egy keveset. Olajszerű, sikamlós folyadék volt. – Kitől kaptad?

– Titok – nevette el magát a hibrid, és benedvesítette vele a korábban benne dolgozó ujjait rákacsintott. – Hideg lesz egy kicsit, de jobb lesz.

– Eddig se volt rossz – húzta egy félmosolyra a száját a fiú, viszont a szavak azonnal a torkán akadtak, amint újból megérezte őket magában. Yoru egy kis párnát helyezett a csípője alá, megemelve a derekát, így pedig a benne dolgozó ujjak még mélyebbre olvadtak. Kyran egész teste megfeszült és a hirtelen benne szánkázó élvezetre magába se tudta tartani az előtörekvő jóleső nyögéseit. – Yoru!

– Megvan – harapott gyengéden rá a bimbójára és Kyran tekintete előtt egészen elsötétült a világ. – Kellemes, hmm? ­– zúgta a bőrébe, és egy halk morgó hang vibrált a torkában. Birtoklóan temette be a testével és az ajkaival jelölte meg a testét, hogy maguk a csillagok és a hold is láthassa, hogy kihez tartozott a fiú gyönyörben ázó teste. Kyran könnyes szemekkel harapott az ajkaiba, és a körmeit akaratlanul mélyesztette a felette dolgozó hibridbe. Felmorrant az érzésre. – Hadd halljam a hangodat, kedvesem.

– Yoru, kérlek...

Hirtelen minden egyes hangot erőfeszítésbe tellett megfogalmaznia, és elnyíló ajkakkal vetette hátra a fejét mikor a hibrid a harmadik ujját is a fiúba csúsztatta. Mikor pedig Yoru szabad keze a lüktető farka köré fonódott, könnyezve kapott a másik vállaiba és elnyelve a torkában megülő halk sóhajt a fiú gondolkodás nélkül a hasára élvezett.

– Shh – csitította el a reszkető fiút. – Milyen volt?

Néhány pillanatba tellett mire ki tudta pislogni a szemei előtt összegyűlt homályt, bódultan nézett fel Yorura, az ajkai szegletében egy reszkető mosollyal. Összeugrott a gyomra, és még mindig benne vibrált egy kellemes forró, lüktető érzés. Lehúzta magához egy csókra és szavak nélkül próbálta a másik tudtára adni a benne dolgozó érzelmeket.

– Ügyes voltál – búgta az ajkaira. Yoru gyengéden a karjai közé kapta a fiút és a mellkasára húzva terítette be mindkettőjüket egy vékony takaróval. Kyran a combján érezte a hibrid lüktető farkát, viszont mielőtt még megérinthette volna, Yoru a csuklója köré fonva a tenyerét óvatosan az ajkaihoz emelte őket és egy-egy csókot lehelt az ujjbegyeire. – Most ne foglalkozz velem.

– De ez nem igazságos! – tolta fel magát hitetlenül a fiú. – Miért ne foglalkoznék veled?

– Mondtam, hogy csak rólad szerettem volna gondoskodni.

– És arra nem gondolsz, hogy esetleg én is szeretnék rólad gondoskodni? – morrant fel a fiú türelmetlenül és átvetve a lábát a hibrid derekán gondolkodás nélkül dörgölte a fenekét a másik öléhez.

Yoru felmorrant és a dereka után kapva nyomta fel magát. Kyran lihegve csókolta meg a másikat, puha fürtökbe túrva húzta magához közelebb.

– Hadd töröljelek meg – nevette el magát a hibrid, megérezve a saját hasán a fiú ondóját. A derekára simítva az ujjait megtörölve mindkettőjüket a köztük heverő fehér paplanba Yoru hanyagul ledobta a textilt az ágyról és közelebb húzta magához a még mindig ziháló fiút.

Kyran oldalra döntött fejjel nézett végig a hibriden. A hold fénye alatt tündöklő éjfekete fürtökön, az orrát fedő tarka szeplőkön és az arany sivatagra emlékeztető bőrén. A fiúban újból feléledt egy forró érzés és másra se vágyott csakhogy végre ő is megízlelhesse a másik testét. Kigombolta a hibrid ingét, majd lesimítva az anyagot a vállain szembe találta magát Yoru aranyló bőrével. Telt és puha izmok húzódtak a fiú kíváncsi tenyere alatt és nem késlelkedett, azonnal lehajolt, hogy a saját ajkain érezze a sós ízét.

– Kyran, egyáltalán nem kell viszonoznod semmit. Fáradt vagy, természetes, hogy kimerültél...

– Ne beszélj ennyit – nevette el magát a fiú. Felnézett rá és hevesen megrázva a fejét bátorítóan a farkához dörgölte a fenekét. Yoru sziszegve hunyta le a szemét. – Ha nem akarnám, nem lennék itt. Csak... csak vezess, és mondd mi esik jól és mi nem.

Yoru aranyló sárga szemei egy különös érzéssel teltetek meg, amelyek talán nem illettek a forró nyári éjszakába, hiszen csak egyetlen egy napja ismerték egymást, mégis a fiú nem érezte őket elhamarkodottnak. Ugyanolyan mély odaadással dörgölte össze az orrukat, hiszen felfigyelt rá, hogy a hibrid mindenütt szerette az orrával cirógatni a bőrét, mintha ez egy néma ígéret lett volna számára, és Kyran viszonozni szerette volna minden egyes érzését. Talán a hibrid is felfigyelhetett rá, hiszen az egyik nagy tenyerét az arcára simítva húzta magához közelebb, így Kyran már-már elterült a másik széles mellkasán. Nem késlekedett, ő maga dörzsölte össze az ölüket, és minden további szó nélkül bukott a nyakhajlatába, miközben a fiú ujjai a fülei tövét cirógatták. Körkörösen mozgatta a csípőjét. A két félfeneke között dolgozott a hibrid farka, és ha Kyran nem élvezett volna alig néhány pillanattal ezelőtt a hasára, képes lett volna csupán Yoru mély nyögéseire elélvezni.

– Kyran – búgta halkan. A fiú a nyakát csókolgatva húzta meg a fürtjeit és Yoru feje könnyedén csuklott hátra, felfedve egy újabb aranyló bőrfelületet. Yoru az ő testét használva kergette a saját csúcsát, és a fiú el se bírta képzelni, hogy ő képes volt ilyen mértékű vágyat a másikban ébreszteni, és mikor ráharapott a bőrére, a hibrid egy mély morgással élvezett közéjük. Ragacsos ondó ragadt a bőrükhöz, de a fiú mégis egy újonnan feléledt vehemenciával csókolta meg a másikat.

Egymás szemeibe néztek és Kyran csak ekkor figyelt fel a mellkasában pangó keserű érzésre. Mintha egy erős marok fonódott volna a mellkasa köré, kiszorítva belőle az utolsó csepp levegőt is. Elkeseredetten kapaszkodott bele a másik vállaiba és elrejtve az arcát a nyakhajlatába mélyen magába szívta Yoru illatát, ami túlságosan is a háta mögött hagyott erdőre emlékeztette őt. Remegett az egész teste és talán a hibrid megértette miért reagált rá ennyire hevesen. Mindvégig tudták, hogy mindez csak egy éjszakáig tarthat, és a hajnali sugarak majd darabokra szaggatják a kettőjük köré húzott buborékot, viszont Kyran nem számított arra, hogy már a csillagok is képesek lesznek az arca elé tolni a valóságot. Ahol ő és Yoru nem voltak mások, mint kettő idegen, akit a Sors valamilyen kitekert ok folytán mégis egymás társaságába sodort.

Amíg a másikat csókolhatta nem gondolt a valóságra. Amíg összeért a bőrük a fiúnak egy olyan érzése támadt, hogy rajtuk kívül nem számított semmi. És mégis, ahogy a nyitott ablakokon keresztül beszökött a hajnal első csilingelő madárcsicsergése, Kyran hirtelen már túlságosan valóságosnak találta a szobát, ahol feküdtek és a bőrére simuló kemény tenyeret. Az illúzió szerte foszlott és Kyran újból felfigyelt a benne dolgozó érzésekre.

Az erdőre gondolt, a lelkitársára, az Erdő Lelkére, akit olyan egyszerűen hagyott maga mögött. Hiszen megcsalta őt! Megcsalásnak számított-e egyáltalán az együttlétük, ha ezelőtt még a lelkitársának a szemeit se látta? Kit kellett volna megsiratnia, ha még az érzést se ismerte egyáltalán? Jól érezte magát Yoruval, sőt Kyran nem akarta, hogy véget érjen az este. Két kézzel akarta magához láncolni a másikat, kisajátítani a csókjait, az érintéseit. Féltékeny volt a napra, a csillagokra, magára a levegőre, hiszen ők folyton Yoru társaságába lehettek és ő mégis csak egy éjszakát kapott? Hol volt mindez igazságos?

– Miből kellett volna kigyógyítanalak? – szólalt meg megtörve a körkörösen száguldó gondolatmenetének ívét.

– Nem egyértelmű?

– Ki vagy te? – tolta el picit magát a másik forró testétől és értetlenül meredt a hibrid sárga szemeibe. Yoru gyengéden cirógatta az arcát, a mozdulattal próbálta meg késleltetni a szavait.

– Nem ismersz fel? – motyogta halkan, mintha reménykedett volna benne, hogy a hangját majd elnyeli a tücskök szerenádja. Kyran értetlenül nézett végig újból a hibriden. Hogy felejthette volna el, hogy valaha is találkoztak volna? Kétségbeesetten rázta meg a fejét, mintha az ő hibája lett volna, hogy nem emlékezett rá.

Yoru a tenyerébe kapta a csuklóját és gyengéden a hold ezüstös fénye alá húzta azt.

– Y-O-R-U – betűzte halkan. – Mint az éjszaka.

Kyran értetlenül nézett fel rá, majd vissza a kusza írásra, mintha ő is képes lenne kiolvasni a betűket, mintha hirtelen megértette volna, hogy mit rejtettek a zavaros vonások. Yoru megfordította a saját kezét és Kyran csak akkor figyelt fel a sárgával felfirkantott névre.

Kyran.

Mintha abban a pillanatban megtorpant volna körülötte a világ. Nem hallotta a zizegő tücsköket és a holdnak árulkodó csillagokat, egyedül a kettőjük csuklóján virágzó betűket figyelte, és Kyran érezte, hogy ott akkor végre helyrebillent valami benne. Makacs könnyek kúsztak a szemeibe, de a fiú képtelen volt őket kitúrni onnét. Öröm és a harag kettőse dolgozott benne. Haragudott Yorura, haragudott saját magára, a Sorsra a holdra és a kotnyeles csillagokra is! Már értette miért nem válaszolt a korábbi hívására az erdő, amikor ő azt hitte, hogy az Erdő hátat fordított neki, valójában rá várt a saját városán belül. Viszont miért nem fedte fel magát? Miért engedte, hogy lassan felemésszék a kételyei? Miért hagyta őt szenvedni?

– Miért nem szóltál hamarabb? – morrant fel dühösen. – Miért nem jöttél oda hozzám az Erdőben, mikor először kértelek rá!

Yoru fájdalmasan lehunyta a szemét, viszont mikor érte szeretett volna nyúlni, Kyran kipattant a kezei közül és magára rántva egy lepedőt kibotorkált az ágyból.

– Kyran...

– Hazudtál nekem! Egy vándor, egy átlagos hibrid? Miért nem mondtad el az igazat az elejétől kezdve? – kiáltotta fájdalmasan a mellkasához kapva a kezeit. Fájt így beszélnie a lelkitársával, de a haragja, a saját felemészthetetlen dühe felperzselte a testét.

– Kyran, gyere ide!

– Beszélj hozzám, Yoru! Miért játszottál velem, nem láttad, hogy fáj? – könnyekkel küzdve borult a padlóra. Yoru azonnal elé térdelt, viszont nem nyúlt érte. Saját elkeseredett szemeivel figyelte. – Te tudtad ki vagyok én, de esélyt se adtál arra, hogy én is megismerhesselek.

– Olyan régóta vártam rád – súgta lehajtva a fejét. – El se tudod hinni mióta vártam rád, és mikor először megláttalak az Erdőben, és nekem ígérted a lelked, megnyugtatott az, hogy nem tudtad kivagyok. Évszázadok óta elrejtőztem az emberek elől, védtem az Erdőt, a Természetet, elfeledkeztem a saját érzéseimről, megöregedtem és eggyé váltam az erdővel, én lettem a föld, amin a fák nőttek, én voltam a nap, ami éltette a gyökereiket, az eső, ami táplálta őket, és megfeledkeztem mindarról, ami én voltam. Ami megkülönböztetett engem a fűtől, a víztől és a fáktól. Aztán ott voltál te, aki nem is értette miért kereste annyira az Erdő társaságát. Melletted visszataláltam lassan magamhoz, a testemhez, a lelkemhez. De féltem, Kyran. Én nem vagyok ember, én nem vagyok a Sors, én ott állok középen, amikor már a lábam már nem érinti a földet, de a kezeim még nem érik el a fellegeket, ott a kettő között lebegve elfelejtettem járni, elfelejtettem beszélni, lélegezni, élni. Féltem, hogy nem engem fogsz majd látni, hanem egy vadállatot. Rettegtem tőle, hogyha meglátsz ott hagysz majd, egyedül. Magányban, egy újabb végtelenségig. Nem léptem ki mert újból féltem, de aztán nem jöttél vissza, nem válaszoltál a hívásomra, az ajándékaimra. Azt hittem elvesztettelek. Felvettem hát azt az alakomat, amelyet már évszázadok óta nem használtam és megkerestelek. Egy újabb álca mögé bújtam mert könnyebb volt egy vándornak tettetnem magamat, elmondani az igazat. Nem mertem a szemedbe nézni, mert túlságosan fájt az, hogy elveszíthetlek.

Kyran sokáig nézte a másik fájdalmas grimaszba boruló arcát, a lekonyuló ajkakat, a sírásra álló szemeket és a hibrid reszkető tenyereit, de nem nyúlt ki érte, nem próbálta meg a mellkasára húzni a másikat és vigasztaló szavakkal eltüntetni az arcát teleirdaló könnyeket. Kyran egy ember volt, egy ember, aki haragudhatott, aki lehetett önző és hozhatott rossz döntéseket, viszont ez nem jelentette azt, hogy mindez kevésbé fájt volna számára. De szüksége volt magányra, hogy tiszta fejjel egyedül átgondolhassa mindazt, ami történt.

– Kihasználtál.

– Nem igaz, Kyran! – kapott utána, de addigra a fiú már túlságosan messze volt tőle. Magára kapkodva a ruháit egyetlen további szó nélkül szaladt ki a szobából.

Ijedten szedte a lábait, mintha Yoru bármelyik pillanatban rávethette volna magát, mintha valóban egy fenevad elől menekült volna. Kifelé vezették a lábai, messze a várostól, messze a falaktól, és mikor az őrök minden további szó nélkül kitárták előtte az ajtókat, Kyran még arról is megfeledkezett, köszönetet mondjon érte. A falu megtanulta az évek alatt, hogy Kyran más volt olyan tekintetben, hogy nem rettegett a külvilágtól, hogy nem félt a sötétségtől és az erdőben lapuló fenevadaktól. Nem kívánta a falak oltalmát, viszont csak most értette meg, hogy miért is vágyott annyira az erdőbe. A fák ágai alatt otthon érezte magát, megnyugtatta a szél, ami időnként összerázta a kusza ágakat, szerette hallgatni a talpa alatt sercegő faleveleket és a távolban csörgedező patak hangját.

Vajon mindez valóban csak Yoru miatt volt így? Volt-e egyáltalán benne valami, ami ő lett volna? Vagy az egész lényét a lelkitársa határozta meg? Kyran volt-e ő egyáltalán, vagy csak egy bábu, akit Yoru kedve szerint használhatott?

Könnyekkel küszködve bukott le az egyik széles fa kérgének a tövébe és a térdeire fektetve a homlokát megpróbált elrejtőzni a hajnali napsugarak elől. A csillagok zizegve próbálták felkelteni a figyelmét, búcsúzkodtak, és az éjszaka, aminek sosem vágyott a végére, végül is véget ért. Kyran nem nézett szét, nem érdekelte már, hogy vadásztak-e rá, hogy biztonságban volt-e vagy sem.

Amióta betöltötte a tizennyolcat másra se vágyott, csakhogy megismerhesse a lelkitársát. Minden gondolatát a lelkitársa töltötte ki, azt hitte, hogy majd mellette megsemmisülnek a problémái és minden tökéletes lesz. Viszont, ahogy körülötte lassan mindenki rálelt a másik felére, Kyran lassan feladta a reményt, lemondott róla, azt hitte, hogy a csuklójába vésett mintának a gazdája sose fog rálelni, és most mégis, annyi év elteltével rátalált. Szerette, mégha nem is értette annyira ezt az érzést, viszont ez a szeretet nem tűnt annyira tökéletesnek, mint az a képzeletében volt. Nem oldott meg semmit, sőt mintha csak még több problémát generált volna a létezése.

Teljesnek érezte magát mellette, de az emberek valahogy elfelejtettek arról mesélni, hogy teljesek voltak a lelkitársuk előtt is, hogy nem hiányzott belőlük semmi és nem egy üres darabkét töltöttek ki bennük, hanem egyszerűen egy új értelmet adtak annak az egésznek, ami már bennük élt ezelőtt is. Ahogy lenézett a csuklójára, Kyran megértette, hogy akár Yoru mellett marad akár nem ő Kyran marad. A fiú nem azért szerette meg az erdőt, mert a szürke kérgek között lapult a lelkitársa, hanem azért, mert nyugalomra lelt a márványos árnyékban, mert szerette nézni a zöldellő leveleket, vagy a télen kopaszodó ágakat. Nem azért lett gyógyító mert a faluja kitagadta, vagy mert a lelkitársát kereste a falon túl, hanem azért, mert szerette a növényeket és szeretett másokon segíteni, a saját önző módján. És azzal, hogy rálelt a lelkitársára nem veszített el magából semmit sem. Ő volt az, még mindig ugyanaz a fiú, csak egy másik oldalát ismerhette meg Yoru társaságában.

Beletúrt a hűs fűszálakba és kitépkedve néhányat, kiterítette őket a combjára. Lesimította a felfelé konyuló szálakat majd egyszerűen lesöpörve őket onnét újabbakat tépdesett ki. Hagyta, hogy a monoton mozdulatok egy könnyed nyugalmat csempésszenek a tagjaiba. Kicsit csíptek a szemei a könnyeitől, de a hajnali fényben úszó erdőben még ez sem tűnt akkora problémának.

Kyran nem volt benne biztos, hogy mennyi ideig ücsöröghetett a vastag bükkfa tövében, de ahogy lassan megtörte a csendet néhány motoszkáló lépés, Kyran tudta, hogy ki bújt meg a bokrok mögött. Mégha nem is láthatta a másikat, a fiú tudta, hogy Yoru őt fürkészte, viszont ahogy körbenézett, a törzsek között egy éjfekete párducra lett figyelmes. Az állat megtartotta tőle a távolságot, viszont az ismerős sárga szemek kíváncsian fürkészték az arcát. A fülei az irányába rezdültek és Kyran sikertelenül próbálta elnyelni a mosolyát.

Yoru óvatosan szüntette meg a kettejük közt feszülő távolságot. Minden rezdülésre figyelt, viszont Kyran nem szeretett volna többé távol lenni tőle. Ahogy az ujjai belevesztek a másik forró bundájába egy könnyes mosolyba fulladt az arca, és Yoru gondolkodás nélkül fektette az ölébe a súlyos fejét.

Nem szólalt meg, az erdő csendje beszélt helyettük, pedig annyi kimondatlan szó hevert kettejük között. Yoru felemelte a fejét és mélyen a szemeibe nézett. Keresett valamit a tekintetében, és talán úgy tűnt, hogy megtalálta őket, mivel a nyakhajlatába dugva a súlyos fejét egy vastag nyálas csíkot hagyott a bőrén az érdes nyelvével. Kyran nevetve tolta el magától a párducot, de az dorombolva dörgölte hozzá az orrát, mintha megjelölte volna őt magának. Villódzó szemekkel helyezte a súlyát a mellkasára. A fiú képtelen volt betelni az érintésével, a bársonyos fekete bundájával és az igéző sárga szemekkel. Megbűvölték az állat elegáns léptei, az egész lénye és az ahogyan tartotta magát.

– Tudsz beszélni? – kérdezett rá halkan. A párduc megrázta a fejét és a hasára fektette azt. – De értesz engem? – Az állat bólintott. – És bármikor át tudsz változni?

Yoru még annyi időt se hagyott számára, hogy pislantson mivel a testét ezúttal nem egy hatalmas, vérengző párduc fedte be, hanem Yoru meztelen teste. A hibrid egy mosolyra húzta az ajkait és gondolkodás nélkül csókolta szájon.

– Ne haragudj rám – mormolta a hibrid.

– Nem haragszom – rázta meg a fejét Kyran. Az igazat mondta, nem haragudott többé a hibridre. – Te is csak olyan vagy mint én, nem? Félhetsz, érezhetsz, követhetsz el hibákat és nem várhatom el azt, hogy tökéletes legyél.

Yoru a nyakába kötött csomagért nyúlt.

– Te vezettél vissza önmagamhoz. Valahogy az évek során megfeledkeztem magamról, de amikor először léptél a földemre, mintha újból megdobbant volna a szívem, pedig el is felejtettem, hogy volt szívem. – Csillogó szemekkel nézett fel rá. – Hoztam neked valamit.

Kyran kifeszített tenyerébe ejtette a csomagot, az nehezebb volt mint az elsőre tűnt volna. Kicsomagolva azt egy egyszerű, arany karperecet pillantott meg benne. Éjszaka és napsugár volt belehímezve. Hitetlenül nézett fel rá.

– Nem túl elhamarkodott? ­– kacagott fel egy bugyborékoló örömmel a mellkasa mélyén.

– Az enyém vagy, nem? – morrant fel a hibrid, összedörgölve az orrukat.

– Hmm, a tied!

A kezére fűzte a karperecet és egy csókkal pecsételte meg a sorsukat.

. . .

Valahogy mások sosem beszéltek arról, hogy mennyi munka állt még a lelkitársak előtt, meglehet, hogy lelküket egy különös kötelék fűzte össze, de mégiscsak egy idegent engedtek az életükbe. Időbe tellett Kyran-nek is, hogy teljesen feloldódjon a másik társaságába, hogy megértse mit jelentettek a megrezdülő fülei, hogy mikor ráncolta össze a hibrid az orrát, és hogy miért jelentek meg a szemöldökei között ráncok, ha nem értett valamit. Talán a fiú elsőlátásra szerelembe esett a másikkal, de annyi minden rejlett még a felszín alatt és ahogy új és új oldalát ismerte meg Yorunak úgy újabb és újabb részeibe esett újból szerelembe.

A szeretet, amit elképzelt magának más volt attól, amit kapott. Koránt sem volt tökéletes, ők is vitatkoztak, ők is megsértették egymást, az, hogy lelkitársak voltak nem jelentette azt, hogy tökéletesen működtek. De Kyran nem bánta, sőt volt valami megnyugtató abban, hogy tökéletlen volt a kapcsolatuk, valami ami még így is a földre taszította őket. Volt, amin dolgozni tudtak, amit megismerhettek a másikban. Talán azt jelentette, hogy lelkitársak voltak, hogy mindig visszataláltak egymáshoz. Mindig megbocsátottak egymásnak és képesek voltak elengedni a saját büszkeségüket a másikért. Talán azt jelentette, hogy lelkitársak voltak, hogy többé sosem kellett magányosnak érezniük magukat, hogyha tudták is, hogy több mérföld választotta el őket egymástól. Akkor sem érezték magukat egyedül, mert valahol, a nagy világban ott volt várt valaki számukra.

Kyrannek ott volt Yoru.

Yorunak pedig ott volt Kyran.

Mint, ahogy a csuklójukba vésett szavak is mutatták. 

kicsit elszaladt velem a ló, de remélem azért tetszett valakinek ez a kis "semmiség" ígérem, lesznek olyan történetek is, amik talán egy picit nagyobb irodalmi értékkel bírnak, (vagy nem) 

noos bárki aki a végére jutott, köszönöm szépen, hogy velem tartott!! és remélem egy picit is elnyerte a tetszését! kíváncsi vagyok a véleményekre, nyitottan fogadok mindent! 

kyra :)