[FREAKING TRIGGERING

*nagyon kifogtok akadni*]

LUKE

- Hey, Baby... ne mozogj! – Ashton nevetve tartotta fel a telefonját. Már vagy két perce mást sem csinálunk, csak folyamat le akar fotózni. Ezért inkább úgy tettem, mintha nem is figyelnék rá. Hanem a körülöttünk levő embereket néztem, akik boldogan ünnepelték a felvonulást. Talán egy hete kezdődött ez a felvonulás világszerte, de mi csak ma csatlakoztunk a San Franciscoi mulatsághoz. Ezzel végre felvállaljuk magunkat és a kapcsolatunkat. Nagyjából két órája vagyunk itt, és kicseszett jól érzem magam. Aminek nyilván Ashton az oka. Folyton azon van, hogy megnevettessen, hogy éreztesse velem, mennyire szeret. Néhányan már meg is jegyezték, hogy mi vagyunk itt a legcukibb páros.

- Babe... - Ashton derekam köré fonódó karjai zökkentett ki a gondolataimból. – Mire gondolsz? – hangja aggódónak tűnt.

- Öh, semmiség. Minden oké. – felé fordítottam a fejem és arcára nyomtam egy puszit. – Csak megint rájöttem, hogy mennyire szerencsés vagyok, amiért itt vagy nekem. – mosolyogva csókoltam meg. Ujjaimat összefontam az övéivel, fejemet a vállára hajtottam.

Ashton maga felé fordított, és szorosan körém fonta karjait. Átkaroltam a nyakát és úgy húztam közelebb egy újabb csókra.

- Szeretlek, Baby. – vigyorogva mondta, majd megint megcsókolt.

- Én is szeretlek, Ashy. – vigyorogva néztem a szemébe. Majd hosszasan megöleltem.

Ezután kéz a kézben sétáltunk tovább a tömeggel. A gyönyörű napsütésben Ashton napbarnított bőre még szebben mutatott. Főleg a rajta levő színes festékportól. Testünkön szinte nincs olyan felület, ami ne lenne festéknyomos. Mondjuk, ezek a színes festékporok mindig is lenyűgöztek. Olyan gyönyörű látvány tud lenni, mikor szélnek eresztik őket. De Ashton dögös testén még gyönyörűbben mutat.

Na de, hogyan is lettünk ennyire összemaszatolva? Kétszer is engem szemeltek ki célpontjuknak. Először egy fiúkból-lányokból álló kis csapat bombázott meg a festékporral, miután láttak minket Ashtonnal ölelkezni és csókolózni. Majd Ashton az ő példájukat követve, szerzett tőlük festéket, amivel jól összekent. Így a szivárvány összes színe rajtam tündököl. Persze, vigyorogva én is beszálltam a buliba, és azt szórtam be a porral, akit éppen csak tudtam. És miután véget ért a kis csatázásunk, Ashton vigyorogva ölelt magához. Majd hozzátette, hogy ez a festék még jobban kiemeli a szépségem. Amivel persze megint sikerült zavarba hoznia.

- Ah, Ashton, nézd! – vigyorogva húztam egy vattacukorárushoz.

- Jeez, mint valami kisgyerek a vidámparkban. – kuncogott, miután megálltunk az árus előtt. Egy hatalmasat kért nekem Ashton, aminek fele rózsaszín volt, fele pedig kék. Vigyorogva vettem el az árustól, aki csak szélesen mosolygott ránk. Köszönetképp Ash arcára nyomtam egy puszit, míg ő kifizette az édességet.

- Nagyon aranyos a fiúd. – vigyorogva nézett Ashre. A középkorú árus arcára egy szivárvány volt festve. Ahogy a mellényén is volt egy szivárvány kitűző is. Jelezvén, hogy ő is tagja ennek a közösségnek. Immár akárcsak mi is.

- Ugye? Ezért is szeretem annyira. – Ashton büszkén karolta át a derekam és közelebb húzott magához. Éreztem, ahogy arcom felvesz egy rózsaszínűbb árnyalatot. Így Ashton nyakába fúrtam az orrom.

Miután még egyszer megköszöntük neki az édességet, ismét haladni kezdtünk a tömeggel. Ash továbbra sem vette le derekamról a kezét, én pedig csipegettem a puha és édes finomságot. Néhány falatot Ashton szájába tömködtem, vagy jobbára eljátszadoztam vele, ahogy kissé borostás arcára ragasztottam. Ettől pedig mindketten hangosan nevetni kezdtünk.

Elmondhatatlanul boldog vagyok, hogy végre nyilvánosság előtt is összebújhatunk, vagy egy-egy csókot is válthatunk, vagy éppen kézen fogva sétálhatunk. Utáltam már, hogy folyton bujkálnunk kellett mindenki elől. De főként azt rühelltem, hogy titokban kellett tartanunk a kapcsolatunk. De ennek immár vége, nyugodtan eldicsekedhetek, hogy Ashton és én fülig szerelmesek vagyunk egymásba. Illetve, hogy már három hónapja ténylegesen járunk is.

- Baby, minden oké? Megint nagyon elkalandoztál. – mosolyogva cirógatta meg a térdem, ahogy egymással szemben ültünk a szökőkút szélén. Már egy ideje itt ücsörgünk, miközben megettük a vattacukrot. Viszont, nem tűnt fel, hogy ennyire elbambultam volna.

- Persze, csak... csak mindig rá kell jönnöm, mennyire szerencsés vagyok, hogy vagy nekem. – közelebb hajoltam, hogy egy puszit nyomjak az arcára. Finoman állkapcsom alá nyúlt és szenvedélyesen megcsókolt. Csókjába belevitte minden érzését, amit irántam táplál. Éreztem, ahogy testemet átjárja az a kellemes és meleg érzés, ami mindig elfog, ha Ashtonnal vagyok. Még ennyi idő elteltével is libabőrös leszek, illetve gyomromban pillangók hada kezd repdesni, ha megcsókol.

- Szeretlek, Lu. Ezt sose feledd. – mélyen szemeimbe nézve suttogta. Ajkain egy édes mosoly játszott, mely még inkább felerősítette bennem, hogy őrülten szerelmes vagyok belé. Homlokomat az övének támasztottam és úgy néztem zöld szemeibe.

- Én is szeretlek, Ash. – átkaroltam a nyakát, ő pedig szorosan ölelt magához. Finoman húzott az ölébe, nevetgélve bújtam hozzá, arcomat a nyakába fúrva. Fejemre nyomott pár apró csókot, ami szintén mosolygásra késztetett. Majd orrát a tincseim közé dugta.

- Elképesztően finom illatú a hajad. – motyogta a hajamba.

- Köszönöm, babe. – vigyorogva simultam hozzá. Combomra pici mintákat kezdett rajzolgatni. Lehunytam a szemem, hogy jobban átérezzem szerelmem közelségét. Illetve ahogy a szikrázó napsütés melengeti a bőröm. Nagyszerű érzés kettesben lenni Ashtonnal. Biztonságot nyújt, ahogy izmos karjait körém fonja.

......

Amint lement a nap, elfogott egy rendkívül fura érzés. Jobbára már késő délutántól érzem ezt. Lehet, paranoiás vagyok, de olyan, mintha valaki figyelne és követne minket. Nagyon ijesztő és idegesítő. Aztán, mióta besötétedett egyre jobban felerősödött bennem ez az érzés. Többször is azon kaptam magam, hogy körbepillantottam, hátha valaki furcsán a nyomunkban van. De persze sosem láttam semmi különöset. Csak továbbra is a jól mulató tömeget, ahogy izgatottan várják a tűzijátékot.

- Baby... - Ashton közelebb húzott magához, ahogy sétáltunk a tömeggel. – Megint furcsa érzésed van? – néhányszor megemlítettem az este folyamán, hogy mit is érzek. De nem hitt nekem.

- Ühüm. – bólintottam.

- Nyugi, nem követ minket senki sem. – nyakamra csúsztatta a kezét és fejemre nyomott egy puszit. – Esetleg, menjünk haza?

- Ne... nem akarlak elrángatni. – szembe fordult velem, és finoman közre fogta az arcom.

- Figyu, babe, ha haza akarsz menni, csak nyugodtan szólj. Hm? – elgondolkodva néztem gyönyörű zöldes szemeibe. A narancssárgás világítástól nagyobb volt a pupillája, ami még szebbé varázsolta íriszeit.

- Oké, menjünk. De ha maradnál még, nem kell sietnünk. – kuncogni kezdett, miközben megrázta a fejét. Hosszasan megcsókolt, majd összekulcsolta az ujjainkat és úgy sétáltunk a parkoló felé.

A parkolóhoz közeledve egyre erőteljesebbé vált a paranoiám. Szorosan bújtam szerelmemhez, ujjait is úgy szorongattam, mintha azon múlna az életem.

- Lu, baby... - nem messze a kocsinktól Ashton megtorpant és szembe fordult velem. – Nyugi, baby, mindjárt ott vagyunk. – szerintem érezhette rajtam, hogy milyen feszült és nyugtalan vagyok. – Rendben? – csak bólogattam, egy gyors csókot nyomott ajkaimra. Majd szorosan ölelt magához. – Szeretlek.

- Én is szeretlek. – motyogtam a nyakába. Ám ez még mindig nem enyhített a rossz előérzetemen. Sőt, egyre rosszabb lett.

Talán még két percet ácsoroghattunk így ölelkezve, mikor gyors léptek zaját hallottam. Ashton izmai is megfeszültek, majd szorosabban vont magához, mint aki védelmezni akar. A következő pillanatban két bohóc maszkos pasas fogott közre minket. Ashton pedig védelmezően lépett elém, miközben erősen szorongatta a kezem. Nagyot nyeltem, ahogy szívem egyre vadabbul kezdett dübörögni a mellkasomban.

Senki még csak egy szót sem szólt, a két maszkos csak közelített felénk. Jó pár méterre mögöttük megpillantottam egy harmadik alakot. Ám az őt körülvevő sötétségtől nem láttam az arcát. De biztos vagyok benne, hogy minket néz. Illetve, az alakja nagyon ismerősnek tűnik.

Majd egy hatalmas és kicseszettül fájdalmas ütést éreztem a tarkómon. Aztán hirtelen elnyelt a sötétség.

......

Arra tértem magamhoz, hogy szörnyen hasogat a fejem. Mozdulni próbáltam, hogy megdörzsöljem a fájó pontot. Ám csuklóimat egyből visszarántotta valami előző helyére. A félhomályban lepillantottam kezeimre, és megláttam, hogy csuklóim ki vannak kötve egy vastag csőhöz.

- Mi a...? – ijedten néztem körbe a kissé sötét, nyirkos és hűvös helyiségben. Persze, hogy még félelmetesebb legyen, még az a némi fényt szolgáló neoncsövek is villództak. Egyből tudtam, hogy ez valami alagsor lehet, vagy egy elhagyatott raktárépület.

Hamarosan nyöszörgést hallottam a terem túlsó feléből. A félhomályban megpillantottam Ashtont, ahogy hátrakötött kezekkel ül egy széken.

- Ashton, jól vagy? – hangom kissé rekedtes volt.

- Nagyjából. Te jól vagy, Baby? – hangjából kihallatszott az aggodalom.

- Ühhüm, azt hiszem.

- Oké, ne aggódj, Babe, minden rendben lesz.

- Hol a francban vagyunk? És kik voltak azok? – éreztem, ahogy a sírás kezdi kaparászni a torkom.

- Nem tudom, Lu. – egy fájdalmas mosoly jelent meg az arcán. Majd kezeit feszegette, hátha lazítani tud a kötelein.

- Fé-félek, Ashton. – láttam rajta, ha tehetné szorosan magához ölelne, hogy megnyugtasson.

Hirtelen egy őrült nevetés törte meg a csendet. Majd nyílott az ajtó, és belépett rajta valaki. Az a valaki, akit a parkolóban is megpillantottam. Elkerekedett a szemem és még az állam is leesett, mikor a fény megvilágította a pasas arcát. Nem, ez nem lehet!

- Wesley?

- Igen, Luke, jól látod. – nevetett.

- Mégis mi a faszt művelsz? – Ashton idegesen kérdezte. Wes pedig csak gúnyosan vigyorgott és a terem közepére sétált. Arcát csak félig világította meg a gyér fény.

- Annyira tudtam... annyira tudtam, hogy ti ketten. – ránk mutatott. – Kibaszottul tudtam, hogy elloptad a fiúm! – Ashtonra kiabált, majd gyilkos pillantást vetett rám. – Te pedig, egy kibaszott szajha vagy, Luke! – közelebb lépdelt felém és lehajolt hozzám. – Azt mondogattad, hogy szeretsz! – az arcomba üvöltötte, az ijedtségtől össze is rezzentem. – Egy hazug ringyó vagy, semmi több. Kihasználtál engem! A kicseszett játékszeredként tekintettél rám, te... holott te viselkedsz egy utolsó rongyként!

- Ne mondd ezt, Wes. Nem használtalak ki. – máris sajnálni kezdtem őt. – Igen, igazad volt... Azt mondtam, hogy szeretlek, de valójában nem így volt. – tiszta fájdalom futott át kék szemein. – Ashtont szeretem, mindig is őt fogom. De kérlek, csak lépj tovább rajta. Sajnálom, hogy egy pöcs voltam... - ezzel egy hatalmas pofon csattant az arcomon. Ashton egyből ráüvöltött Wesleyre.

- Ne merj még egyszer egy ujjal is hozzáérni!

- Miért, mit fogsz tenni, Irwin? Eltöröd a kezem? Ja, nem, hisz meg vagy kötözve. – gúnyosan nevetett fel. Ashton pedig egy gyilkos pillantást mért rá. Szemeiből sütött az undor, a harag és a gyűlölet.

- Tudod, nagyon sokáig gondolkoztam miként állok bosszút rajtad. – felém fordult. – Rengeteg frappáns ötletem támadt. Többek között arra is gondoltam, hogy megveretem Ashtont, vagy esetleg téged. Bár ezek kevésbé lettek volna élvezetesek számomra. Úgyhogy ennél sokkal jobb bosszút eszeltem ki.

- Wesley... kérlek. Sajnálom, amit veled tettem. Tényleg ocsmány dolog, hogy a hátad mögött kezdtem kavarni Ashtonnal. De... kérlek, bocsáss meg. És lépjünk túl ezen. Oké? – erőltetetten felnevetett.

- Végiggondolod egyáltalán a mondandód, mielőtt megszólalsz? – kiábrándulva nézett rám. Majd a fülemhez hajolt. – Most pedig jól figyelj, te szajha. Végre megadom neked, amit megérdemelsz. – suttogta, ajkai súrolták a fülcimpám. Aztán váratlanul megcsókolt. Hallottam, ahogy Ashton szitkozódik. Én pedig amilyen gyorsan csak tudtam, elfordítottam a fejem.

- Undorító vagy. – sziszegtem a fogaim között. Csalódottan grimaszolt, aztán felegyenesedett és Ashton felé lépdelt.

- Nagyon jól figyelj rám, Luke. Szépen végignézheted, ahogy a szemed láttára fogom kicsinálni a cuki kis szerelmed. – egy pillanatra nem kaptam szikrát. Majd tekintetem automatikusan Ashtonra szegeztem, aki elkerekedett szemekkel nézte az előtte álló férget.

- Ne... Wesley, ne csináld! – kiáltottam rá. Hangomból hallható, mennyire féltem Asht.

- Húzz innét, te fasz! Hozzám ne érj! – Ashton rugdalni próbálta, persze összekötött lábakkal kissé nehézkes bármit is csinálni.

- Nyugodj már le te kis mitugrász! – minden előjel nélkül beleöklözött Ashton arcába. Egy féltő sikoly hagyta el a szám, amint megláttam, hogy vérezni kezdett az orra.

- Wesley, ne csináld, kérlek! – kiáltottam ismét. Ashton csak állta Wes tekintetét. Közelebb hajolt hozzá és jól szemügyre vette Ashton arcát. Állkapcsa alá csúsztatta a kezét, hogy ne tudja elfordítani a fejét.

- Hm, nem lehet nem észrevenni, miért zúgott beléd a szöszi. Kicseszett helyes vagy, még így vértől mocskosan is. – Wes ajkába harapva méregette Ashtont. Mi a fenét művelsz? Komolyan úgy néz rá, mint aki legszívesebben megcsókolná, vagy valami.

- Mit művelsz? – Ashton adott hangot a gondolataimnak.

- Tudod, ha eleinte nem lököd el magadtól, azt a szépséget, ott – rám mutatott. – nem kerültél volna ilyen kibaszott szar helyzetbe. Egyenesen a karjaimba lökted, te szerencsétlen. – nevetett. Ashton Wesley arcába köpte a vérét. Amit az undorodva törölt le arcáról.

- Wes... kérlek. Hagyd őt békén. Engem büntess, én... én voltam, aki átvert téged, nem ő. Kérlek... - mint aki meg sem hallotta beletérdelt Ashton arcába. Csont roppanását hallottam, ám Ashton még csak fel sem szisszent. Biztosan erősnek próbál mutatkozni előttem, de tudom, hogy mennyire szenved. Vagy csak nem akarja megadni Wesleynek az örömet, hogy fájdalmat okoz neki.

Szemeim könnyekkel teltek fel. Mellkasomban egyre erősödött a fájdalom, ahogy a tehetetlen düh kezd felemészteni. Szívem őrülten gyorsan kalapált a mellkasomban. Félek. Leginkább attól, hogy miattam Ashtonnak esik baja. Rettenetesen féltem őt.

- Wes, kérlek, állj le! – megint rákiáltottam, hátha elterelem Ashről a figyelmét. – Ne őt bántsd, hanem engem! Én törtem ketté a szíved, nem Ashton. – végre felém fordult.

- Épp azért kínzom őt. Ez mindennél jobb bosszú Luke, ha a szeretteidet bántom, azzal nagyobb fájdalmat okozok, mintha veled tenném ezt. – ördögien felnevetett. Gyomrom görcsbe rándult, amitől hányingerem lett.

Ashtonra néztem, orrából dőlt a vér. A szívem szakad meg, hogy így kell látnom őt.

- Ashton... - hangom elhaló lett, ahogy kitört belőlem a zokogás. Rángatni kezdtem a kezeimet, hátha el tudom törni a bilincset. De ez persze lehetetlen.

Wes visszafordult Ashtonhoz, közben valamit elővett a farzsebéből. Vagyis először azt hittem onnan, majd rájöttem, hogy hátul a farmerjába volt dugva valami. Az a tárgy megcsillant a kezében, ahogy Ashton törött orra előtt forgatni kezdte ujjai között. Egy kés...

- Ne-ne... Wesley kérlek ne! – üvöltöttem. Kezeimet rángattam, hátha ki tudom szabadítani magam. Persze sikertelen, még így az ötödik próbálkozás után is.

- Wesley... dobd el azt a szart. – morogta Ashton, majd megint kiköpte szájában felgyűlt vért.

- Miért kéne leállnom? – Ashton állkapcsához szegezte a kés hegyét. – Sajnos, Luke marhasága miatt te szívsz a legjobban, szépfiú. – letörölte Ashton arcáról a vért, már ami még nem száradt rá. – Nem szívesen teszem ezt veled, de... a bosszúért muszáj. – egy pici vágást ejtett az állkapcsán. Ash kifejezéstelen arccal állta Wes tekintetét. – Nos, Luke! – felém fordult. – Mit szeretnél, mit tegyek a pasiddal?

- Hagyd békén! Csakis velem van bajod, akkor kínozz engem, ne őt! Ashton semmiről sem tehet. Kérlek, engedd őt el. – könyörögve néztem kék szemeibe.

- Hát jó... - értetlenül néztem rá. Váratlanul a késsel kisebb-nagyobb vágásokat ejtett szerelmem felsőtestén. Ám a bordája körüli vágás kissé mélyebb lett, mert halkan morgott a fájdalomtól. Sebeiből a vér egyből szivárogni, illetve folyni kezdett. A zokogásom hisztérikus sírásba váltott át. Könnyeimen keresztül alig láttam őket. Végig csak ismételgetve kérleltem Wesleyt, hogy engedje el Asht.

- Na, hogy tetszik ez, Hemmings? Jó érzés életed szerelmét szenvedni látni? – felnevetett. – Valahogy így éreztem, mikor szó nélkül leléptél. Majd másnap szemtanúja lettem, ahogy egy másik sráccal ölelkezve csókolózol. – szemei tele voltak fájdalommal. – Darabokra szakítottad a szívem, Luke! – rám üvöltött. – Hát most én is darabokra tépem a tiéd. – ezzel egy mélyebb és hosszabb vágást ejtett Ashton mellkasán, a fájdalomtól már szabályosan felüvöltött. A vér szaporán folyt végig a mellkasán, pólója pedig egyből magába is szívta a vörös folyadékot.

- Ne csináld ezt! Wesley könyörgök neked... hagyd abba! – sírva könyörögtem neki. Térdre küzdöttem magam, mintha ezzel bármit is tudnék tenni. Elém lépett Wes, de továbbra sem vettem le szemem Ashton fájdalommal teli arcáról. Amitől szívem hasad meg, hogy miattam kell ezt átélnie. – Sajnálom, Ashton... én... - vinnyogtam. Szerelmem pedig egy fájdalmas mosolyra húzta ajkait. Szemei viszont szeretetet árasztott felém.

- Milyen szép dolog a szerelem, igaz? – Wes rámarkolt a hajamra és erősen húzta hátra a fejem, hogy ránézzek. – Milyen érzés Ashtont így látni? Élvezed, mi, te szajha? – a sírástól nem tudtam válaszolni. – Nem hallom? Tetszik, amit látsz?

- Gyűlöllek Wes. Egy kibaszott szörnyeteg vagy! – undorodva néztem rá, amitől egy eszelős vigyor ült ki a képére. Finoman megpaskolta az arcom, majd nevetve visszasétált Ashtonhoz.

- Ha azt mondod, egy szörnyeteg vagyok. Akkor figyeld ezt! – Ash mögé lépett és torkához szegezte a kését.

- Ne-ne! Wes könyörgöm, ne tedd! Kérlek, tedd el azt a kurva kést! – könyörögtem neki.

- Csak azt teszem, amit megérdemelsz. – enyhén megkarcolta a nyakát, amitől a vér így is szivárogni kezdett.

- Kérlek, ne csináld, Wes. Könyörgöm neked, tedd el a kést. Kérlek. – a zokogás ismét elkapott. Ashton már nem tudta szabályozni az érzéseit, így minden arcára volt írva. Leginkább, félelem. – Bármit megteszek, csak engedd el őt.

- Bármit? – picit elhúzta a pengét a nyakától.

- Bármit. Hagyd őt menni. Én okoztam neked fájdalmat, nem ő. Ezért inkább engem büntess és ne Ashtont. Én hazudtam neked, nem pedig ő. Ashton nem tett ellened semmi rosszat. Én törtem össze a szíved. – mély levegőt vettem. – Wesley, szépen kérlek, engedd el Ashtont. Nem kell ezt tenned. Tudom, hogy jó ember vagy. Megértem, ha... ha dühös vagy. De rajtam töltsd ki, ne pedig Ashtonon. Kérlek, Wesley. – sírva könyörögtem neki.

Elvette a kést Ashton torkától, majd elgondolkodva fonta keresztbe karjait. Először azt hittem, tényleg hatottak rá szavaim. Aztán hangosan és ördögien felröhögött.

- Aw, annyira cuki vagy, Luke, hogy próbálod menteni a szerelmed életét. De kurvára nem érdekel. Azt akarom, hogy örökre szenvedj! – ezzel hirtelen átvágta Ashton torkát. A sötétvörös vér azonnal ömleni kezdett a széles és mély vágásból. Torkom szakadtából üvöltöttem szerelmem nevét. A sokk miatt még fel sem dolgoztam, hogy mit látok. Rángatni kezdtem a kezeim, hogy kiszabadítsam magam.

Ashton teste remegett, tekintetét rám szegezte. Tátogni kezdett, mintha mondani akarna valamit. Minden egyes próbálkozása után egyre több vér buggyant ki a torkából és a száján. Szörnyű volt hallani, ahogy fuldokol a vértől és a légszomjtól. Szívem majd' kiugrott a helyéről. Egész testemet rázta a keserves zokogás. Gyomrom pedig ismét felfordult. Érzem, hogy nem sok tartja, nehogy elhányjam magam.

Ijedten és totálisan lesokkolva néztem, ahogy Ashton abba hagyta a rángatózást. Szemeiből hamarosan kihunyt a fény. Feje oldalra billent. Teste pedig erőtlenül roskadt össze a széken ülve. Azonnal tudtam, hogy ez mit jelent.

Ashton, életem szerelme... elment... Meghalt.

- NE! – sírva üvöltöttem, ahogy csak bírtam.

-------------------------

Hey!

Ne nagyon legyetek rám mérgesek. Én is bekönnyeztem mikor írtam... sooo nekem is ugyanolyan nehéz, mint nektek olvasni ezt.

Um... yeah... Ashton is gone. *ugly crying*

Jeez, kicseszett kíváncsi vagyok a reakcióitokra. So pls kommenteljetek, mit gondoltok erről a fejezetről, meg úgy az egészről.

Love y'all!

- Niki