[Little smutty at the end *smirk*]

LUKE

Három napja, mintha megváltozott volna valami Wesleynél. Néha elég furán viselkedik. Jobbára azóta az este óta, mikor egy klubban véletlenül találkoztam Ashtonnal. Mintha érezte volna, hogy beszélgettem vele, és ezzel megakarná mutatni, hogy ő a pasim, hogy hozzá tartozom. De akár még az is lehet, hogy csak én képzelem ezt be. Minden esetre tényleg furább néha.

Azon az éjszakán, mikor hazaértünk elég durva volt velem. Főleg, mikor az ágyában kötöttünk ki... Derekamon, a csípőmön, a combomon és a karjaimon még most is meglátszanak a nyomai. De ez nem jelenti azt, hogy félnék tőle vagy valami. Mert alapjáraton ugyanolyan kedves és jófej, mint eddig. Csak... nem tudom. Lehet, hogy tényleg látott Ashtonnal beszélgetni? És ez hergelte fel, esetleg tette féltékennyé? Lehetséges.

A néhai elkattanását leszámítva, voltak pillanatok, mikor igazán jól éreztem magam Wesley társaságában. De voltak olyanok is, mikor csak azt tettettem, hogy boldog vagyok. Valójában pedig nem így volt. Okolhatnám emiatt Ashtont, de felesleges lenne. Mivel a múltkori találkozás ismét ráébresztett, hogy mennyire hiányzik. Bármennyire is el akartam felejteni őt, megint tett ellene, hogy ne tudjam. Ezzel együtt felszínre törtek a hozzá fűződő érzéseim. Képtelen vagyok túltenni magam rajta.

Mikor beszéltünk, rettenetesen jól esett, hogy láthattam az édes mosolyát, hogy hallhattam a hangját. De leginkább az, hogy megérinthettem őt. Őrülten hiányzik már, ahogy én is neki. És úgy érzem, meg tudnék neki bocsájtani. Ha nagyon akarnék.

Viszont megint rá kell jönnöm arra, hogy valójában miért is akartam őt elfelejteni. Vagyis ismét oda lyukadnánk ki, hogy mi a fenéért nem vallja be, miként is érez irántam. Ez az egyetlen egy dolog, amit úgy látszik, sosem fogok megtudni. Biztos vagyok benne, hogy most sem fedné fel a lapjait. De ettől függetlenül muszáj valamikor találkoznom vele.

Eme három nap alatt folyton csak Ashtonon járt az agyam. Hogy végül is a történtek után hogyan érzek iránta. Leginkább azon töprengtem órák hosszat, hogy érdemes-e megbocsájtanom neki vagy sem. Érdemes lenne ismét együtt lógni, még úgyis, hogy el kell fojtanom az iránta érzett szerelmem? Vagy mindezt inkább felejtsem el? És tényleg Wesleyre koncentráljak helyette?

De bármennyire is próbálom elfojtani az érzéseimet, egyszerűen képtelen vagyok rá. Elég csak meghallanom a nevetését, vagy látnom az arcát, vagy szimplán a jelenléte, máris visszatér belém az iránta érzett szerelmem. Bármit is próbálok tenni ez ellen, nem megy. Akaratlanul is hevesebben kezd verni a szívem. Mellkasomat átjárja a melegség, gyomromban pedig repdesni kezdenek a pillangók. Már-már lehetetlen szavakkal leírni valójában mit is érzek iránta. Ilyet soha senki iránt nem éreztem. És tudom, hogy nem is tudnék. Wesley iránti érzéseimmel még csak össze sem tudnám hasonlítani. Ahogy az exeimről nem is beszélve.

Úgy érzem, Ashton életem szerelme. Ő az, aki mellett le tudnám élni az életem, aki mellett szívesen ébrednék reggelente. Akivel együtt töltenék minden egyes percet, csak azért, hogy ne halasszam el a legjobb pillanatait. Akit viccen kívül, örökké tudnék szeretni. Bármennyire is hangzik nyálasan, ez az igazság. Ashton számomra a „nagy Ő". Ezen soha senki nem fog tudni változtatni.

Lehet, hogy a csillagok is egymásnak szántak minket. Erre mondják, hogy nincsenek véletlenek, igaz? Vagyis okkal lettünk osztálytársak, okkal lettünk barátok a gimiben. Még akár az is lehetséges, hogy direkt kell átélnem ezt a sok szenvedést, ami az utóbbi fél évben történt, hogy ráébresszen minket arra, mennyire vagyunk fontosak egymásnak. Hogy bármit is akarunk tenni, a sors akkor is megmutatja nekünk, hogy mi összetartozunk.

Most már csak azt kell kiderítenem, hogy Ashton miként vélekedik erről, rólunk. Kíváncsi vagyok, hogy mikre gondol, ha velem van, vagy ha meglát. Mennyire mélyek vagy komolyak irántam az érzései.

Zsebemből előkotortam a telefonom, és gondolkodás nélkül felhívtam Ashtont. Lehet, hogy nem gondoltam át eléggé, hogy mit is akarok, de nem bírom tovább nélküle. Muszáj újra találkoznom vele.

Talán háromszor csengett ki, mire beleszólt a vonalba.

- Haló...

- Szia, Ashton... - hangomon hallatszott mennyire izgatott vagyok.

- Luke, tényleg te vagy az? – az ő hangja is ugyanúgy hangzott, mint az enyém.

- Igen. De gondoltam láttad ki a hívófél... - felnevetett. Nevetésétől végigfutott rajtam a hideg, persze jó értelemben.

- Persze, hogy láttam, csak... nem akartam elhinni, hogy tényleg felhívtál. – szavai őszintén hangzottak.

- Még én magam sem hiszem el. – motyogtam. – Mindegy is... öh... - hirtelen nem tudtam mit is mondhatnék neki.

- Szóval, úgy érzed, ismét tudnál velem beszélgetni? – hangja reménykedő volt.

- Igen, azt hiszem.

- Nagyszerű. – kuncogott. – Lenne kedved itt a koliban...

- Szerintem, nem lenne jó ötlet, visszamen...

- Akkor meghívhatlak egy kávéra?

- Annak örülnék. – akaratlanul is elmosolyodtam.

- Reméltem is. Merre vagy most?

- Még itth... Wesleynél.

- Ühüm, akkor tali egy fél óra múlva a hozzád közelebb levő Starbucksban?

- Jól van, öh... akkor lassan összeszedem magam.

- Már alig várom, hogy újra láthassalak. – szívem kihagyott egy ütemet.

- Én is. – egy bárgyú mosoly ült ki a fejemre.

- Majd várlak, Lukey.

- Oké. Szia, Ashy. – vigyorogva köszöntem el tőle. Talán nemcsak azért hoztam meg ilyen könnyedén ezt a döntést, mert rettenetesen vágyom rá, hogy láthassam őt. Hanem azért is, mert Wesley egész hétvégén távol lesz modell dolgok miatt. Méghozzá Seattle-ben, úgyhogy csak egy picit van messze tőlem.

A fürdőbe lépve megmostam az arcom, hogy felfrissítsem magam. Utána pedig a szépen megnőtt hajammal kezdtem babrálni. Régebben nem tudtam volna elképzelni magamat hosszú hajjal. Most meg egyenesen imádom, hogy ilyen hosszú és hullámos fürtjeim vannak.

Miután kellően beállítottam a hajam, Wes hatalmas gardróbjába mentem, hogy kiválasszam a megfelelő ruhát. Mióta vele élek kicsit változott az öltözködési stílusom is. Már nemcsak bandás pólók tömkelege található meg a ruháim között, hanem elegáns ingek és felsők is. De mivel ez nem egy randi, ahol le kéne nyűgöznöm Ashtont, így egy sima fekete trikót és egy szűk kék farmert vettem fel. Már legalább négy éve nem hordtam kék farmert. De fő a változatosság. Magamra kaptam egy farmerkabátot is, amit néhány szakadt folt „díszített".

Zsebembe dugtam a telefonom és a tárcám, majd elhagytam a hatalmas házat. A napsütötte utcára lépve mélyet szippantottam a levegőből. Ahogy egyre közelebb értem a kávézóhoz gyomrom görcsbe rándult. Szívem pedig gyorsabb ütemre kapcsolt. Rettenetesen izgulok, hogyan is fog sikerülni ez a... minek is nevezzem? Újra barátkozás? De valamiért egy másfajta és erősebb érzés kezd elönteni. Mintha nemcsak a haverkodás lenne a fő cél. Hanem valami más...

Mély levegőt vettem, mikor beléptem a kávézóba. Már messziről kiszúrtam Ashtont a hátsó boxban ücsörögni. Mosolyogva közelítettem felé.

- Szia! – halkan köszöntem rá, mintha nem lennék biztos abban, hogy mit csinálok.

- Luke! – arca egyből felragyogott. – Hát tényleg eljöttél! – felpattant a helyéről, mint aki átakarna ölelni. Aztán félúton meggondolta magát. Látszott rajta, hogy nem tudja megölelhet-e vagy sem. Így csak kínosan egymásra mosolyogtunk, majd mutatta, hogy üljek le.

Vele szemben foglaltam helyet. Mindkettőnk előtt volt már egy-egy pohár. Előttem egy hatalmas adag, jó habos kapucsínó várt rám. Pont úgy, ahogy szeretem. Közre fogtam a poharat, jobbára csak az ujjbegyeimmel piszkálgattam azt.

- Köszönöm. – megkocogattam a poharam. Széles mosoly jelent meg Ashton arcán, majd bólintott egyet.

- Szívesen. – rámosolyogtam. Majd elmerültünk egymás tekintetében. Némán bámultuk egymást néhány percen át. Jó volt újra látni őt, pláne ilyen közelről, hogy senki sem zavart meg minket. Szerintem ő is ugyanúgy megcsodált, ahogy én őt. Memorizálva arca minden egyes kis részletét. Ajkait féloldalas mosolyra húzta, szemei ma kimondottan zölden csillogtak. Mindig is lenyűgözött a szemszíne. Olykor hol barnább volt, hol pedig zöldebb. Valamikor a zöldben jól kivehetően látszanak a barnás foltok is. Mintha valami erdőben sétálna az ember. Gyönyörű.

Amennyivel nekem hosszabb lett a hajam, neki annyival rövidebb. Mintha csak felcseréltük volna egymás frizuráját. Régen neki volt ilyen hosszú haja, és nekem rövid. Most viszont pont fordítva. Érdekes.

- Elbűvölően nézel ki. – bökte ki váratlanul, ezzel totálisan zavarba hozva engem.

- Oh... köszönöm, Ashton. – zavartan kortyoltam a kapucsínómból.

- Amit legutóbb mondtam a csókról... - rápillantottam a pohár fölött. – Komolyan gondoltam. – ledöbbenve néztem rá. – Kicseszettül hiányzol, Luke. A közelséged, a hangod, a mosolyod... A csókjaid. – szívem egy hatalmasat dobbant.

- Te is kegyetlenül hiányzol nekem. – vallottam be. – De... kérlek, addig ne mondogasd ezeket nekem, míg tényleg... - elharaptam a mondatot. Nem tudnám kimondani azt, amire valójában gondolok. – Tudom, hogy még mindig nem vagy tisztában a saját érzéseiddel. Szóval, kérlek, addig ne add meg a reményt, míg rá nem ébredsz mit is akarsz igazán. – komolyan néztem rá. Bár belül a sírás kerülget.

Szótlanul, kissé lehajtott fejjel ücsörgött, és csak a kiskanalával babrált. Nyilván telibe trafáltam.

- Sajnálom, hogy így elbasztam mindent, ami kettőnk között volt, a barátságunkat... mindent. – úgy mondta, hogy még csak rám se nézett. Éreztetve velem, hogy tényleg megbánta, amit tett. – Elmondhatatlanul sajnálom, amit veled tettem. Sosem akartam fájdalmat okozni neked. Pláne azok után, amiken keresztül mentél. – rám szegezte a tekintetét. – De ehelyett én kis híján tönkre tettelek. Röpke fél éven belül. Újból visszaestél a depressziódba. Ráadásul megint vagdosod magad. Luke én... őrülten sajnálom. – sírás kezdte kaparászni a torkom. – Tudom, hogy mindez az én hibám. Ha nem rángatlak bele ebbe a kibaszott „extrás" marhaságba, nem kezdtél volna megutálni. És nem tartanánk itt, ahol most.

- Ash, én nem utállak! – förmedtem rá. – Csak kurvára rosszul esik és felbasz, amit két hete mondtál. – meglepődve nézett. – Bár, hogy őszinte legyek... Utálni akartalak. De rá kellett jönnöm, hogy nem tudlak. – még jobban kikerekedtek a szemei. – Bármennyire is akartalak utálni, nem tudtalak, mert... - megint nem fejeztem be a mondatom. – Ne akard, hogy kimondjam miért. – a poharam tartalmát kezdtem vizslatni. Ashton finoman megfogta a kezem.

- Nem kell kimondanod. Nagyon jól tudom, az okát. – hálásan néztem rá.

- Azt viszont tudnod kell, hogy a múltkori estétől folyamat csak rád gondolok. Ismét. Az a pillanat teljesen beleivódott a fejembe. És úgy néz ki, nem is tudom kiverni a fejemből.

- Én is ugyanígy vagyok vele. – megszorította a kezem. – Szerinted, van arra esély, hogy mindent újrakezdjünk? – kíváncsian nézett.

- Nem tudom, Ashton. Szeretném, de...

- Elsőként, nem kérnék mást csak azt, hogy bocsáss meg nekem. Nem tudnék tovább úgy élni, hogy utálsz, vagy hogy nem lehetek a közeledben. Muszáj, hogy valamilyen szinten velem legyél. Kérlek... - mélyen szemeimbe fúrta övéit, amitől egyből zavarba jöttem. Nagyot nyelve néztem a kezünkre. Eddig fel sem tűnt, mikor fontam ujjai köré az enyémeket.

- Nem is tudom, hogy érdemes lenne... együtt lógnunk.

- Miért? – hangja kissé csalódottan hangzott. Nem is mertem ránézni, nem akarom látni szemeiben a fájdalmat. Tudom, hogy az enyémből is ezt tudná kiolvasni.

- Nem akarod tudni rá a választ.

- Luke... ha tetszik, ha nem, tudni akarom. – másik kezét is rátette az enyémre. Hüvelykujjával cirógatni kezdte a kézfejem.

- Nem hiszem, hogy menne ez a barátkozós, együtt lógós dolog úgy, hogy én őrülten szeretlek, te pedig... csak tetteted, hogy nem kedvelsz úgy.

- Kedvellek, Lu, csak...

- Csak mi, Ashton? – kérdőn néztem rá.

- Nem értenéd meg, ha elmondanám.

- Hát nem azért vagyunk most itt?

- Ha elmondanám, megint haragudnál rám. És nem akarlak elveszíteni.

- Ha most megint azzal jössz, hogy a mi kapcsolatunk nem alakulna jól, akkor én esküszöm...

- Nem teljesen erről van szó, Luke.

- Hát akkor? – válasz helyett csak megrázta a fejét.

- Nem várhatnánk ezzel még egy kicsit? Nem akarom még jobban elrontani a kedved.

- De ígérd meg, hogy még ma elmondod.

- Megígérem. – megint megszorította a kezem. A másik kezemet is rátettem az övéire. Találkozott a tekintetünk, ezzel teljesen elveszve egymás szemében. Halvány mosolyra húztam a szám, amint megláttam, hogy ő is mosolyog. Mellkasomat elöntötte a melegség, amit szinte soha nem éreztem még Wesleynél. Ashtonnál annál inkább.

- Khm, nem akarom megzavarni ezt az édes pillanatot... de esetleg fogyasztotok mást is, vagy...? – kérdezte egy pincérlány.

- Oh... mi... nem. – egyből kirántottam Ashton kezei alól az enyémeket. Értetlenül nézett rám a lány.

- Mi nem járunk, ha erre céloztál. – rámosolygott Ashton.

- Oh, bocsi, eléggé úgy tűnt. – zavartan mosolygott. – Pedig, nagyon cuki pár lennétek. – Kínomban csak lehajtottam a fejem. Kicseszett ciki ez a helyzet. – De mindegy is... hozhatok nektek még valamit?

- Luke? Kérsz valamit, mondjuk egy sütit vagy fagyit? – Ashton hangja rendkívül kedves és lágy volt.

- Öh, nem igazán. – megráztam a fejem.

- Akkor egy szelet csoki torta rendel, egy nagy adag gombóc csokis keksszel.

- Rendben, máris hozom. – addig nem emeltem fel a fejem, míg a pincérlány el nem ment. Jobbára Ashton állam alá nyúlva emelte meg a fejem, így kénytelen voltam ránézni.

- Mi a baj, Lu? – hangja továbbra is lágy volt.

- Semmi? – megráztam a fejem.

- Látom. – mélyen a szemeimbe nézett. – Ha az zavar, amit a lány hitt... - megint megráztam a fejem. – Hát akkor?

- Nem érdekes.

- Luke... tudom, hogy valami bánt. Addig foglak piszkálni, míg el nem mondod. – komolyan nézett rám, majd pár másodperc múlva egy széles mosoly terült el a napbarnított arcán. Hosszan sóhajtottam.

- Leginkább az zavar, hogy nem lehetek a tiéd. – hangomon jól kivehető, hogy mennyire bánt a dolog.

- Jaj, Luke. – combomra csúsztatta a kezét és picit megszorította azt. A pincérlány pont ekkor ért vissza.

- Parancsoljatok! Jó étvágyat! – letette elénk a tányért és a fagyi kelyhet. Sejtetősen ránk mosolygott, majd kuncogva elviharzott. Nyilván megint azt gondolja, hogy járunk.

- Luke... sajnálom. – finoman fel-le simogatta a combom. Még csak nem is reagáltam rá semmit. Magam elé bámulva ücsörögtem, a külvilágot kizárva a gondolataimból. Végig magamon éreztem Ashton tekintetét, de nem foglalkoztam vele. Vagyis már amennyire sikerült.

Pár percnyi hallgatás után megunhatta a bámulásom. És a mozgolódására lettem figyelmes. Előrehajolt, hogy elvegye az asztalunk közepén elhelyezett vázából a halvány sárga virágot. Letörte a vizes végét, és felém nyújtotta. Meglepődve néztem a virágra, majd vissza rá.

- Mondtam már, hogy elképesztően jól nézel ki ma? – éreztem, hogy arcom egyből elvörösödött. Szívem pedig ismét gyorsabban kezdett kalapálni a mellkasomban.

Lassan elvettem tőle a virágot, direkt hosszabb ideig fogta, hogy ujjaink összeérjenek. Amitől ismételten átjárt egy jóleső, bizsergető érzés.

- Köszönöm, Ashton. – apró mosolyra húztam a szám, ahogy megszagoltam a virágot.

- Picit maradj még így... - csak annyit láttam, hogy az asztalon levő telefonjáért nyúlt. – Oké, már mozoghatsz. – a virág fölött néztem rá. Így sietősen megint lefotózott. – Egy egész fotósorozatot képes lennék most lőni rólad. – vigyorgott, én pedig megforgattam a szemem. Majd ismét lefotózott.

- Ne hozz megint zavarba. – mosolyogni kezdtem.

- A mosolyod nem éppen arról árulkodik, hogy túlságosan bánnád, ha tovább bókolnék neked.

- Ash, tényleg ne csináld. – bármennyire is akartam tettetni, hogy nem tetszik, ahogy bókolgat. De mégsem tudtam megállni, nehogy elvigyorogjam magam.

- Na, ugye... - megint combomra csúsztatta a kezét. Picit közelebb húzódott hozzám. Lassan kivette a kezemből a virágot. Kérdőn figyeltem a mozdulatait, ahogy megint letört a szárából egy darabot. Majd a virágot mosolyogva dugta a hajamba. – Gyönyörű srác vagy, Luke. – hirtelen még szikrát sem kaptam, annyira meglepett ezzel. Szinte még a levegő is a torkomon akadt.

- Igazán köszönöm, Ash. – mosolyogva nyomtam egy puszit az arcára. Legszívesebben azt a puszit ajkaira nyomtam volna. De muszáj visszafognom magam. Miután elhúzódtam tőle zavartan mosolyogtunk egymásra.

Ashton közénk húzta a sütis tányért. Felvont szemöldökkel néztem rá, mikor megfogta a villát. Ő pedig csak mosolyogva vágott le egy falatot a tortaszeletből. Amit belemártott a kissé megolvadt jégkrémbe. Majd felém tartotta az édességet.

- Miért akarsz mindig megetetni? – félig kuncogva kérdeztem. Megvonta a vállát és tovább közelített felém a villával.

- Miért ne? – végül hagytam, hogy megetessen a sütivel.

- Mmm... ez nagyszerű. – rávigyorogtam. – Kóstold csak meg. – kivettem a kezéből a villát és egy ugyanolyan süti-fagyi kombóval etettem meg, mint amilyennel ő engem. Közben vigyorom egyre csak szélesedett.

- Oh, ez tényleg marha finom. – ő is vigyorgott.

Majd mindenféléről kezdtünk beszélgetni, miközben faltuk a tortaszeletet. Megint előkerült Ashton telefonja, hogy készítsünk pár képet egymásról, illetve közöset is. Most is elmondta, hogy mennyire „szép" vagyok azzal a virággal a hajamban. Mondanom se kell, ismét zavarba hozott vele.

Közben felváltva etettük egymást. Persze néha szórakoztunk is a másikkal, hogy a fagyival kikenjük egymás arcát. Érezhetően elpárolgott az eddig ránk telepedő feszültség, és tényleg jól éreztük magunkat egymás társaságában.

Nevetve törölgette az arcát.

- Feltűnt, hogy úgy viselkedünk, mint egy randin levő szerelmes pár? – mit ne mondjak, eléggé meglepett ezzel.

- Tulajdonképpen... azok is vagyunk. – ajkába harapva nézett rám. Majd egy bárgyú mosoly ült ki az arcára. Fülem mögé tűrte a hajam, és tarkómon játszadozni kezdett néhány tincsemmel. Ahogy zöld szemei az enyémbe fúródnak egyre nehezebben kaptam levegőt. Magamon meg azt vettem észre, hogy nem bírom sokáig megállni, nehogy megcsókoljam. Ugyanezt a vágyat láttam Ashton szemeiben is.

Ashton közelebb hajolt hozzám, majd ajkait lassan és puhán nyomta az enyémekhez. Egész testemen végigszáguldozott egy jóleső bizsergés. Erre a pillanatra vágytam már hetek óta. Automatikusan visszacsókoltam. Időm sem volt ellenkezni – na, nem mintha akartam is volna – máris elmélyítette a csókot. Gyengéden és finoman csókolt. Egyáltalán nem volt heves vagy követelőző. Kezemet a mellkasára csúsztattam, ujjaim a nyakát cirógatták. Csókjának enyhén csokis íze volt, ami még élvezetesebbé tette a csókot.

Mire kezdtünk volna elmerülni a pillanatban a telefonom csörgése zavart meg minket. Egy apró csókot nyomtam ajkaira, majd elhúzódtam tőle. Magamon éreztem Ashton tekintetét, miközben a zsebemből próbáltam előhalászni a mobilom. Mikor megláttam a kijelzőmön felvillanó nevet, lehunytam a szemem. Wesley.

Nagyot nyelve nyomtam rá a zöld karikára.

- Szia, Wes! – magamra erőltettem egy mosolyt, miközben Ashtonra néztem. Szemeiben egy pillanatra megcsillant a csalódottság.

- Szia, Cicám! – Wesley hangjából ítélve vigyoroghatott. – Na, mi a helyzet? Remélem, nem unod magad halálra abban a hatalmas házban. – nevetett.

- Öh, éppenséggel nem. Vagyis, a tanulnivalók kissé unalmasak tudnak lenni. De azért meg vagyok. – Ashton meglepve vonta fel szemöldökét. Nyilván rácsodálkozott, hogy milyen könnyedén hazudtam a pasimnak.

- Azért ne erőltesd meg a buksid. Árt a szépségednek. – kuncogni kezdtem.

- Igyekszem, nem túlzásba vinni a tanulást. – körbenéztem a kávézóban. Ekkor jöttem rá, hogy az előbbi csókunknak bárki szemtanúja lehetett. Baszki! Nem tudom, hogy most mi miatt aggódjak jobban. Azért mert ezzel felfedtem a másságom? Vagy, mert azt hihetik, hogy Ashton és én egy pár vagyunk? És ha netán volt itt egy közeli ismerőse Wesleynek, aki tudja, hogy vele kavarok? És ha esetleg elmondja neki, hogy látott egy másik pasival smárolni? Jeeez a fenébe is!

- Luke, cicus, itt vagy még? Vagy betemettek a könyveid?

- Oh, bocsi, csak elkalandoztam. – Ashton óvatosan megfogta a kezem. Valószínűleg láthatta rajtam a kisebb pánikrohamot. Érintése egyből nyugtatóan hatott rám.

- Oké... öhm, csak azért hívtalak, hogy... nos picivel tovább kell maradnom, mint ahogy terveztem.

- Tényleg? – biztos vagyok benne, hogy még a szemem is felcsillant a jó hír hallatán. – De miért?

- Beszerveztek egy újabb fotózásra. És most beszéljük meg a részleteket, ki mit vegyen fel, milyen fajta képek lesznek, stb. Illetve a holnapi kisebb divatbemutató tolódik egy nappal. Valami viharra panaszkodtak New Yorkból, így nem tudtak időben elindulni a géppel.

- Aha, értem. És így mikor érkeznek meg?

- Holnap már biztosan. – kis szünetet tartott. – Sajnálom, hogy ennyire elhúzódik.

- Semmi baj, Wes. Bármi közbe jöhet egy ilyen munkánál, szóval...

- Igaz, de máris hiányzol, Baby.

- Te is nekem. – megint magamra erőltettem egy mosolyt.

- Ne de most már mennem kell. Szia, Édesem!

- Szia, Wes, érezd jól magad.

- Majd hívlak! – ezzel kinyomta a hívást. Megint lehunytam a szemem és hosszan kifújtam a levegőt.

- Bocsi, hogy... - az asztalra tettem a telefonom.

- Ugyan már, Luke. – megszorította a kezem, így ráemeltem a tekintetem. – Ne érezd emiatt zavarban magad. – finoman megcirógatta az állkapcsom.

Feje mellett a távolba meredtem. Eltűnődve azon, hogy mik is történtek röpke tíz percen belül. Hagytam, hogy Ashton megcsókoljon két hét után először. Kész röhej, amit művelünk.

- Luke... - szoros ölelésbe húzott magához. Már amennyire az asztal engedte. – Ne aggódj, Baby, minden rendbe jön majd. – suttogta a fülembe. Lehunytam a szemem, hogy még jobban élvezhessem a közelségét és az illatát. Átkaroltam a derekát, fejem a mellkasába fúrtam. Hangja nyugtatóként hatott rám, mint ahogy az ilyen helyzetekben mindig. – Csak ne stresszelj rá még jobban. – mondata végén hosszú puszit nyomott a fejemre. Ha Ashton karjaiban vagyok, szinte képes lennék megfeledkezni a körülöttünk zajló életről. Csakis arra fókuszálni, hogy szerelmem védelmező karjai körém fonódnak. Nem törődve azzal, ha a kávézóban néhányan megvetően néznek ránk. Illetve kizárva annak még csak a gondolatát is, hogy Wesley a jelenlegi pasim és nem Ashton.

Miután elhúzódtunk egymástól, mélyen Ashton zöldes szemeibe néztem. Széles mosolyt villantott rám, amitől arcán kirajzolódtak a kis gödröcskéi. Egyik kezével fülemnél beletúrt a hajamba. Majd néhány tincsemmel babrálni kezdett, miközben csak szótlanul bámultuk egymást.

- Um... nem akarsz lelépni? – felvonta szemöldökét. Válaszként csak bólintottam. – Rendben. – halvány mosolyra húzta ajkait. Majd lassan indulni készülődtünk. Ashton nem hagyta, hogy álljam a részem, mindenáron ő akart fizetni. Ezzel megint azt éreztetve velem, mintha randin lettünk volna.

A kávézóból kilépve céltalanul kezdtünk sétálni. Nem is figyelve merre megyünk, csak szép lassan sétáltunk a kissé fülledt melegben. Néhány sötét felhő kúszott a nap elé.

- Um... mikor fogsz neki állni összepakolni a cuccaid? – félve néztem rá.

- Őszintén, még nem is gondoltam erre. – nevetni kezdett. – Lukey, előbb még le is kéne vizsgáznunk. – vállával finoman meglökte a vállam. – Jut eszembe... gondolom, te hamarosan úgyis kiköltözöl, igaz? – szemei reménykedve ragyogtak.

- Nem igazán. – megráztam a fejem. – Nem akarl... akarom otthagyni a szobát Hátha még szükségem lesz rá a vizsgák előtt. – próbáltam menteni a menthetőt. De Ashton önelégült féloldalas mosolyát látva nagyon is jól értette, mit is mondtam ki véletlenül.

- Ugye tudod, hogy bármikor vissza jöhetsz? – hátamra csúsztatta a kezét.

- Persze, csak... - megráztam a fejem. – Mindegy. – magyarázatomra várva nézett egy darabig, majd folytattuk tovább a sétát.

- Michael mostanában nem piszkál a hülyeségeivel. Vagyis, már nem olyan gyakran. – kezdte néhány percnyi csend után.

- Csakugyan?

- Ühüm. Legutóbb akkor kérdezett rá, hogy mi van köztünk, mikor találkoztunk abban a klubban.

- Szerinted tudja?

- Max csak sejti. Azt konkrétan még sosem mondta, hogy mire is gondol. Mindig csak azzal jön, hogy miért tolsz ennyire előtérbe.

- Elítélne minket, ha kitudódna a titkunk?

- Luke, tudja, hogy meleg vagy. Miért ítélne el, ha velem...?

- Mit tudom én. – megvontam a vállam.

- Tudod, én már arra is gondoltam, hogy csak féltékeny.

- Mi? – ledöbbenve néztem rá. – Miért lenne az?

- Igazából nem tudom, mire lehet jobban féltékenyebb. A barátságunkra, hogy hozzám közelebb vagy, mint hozzá? Vagy tényleg arra, hogy... lefeküdtél velem?

- Nem hinném, Ashton, hogy ezért fújna rád. – megráztam a fejem.

- Miből gondolod? Azóta kezdett el velem bunkózni, mióta...

- De Ashton... gondolj csak bele, eleinte nem tudhatta, hogy megfektettél.

- Nekem nagyon úgy tűnt, hogy sejtette. Pláne azok után gondolom így, miután hallott minket a nappalinkban...

- Nem tudhatja, hogy veled voltam.

- Luke... - szembe fordult velem. – Szerinted ennyi évnyi ismertség után nem ismerné fel bármiből a hangunkat? És azt meg nem is tudjuk, mennyit hallhatott belőle. Lehet, hogy nemcsak a nyögéseidet és azt az egy szót hallotta. Lehet akár percekre is megállt hallgatózni. – eltűnődve néztem a járdát, ahogy felidéztem Michaellel való beszélgetést.

- Nem tudom, Ashton. Akár igazad is lehet. De... nagyon para ez az egész.

- Miért? – kérdőn vonta fel a szemöldökét.

- Még mindig nem tudják, hogy te biszex vagy. Illetve, hogy... mióta tart ez az egész köztünk. És, lövésem sincs miként reagálnának erre.

- Sehogy? – közelebb lépett és megfogta mindkét felkarom. – Ez csakis ránk tartozik, Baby, senki nem szólhat be emiatt. Ha mégis megteszik, akkor velem gyűlik meg a bajuk. – hüvelykujjaival cirógatta a karom. – Oké? – csak bólintottam. Majd mosolyogva karolta át a vállam és úgy húzott magához egy szoros ölelésbe. Automatikusan dereka köré fontam a karjaim.

Majd az eső szinte a semmiből kezdett el szakadni. Igaz, hogy eddig is voltak pár kósza sötétebb felhők az égen. De erre kifejezetten nem számítottam, olyan hirtelen jött.

- Oh, baszki. – nevetett fel Ash. Vigyorogva fogta meg a karom és úgy kezdett el futni valami menedékfélét keresve.

Ahogy az előttem futó Ashtont figyeltem, támadt egy ötletem. Kicsit begyorsítottam lépteimen, majd azzal a lendülettel felpattantam a hátára. Nevetni kezdtem, mikor éreztem, hogy picit megfeszültek izmai a váratlanul ránehezedő súly miatt. Kezeimet a nyaka köré, lábaimat pedig dereka köré fontam. Ő a combjaimnál fogva tartott meg. Majd belőle is kitört a nevetés, mikor velem együtt tovább futott a szakadó eső elől.

Mikor épp egy kisebb parkba értünk, hogy elbújjunk egy fa alá, Ashton megcsúszott és máris elterültünk a vizes fűben. Ash féloldalasan ért földet, én pedig félig-meddig rajta feküdtem. Persze, mindketten vihogni kezdtünk. Picit mocorgott alattam, hogy felém fordulhasson. Én pedig leakartam róla mászni, de amint találkozott a tekintetünk, a kék egyből egybeolvadt a zölddel. Így szinte moccanni sem bírtam, annyira megigézett.

Lassan alább hagytunk a nagy nevetéssel. Bennem ismét szárnyra kelt a vágy, hogy megcsókolhassam. És ahogy elnézem, ugyanez a vágy csillogott gyönyörű szemeiben. Ajkaim picit elváltak egymástól, mikor egyik kezével átkarolta a derekam. A másik kezét tarkómra csúsztatta és picit beletúrt a vizes hajamba is. Én pedig vállain támasztottam ki magam.

Szívem őrülten kalapálni kezdett a mellkasomban, mikor Ash egyre közelebb húzott magához. A pillanat teljesen elragadott minket, így hagytam, hogy magához vonjon. Ajkaink lágyan érintették egymásét, mikor végre megcsókolt. Szinte kiéhezetten vágytam az újabb csókjára, így mohón csókoltam vissza. Nem törődve azzal, hogy az utcán vagyunk, és az eső elől szaladgálók megláthatnak minket a fűben fekve smárolni. Illetve az egyre erősebben szakadó eső sem zavart minket, hogy teljesen eláztatja a ruháinkat. Csakis az számított, hogy Ashton karjaiban lehetek, miközben szenvedélyesen csókolózunk.

Nyelve lassan átfurakodott a számba, egy szexi táncra hívva enyémet. Egész felsőtestemmel Ashtonra hajoltam, szorosan összepréselve egymás mellkasát. Így jól érezhettem, ahogy szíve ugyanolyan eszeveszetten dübörög, ahogy az enyém is.

Levegő hiánya miatt egy apró csókkal zártam le a csókot. Homlokomat az övének támasztottam és úgy néztem zöld szemeibe. Egyszerre mosolyogtunk egymásra. Mindkét kezét a derekamra csúsztatta. És mielőtt bármit is mondhattam volna, az eső még jobban elkezdett esni, illetve a szél is feltámadt.

- Ideje indulnunk. – vigyorgott rám. Nagy nehezen feltápászkodtam róla, majd felhúztam Ashtont is a vizes fűről. – Olyan vagy, mint egy ázott kiskutya. – nevetve túrt víztől csöpögő hajamba. Majd átkarolta a derekam, ezzel egy újabb csókot lopva tőlem.

- Hah, bagoly mondja. – játszottam a sértődöttet, amin hangosan felnevetett. Derekamnál fogva húzott magához, és elindultunk –gondolom– a kollégiumunk felé.

Amint beléptem a koliszobánkba, gondolataimat egyből átjárta a nosztalgia. Nagyon hiányzik minden, ami ehhez a szobához köt. De legfőképpen Ashton közelsége miatt hiányzik őrületesen. E két hét alatt nem sok minden változott. Talán rendezettebb lett. Sehol sincs trehányul eldobált ruhadarabok, vagy éppen a könyvek-füzetek. Ebből is látszik, hogy nem élek már itt.

- Lu... - Ashton halkan szólalt meg mögöttem. Vállaimra terített egy törölközőt, és megdörzsölgette mindkét felkarom. – Majd öltözz át, nehogy megfázz. – kuncogott. Mély levegőt vettem, ahogy megfordultam. Pár lépésnyire állt tőlem. Mielőtt találkozhatott volna a tekintetünk, kissé zavartan kapta el rólam szemeit. Tarkóját vakargatva nézett maga elé. – Öh... a kanapéra tettem néhány váltóruhát. – nem tudom, mitől lett hirtelen ennyire zavarban. De minden esetre nagyon aranyos.

- Köszönöm, Ashy. – rámosolyogtam, habár még mindig a padlót fürkészte. A kanapéhoz lépve felvettem a ruhákat. Egyenesen a szobámba sétáltam, kezemben a ruhákkal. Az ágyamra dobva a két anyagot, körülnéztem az egykori szobámban. Szorosabban húztam magam köré a törölközőt. Rengeteg emlékem élénkült fel, amint megláttam néhány számomra kedves holmimat, amiket itt hagytam. Megakadt a tekintetem az íróasztalomon levő kis pingvin plüssön. Amit évekkel ez előtt Ashtontól kaptam. Felvettem a játékot és megcirógattam a puha fejét. Mosolyogva ültem le vele az ágyra.

Hirtelen nehézkes lett a légzésem, és elszorult a torkom. Lehet, hülyén hangzik, de minden Ashtonra emlékeztet. Még azok a dolgaim is, amiket a szüleimtől kaptam, vagy a barátaimtól. De legfőképp ez a pingvin váltotta ezt ki belőlem. Elmondhatatlanul hiányzik Ashton a mindennapjaimból. Az pedig pláne felemészt, hogy nem tudathatom vele bármikor, mennyire is szeretem őt.

Egy darabig a két kézzel szorongatott plüss kék szemeibe néztem. Tisztán emlékszem, mindig azt mondogatta, hogy azért kaptam ezt a pingvint, mert olyan nagy és kék szemei vannak, mint nekem. Halvány mosolyra húztam ajkaim. Még egyszer megsimogattam a plüssállat fejét, mielőtt a párnámra tettem volna.

Nagyot sóhajtva töröltem meg a hajam. Majd ténylegesen átöltöztem. Mikor belebújtam a szürke-fekete foltos pulóverbe, amin a Clash banda logója virított, egyből rájöttem, hogy ez Ashtoné. A pulóver nyakát igazgatva, felhúztam orromhoz az anyagot, hogy beszívhassam Ashton illatát. Mosolyogva húztam fejembe a kapucnit, így egy picit olyan érzésem támadt, mintha Ashton folyamatosan ölelgetne.

Mikor megfordultam az ajtófélfának támaszkodó Ashtonnal találtam szembe magam. Arcán egy lenyűgözött mosoly terült el. Vajon mióta ácsorog ott?

- Öh, van kedved velem vacsorázni?

- Persze, hogy van. – viszonoztam a mosolyát. Majd elindultam felé. Értetlenül néztem rá, mikor nem mozdult az ajtóból. Így elállva előlem az utat.

- Örülök, hogy itt vagy, Luke. – egy erőtlen mosolyra húztam a szám.

- Én is. – légzésem szabálytalan lett, ahogy arca zavarba ejtően közel volt az enyémhez. Egy pillanatra azt hittem, hogy meg fog csókolni. Bár látszott rajta, hogy marha nagy erőfeszítésbe kerül, nehogy ajkaimra tapadjon.

- Igazán cukin nézel ki a ruháimban. – féloldalas mosolyt villantott rám, majd hátrafelé lépdelt párat. Tekintetét mélyen az enyémbe fúrva. Arcom pedig egyből felvett egy rózsaszínűbb árnyalatot.

Miután picit magamhoz tértem a bókjai után, a konyhába követtem Ashtont. Az asztalon gőzölgő tea, és saját készítésű hamburger várt rám. Ashtonnal szemben foglaltam helyet. Egyből magam elé vettem a bögrét. Pulóverem – vagyis Ashtoné – ujjait lejjebb húztam a kézfejemen, és így fogtam közre a bögrét. Fölé hajolva szívtam magamba a tea isteni illatát, miközben arcomat finoman begőzölte a forró ital.

- Szórakoztató nézni, ahogy itt cukiskodsz a pulcsim ujjaival. – kuncogni kezdett. Rávillantottam egy gyengéd mosolyt. – Hihetetlenül cuki vagy, Lu.

- Ne akarj megint zavarba hozni. – csak kuncogott rajtam. Én pedig akaratlanul is elnevettem magam.

- Kegyetlenül hiányzott már hallani a nevetésed. – gyönyörködve mérte fel az arcom.

- Ashton, tényleg ne csináld. – éreztem, ahogy arcomat elönti a pír.

- De olyan kis aranyos vagy, ha zavarban vagy. – nevetett, én meg csak megráztam a fejem és kortyoltam a forró teából.

Vacsora közben mindenféléről beszélgettünk. Igazán jól éreztem magam Ashtonnal, pont úgy, mint régen. Rengeteget nevettünk, és egyáltalán nem voltak kínos hallgatások, vagy éppen fagyossá váló hangulat.

Végül pedig a kanapén összebújva kötöttünk ki, egy pléddel betakarózva. Ashton mellkasára hajtottam a fejem, hallgatva egyenletes szívverését. Szorosan fonta körém a karját, ahogy én is átöleltem a derekát. Olyan nem is tudom... meghitt így ücsörögni. És persze megint csak eszembe juttatva azt, hogy úgy viselkedünk, mintha járnánk. Finoman cirógatta a vállam, másik keze a combomon nyugodott.

- Nem maradhatnánk így örökre? – váratlanul tette fel a kérdést, így megemeltem a fejem, hogy láthassam az arcát.

- Ez csak tőled függ. – széles mosolyra húzta ajkait, amit viszonoztam is. Közelebb húzott magához, és finoman megcsókolt. Amit még egy csomó apró csók követett.

Vigyorogva néztünk egymás szemébe. Melyben láthattam, hogyan keveredik a barna a zölddel.

- Gondoltad volna, hogy... - hirtelen elharapta mondata végét.

- Mit? – kapucnim alól kilógó tincseimmel kezdett babrálni. – Ashton?

- Semmi... nem érdekes. – kételkedve vontam össze a szemöldököm.

- Ashy, mondjad hát. – nyakára csúsztattam a kezem, és arcára nyomtam egy puszit.

- Hogy egyszer így összebújva ücsörgünk? Nem tudom te hogy vagy vele, de eléggé...

- Úgy fest, mintha járnánk? – félve tettem fel a kérdést. Majd bólogatni kezdett.

- Úgy értem... régen is aludtunk már együtt, meg ölelgettük egymást. Főleg, mikor vigaszra volt szükséged a sok borzalmas sulis napjaid után. De...

- Mintha ez most másabb lenne? – megint bólintott. – Ash... ezt próbálom elmagyarázni már legalább három hónapja. Csak persze folyamat elhessegettél, hogy hülyeségeket beszélek. Pedig nagyon is igazam volt. Nem? – talán fél percig csak némán nézett.

- Meglehet. – felvontam a szemöldököm, mert tudom, hogy igazam van. És ez nem egyenlő a „meglehet"tel. – De most csak ez a pillanat a fontos. Nem igaz? – kelletlenül ugyan, de rábólintottam. Nagyon nem vagyok megelégedve azzal, hogy csak ennek a pillanatnak éljek. Nem tehetek róla, de nem érem be, hogy csak ennyit kapjak Ashtonból.

Vállamnál fogva húzott közelebb egy csókra. Amit rögtön el is mélyített, nehogy eltudjak húzódni tőle, feltéve ha akartam volna egyáltalán. Kissé szenvedélyesebben csókolt meg, mint az egész délutánhoz képest. Nyelvét végighúzta alsó ajkamon, majd hagytam, hogy nyelve befurakodjon a számba. Testemet átjárta egy kellemes bizsergő érzés, melytől kezdtem kimelegedni is. Tarkóján beletúrtam a rövid hajába, melytől belehümmögött a csókba.

Mikor a csók eléggé hevessé vált, Ashton lassan eldöntött a kanapén. Fejem mellett támasztotta meg magát, majd ajkaimra hajolva smároltunk tovább. Átkaroltam a hátát, így egész testében hozzám simult. Felhúztam az egyik lábam, hogy még jobban hozzám férkőzhessen. Ezt kihasználva, egyből hozzám dörgölte keményedő ágyékát. Egy halk sóhaj hagyta el a szám. Majd csókjaival áttért a nyakamra. Néhol megszívta vagy megharapta a bőröm, amitől egy újabb nyögést hallattam. Nyakamon éreztem, ahogy mosolyra húzta ajkait. Nyilván elégedett magával, hogy ezt váltja ki belőlem.

Felegyenesedett, tekintetét mélyen a szemeimbe fúrta. Kezeit végighúzta felsőtestemen, majd lassan benyúlt a pulóverem – az ő pulóvere – alá. Majd feljebb gyűrte rajtam az anyagot. Nagy szemekkel figyeltem minden egyes mozdulatát. Hasamhoz hajolva csókokkal lepte el a forróvá vált bőröm. Egyre feljebb és feljebb haladt a csókjaival. Ahol csak tudta, ismét megszívta és megharapdálta a bőröm. Szinte képtelen voltam visszatartani a nyögéseimet.

Csókjainak ösvénye szinte perzselte az amúgy is felhevült bőröm. Hangosabban nyögtem a nevét, mikor mellbimbómmal kezdett játszadozni. Harapdálta és nyaldosta, ahogy csak tudta. Ezzel teljesen kikészítve engem. Két kézzel megragadtam a fejét és feljebb húztam magamhoz egy csókra. Ami mit ne mondjak, kicseszett dögösre sikeredett. Nyelveink szexi táncot jártak, anélkül, hogy ajkaink érintették volna egymásét. Ashton felkuncogott, én pedig türelmetlenül kezdtem falni ajkait. Finoman ajakkarikámra harapott, amitől belenyögtem a csókba.

A csók után ismét áttért a nyakamra, onnan pedig a mellkasomra. Csókjaival kínzó lassúsággal haladt vissza a csípőmhöz. Ujjait beleakasztotta a nadrágom szegélyébe, amitől légzésem szaporább lett. Pláne azután, hogy melegítő nadrágomat egy határozott rántással lehúzta a térdemig. Jól láthatóvá téve merevedésem, melyet egy féloldalas vigyor keretében mért fel. Ajkába harapva lassan lejjebb húzta a halványkék boxerem.

- Gyönyörű vagy, Lukey boy. – vigyorogva nézett végig rajtam. Végül találkozott a tekintetünk. Szemeiben vágy és „éhség" csillogott. Látszott rajta, hogy mielőbb megakarja kapni a testem. Nagyot nyelve néztem a szemeibe, a szívverésem és a légzésem még mindig egyenetlen és szapora volt.

Finoman rámarkolt a hímtagomra, amitől egy remegő sóhaj tört fel a torkomból. Párszor végighúzta rajta a kezét, piercingembe haraptam, nehogy hangosan felnyögjek. Tekintetét végig mélyen az enyémbe fúrta. Még akkor sem szakította meg a szemkontaktust, mikor megcsókolta a farkam hegyét.

- Ah... Asht-ton. – egy önelégült vigyor jelent meg arcán. Végig a szemeimbe nézett, ahogy szájába vette férfiasságom. Melyet egy hangosabb nyögéssel díjaztam. Lassan mozgatni kezdte a fejét. Én pedig egyre inkább nem tudtam kontrollálni nyögéseim hangerejét. Hol hangosabban nyöszörögtem. Hol pedig magasabb-vékonyabb hangon nyögtem Ashton nevét.

Az élvezettől hátrahanyatlott a fejem, ahogy egyre gyorsabb tempóval ügyködött rajtam. Néha még kezével is besegített, ha hosszom nem fért már be a szájába. Éreztem, hogy lassan elérem a gyönyört.

- Te... jó ég. – két kézzel megmarkoltam az alattam levő plédet. Másik lábamat is felhúztam, hogy még jobban hozzám férhessen. Végigfutott rajtam a hideg, mikor combjaimhoz ért enyhén borostás arca. – Ashton... én... - válaszként farkammal a szájában hümmögni kezdett. Majd annyira húzta el a fejét, hogy végignyalhasson hosszomon, illetve a hegyén. Aztán újra szájába vette. Ezzel megadva a végső löketet, és hangosan nevét nyögve élveztem el a szájába.

Lihegve hajtottam hátra a fejem. Ő pedig jobb kézfejével törölgette a száját. Miután észrevette, hogy bámulom őt, féloldalasan mosolyogva kacsintott rám. Visszahúzta rám a boxerem és a nadrágot. Pulóveremet is lejjebb húzta a hasamra. Majd ismét fölém tornyosulva támasztotta meg magát.

- Kibaszottul hiányzott hallani, ahogy nevemet kiáltva élvezel el, Baby boy. – még reagálni se tudtam rá, mikor hirtelen birtokba vette ajkaim. – Legszívesebben most rögtön magamévá tennélek. – érzékien suttogta a fülembe, amitől borsódzni kezdett a bőröm. Majd ismét forró csókot váltottunk.

Talán igen, talán nem... hagytam, hogy ezen az esős késő tavaszi éjszakán megfarkaljon életem szerelme. És még csak meg sem bánva azt, hogy megcsalom a néhány állammal odébb levő modell pasimat.

---------------------------------------------------

Helluuuu...

Nem tudom, h jár-e még erre vki, de itt az új rész. És so sorry h ennyire ritkán vannak részek.

Heh, ahhoz képest, h nem terveztem smuttyt bele, mégis így végződött. Nyilván azért, mert kicseszettül hiányzik már Lashton. Sooo

Maybe, maybe not Lashton újra egymásra talál. To be honest, a szerelem továbbra is kérdéses lesz, legalábbis Ashton felől ugyebár. De már jó úton haladnak e felé, is. Remélhetőleg... muhaha.

Addig is, byeee

Love y'all

-Nik