Jungkook 

Hyung hangjára legurultam Yoongiról és a füvet kezdtem  tanulmányozni. 

- Mi történt? - kérdezte ismét, tekintetét kettőnk közt jártatva. 

- Semmi...  - válaszolt helyettem Yoongi hyung, amitől csak még jobban összeszorult a szívem. Miért véd meg, azok után, amiket mondtam neki? 

- Semmi? - Láttam, ahogy közelebb lép hozzá, és lehajol az arcához. - Te geci! - éreztem meg rövidesen ujjait a pólómat szorongatva. Egy egyszerű mozdulattal álló helyzetbe állított, és kényszerített, hogy ránézzek. - Megütötted?

Nem válaszoltam. Igen, megütöttem, hogy pontosan miért azt nem tudom. Talán dühkitöréseim vannak, amiket képtelen vagyok irányítani, talán csak rajta adtam ki minden haragom.

- Mondj már valamit, te szerencsétlen! - lökött vissza a fűbe. Yoongi hiába szólt neki, hogy fejezze be, mintha nem is hallotta volna meg. - Miért ütötted meg?

- Nem tudom.

- Hogy nem tudod? - lett dühösebb, és ha az idősebb hyungom nem fogja le hátulról, lehet, hogy még meg is vert volna. 

- Hoseok, fejezd be! Nem a te dolgod! Nem vagyok egy kislány, akit meg kell védeni!

- De megütött! - kontrázott rá az előző mondatra. 

- Ő ütött meg először... - suttogtam halkan, nem is neki, hanem inkább azt próbáltam felidézni, mi is történt az elmúlt pár percben. 

- Miért ütötted meg? - hallottam, ahogy a fejem felett beszélgettek, de nem volt annyi lélekenergiám, hogy azonnal reagáljak rá. Beszélgessenek csak, nekem haza kellene mennem. 

- Az lényegtelen!

- Dehogy az! Te nem vagy erőszakos ok nélkül... - Bla, bla, bla, nagyon untam azt a szappanoperát, amit ott lejátszottak nekem. Valamiért szörnyen idegesített, amikor ennyire jóba voltak egymással.

- Azért mert megmondtam neki, hogy az anyja egy ribanc! - álltam fel, leporolva a combjaim. Talán tanulhattam volna az előző hibámból, amikor Yoonginak mondtam, tudhattam volna, hogy nem lesz jó vége, de talán így is volt. Hoseok mindenfajta szó nélkül felém fordult, és pofán vágott, az ökle jól surrolta a szemhéjam, mivel a könnyeim csípni kezdtek.

- Hé! - hallottam meg egy ordítást a hátunk mögül, jóval messzebb, majd gyors rohanó lépteket. Jimin volt az, Taehyung pedig mögötte szedte a lábait. Márcsak ők hiányoztak, senki nem tud ma este otthon lenni? - Mit csinálsz, te vadbarom? - Fél szemmel láttam, ahogyan messzebb lökte tőlem Hoseokot.

- Megütötte Yoongit! - válaszolt neki indulatosan.

- És akkor mi van? - kérdezett vissza Jimin azonnal. - Egyszemélyes testőr vagy, vagy mi? 

- Nem, de...

- Nincs de! Jungkook még gyerek, tudod te mifelénk mit kap az, aki egy gyereket bánt? - lépett hozzá közelebb és kissé ijesztően kitágult szemmel nézett szegényre. Azért én sem vagyok olyan kicsi.De jól esett, hogy ő legalább megvédett engem. -  A saját bőrödön akarod megtapasztalni? - lökött rajta még egyet. 

- Jimin! - rivallt rá Yoongi. 

- Nincs semmiféle Jimin - hagyta abba a löktösödést -, menjetek haza, és gondolkodjatok el rajta, hogy mit csináltatok!

- Hazamegyek.

 Jimin hyung mindig is ijesztő tudott lenni, ha nagyon akarta, nem szerettem volna, hogy miattam tovább veszekedjen ő is. Ráadásul Taehyung is biztosan megijedt. De ez már nem az én problémám. 
Hazafelé császkálva hatvanezerszer újra gondoltam az eseményeket, hogy mit kellett volna máshogy csinálnom, mi lett volna a legjobb megoldás, és hogy rá kellett volna hagynom mindent, amit csak mondott. Annyi biztos, hogyha eleve nem megyek ki a rétre akkor ezt a nagy balhét is megelőztem volna. De, hogy ne mentem volna, ha otthon teljesen kikészítenek? 
Ha már itt tartunk, talán mégsem kellene bemennem - pislogtam a bejárati ajtóra. Csak el kellene mennem a városba a szőkőkúthoz, és meghúznom magam hajnalig, vagy legalábbis addig, amíg mindenki elalszik otthon. Ezzel a elhatározással meg is fordulok és indulnék is, ha nem nyílt volna ki a az ajtó. Ahj!

- Hova-hova? - hallottam meg anyám számonkérő hangját. Pedig aztán nekem több jogom lenne őt számonkérni!

- Épp beakartam menni - válaszoltam neki mormogva, és mellette elhaladva be is léptem a házba. 

Apa szokásosan a kanapén ülve kapcsolgatta a tévét, anya meg nem győzött utánam lépkedni, és kérdezősködni. Bla, bla,bla, hol voltál, bla, bla, bla, este van már, bla, bla, bla, hogy képzelem hogy csak úgy szó nélkül lelépek itthonról. 

- Tudod... - haraptam el az alsó ajkam, nehogy olyat mondjak, amit nem illene. Azt hallottam hogy ez be szokott válni, csak nem nálam. - Ha nem azon ment volna a vita apa és közted, hogy melyik gennyláda, szemétnek a nyamvadékát hordozod, akkor tudnátok rám is figyelni!

- Jungkook! - hallottam apán vészjószló figyelmeztetését. - Tudd, hogy mit beszélsz!

- Hogy mit? - akadtam ki, nem is kicsit. Aznapra már tényleg elegem volt mindenkiből, hogy mindenki megmondja nekem mit csináljak, mit kellene gondolnom, és még azok után, amit megtudtam erről a nőről el kellett volna viselnem, hogy engem von kérdőre? - Én csak azt mondom, drága apukám, hogy a feleséged egy mocskos kis kurva, aki azt sem tudja, hogy ki a gyerekének az apja! - fröccsögtem anyám arcába a szavakat. Azt akartam, hogy fájjon neki, azt akartam, hogy legyen bűntudata, amiért megcsalta apámat. Amiért sokszor inkább egy másik férfival van, minthogy velem törődjön, ahelyett hogy néha megkérdezze, hogy vagyok. 

- Fejezd be!  - éreztem meg apám tenyerét a tarkómon. Felszisszentem, rendesen csípet a keze. 

- Miért őt véded még? - fordultam felé indulatosan. - Miért mindig mást védetek? Miért nem tudtok egyszer engem is megérteni?!

- Fogd be, Jungkook, és menj fel a szobába! 

- Nem megyek! - ordítottam az arcába. - Kurvára elegem van ebből a rohadt életből! Miért kellene befognom a számat? - A keze minden figyelmeztetés nélkül csattant az arcomon. Nem fájt, ez már igazán nem fájt. Annyiszor megkaptam, hogy szinte ezt márcsak egy simogatásnak vettem tőle.

- Azért, hogy ne történjen meg ez!

- És akkor mi van? Üss meg, basszus! Szerinted érdekel? Még az előző foltjaim sem múltak el! Nézd! - emeltem fel a pólómat, hogy rálátása legyen a hasamra, az oldalamra, amikre sikerült jó pár foltokat festenie. 

- Elég legyen! - ordított vissza rám. - Fejezd be, az istenit! Takarodj fel! Nem verlek meg! - húzta vissza az eredeti póziciójába  a pólómat. De mivel nem mozdultam semmit, ezért a vállamnál fogva tolt fel, majd lökött is be az ajtón. 

Annyira nagyon elegem van! - dőltem le az ágyra. Miért vagyok ilyen nyomorék majom? Miért nem tudom befogni? Miért nem hagyom annyiban a dolgokat? Miért vagyok ilyen indulatos? 
Csak hagynom kellene anyámat egy másik férfival enyelegni, és hagynom kellene, hogy a gyereküket mi neveljük fel, hagynom kellene, amit ők a fejemhez vágnak, csak csendben kéne tűrnöm mindent, és helyeslően bólogatni rájuk... Csak hagynom kellene Yoongi hyungot szívni, cigizni és Hoseokkal bármit is csinálni. Hagynom kellene, hogy minnél messzebb lökjön magától. Őszintén mit értem el az indulatosságommal? Azt, hogy megütöttem azt az embert, aki az egyik legfontosabb a számomra, és összevesztem azzal a személlyel, aki sokszor húzott ki a pácból. Anyámat mélységesen megsértettem olyannyira, hogy még mindig hallottam, ahogyan sír, és apámat, aki próbálgatja nyugtatni, modván, hogy ez nálam természetes, mert tinédzser vagyok. Apámat, akinek a szemébe vágtam minden bizonyítékot, ami azt mutatja, hogy ő a világ legrosszabb apja, amikor nem is. Szeretem őt, azokat a veréseket is azért kaptam, mert megérdemeltem. Vajon mi lesz holnap? Meg fognak tudni bocsátani, haragudni fognak vagy esetleg úgy csinálni, mintha semmi sem történt volna? Vajon melyik lenne a legjobb választás?