Yoongi

Édes – gondoltam magamban, miközben az eperízű nyalókámat forgattam a számban. Ott kint esett az eső, ezért Hoseoknál töltöttem az időmet, a nyalókát pedig tegnap kaptam Jimintől. Olyan édes, összehúzza a számat – ízleltem továbbra is, kicsit lehunyva a szemem.

– Ha álmos vagy, akkor feküdj le – szólt rám legjobb barátom. Mindketten a földön ültünk, és a képregényeit olvastuk. Vagyis hát, én csak úgy tettem, mint, aki olvassa őket. Gondolataim teljesen másfelé jártak, nem bírtam koncentrálni sehogy sem.

– Nem vagyok az – ingattam meg a fejem, majd jobban kitágítva a szemem a képkockákat kezdtem el vizslatni. Olvass, Yoongi, olvass, és ne gondolkodj!

– Esetleg szeretnél beszélgetni? – kuncogott fel Hoseok. Francba, túl jól ismer... Kínos vigyorral az arcomon néztem rá, és bólintottam egy aprót. Talán tényleg sokkal jobb lesz, hogyha kibeszélem magamból. Amúgy is már tudja az egészet. – Na, mondd, mi nyom?

– Ha már itt tartunk, valami tényleg nyomhatna – vontam meg a vállam, mire röhögve vállon csapott.

– Perverz!

– Lehet – egyeztem bele. – Mindenesetre, ami belülről nyom... Ahj, én sem tudom pontosan, hogy mi ez az egész – vakartam meg zavartan a fejemet. – Olyan furcsa... Úgy értem, eddig semmi bajom nem volt Jungkookkal, de mostanában irritál a személye. Idegesít, ha mosolyog, idegesít, ha ölelkezik, ha játszik, ha fekszik, ha sétál, ha fut. Idegesít minden! – fújtam egy nagyot a végére. Már a tény is, hogy róla beszélek felidegesít. Hihetetlen, hogy miket ki nem tud váltani belőlem ez a kis taknyos. De majd, ha igazán elkapom, akkor ezt még megemlegeti.

– Várj! Várj, mielőtt még tovább mész – állított meg Hoseok a további kirohanásomban. – Hadd javítsalak ki: egyszóval idegesít, hogyha másra mosolyog, mással ölelkezik, játszik, fekszik vagy sétál. Egyszerűen csak féltékeny vagy, haver – ingatta meg a fejét.

– Nem vagyok – álltam fel, lerakva neki a képregényét.

– Most emiatt hazamész? Jó, akkor nem vagy az, na – mondta hitetlenkedve, pedig aztán semmi düh nincs bennem. Csak hazamegyek, mert unom már a pofáját, ennyi, de nem kell ezt tudnia. Inkább csak visszahúzva a cipőmet, otthagytam minden szó nélkül. Nem vagyok rá mérges, amiért ilyen idiótaságokat gondol, csak tényleg unom egész nap az arcát lesni. Ó, basszus, még mindig esik.

– Ezt vidd – hallottam meg barátom hangját magam mögül. Az ajtóban állt, egy esernyőt nyújtva felém.

– Nem haragszom rád – mondtam, majd egy mosolyt erőltetve magamra elvettem tőle az ernyőt. – Köszönöm.

– Rohadt fura vagy – állapította meg. – Jobb lenne tényleg túl tenned magad ezen – tanácsolta, végül becsukta az ajtót, és ott hagyott. Nem vesztünk össze, mégis olyan érzésem van. Ezek szerint ő haragszik rám? Ah... Majd később megbeszélem vele – vagy nem, és hagyom megnyugodni. Azt hiszi, hogy szerelmes vagyok abba a kölyökbe, és természetesen nem tetszik ez neki. De nem vagyok, Isten lássa lelkemet: ha szeretném, akkor nem zavarna minden mozzanata. Ugye?

Felpillantva a zord égboltra csak egy mélyről jövő sóhaj hagyta el a számat: egész nap szakad az eső, nem hiszem, hogy bármelyik fiú ma kint lenne a domb mögött. Csupán a mai nap nem láttam őket, mégis hiányoznak: kivéve Jung Hoseok. Ő csessze meg, egész nap bent gubbaszt az idióta képregényeit olvasva, mintha minden rendben lenne, közben meg nekem próbálja megmondani, hogy mit csináljak. De amúgy ismétlem, nem haragszom rá.

Kinyitva az esernyőjét léptem le a verandájukról, és indultam el hazafelé. Az esőcseppek hangos kopogással verték az ernyő anyagját, a szél pedig néha–néha hevesen süvített egyet, majdnem elfújva a messziségbe a vékony kis termetemet. Ám szerencsémre nem laktam olyan messze Hoseoktól, ezért bő tíz perc és háromszori süvítés után már enyhén nedvesen az ajtónk előtt csuktam össze az esernyőmet. Igen, már az enyém. Ha kell majd neki, akkor talán kölcsönadom.
Levettem a sáros cipőmet, majd beléptem a házunkba. Az erős alkohol szag szokás szerint megcsapta a légzőszervemet, hallójárataimba pedig azonnal belekúsztak édesanyám és az új párja nyögései. Csak a szokásos – gondoltam magamban, miközben betértem a nappaliba, és elkezdtem takarítani. Barna, cigi csikkekkel kiégetett kanapéról lesöpörtem a padlóra a hamut és az otthagyott dohányt, míg az előtte elhelyezkedő fekete dohányzóasztalról összeszedtem egy kukászsákba az otthagyott sörös, boros és egyéb alkoholnak az üvegét. Minden bizonnyal megint valami pénzes emberrel állt össze, ha ennyit tudtak inni. Végül nagyjából felsöpörtem, és ennyiben ki is merült a nagytakarításom.
Elfáradtam – ültem le a kanapéra. Zsebemből nagy nehezen kikotortam a cigis dobozomat, de feleslegesen: egy szálam se volt, ma elég sokat szívtam. De nem tehetek róla, belülről felemészt a düh Jungkookkal kapcsolatban. Még olyan fiatal, mégse tudja kordában tartani magát. Folyton illegeti magát mindenféle kis vonzó ficsúrnak.

Ahj... Kell cigi – álltam fel, megindulva édesanyám szobája felé. Nem törődve a nyögdécselésekkel, kopogás nélkül benyitottam. A látvány egyáltalán nem lep meg, sőt nem is mozgat meg bennem semmit, hiszen rengetegszer láttam már, ahogyan egy idegen fazon éppen anyámat kezeli.

– Van cigid? – dőltem neki az ajtófélfának, miközben egy halvány mosolyt eresztettem meg a férfi sokkolt arcára. Egyébként nem tudom, hol szedte össze, de elég fiatalnak tűnik. Sötét barna haja oldalt fel volt nyírva, felsőteste eléggé kidolgozott, jobb karján pedig, ha jól láttam, egy keresztes tetkó díszelgett.

– Ott van a konyhapulton – mosolygott rám anya, kócos, sötét loknijai alól.

– Kösz – mosolyogtam vissza rá, a férfire pedig rákacsintva hagytam ott őket. Ambivalens érzelmeim vannak anyával és a kapcsolataival szemben: tudom, hogy többnyire ezt azért csinálja, hogy nekem jobb legyen. Régebben egy bárban rúd táncolt, ám a bokája sérülése miatt onnan is kirúgták. Sajnos elég korán terhes lett velem, így az iskolát se végezte el, hogy esetleg jobb állása lehessen. Egyszóval tudom, hogy muszáj ezt csinálnia, de akkor is idegesít, hogy ekkora felfújt hólyagok úgy kezelik édesanyámat, mintha a tulajdonuk lenne. Emiatt is szoktam eljátszani néha a ragaszkodó kisfiút, hiszen tudom, hogy a legtöbb férfi ezt nem bírja. Igen, tudom, ezzel is csak magam alatt vágom a fát, de nem érdekel, utálom ezeket a fazonokat, pláne azokat, akik azt hiszik, ők lesznek az új apukám. Milyen új apuka? Ne nevettessenek már, régi sincs, nem hogy újra legyen szükségem.
Mire a konyháig elértem már ismét hallottam a kéjes sikolyokat, amitől már kezdett felfordulni a gyomrom, főleg azután, hogy láttam milyen kis csibe a mostani alanya. El akarok menni itthonról – találtam meg anyu cigijét tényleg a pulton. Nincs is felbontva, valószínűleg ez a fazon akkor vette neki. Majd vesz neki másikat – dugtam a zsebembe, majd útnak indultam.

***

Semmi kedvem nem volt otthon maradni, főleg azért, mert egyedül voltam. Még társaságban is mindig Jungkook arca volt előttem; nem tagadom, fájt, hogy összevesztem vele. Jó lett volna, ha továbbra is a legjobb hyungja maradhattam volna, akkor ilyen elbaszott napon is felhívhattam volna –, ha lett volna min. Pár hete eladtam a telefonom, mert nem volt pénzem cigire. Tényleg le kéne szoknom – simítottam a kezemben lévő öngyújtómra, miközben visszhangzottak a kis nyuszi szavai a fejemben, hogy ez mindig emlékeztessen az ígéretemre. Nem is vagyok elég jó hozzá, ha még erre se vagyok képes.

Éhes vagyok – állapítottam meg a hasamra simítva. Hoseok esernyőjét a jobb kezemből átraktam a balba, és a zsebembe kezdtem el kutatni valamiféle pénz után, de csak egy keserű cukorkát találtam benne, ami talán már háromszor ki is lett mosva.
Mindegy, több, mint a semmi – vontam meg a vállam képzeletben, majd fogaim segítségével kibontottam a cukorkát, és szopogatni kezdtem. Ejj, tényleg elég keserű – vágtam egy grimaszt, tovább indulva az utamon. Észre sem vettem, de a lábam automatikusan a domb felé vezetett, miközben végig Kookie szavai visszhangzottak a fejemben.
Hyung, te vagy a legjobb! Téged imádlak a legjobban! Ümm, mi lenne, ha örökké veled maradnék, és vigyáznék rád? Heh, bárcsak – mosolyodtam el édes arcának az emlékére, észre sem véve, hogy a keserű cukorka a számban kezdett egyre édesebbé válni.

Tornacipőm átázva csattogott az esőáztatta fűben, miközben minden erőmet beleadva megmásztam a dombunkat. Pontosabban még csak a tetején álltam, amikor megláttam valakit a matracon ülni esőkabátban.

– Hose?! – indultam meg felé értetlenkedve, de a lejtőnek köszönhetően az ingerült sétámból szerencsétlen trappolás lett.

– Vigyázz – sietett oda hozzám, hogy a végén megállítson, nehogy elessek. – Hol voltál eddig? – bújt be az esernyőnk alá, hogy ne ázzon tovább.

– Otthon, hol lettem volna? – értetlenkedem, leporolva az előrebukó tincseiről az esőcseppeket. – Inkább te minek áztattad magad itt? Végleg meghülyültél? – nevettem fel hitetlenkedve.

– Nem bírom, ha hisztizel – biggyesztette le az ajkát, félrenézve. – Főleg, ha miattam – tette hozzá, mire én csak vállba bokszoltam nevetve. Képes volt itt várni, hogy kibéküljünk, pedig össze se vesztünk.

– Folyton valami melodrámában érzed magad – gúnyolódtam rajta, és már nyitotta a száját, hogy visszaszóljon nekem, amikor a hátunk mögül meghallom a világ legédesebb hangját.

– Yoongi hyuuung! – A hangra azonnal megfordultam: Jungkook egy fekete kapucnis pulcsiban ott állt a domb tetején, és szélesen vigyorogva integetett. Úgy imádom... Jungkook iránt érzelmeim pont olyanok, mint a cukorkám; keserédes.