Jungkook

A nap, pont úgy, akárcsak a többi is, lassan telt el. Egész délután hallgattam, ahogyan Taehyung beszél. Szerettem, amikor beszél. Annyira mély orgánumú hangszínnel rendelkezett, hogy minden egyes szónál megborzongott a testem. Ráadásul az felettébb érdekesebbé tette, hogy volt egyfajta dialektusa, épp olyan, mint Yoonginak. Ha már hyungnál tartunk... Már lassan több, mint egy hete alig szólt hozzám, nem mintha addig sokat beszélgetett volna velem. De akkor még annál is kevesebbet. Rosszul esett, ahogyan viselkedett velem, még akkor is, ha azt megérdemeltem. Talán nem kellett volna neki ellent mondanom.

– Akkor sziasztok, majd holnap – köszönt el Namjoon, Jinnel együtt. Visszaintettem, Hoseok és Yoongi is elmenni készült, így már csak mi ketten maradtunk Tae-vel, ugyanis Jimin már órákkal ezelőtt lelépett. Közelebb húztam magamhoz Taehyungot, majd lassan a füléhez is hajoltam.

– Maradjunk még egy kicsit, még korán van – suttogtam annyira halkan, amennyire csak az tőlem tellett. Nem akartam, hogy megint valaki megszóljon minket emiatt. Megvártam, míg kettesben maradtunk. Úgy gondoltam, hogy ideje megmutatni neki azokat a helyeket, ahol a legtöbb időmet töltöm, amikor nem itt vagyok, vagy esetleg otthon.

Természetesen bele is egyezett. Emlékszem, szinte mindig mindenbe benne volt. Talán nem is volt olyan dolog, amire azt mondta volna, hogy nem. Ez volt az egyik dolog, amit szerettem benne. Bevállalós volt, az már tuti. Így hát aznap vele vágtam neki az éjszakának. Legelőször egy közeli játszótérre vittem, ahol nem hagytam neki, hogy akár egy hintát is kihagyjon. Vétek lett volna. Ha egy gyerek nem megy ezeken végig, akkor sosem volt igazán kisgyermek. És valamiért úgy éreztem, hogy Tae-nek szüksége volt arra az iránymutatásra. Akkor még mindig nem tudtam róla semmit, csak azt, hogy titkol valamit, de az nagyon feltűnő volt. Nem akartam kérdezősködni, akkoriban azt hittem, hogy „csak ennyire megvan húzva rajta a gyeplő." Éppen, ezért akartam rajta lazítani egy kicsit.

– Kookie – kiáltott már vagy hatodjára, amit talán direkt nem halottam meg odáig. – Kookie!

Nevetve ugrottam le a forgó kerékről, és forgattam tovább őt rajta. Taehyung továbbra is csak a nevemet kiabálva kapaszkodott, ahelyett, hogy egyszerűen leugrott volna onnan. Látszik, hogy a rendes, átlagos hintán kívül nemigen próbált ki mást. Oké, rendben, legyen. Végül megadtam neki magam, és bár nevetve, de leállítottam, majd le is segítettem onnan. Egy ideig ülnöm kellett vele a padon, nagyon szédült. Ezek után már csak egy helyre vittem, a kedvenc helyemre.
Sajnos ez a város közepén helyezkedett el, kicsit messze van a dombtól, és a játszótértől, de lélegzetelállító az a hely. Megéri a húsz perces sétát.

Ahogy odaértük realizáltam magamban, hogy Tae-nek milyen álmos lett a szeme, pedig alig, hogy tizenegy órát ütött az óra. Eldöntöttem, hogy ez lesz az állomásuk utolsó helyszíne, legalábbis mára. Közelebb érve egyre jobban látszódtak a szökőkútból felcsapó vízcsóvák, amik az egyik pillanatban hol rózsaszín, hol kék, hol piros színben pompáztak. Gyönyörű volt. Imádtam azt a helyet. Sokszor jártam oda esténként, jó volt ott üldögélni és csak úgy gondolkodni mindenen. Nyugis volt és kellemes. Főleg, hogy ilyenkorra a legtöbb idősebb ember, aki tönkre tudná tenni a mi kis életünket már nincsenek kinn az utcán. Minden tökéletes volt azon a helyen.

– Ez nagyon szép! – pillantott a színekre a mellettem lévő fiú. Ilyenkor azt kellene mondanom, hogy mennyire szép volt, hogy az a pillanat volt a szerelembe esésem egyetlen pillanata, meg még ehhez hasonló szépítő jelzőket, csakhogy romantikusabbá tehessem ezt a pillanatot. De nem. Semmi ilyen nem történt. Tae mindig is jól nézett ki, még mindig jól néz ki, és talán örökre jól fog kinézni. Ott abban a pillanatban benne nem a szerelmet láttam, nem éreztem késztetést, hogy hozzá érjek, esetleg megcsókoljam. Nekem akkor ott ő egy barát volt, egy nagyon közeli barát, akire így utólag akár testvért is mondanék, amennyi mindenen átestünk együtt. De nem futok ennyire előre a történetben.
Bólintottam, és jeleztem a fejemmel, hogy üljön le velem a szökőkút szélére. Szerencsére a vízsugár az felfelé ment, így teljes nyugodtsággal le lehetett oda ülni. Kitámasztottam magam a két kezemmel, és úgy beszélgettem vele tovább. Pontosan már nem emlékszem miről, talán nem is volt fontos, talán nem is beszélgettünk. De az biztos, hogy az a pár óra, amit ott – talán – csendben töltöttünk egymás mellett, nagyon nyugodalmas időszak volt.

Nagy sajnálatomra haza kellett mennem ezután, nem akartam, hogy nagyon későn érjen haza. Akkor se, ha így is akkor ért haza. Nem tudom, hogy hol lakhat, hogy mennyire messze. Nem engedte, hogy hazakísérjem, de azt mondta, hamar hazaér. Ebben nagyon reménykedtem. Aggódtam érte, olyan újnak tűnt, mármint tudtam nagyon jól, hogy ide valósi, mégis úgy éreztem, hogy ő egy olyan ember, aki nem tudja magát megvédeni.
Hazaérve első utam a bejárati ajtó volt, ami szokásukhoz híven zárva volt. Morogtam pár szót, majd elnyugtáztam magamban, hogy ez azt jelenti, hogy már mindenki alszik. Nagyszerű, csak reménykedni tudtam, hogy a hátsó ajtó nyitva van. Azonban én szerencsétlen vagyok, és így kint maradtam két darab bezárt ajtóval mögöttem. Még kulcsot sem hoztam. Kopogni próbáltam, hátha van olyan szerencsém, hogy valaki a nappali közelében van, megpróbáltam felhívni anyámat, apámat, de egyikük sem vette fel.

– Szerencse, hogy tavasz van – sóhajtottam egyet, majd az ajtó elé leülve dőltem neki a falapnak. Elég kényelmes tud lenni ez a pozíció, ha az ember hozzászokik. Amúgy is, nemsokára mennie kell valamelyiknek dolgozni, csak észrevesznek...

Úgy is volt, ahogyan azt gondoltam, anyukám elindult. Őszintén meglepődött, mikor ott talált az ajtó előtt, majd jól leszidott, és felküldött a szobámba, ahol aztán végre a puha ágyamra feküdhettem. Már csak a reggelt kellett túlélnem.

***

– Kelj fel, nem szólok még egyszer, itthon maradsz! – hallottam meg apám reszelős hangját. Komolyan, minden túlzás nélkül rá ébredni a világ legjobb dolga... Nyögve fordultam a másik oldalamra, és nyávogtam tovább, hogy még egy kicsit. – Siess, nem várok rád! – kiabált be kissé ingerülten.

Sóhajtva dobtam le magamról a pihipuhi takaróm. Nem is kell várnia rám, sose kértem, hogy vigyen el az iskolába, azt meg pláne, hogy minden nap ébresztgessen. Néha nagyon idegesítő tud lenni. Lassan magamra öltöttem az egyenruhám, aztán kisétáltam a nappaliba, ahol tudtam, hogy vár rám. Rám se nézett, nem is mondott semmit, egyszerűen csak fogta magát, és kiment, gondolom, a garázsba. Nem szóltam semmit, nincs szükségem a veszekedésre, arra meg főleg nem, hogy így kezdődjön a napom. Ám ő ezt természetesen nem így gondolta, ezért az autóba szépen jól belém is kötött az idióta kérdéseivel.

– Hol voltál tegnap este?

– Valahol – válaszoltam neki az ablaknak dőlve. Kurva álmos vagyok, nem érdekelt a mondanivalója.

– Amíg én normálisan kérdezem, addig elvárom, hogy te is normálisan válaszolj! – förmedt rám. Felé néztem, majd egy szemforgatás után vissza is szóltam neki.

– Miért? Talán normáltalanul válaszoltam? Örülj neki, hogy legalább válaszolok – dörmögtem az utolsó mondatot a bajszom alatt. Kérdem én: miért van az, hogy a szülők mindig azt hallják meg, amit nem kéne? Az autó megállt, és jól megmagyarázta nekem a magáét, hogy milyen kölyök vagyok én, hogy mennyire utálja, amikor így viselkedek.
Bevallom őszintén nem érdekelt, direkt viselkedtem vele így. Amilyen a mosdó, olyan a törölköző! A sulihoz érve szó szerint kiugrottam a kocsiból, majd az utamban lévő embereknek nekimenve siettem a legközelebbi vécébe. A mosdókagylóhoz lépve bele is köptem.

– A kurva életbe már! – káromkodtam magamban, szerencsémre nem volt ott senki. Sóhajtottam egy nagyot, ezután megeresztettem a csapot, hogy letisztítsam a mosdóról a vért.