Yoongi

Keserédes - más szót nem igen tudok rá mondani. Szinte ez a szavacska jellemezheti az eddigi életemet. Keserű, mégis édes.

Két éves koromban apám úgy döntött, neki nincs szüksége családra, így engem és anyámat szépen kirakott, és befogadta a ribancait - így történt, hogy Dél-Korea fővárosában éltem még akkor is, amikor kezdetét vette az egész kalamajka. De nem szeretnék ennyire előre futni, minden szépen, sorjában. Óvodáskoromban ismertem meg legjobb barátomat, Hoseokot, aki talán szinte már tényleg olyan, mintha az öcsém lenne. Vagy a bátyám - hiszen legtöbbször ő védett meg engemet, nem pedig fordítva. Igazából boldogok voltunk, számíthattunk egymásra - mert hát másra nem igazán. De mi van akkor, ha két srác serdülőkorszakba lép? Mérhetetlen sok baj. Lógtunk, csajoztunk, manipuláltunk - minden. Emlékszem, anya sokszor mondta ránk, hogy kis genszterek. Pedig ez nem volt igaz: velünk csak nem foglalkozott senki, ezért hívtuk fel magunkra a figyelmet.

Tizennyolc éves voltam, amikor a városban egy hatalmas lomtalanítást tartottak - szinte nem volt olyan hely, ami nem bűzlött már a sok szeméttől, de nem volt baj. Talán, ha akkor nincs akkora bűz, sose történnek meg velem azok a dolgok, mint akkor tavasz délutánján.

Hoseokkal sétáltunk éppen a városban, a régi domb felé tartottunk, ott szoktuk eltölteni az iskola utáni időnket. Ez a hely pedig eléggé kint volt a városon ahhoz, hogy senki ne zavarjon minket. Éppen egy megtelt konténer mellett haladtunk el, amiből szinte folyt ki a szemét, és a nem használt tárgyak, amikor nekem szemet szúrt valami, az oldalának támasztva. Fehér volt, néhol sárga foltokkal, de egyáltalán nem tűnt ezeken kívül rossznak. Mi több, talán jobb állapotban volt, mint az otthoni sajátom. Hose észre sem vette, hogy megtorpantam, csak ment egyenesen előre, tovább magyarázva nekem az újdonsült barátnőjéről.

- És akkor jó, nagy dudái vannak, hogy ahw, Yoongi, komolyan mondom... - hallottam, ahogy szinte elélvez a saját emlékeire, de nem tudott most foglalkoztatni. Körbenézve rájöttem, hogy szerencsére már eléggé kijöttünk a városból ahhoz, hogy senki ne járjon erre. Óvatosan odalopakodtam a kiszemeltemhez, próbálva nem kiadni magamból a reggelimet a mérhetetlen bűztől. - Ó, és a kézimunkája, aahw, haver, el sem tudod képze... Hé, hyung, merre vagy? - torpant meg, körbenézve.

- De jó, hogy észreveszel - szóltam ki a bűztengerből. - Ahelyett, hogy bámészkodnál nem segítenél ezt innen kivinni? - dugtam ki a fejem egy rongy alól. Amint megtalálta, honnan szólok neki, visszakocogott hozzám, és jól képen is röhögött.

- Yoongi, nem hittem volna, hogy most támad kedved bűzőshunyót játszani - nevetett arcomat látva még jobban. A kis nyomorult!

- Nem játszom, hülye gyerek - másztam oda hozzá, mire szerencsére felsegített. Heh, ennyi udvariasság legalább szorult belé. Leszedte rólam a rám esett szemetet - amikre inkább nem akarok jobban kíváncsi lenni -, majd mind a ketten csípőre tett kézzel kezdtük méregetni a konténer oldalának támasztott tárgyat. Szép nagy volt, szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy a szobám közepén ott lesz, és én ott fogok egész nap dögleni rajta. Ugyanúgy, mint most a domb mögötti füves részen - csak már sokkalta luxusabb kínálatban.

- Mit akarsz ezzel kezdeni? - pillantott rám egy kis idő elteltével, felvont szemöldökkel barátom. Erre csak egy mindentudó vigyorral az arcomon a vállára helyeztem a kezem, és mélyen belenéztem értetlen tekintetébe.

- Majd meglátod, öcskös!

Így adódott, hogy a domb mögött azóta is van egy matrac. Akkor én és Hoseok felkaptuk, hazacipeltük, ahol kimostuk, kisikáltuk patyolat tisztára - de mindhiába. Anyám megdöntve eredeti tervem nem engedte, hogy a szobám közepére helyezzem el. De visszavinni a konténerbe mégsem akartuk, ha már annyit gürcöltünk érte, így hát kivittük magunkkal a rejtekhelyünkre: ami a dombon túli rét volt.

***

15/04/20

Egy hét: ennyi telt el azóta, hogy a kis társaságunkhoz csatlakozott egy új fiú, Taehyung. Pontosabban csakis Jimin és Jungkook miatt lóg rajtunk - ez engem pedig eszméletlenül zavar. Pláne, ahogyan viselkedik Jungkookkal. Olyanok ketten együtt, mintha minimum járnának, maximum pedig a nászútjukra készülődnének. Pedig csak egyetlen hete ismerik egymást! Engem mióta ismer a kis nyuszi, hm? Na, mióta?! Egy teljes éve! Mégis állandóan csak én maradok a "legjobb hyungja". Dugja fel magának az egészet, felidegesít nem leszek a semmije.

Akkor is, ahogy eddig mindig minden délután is kint feküdtem a matracomon, bámulva a felettem elterülő kékséget. Tavasz közepe révén a cseresznyefák kivirágoztam, rózsaszínbe öltöztetve ezzel az egész várost - még a mi kis helyünket. Imádtam ezt az időszakot: olyan nyugis volt, kellemes, pihentető... De ha Hoseok szavaival akarok fogalmazni, akkor ez a nőknél a tüzelési időszak. Lehet, emiatt ilyen Jungkook? Ahj, egyáltalán nem tudok rájönni, hogy miket gondolhat az új srácról. Jó, okés, aláírom, hogy eléggé kellemes külsővel rendelkezik a fiú, de... De én nem? - gondolkodtam el ezen. Igaz, a szöges ellentétemben állt, szinte mindenben különböztünk, ám... Jól van, Yoongi, fejezd be azt, hogy mindent megmagyarázol! Nem vagy a kis nyúl esete, ezt már régesrégen elfogadtad, akkor mégis mi a fene bajod van?! - helyezem alkaromat a szememre, így harapva be az alsó ajkamat. Idióta...

- Nézd, Tae, itt van hyung is! - hallottam meg gondolataim főszereplőjét. Fáradtan oldalra fordítottam a fejemet, hogy lássam is őket: még mind a ketten egyenruhában voltak. Milyen édesek, még csak haza sem mennek, egyenesen szerelmeskedni indulnak. Tudják mik? Megcseszhetik, engem nem érdekel ettől a ponttól fogva. Ha Jungkookot megbántja, akkor vessen magára: pár hetes ismeretség után nem ápolnék senkivel ilyen mély viszonyt.

- Sziasztok... - dünnyögtem halkan, szokásomhoz híven, amit egy szimpla intéssel le is rendeztek, majd leülve a fűbe tovább kezdtek beszélgetni. Játszani... puszilgatni egymást... Szinte olyan volt, mintha már minimum tíz éve boldog párkapcsolatban éltek volna. De nem tudtam, mit csinálni. Csak néztem őket, némán, a matracomon feküdve, és próbáltam erős maradni, legalább addig, amíg a többiek meg nem érkeztek. De nem tudom... Ahogyan láttam szép, boldog, gyermekded arcát egy kicsit összeszorult a szívem. Örülnöm kellene, hogy boldog, mégis akárhányszor csak Taehyung hozzányúl görcsbe rándul a gyomrom, a torkomban pedig egy hatalmas gombóc keletkezik. Egyáltalán nem értem, mi van velem... Régebben, amikor megismertük a kis nyuszit, akkor teljesen belé szerettem: kis naivságába, abba, hogy mindenben talált valami pozitívumot, abba, hogy... Ő minden kötöttség nélkül elfogadott engemet olyannak, amilyen voltam.
Sóhajtva ültem fel, előhalászva nadrágom zsebéből a cigimet. Rossz szokás, ám erről sem tehetek. Sőt, az életemben semmiről nem tehetek, mégis el kell viselnem. Felháborító... Saját, idegesítő gondolatomra megforgattam a szememet, majd a szálat két ajkam közé helyezve meggyújtottam a kedvenc öngyújtómmal. Fehér, a kis lenyomója pedig piros rajta. Teljesen átlagos lenne, ha fekete filctollal nem lenne rajta két kezdőbetű: "Y. K."

Mosolyogva néztem a kis tárgyat, felidézve magamban azt a halvány kis emléket, ami még ősszel történt: Jungkookkal sétálgattam az egyik este, amikor elfogyott a cigim, és bementem az egyik üzletbe, hogy vegyek magamnak. Amikor pedig rá akartam gyújtani a kis Kookie elcsórta tőlem az öngyújtóm, és addig nem adta vissza, amíg nem ígértem meg neki, hogy megpróbálok leszokni - és mivel ismert, pontosan tudta, hogy nem fogom betartani a szavamat, ezért ráírta a kezdőbetűnket. "Hogy ez mindig emlékeztessen az ígéretedre!" - hangoztak a fejemben a szavai.

- Sziasztok! - hallottam meg a többiek hangját. Egyszerre érkeztek, hála isten. Hoseok lehuppant mellém, majd jól láthatóan megforgatta a szemét, amikor meglátta, hogy dohányzom. Ő sem szerette, de ez van.

- Ne már, ez megint itt van?! - háborodott fel Jimin, amikor megpillantotta, hogy Taehyung és Jungkook egymással enyelegnek. Erre szinte, mintha valami szent szavakat hallottam volna, felcsillantak a szemeim: Jiminie sem bírja a jövevényt!

- Látod! - forgattam meg a szemem, kivéve a számból a bűzrudat, köröket formálva a füstből, amely elhagyta szervezetemet. Erre a gerlepár kettévált, a kicsike pedig gyilkos pillantásokat küldött a rózsaszín hajú felé. Ez van, Jungkookie, senki sem bírja az újdonsült pasidat.

- Zavarok? - pislogott értetlenül Taehyung hol rám, hol Jiminre, hol pedig Kookiera.

- Igen! - vágtuk rá egyszerre Vattacukorral.

- Nem! - kontrázott azonnal a nyuszi, jobban odabújva hozzá. Undorító. Alig egy hete ismeri és... - hirtelen egy lágy szorítást éreztem meg a combomon. Elképedve fordultam Hoseok felé, hogy mégis mit akar, de ő nem nézett rám. Csak nyugtatóan simogatta a combom felületét, mosolyogva figyelve, ahogyan Jungkook és Jimin heves veszekedésbe kezd Taehyungról. De én ezt akkor nem tudtam érzékelni... Jobban érdekelt, miért remegett a kezembe a cigi.

***

- Későre jár, ideje hazamenni! - ásított egy nagyot Jin hyung, eldőlve a fűbe. Bólintottam: igaza volt. A Nap már régesrégen lement, a kicsik is abbahagyták egymás mardosását. Pontosabban Namjoon felállt, és rájuk szólt, hogy fejezzék be, mert különben mind a kettőt beleteszi egy kukába. Na meg, hozzátette, hogy ő is nagyon bírja Taehyungot, szóval nyugodtan maradjon. Chh... Ekkora árulást.

- Ja, én is megyek... - keltem fel a matracról, dünnyögve.

- Hazakísérlek - jelentette ki Hose, csak úgy, megszokásból. Igazából mindig együtt megyünk haza, nem kéne bejelentenie, mint egy csajnak, mégis megteszi. Csak mert tudja, hogy idegesít.

- Mi maradunk! - ragadta meg a kis nyuszi az újonc karját, csillogó, nagy szemekkel nézve fel rá. Az csak vigyorogva sóhajtott egyet, majd aggódva felpillantott a már menni készülő Jiminre.

- Nem kell téged hazakísérni? - kérdezte. Chim megrökönyödve fordult vissza felé, mintha meg akarta volna engedni, ám a fiatalabbat meglátva, mennyire csüngött rajta, inkább hevesen megrázta a fejét.

- Kihagyom, kösz. - Azzal egy nagy lépéssel felhúzta magát a domb tetejére, átsétált a túloldalára, és elment. Jobbik esetben haza...

- Hé, Nyuszmusz, jobban tennéd, hogyha te is hazamennél, nem pedig itt szerelmeskednél - vágtam hozzá. A mai nap most szóltam hozzá először, pedig nem terveztem. Pláne nem ilyen féltékeny mondatot.

- Nem is szerelmeskedem, ki kérem magamnak! - állt fel, hogy dobbantani tudjon a lábával. Rossz döntés volt, nagyon rossz. Ingerülten megindultam felé, kitépve a karomat Hoseoké közül, amivel vissza próbált fogni.

- Idefigyelj! Nem érdekel, melyik bokorban húzatod meg magadat vele, de este menj haza, különben a szüleidnek megint mi leszünk a rosszak. Érted?! - álltam a képébe. Legszívesebben bemostam volna neki egy akkorát, hogy felnyalja a földet, de nem értem volna el vele semmit. Maximum annyit, hogy jobban megutál, mint most.

- Azt csinálok, amit akarok! Amúgy sincs hozzá semmi közöd! - ütötte meg hisztisen a mellkasomat, és szomorúságának a drága kövei már ott pihentek a szeme sarkában. Megbántottam, nagyon jól tudom. És azt is jól tudom, hogy kettőnk között soha nem lesz több barátságnál - hiszen hét év korkülönbség van köztünk. Nagyon jól tudom! Mégis rohadtul idegesít, hogy Taehyungot akarja, helyettem...

- Jól van. Ne feledd szavaidat - szegtem fel az államat, majd mielőtt elsírtam volna magamat én is, megragadtam legjobb barátom kezét, és elhurcoltam onnan. Csak vonszoltam magam után, egészen addig, ameddig be nem értünk a városban. De még akkor sem bírtam ránézni: lehajtott fejjel siettem előre, visszafojtva a könnyeimet. Utálom magamat, amiért ilyen vagyok. Utálom magamat, amiért szinte egy gyerekbe vagyok szerelmes. Pedig már régen lemondtam róla! Erre jön egy ágról szakadt, és tönkre tesz. Utálom Kim Taehyungot! Utálom Jeon Jungkookot! És rohadtul utálom magamat is...

- Lassítanál egy kicsit? - rántott vissza magához Hoseok. Erőszakosan az állam alá nyúlt, kényszerítve, hogy végre ránézzek, de én meg akkor is inkább oldalra fordítottam a tekintetem. Idősebb vagyok, álljunk már meg. - Hogy te milyen makacs vagy - nevetett fel, majd egyetlen, laza mozdulattal az ölelésébe vont, hogy gyengéden simogatni tudja a hajamat.

- Utálom... - álltam ott, a mellkasának dőlve, két kezemet magam mellé lógatva, akár egy rongybaba.

- Igen, észrevettem, hogy még mindig szereted - mondta, és bár nem láttam, de hangjáról levehető volt, hogy mosolygott.