//Haechan//

A szerelem mindenkire más hatással van. De az biztos, hogy senki se tudja irányítani hiába akarjuk. A mi szerelmünk is irányíthatatlanná vált, hisz a halál sem tudott elválasztani minket.

Megvakított, engem legalább is. Pedig azt hittem majd látni fogok mindent tisztán ha egyszer én is szerelembe esek.

Gyerekként is csak ezt hallgattuk anyáink szájából.

" A szerelem a legszebb dolog a világon de megvakít minket. Hiába hisszük, hogy nem talál ránk, de mindíg is körül vett minket. Egy nap majd besétál az életedbe és mire észreveszed, megtalálod benne a legszebb embert és életed legfontosabb tényezőjét"

Anyámnak mindíg igaza lett. Hiszen ő csak besétált azon az ajtón és elhitette velem, hogy több van a szívünkben, mint eddig azt hittük.

Gyermeki naivitással vártam az élet legszebb időszakát veled, viszont azt senki nem figyelmeztetett, hogy ez nem örökké tart.

Az esküvőn ígéretet tettél nekem, miszerint halálodig szeretni fogsz. Azt hittem ez azt jelenti, hogy még 80 éves korunkban is képesek leszünk érezni azt a gyönyörű érzelmet, ami átjárta testünk ha tekintetünk találkozott. Viszont azt senki nem említette, hogy a "halálig tartó ígéret" 2 évig tart majd.

Egy felelőtlen sofőr és erősen zuhogó eső és már két fiatal életét tönkre is tették.

Meghalt ő és vele együtt minden reményem. Ő volt az oka annak, hogy minden nap fel tudtam kelni, hogy a romantikus filmeken képes voltam sírni, hogy az elvislehetetlen fájdalom enyhült a szívemben. Amikor utolsó lehelletét is kilehelte, akkor bennem is meghalt a gyermek, aki miatt képes voltam hinni a szerelemben. A belső gyermek, aki füligpirúlt ha látta a mosolyod vagy az akiben éltetted a szavakat.

Sokan mondták, hogy a halálba taszított emberek nyugalomra lelnek s én ezt minden képpen el akartam hinni, de oly' nehéz volt elengedni az arcod, amikor mindent körül vett a jelenléted.

Minden alkalommal ha esett, láttam tükröződni az arcod az ablaküvegen, az elmosódó időben, pedig az ölelésre váró karjaid. A pocsolyák tükrözték mellém a lépteid, míg az eső kopogása a hangodat csengte a fülembe.

Ha reggel felkeltem, éreztem az erős illatod és ölelő karjaid az oldalamon. A Nap a mosolyoddal vigyorgott az arcomba, míg a melegsége a jelenlétedet éreztette. Sokszor órákat töltöttem azzal, hogy az eget bámultam, mert téged láttalak a felhőkben, a szárnyaló madarakban és az összes napsugárban.

Minden fuvallat a hangodon suttogta, hogy ne aggódjak, mert minden rendben van. Az érintéseid pontosan olyan lágyak voltak, mint a szél ami belekapott a hajamba.

Minden évszakban láttalak. Nyáron a tengerparton, miközben napoztam, halványan simítottad a hátam, miközben halkan suttogtad a kedves szavaid a fülembe.

Tavasszal, az incselkedő kacajoddal és öleléseiddel szórakoztattál, s ha ki akartál engesztelni, táncra kértél.
Akkor éreztem magam igazán szabadnak.

Ősszel, a hajamat piszkáltad, akárhányszor egy sárguló falevél arra zuhant. Sokszor csináltad ezt. Legtöbbször viszont csak kifogásként használtad.

Télen, az első hóeséseket együtt néztük. Finom süteményekkel leptük meg a másikat, míg a fagyöngyök alá mindíg, akár többször is, behúztál. A kandalló meleget árasztott, de sose lett olyan szívmelengető mint a karjaid között.

El se hiszem, hogy itt tudtál volna hagyni, hiszen miután felhívtak a halálesettel egy percig se tudtam azt hinni, hogy igazat mond bárki is. A temetéseden is ott álltál mellettem és kisöpörted a könnyeim a szememből.

Aznap volt az utolsó, hogy könnycseppeket tudtam hullatni.
Minden épeszem el köddé vált veled együtt, ezzel teljesen magadhoz kötve engem.

Annyira rád vall.

Képzeld anyám azt hiszi megőrülten, pedig én csak szeretlek téged.

Ez szerelem és boldogok vagyunk.

Ő mondta, hogy az és most azt hiszi, hogy ez rossz.

Érted ki nem őrül meg Haechan?

Én ugyan elvesztem az eszem ha látlak.

Nagyon de nagyon de nagyoon szeretlek.

Imádlak drágám.

Szeretnél táncolni?

Hogy nincs zene?

Majd dúdoljuk.