Nem gondoltam, hogy egyszer majd nekem is lesz olyan kapcsolatom, amit az emberek Tiktok videók gyártásával fognak megörökíteni, de amikor megláttam azt a videót, ami úgy kezdődik, hogy "nem szoktunk ítélkezni",majd egy bevágott jelenet amiben éppen a Wembley Stadionban valaki felé fordulva mind a ketten grimaszolunk, tudtam, már az emberek is együtt akarnak látni minket.

-Ne vágj fejeket.- ráztam a fejemet Masonre pillantva.

-Ne aggódj, minden pillanat csak rólad fog szólni.- nevette el magát Mason, miközben a nyakába akartam akasztani egy láncot.

-Az internetre kikerült videók alapján sokkal inkább rólad.- nevettem el magam, miközben ő táncolni kezdett a zene ritmusára.- Mason!

-Oké leálltam.- nevette el magát és a háta mögé tette a kezeit.- És ők hogy vannak?

-Kik?- ráncoltam a homlokom, meg igazítva a hajamat, ami két laza fonatba volt fonva.

-Ők.- mutatott a mellényemen keresztül a hasamra.

-Kiválóan.- mosolyodtam el.

-Kitaláltam, hogy hogyan tudjuk meg a nemüket.- igazgatta magán a dzsekijét.

-Na és mire jutottál?- fordultam ezúttal az egyik modellem felé.

-A kapura felrakni két... valamit, amit utána lerúghatok.- vázolta. Érdekesnek tartottam, hogy Mason ennyire érdeklődik a gyerekek iránt, miközben én még szinte fel sem fogtam a dolgot.

-Először talán jelentsük be.- nevettem fel. A modell fülében füles volt, amiből én is hallottam, hogy ordít a zene, így nyugodtan vitattam meg ezt a kérdést a barátommal.

-5 perc múlva kezdés.- jelent meg egy nő az ajtóban, fején fejhallgatóval.

-Rendben.- bólintottam.

-Akkor én megyek és helyet foglalok.- nyomott egy puszit az arcomra Mason és ki sietett a nézőtérre.

Egy bő, műbőr hatású mellény volt rajtam, ami most amúgy is nagy divat volt, szóval a kutya se foglalkozatott azzal, hogy alatta valóban pocak növekszik vagy csak a mellény teszi.

-Köszöntök mindenkit!- léptem ki a színfalak mögött, amire hatalmas tapsvihar kezdődött.- Az idei kollekcióm elkezdésekor egy egyszerű elegáns, letisztult vonalat szerettem volna képviselni, viszont a tervezési folyamat közben megtalált a szerelem is, amelyet a kollekción végig vezetve jól látható is lesz. Fogadják sok szeretettel.

Éreztem amint kissé szédülök, de betudtam az izgulásnak, amit a ruhák okoztak. Hála az égnek azonban ezt is hatalmas ováció fogadta, Mason arca pedig többször fejezte ki a véleményét. Emlékek jutottak eszébe. A nap amikor eldobta az Ipadem és megismertem Philt, vagy amikor Monacóba repülve az egész úton csak rajzoltam. Felismerte ezeket a terveket. Majd az egyik pillanatban a modellek mellé megérkezett egy- egy férfi is. Ez volt a pillanat amikor Mason az életembe lépett.

Az utolsó modell után Caroline kezét fogva indultunk meg mi is, mindnekinek integetve, miközben ők tapsoltak. És ez volt a legnagyobb elismerés.

-Szuper voltál!- kapott fel Mason már a színfalak mögött.

-Köszönöm.- mosolyogtam rá, majd mikor letett megkapaszkodtam benne.

-Minden rendben?- tartott meg, érzékelve a problémát.

-Persze. Csak kissé szédülök.- bólintottam.- De csak az izgatottság miatt. Most jön ki rajtam a feszültség.

-Tudok egy másik nagyon jó feszültség levezető módszert.- kacsintott rám, mire én csak hangosan felnevettem.

-Azt hittem már itt sem lesztek.- hallottam meg a hátam mögül egy ismerős hangot, mire lefagyott a mosoly az arcomról.

-Ne haragudj, de ma semmi energiám hozzád.- fordultam a húgom felé.

-Ugyan mi rosszat tettem?- mosolyodott el gúnyosan.

-Azon kívül, hogy itt vagy?- forgattam meg a szemem.

-Menjünk!- ragadta meg a kezemet Mason.-  Pihenned kell.

-Jaj de édes.- nevetett gúnyosan Sarah.- A Rómeó megvédi a Júliáját.

-Elég!- parancsoltam a húgomra, de ő csak idegesen visszapillantott rám.

-Nem te mondod meg mit csinálhatok nővérkém.- lépett közelebb, mire Mason is szorosan a hátam mögé lépett.- Egy nap minden az enyém lesz amire valaha is vágytam. És te nem leszel a képben. Sem Mason mellett.

Az utolsó mondata már homályosan hangzott el a fejemben, de tudom, hogy valamit mondani akartam neki.

-Soph!

-Sophia!

Csipogásra ébredtem. Azonnal felismertem a tipikus kórházi jelenetet. Csak éppen egy mentőben.

-Hála az égnek.- mosolygott rám Mason.

-Mi a fene történt?- dörgöltem meg a fejemet.

-Elájultál. Mint most megtudtam a második trimeszterben alapból magasabb lehet a vérnyomásod, a húgod pedig csak tovább húzta. Ez okozta.- magyarázta, miközben a mellette ülő orvost figyelte, aki csak helyeselve bólogatott.

-A babák?- pillantottam azonnal az orvosra.

-Ne aggódjon Mrs. Mount. A kisbabák jól vannak.- mosolygott rám, majd otthagyott minket. Meglepődve pillantottam Masonre, aki csak feltartotta a kezét.

-Eskü nem én voltam! Csak megkérdezték mi a nevem és ki vagyok neked.

-Vicces.- nevettem el magam vissza fekve.

-De tetszik.- mosolyodott el, mint a tejbe tök.

-Egy éven belül elsősorban maradjunk a gyerekeknél.- támaszkodtam fel nevetve.

-Van még valami.- sóhajtott nagyot és elkomolyodott én pedig ijedten néztem rá.

-Kicsim!- jelent meg anyu a kocsiban.- Csodálatos lett a kollekciód.

-Köszönöm.- mosolyogtam rá, de belül csak az a kérdés érdekelt mi is történik. A szüleim egyetlen egy divatbemutatómon sem vettek részt. Most meg hirtelen a húgomat sem támogatják tovább.

-Minden eszméletlen volt.- állt meg mögötte apu is.

-Oké.- ültem fel, mire mind a hárman azonnal felém kaptak.

-Lassan!

-Mostmár meg kell kérdeznem mi a fene történt. A húgom volt eddig a szemetek fénye.- húztam fel az egyik szemöldököm, mire a szüleim egymásra néztek.

-A húgod nem a Yale hallgatója.- sóhajtott fel.- Már fél éve. A pénzt amit fizettünk a tandíjra elköltötte és azt hazudta befizette a díjat.

-Közben rájöttünk arra is, hogy mi történt Calebbel és Christiannal.- apu mondatára lesütöttem a szemeimet.

-Ki az a Caleb?- ráncolta a homlokát Mason.

-A gimis barátom.- sóhajtottam nagyot.

-Itt hagytad Londont, sőt! Egész Angliát, mert a húgod ellened fordította a szerelmedet és minden barátodat. Egészen Amerikáig menekültél, hogy aztán 3 év után ismét fel hagyj mindennel. A húgod miatt.- anyu könnyes szemekkel nézett engem, apu átkarolva őt figyelt engem, Mason pedig egy mukkot nem értett az egészből.- Miért nem szóltál akkor?

-Mit mondhattam volna?- folyt le az első könnycsepp.- Hogy a húgom lenyúlta a pasijaimat? Hogy akármi történt ő csak keresztbe akart nekem tenni?

-Erre értette mikor azt mondta már más is mondta, hogy a barátnője vagy?- értette meg Mason.

-Igen.- jelent meg egy kínos mosoly az arcomon.

-Nálad is bepróbálkozott?- fordult anya felháborodottan Mason felé.

-Még pár hónapja.- bólintott a fiú.

-Istenem ez a lány!- apu mindig is segítette a húgomat. Mindenben ő volt előnyben. Neki lehet ez a legnehezebb.

-Szeretnénk veled.- pillantott rám majd Masonre apa.- Veletek, tartani a kapcsolatot. Többet mint eddig.

-Nos. Ez egy jó döntés.- mosolyodtam el, majd már teli szájjal mosolyogtam. Mason megértette a mosolyom okát és bólintott.- Örülnék ha többet lennétek itt, szükségünk lesz rátok.

-Kicsim. Minden rendben?- ijedtek meg mind a ketten.- Beteg vagy?

-Nagyszülők lesztek!- bólintottam, mire mind a ketten lefagytak, majd anya Mason, apa pedig az én nyakamba ugrott.

Sosem gondoltam, hogy eljön az idő, mikor a szüleim így fognak örülni a hírnek és azt sem, hogy ennyire másképp fognak viselkedni velem. De azt hiszem ennek pont az volt a jele, hogy egy mentőautóban is ugyanannyira boldogok voltunk, mint egy Hawaii nyaraláson.

masonmount: proud of you 🤍