- Apa! Apa, állj már meg! – rohant Jungkook az őse után, hogy tisztázhassa vele a bent látottakat.

Ugyanis amikor Jaehoban realizálódott, hogy Jungkook a Park fiúnak, Jimin pedig fiának öltözött, szó nélkül elhagyta a tornatermet. Legszívesebben kiabált, őrjöngött és tombolt volna, de igazgató révén nem járathatta le magát az egész iskola előtt. Ezért inkább úgy döntött, hogy most azonnal elhagyja az iskola épületét, mielőtt olyat tenne, amit nem szabadna. Tisztában volt azzal, hogy fia utána fog menni, de jelenleg még csak látni sem akarta. Rosszul volt csupán a tudattól is, miszerint Jungkook egy légtérben tartózkodik Dowon fiával. Arról nem is beszélve, hogyha egymásnak öltöztek be, akkor minden bizonnyal jóban is vannak.

- Apa! – kiáltozott továbbra is kitartóan Jungkook, mert nem akarta, hogy apja úgy távozzon, hogy nem beszélték meg a történteket. – Most az egyszer lennél szíves meghallgatni engem?

- Nem vagyok most rád kíváncsi, szóval nem – válaszolta az igazgató. – Majd otthon megbeszéljük.

- Akkor hazamegyek most veled.

- Nem!

- Miért nem? Miért nem akarsz velem soha semmit megbeszélni? – érte utol apját Jungkook, majd alkarjánál megragadva megállította őt.

Jaeho mérlegelte a helyzetet és arra jutott, hogy mindenkinek jobb lesz, ha otthon rendezik le a balhét, nem pedig az iskola egyik folyosóján. Csak is ezért ment bele abba, hogy fia vele tartson, különben ismét nemet mondott volna neki. A Jeon villáig egyikőjük sem szólalt meg, és mivel még a rádió sem ment, így néma csendben ücsörögtek egymás mellett. Úgy viselkedtek, mint két idegen, akiket kényszerből ültettek csak be a fekete kocsiba. Jungkook annyi mindent szeretett volna mondania apjának, de nem volt elég bátorsága ahhoz, hogy beszélgetést kezdeményezzen. Plusz titokban abban reménykedett, hogy Xion is jelen lesz a beszélgetésüknél, aztán kiáll majd mellette, ha arra kerül a sor.

Xion és Soeun a nappaliban tartózkodtak, amikor kivágódott a bejárati ajtó. Először Jaeho, utána pedig Jungkook lépett be a hatalmas nappaliba, de még ekkor sem szólaltak meg. Nem csak a család sofőrje, hanem még Jungkook nővére is összeráncolt szemöldökökkel figyelte a némafilmbe tökéletesen beleillő jelenetet.

- Mi történt? – kérdezte Xion, amikor Jaeho elővett egy kibontatlan whiskys üveget a konyhában tárolt alkoholok közül, majd egy üres pohár társaságában leült a nappali egyik kanapéjára.

- Kérdezd Jungkookot – válaszolta flegmán a férfi, majd ki is bontotta a whiskyt, hogy poharát meg is tölthesse vele.

- Nem képes velem beszélni, az történt – fonta össze mellkasa előtt a kezeit a fekete hajú egy hatalmas sóhaj társaságában.

- Mégis mit kellene neked mondanom? – horkantott fel az igazgató. – Dicsérjelek meg, amiért titokban barátkozol Park Jiminnel? Amikor szerintem világosan közöltem veled többször is, hogy tartsd magad távol tőlük.

- Sohasem tudtál nekem értelmes magyarázatot adni arra, hogy miért kerüljem el a Park családot. Folyton csak azt mondtad, hogy ők nem jó emberek, csak ki akarnak minket használni a pénzünk miatt. De Jimin akkor alig volt négyéves, mégis mi köze van neki a közted és az apja között történtekhez? Nem is emlékszik semmire sem! – emelte fel hangját Jungkook, mert apja gondolkodás módja borzasztóan felidegesítette.

- Nem fogom hatvanadjára ismét elmondani, hogy miért maradj távol a Park családtól, mert eddig sem sikerült felfognod, ezek után sem fog sikerülni. Gyerek vagy még, Jungkook, nem látsz a dolgok mögé. Naiv vagy, aki mindenkiben csak a jót látja, ez miatt pedig nem egyszer pofára estél már. Nem hallgatsz rám, se a nővéredre, sőt még Xionra sem. Mész a fejed után és teljes ívből leszarod, hogy mennyit ártasz ezzel a körülötted lévőknek. – állt fel Jaeho a kanapéról. – Tudod, hogy ezek után ki fog érted akárcsak egy tollat is megmozdítani.

- Ne csinálj úgy, mintha eddig kicsit is törődtél volna velem – eresztett el egy szomorú mosolyt Jungkook. Apjának minden egyes szava fájt, hiába nem ez volt az első alkalom, hogy ilyeneket vágott a fejéhez.

- Mindent érted és a nővéredért teszek – sétált oda Jaeho a fiához, majd zsebre dugta a kezeit. – Egy dolgot kértem tőled és te azt sem tudod teljesíteni. Ennyire érthetetlen vagy, vagy ez csak a lázadásod egy újabb része?

Jungkook nem válaszolt semmit, mert érezte, hogy elsírná magát. Eddig próbálta elnyomni magában, hogy mennyire rosszul érinti az apjával való megromlott kapcsolata, de ezeket a szavakat hallva, megalázva érezte magát. Az apja úgy beszélt vele, mintha egyáltalán nem lenne neki fontos az egyszem fia. Nem csak a szavaiból, hanem a tekintetéből is kiérezhető volt a megvetés és a szánakozás, amit nem tudott hova tenni Jungkook. Régen egyáltalán nem ilyen volt a kapcsolatuk, az egész akkor romlott meg, amikor az anyja elhagyta őket. De erről nem a fekete hajú tehet, akkor miért rajta kell levezetni a feszültséget?

- Adok még egy esélyt... – hajolt majdnem teljesen Jungkook arcába az apja. – Többet nem beszélsz Jiminnel, nem mész a közelébe, és ha megtudom, hogy titokban találkozgatsz vele, akkor kirúgom az iskolából, sőt azt is elérem, hogy az apja is munkanélküli legyen. Mondtam, hogy pokollá fogom tenni a Park család életét, ha újra közeledni próbálnak felénk. Még csak az kellene, hogy ismét meglopjanak minket!

Jungkook néma csendben hallgatta apja szavait, miközben belül már javában zokogott és segítségért kiáltozott. Még arra sem reagált sehogyan, amikor az apja a pulcsijánál fogva ellökte magától, majd közölte vele, hogy takarodjon a szobájába, mert ma már látni sem akarja a képét. Azt is hozzátette, hogy örüljön annak, hogy csak szóban kapott leszidást, mert legszívesebben meg is verte volna büntetésképpen.

Jungkook olyan gyorsan rohant fel a szobájába, mint talán még sohasem tette. Amint magára zárta az ajtaját, kitört belőle a sírás és a padlóra rogyott. Arcát a tenyereibe temette, úgy adott ki magából minden érzelmet. Kétségbeesetten nyúlt a telefonjához, mert muszáj volt felhívnia Jimint. Jelenleg úgy érezte, hogy ő az egyetlen, akire számíthat, mert még Xion sem mondott érte egyetlen jó szót sem. Azt hitte, hogy legalább ő mellé áll, de ez nem történt meg, ezért egyedül érezte magát.

- Szia, Jungkook. Sikerült beszélned apuddal? – vette fel majdnem azonnal a telefont Jimin.

Jungkook nem tudott megszólalni, mert ismét csak felzokogott volna. Beharapta alsó ajkát és igyekezett csendben lenni, de amikor már nem kapott levegőt, muszáj volt felszipognia. Jiminnek pedig ebből egyből leesett, hogy valami baj van, mert egyszer sem hallotta még Jungkook eddig sírni.

- Jungkook? Mi történt? – kérdezte halkan.

- Mindent elrontottam – nyöszörögte Jungkook. – Megint mindent elszúrtam.

- Nem, erről szó sincs. Te nem rontottál el semmit, Jungkook. – próbálta megnyugtatni barátját a rózsaszín hajú. – Mit mondott apud?

- Hogy kapok még egy esélyt tőle. Nem beszélhetek veled, nem találkozhatok veled, mert különben kirúg téged és apudat is a munkahelyéről. – zokogott kétségbeesetten Jungkook még mindig a szobájának padlóján ülve. – Elrontottam mindent, Jimin. Sajnálom.

- Ez... ez nem a te hibád – motyogta Jimin, mert nem igazán tudta, hogy mivel győzhetné meg Jungkookot, hogy ez tényleg nem az ő hibája. – Te csak végre ki mertél lépni apud árnyékából és a szívedre mertél hallgatni. Ezzel semmi rosszat nem követtél el, mert csak is szándékból cselekedtél.

- Soha többet nem lehetek a közeledben, Jimin – suttogta Jungkook erőtlenül, mert az apjával való veszekedés és a sírás teljesen leszívta. – Soha többet nem csókolhatlak meg, nem ölelhetlek meg, és még csak köszönni sem köszönhetek neked.

A rózsaszín hajú nem igazán tudott mit mondani a hallottakra, mert még neki sem sikerült teljes mértékben felfognia azokat. Segítség kérően pillantott a vele szemben ülő barátaira, akik végighallgatták Jungkook kiakadását. Ők is döbbenten bámulták Jimin telefonjának kijelzőjét, ahol Jungkook neve mellette egy piros szívvel világított. Ez egy olyan helyzet volt, amihez mindannyian túl fiatalok voltak még. Egy felnőtt szava ellen, aki jelen esetben még az iskolájuk igazgatója is, ők semmit sem tehetnek. Jiminnek pedig gondolnia kellett a betegeskedő apjára is, aki nem veszítheti el a munkahelyét, ahogyan ő sem az iskolát, mert nem lesz esélye máshol tanulni.

- Valahogy biztosan meg tudjuk oldani... – suttogta Jimin, de olyan bizonytalanra sikeredett mondandója, hogy még saját maga sem hitte el. – Majd beszélek apával és ő majd segít nekünk.

- Nem – rázta meg a fejét Jungkook. – Te nem érted. Azt kell tennem, amit apa mondd, különben te és az apud húzza a rövidebbet. Nem szabad taktikázni vagy azon agyalni, hogy hogyan verhetjük át ismét apámat.

- Szakítani akarsz? – kérdezte ijedten Jimin, viszont választ még hosszú percekkel később sem kapott. – Jungkook? – nyelt egy hatalmasat a fiatalabb, miközben szemei megteltek könnyekkel.

- Sajnálom – suttogta Jungkook. – Nem tehetek mást – mondta, majd még azelőtt kinyomta a telefont, hogy ismét elsírta volna magát.

Idegesen beleütött a padlóba, majd tépni kezdte a haját, mert jelenleg úgy érezte, hogy még a fizikai fájdalom sem tudná elfeledtetni vele azt, hogy megint meg kellett bántania Jimint. Pedig megígérte neki, hogy soha többet nem fog neki ártani, most viszont mégis szakítania kellett vele. Még csak egy egész hónapot sem tudtak együtt lenni, ez miatt pedig megszakadt a fekete hajú szíve. Annyi mindent véghez akart még vinni Jiminnel, rengeteg közös programjuk volt már előre eltervezve. Kár, hogy ezek közül már egyikre sem lesz közösen lehetőségük. Ezektől a gondolatoktól még jobban rátört a zokogás. Jungkook nem sokszor sírt eddig tizennyolc éve alatt, de ki lehet jelenteni, hogy ennyire még sosem volt kiborulva, mint most. Olyan sokat küzdött Jiminért, és mire végre sikerült megkaparintania, már el is veszítette.

Igazságtalannak találta, hogy az apja akar dönteni az ő életéről, miközben csak az a célja, hogy a lehető legjobban kicsesszen a fiával. Soha nem nézte az ő érdekeit, ez egy óriási nagy hazugság, amivel nagyon sokáig még tudta irányítani. De ezeknek az időknek vége, mert már átlátja apja undorító taktikáját, amitől legszívesebben hányna. Csak irányítani és manipulálni akarja Jungkookot, meg sem fordult a fejében, hogy az ő érdekeit nézze.

Hiányzott neki az anyja. Azt akarta, hogy itt legyen most vele, meghallgassa és elmondja neki az őszinte véleményét a jelenlegi helyzetről. Nem sok emléke van az édesanyjáról, de nála jobb embert nem ismert és nem is fog. Teljes szívéből szerette, törődött vele és nem csak megvenni akart neki mindent. Élményeket, tapasztalatot és rengeteg szeretetet adott a fiának, ahogyan ezek egy szülőtől el is vártak. Meg akarta ölelni a nőt, aki életet adott neki és a karjai között kisírni a lelkét. Erre viszont nincsen jelentősége és nagy valószínűséggel soha nem is lesz. Már többször is próbálta felkeresni a nőt, de semmilyen információt nem talált róla, mintha csak eltűnt volna a Föld felszínéről. Pedig olyan nagyon jól esett volna neki most az anyai támogatás. Hiába tizennyolc éves, attól még neki is lehetnek gyengébb pillanatai, amikor szüksége van valakire, akibe kapaszkodhat. Most viszont senki sem volt ott mellette, teljesen egyedül volt, ez miatt pedig üresnek, elveszettnek és jelentéktelennek érezte magát.