- Amikor te három, én pedig öt éves voltam, a szüleink jóban voltak. Csak aztán történt valami, ami miatt végleg megromlott a kapcsolatuk. – pillantott fel Jungkook a vele szembe ülő Jiminre, aki döbbenten hallgatta az idősebb vallomását. – Kristály tisztán emlékszem arra a napra. Mi ketten az emeleten lévő szobámban játszottunk, amikor lentről kiabálást hallottunk, és az ajtóhoz osontunk hallgatózni. Apud pénzt kért apámtól, mert nem volt elég a fizetése, de apám elutasította. Ezért... ezért apud meglopta apát, de ő erre rájött, szóval ez miatt kiabáltak aznap egymással. – mondta mindvégig a rózsaszín hajú szemeibe nézve, akinek a tekintete a történet előrehaladtával egyre csak homályosult.

- Tessék? – kérdezte hihetetlenkedve. – Apa lopott a te apudtól?

- Igen – biccentett az idősebb. – Akkor találkoztunk utoljára egy jó darabig. De aztán megláttalak szeptemberben az iskola aulájában, és nem akartam hinni a szemeimnek.

- Nekem... nekem most mennem kell – dadogta Jimin, majd ismét felkelt az aszaltól, de Jungkook megint utána nyúlt.

- Hova mész?

- Beszélnem kell apával – suttogta a rózsaszín hajú.

- És velünk mi lesz? Mi nem beszéljük meg a dolgokat? – ráncolta össze szemöldökeit Jungkook.

- Először apával kell beszélnem, sajnálom – rántotta ki csuklóját az igazgató fiának szorításából, azzal kirohant a kávézóból.

Kényelmes tempóban nagyjából huszonöt perc kell Jiminnek, hogy hazaérjen, de ezt a távot most megtette kevesebb, mint tíz perc alatt. Úgy rohant, mint ahogy még tesi órán sem szokott, mert minél hamarabb beszélni akart ősével. Az apja egyszer sem említette neki, hogy régebben jóban voltak a Jeon családdal. Sőt, még tagadta is, amikor a rózsaszín hajú erre rákérdezett. Egy határozott mozdulattal belökte a lakásuk rozoga bejárati ajtaját, majd a nappaliba rohant, ahol szerencsére rátalált az apjára.

- Jimin, minden rendben veled? – kérdezte az apja döbbenten, ugyanis Jimin borzasztóan festett. A hideg szél miatt piros volt az arca, lihegett, akárcsak egy kutya, plusz szemei könnyesek és vörösek voltak.

- Miért nem mondtad? – kapaszkodott meg az apja fotelében.

- Mit nem mondtam, fiam? – ráncolta össze a szemöldökeit a férfi.

- Hogy Jungkook és én... hogy mi kiskorunkban barátok voltunk – motyogta Jimin, miközben mély levegőket vett, mert még mindig nehezen vette a levegőt.

- Ezt mégis ki mondta neked? – fehéredett el az idősebb.

- Jungkook – eresztett el Jimin egy szomorú mosolyt.

- Még mindig találkozgatsz vele?

- És fogok is, apa! – sóhajtott fel a rózsaszín hajú. – Miért hazudtál nekem, amikor rákérdeztem, hogy ismered-e Jungkook apját? Miért tartottad titokba, hogy régebben szoros barátságban álltunk a Jeon családdal?

- Mert, ami a múltban történt, az már nem számít, Jimin – kelt fel a fotelből Jimin apja, majd odasétált a fiához. – Nem mondtam el neked, mert akkor még gyerek voltál, valószínűleg nem is értetted volna, hogy miről beszélek.

- De most már nem vagyok gyerek, apa.

- De, még mindig az vagy. Sőt, egészen addig gyerek leszel, amíg én élek, ezt ne feledd. – tette jobb kezét Jimin vállára.

- A ti vitátokhoz nekem és Jungkooknak mi köze?

- Jaeho megtiltotta, hogy szóba álljunk velük. Azt mondta, hogy tönkre fogja tenni az életünket, ha még egyszer a Jeon család közelében lát minket. Ezért nem szabad barátkoznod Jungkookal, érted? – szorította meg gyengéden Jimin apja a fia vállát.

Jimin döbbenten állt az apja előtt. Nem tudott hirtelen mit mondani, mert rendesen lesokkolta az a temérdeknyi információ, amit az elmúlt egy órában a megtudott. Rengeteg kérése volt még, most valahogy még sem tudott megszólalni. Csak bámult az apja szemeibe és próbálta megérteni az ő nézőpontját is. Hogy pontosan miért is nem szólt neki Jungkookról, amikor rákérdezett. Az is eszébe jutott, hogy vajon meddig titkolózott volna még előtte, ha ma nem tudja meg az igazságót az igazgató fiától?

A néma csendet a bejárati ajtó hangos csapódása zavarta meg. A következő pillanatban Jungkook sétált be a nappaliba zsebre tett kezekkel. Nem csak Jimin szeme tágultak hatalmasra, hanem az apja szemei is. Hirtelen egyikük sem tudott mit mondani, mert nem számítottak a fekete hajú felbukkanására. Nem is tudta, hogy hol laknak Jiminék, ezért még csak fel sem merült az elsőévesben, hogy esetleg követni fogja őt az idősebb.

Jungkook, amint belépett a bejárati ajtón, körbepillantott a helyiségen. Ledöbbent, mert nem gondolta volna, hogy a Park család valóban ilyen szerény körülmények között éli mindennapjait. A következő sokk, akkor érte, amikor megpillantotta Jimin apját. Igaz, tizenhárom éve látta utoljára Dowont, de sokkal rosszabb állapotban volt, mint egy nagyjából negyven éves férfinek kellene lennie. Beesett arc, őszülő haj, és soványsága pedig már-már versenyzett egy anorexiás testsúlyával.

- Dowon bácsi... – suttogta Jungkook, ugyanis annyira ledöbbent Jimin apja látványán, hogy majdnem elsírta magát.

Jimin apja nyelt egy hatalmasat, majd szorítani kezdte fiának a vállát, de közben nem bírta levenni a szemeit Jungkookról. Tizenhárom éve látta utoljára, amikor még csak öt éves kisfiú volt. Most pedig itt állt előtte egy fiatal felnőtt, aki már nem bújik az apja háta mögé, hanem képes szembe szállni vele.

- Szia, Jungkook – eresztett el egy szomorú mosolyt a férfi, majd maga mellé ejtette a kezét, ami eddig görcsösen szorította Jimin vállát. – Mit keresel itt? Nem szabadna Jimin közelében legyél, ezt te is nagyon jól tudod.

- Tudom – suttogta Jungkook. – De nem fogom hagyni, hogy másodjára is szétválasszanak minket. Egyszer épp elég volt tétlenül végignézni, ahogy Jimin kisétál az életemből.

Dowon nem szólt semmit, csak fogta magát és visszaült a foteljébe, majd arcát a tenyereibe temette. Teljes mértkében megértette Jungkookot, de mit ér az ő szava Jaeho szava ellen? Még ha bele is menne abba, hogy elássák a csatabárdod a Jeon és a Park család között, Jaeho soha nem menne bele. Kristály tisztán kijelentette, hogyha még egyszer meglátja őt vagy a fiát a Jeon család körül, pokollá fogja tenni mindkettőjük életét. Még ha gyávának is tűnik, akkor sem mer kockáztatni, mert túl nagy a tét. Már az is kész csoda, hogy engedélyezte Jimin jelentkezését a gimnáziumába.

- Amíg Jaeho nem gondolja meg magát, addig én semmit sem tehetek értetek, sajnálom – szólalt meg végül Jimin apja az orrnyergét masszírozva.

- Az is nagy segítség lenne, ha nem elleneznéd tovább a barátságunkat – szólalt meg Jimin. – Ha nem is örülsz neki, akkor csak fogadd el, kérlek.

- És mi lesz akkor, ha Jaeho rájön erre az egészre? – pillantott fel fiára Dowon. – A jövőd múlhat ezen a döntésen. Komolyan megér neked ennyit Jungkook barátsága?

- Igen – vágta rá gondolkozás nélkül Jimin.

- Közösen kitalálunk majd valamit – lépett oda Jungkook a rózsaszín hajú mellé, majd átkarolta a vállánál. – Nem hagyjuk, hogy apám makacssága és önfejűsége megint mindent elrontson.

- Így van! – bólogatott helyeslően a fiatal, majd boci szemekkel nézett apjára. Szavak nélkül próbált rá hatást gyakorolni, mert nála sajnos sohasem vált be a könyörgés.

- Teljesen mindegy, hogy mit mondok, mert egyértelmű, hogy egyikőtök sem fog rám hallgatni – vonta meg a vállait Jimin apja. – Nem támogatlak titeket, de nem is fogok foggal-körömmel azellen harcolni, hogy ti ketten jóban legyetek.

Jimin nem szólt semmit, csak odasietett az apjához, és szorosan megölelgette. Nyomott a fejére egy hatalmas puszit, majd jó párszor megköszönte neki, hogy végül ezt a döntést hozta. Jungkook is nagyon szívesen megölelgette volna Dowont, de nem akart tolakodó lenni, ezért csak a távolról köszönte meg kedvességét. Ezek után Jimin megragadta az igazgató fiát és a szobájába húzta maga után. Mindenképpen szeretett volna vele is beszélni, mert az apjával már sikerült tisztáznia a dolgokat.

- Bocsi a kupiért... Igazából nem nagyon szokott senki sem hozzánk jönni, és nem számítottam vendégre. – motyogta Jimin, majd megpróbált mindent az ágy alá rugdosni, hogy semmi sem legyen az útban.

Jungkook nem szólt semmit, csak némán végigpillantott Jimin szobáján. Ismét ledöbbent, mert ez a helyiség sem volt sokkal modernebb, mint a nappali. Nem zavarta, nem erről van szó, csak nem hitte, hogy valóban ilyen szerény körülmények között él Jimin és az apja. Jobban meg tudta érteni, hogy Jimin miért is volt ennyire zavarban, amikor beült Xion kocsijába, vagy éppen a nyaralójukba mentek.

- Remélem nem zavar, hogy itt nem fehér bőrkanapé van – szólalt meg a rózsaszín hajú, amikor Jungkook hosszú perceken keresztül csak a szobát tanulmányozta. – És még csak márványpadló sincs, hanem ez a ki tudja hány éves szőnyeg.

- Egyáltalán nem zavar – rázta meg a fejét Jungkook. – Engem nem a pénzed érdekel, hanem te magad – lépett oda Jiminhez a fekete hajú, majd a kezeiért nyúlt és összekulcsolta azokat kettejük között. – Tetszik a tapéta a falon.

- Bevallom őszintén én mindig is rühelltem – kuncogott fel Jimin. – Ha lesz elég pénzem, akkor a tapéta lesz az első, amit eltüntetek a szobámból, mert hánynom kell, akárhányszor csak ránézek.

- Szerintem vagány – vonta meg a vállait az igazgató fia, majd az említett tapétára pillantott, ami rendesen megkopott már az évek alatt, így a rajta lévő mintákat sem lehetett már teljesen átlátni.

- Annyira rossz, hogy én semmire sem emlékszem a közös gyerekkorunkból – sóhajtott fel Jimin, ezzel áttért egy teljesen más témára.

- Jó volt – mosolyodott el Jungkook. – Sokat játszottunk, veszekedtünk és nevettünk. Már akkor is ennivalóan aranyos voltál.

- Dehogyis – hajtotta le zavartan a fejét Jimin, miközben arca felvette a piros színt.

- Komolyan mondom, hogy az voltál. Már akkor odavoltam a szőke tincseidért.

- Én sosem szerettem, ezért is festettem be rózsaszínre – suttogta Jimin.

- Illik hozzád a rózsaszín is, de nekem örökké szőke hajjal leszel a beszt – vonta meg a vállait Jungkook, majd a fiatalabb álla alá nyúlt, aki még mindig a földet pásztázta gyerekes zavarában. – Azt hiszem, már öt évesen is szerelmes voltam beléd.

- Micsoda? – pirult el az eddigieknél is jobban Jimin.

- Jól hallottad, nem fogom még egyszer megismételni – villantotta ki fogait Jungkook, azzal nyomott egy gyors puszit a rózsaszín hajú szájára.

Amikor viszont hajolt volna el, Jimin visszarántotta magához a fekete hajú pulcsijánál fogva. Még ő maga sem tudta, hogy mitől lett ilyen nagy batárosága, de úgy érezte, most meg kell csókolnia Jungkookot. Az igazgató fia rendesen meglepődött a rózsaszín hajú határozott mozdulatától, de természetesen nem volt ellenére a csók. Jimin csípőjére csúsztatta mindkét kezét, majd teljesen odahúzta magához a fiatalabbat, aki egyre görcsösebben szorította a fekete pulóvert. Ennek a csókjuknak sem az volt a lényege, hogy felfalják egymást és a lehető legvadabbak legyenek. Csupán ezt a módszert választották arra, hogy szavak nélkül kifejezzék az egymás iránt érzett érzéseiket.

- Mi lesz most velünk, Jimin? – kérdezte Jungkook a fiatalabbtól, miközben homlokaikat összedöntötte.

- Apa áldását adta ránk, szóval...

- Biztosan ilyen nagy fába akarod vágni a fejszét? Kockáztatni szeretnél? – motyogta Jungkook. Egyszerre akarta lebeszélni, illetve rábeszélni arra Jimint, hogy vágjanak bele a titkos kapcsolatba hivatalosan is. Egyik része rettegett a következményektől, másik része viszont sóvárgott Jimin minden egyes porcikája után.

- Igen – suttogta Jimin. – Egyszer élünk, én pedig végre azt akarom csinálni, amit a szívem diktál.

- Én is teljes mértékben így vagyok vele. Szeretném végre a mindennapjaimat veled tölteni és úgy viselkedni, mint egy átlagos pár. Tökéletes barát és társ akarok lenni, Jimin. – mondta ki őszintén véleményét Jungkook, miközben gyengéden cirógatni kezdte a rózsaszín hajú arcát.

- Még sosem volt kapcsolatom, szóval nem ígérhetem, hogy én is tökéletes barát, illetve társ leszek. De minden tőlem telhetőt megteszek majd azért, hogy elégedettek legyünk mindketten a kapcsolatunkkal. – mosolyodott el Jimin, majd nyomott egy apró puszit Jungkook hüvelykujjára, mert csak azt érte el, miközben még mindig arcát cirógatta.

Jungkook inkább nem szólt semmit, mert sikerült annyira meghatódnia, hogy szemei is könnybe lábadtak. Ezért inkább csak szótlanul átölelte Jimint, és amennyire csak tudta, hozzábújt. A rózsaszín hajú természetesen viszonozta az apró gesztust, és úgy tűnt el a fekete hajú karjaiban, mintha elnyelte volna őt a föld. Meghatározó pillanat volt ez, mert Jimin és Jungkook kalandja ekkor kezdődött el csak úgy igazán.