Mielőtt elkezdenéd olvasni a részt, kérlek szánj rám is két percet és olvasd ezt végig. Köszönöm! 💕

Nagyon nehezen vettem rá magam arra, hogy visszatérjek a wattpadra és őszintén szólva nem tudom mi ennek a VALÓDI oka. Sokat gondolkoztam és igazából nem jutottam semmire, egyszerűen csak úgy érzem megrekedt az életem és jó lenne kezdenem magammal valamit. Hiszen mit tudok felmutatni valójában...? 🥲 A nagy büdös semmit.

És ezen az állapoton nem segített az sem, hogy az eltűnésem előtt pár nappal volt egy komoly és mély beszélgetésem pár kpopper barátnőmmel. Ott hangzott el az a bizonyos mondat, ami nekem bevitte a gyomrost... "Sokan párkapcsolat helyettesítőnek használják a kpopot." És azon kívül, hogy mélyen egyetértettem ezzel, rájöttem, hogy a büdös picsába, hát én is ezt csinálom. Az én életem a legutóbbi szakításom óta (ami 2 éve volt) abból áll, hogy gyerek, munka, család és barátok, kpop és snitt. Ennyi... 🥹

És elkezdtem magam szánalmasnak érezni.

Az eltelt 2 évben volt pár szárnypróbálgatásom randizás terén, de te jóságosúristen... Hát tragikomédia könyvet tudnék írni ezekből. XD Én sose szerettem általánosítani, sőt! De tényleg őszintén kezdem azt gondolni, hogy az összes faszi egy seggtitán (tisztelet a kivételnek), vagy szimplán csak én vonzom a hülyéket... :DD

Természetesen ez sem tett jót a bioritmusomnak, de nem adtam fel. Amennyire csak tudtam elhatárolódtam a kpoppal kapcsolatos tevékenységektől és kiléptem a valóvilágba, mert az nekem biztos nagyon jó lesz. 💀

(Narrátor: de nem lett jó...🥴)

Viccet félretéve arra jó volt ez a pár hét, hogy az őskáosz, sok álmatlan és/vagy részeg éjszaka és elhullajtott könny rádöbbentett arra, hogy mit szeretnék elérni az életemben...

A nagy büdös ✨SEMMIT✨.

Csak boldog szeretnék lenni.

Majd más megváltja a világot, feltalálja a rák ellenszerét, felszámolja a szegénységet, megtalálja az örök szerelmet, amiről én a könyveimben írok. Én már nem akarok többé görcsölni, sírni, megfelelni, kikészülni... 🥲

Nem születtem szuperhősnek, egyszerű ember vagyok és ebből szeretném kihozni a lehető legtöbbet. Szóval most szépen lassan újra megtanulom élvezni az életet és örülni annak, amim van. A családom, a barátaim, a munkám, a wattpados sikereim. Másnak még ennyi sem jutott, szóval szerencsés vagyok. 🥰

Majd egyszer talán én is csinálok valami megismélhetetlent.

Majd egyszer talán én is véghez viszek valami nagy dolgot.

Majd egyszer talán én is megtalálom az igaz szerelmet...

De addig is kihozom a maximumot magamból és basszamegakurvaélet, akkor is boldog leszek!

Szeretettel: Raven. 💜

Van az úgy, hogy az ember semmivel sem elégedett az életében. Úgy érzi semminek sincs értelme, minden erőfeszítése hiába való, ő sem ér semmit és az addig elért sikereit is megkérdőjelezi. Minden annyira szürke, fakó, kilátástalan és hiábavaló...

Ezekkel az érzésekkel harcolt Xiaojun is.

Bár mondhatni ez egy természetes jelenség, hiszen előbb-utóbb mindannyian keresztül megyünk egy olyan időszakon, amikor mindenben is kételkedni kezdünk, de leginkább magunkban. Ezek az emóciók viszont furcsa mód általában akkor kerítenek minket a hatalmukba, amikor valami nagy dolgot értünk el. Hiszen ha már ez is sikerült, akkor mi van még hátra...? Mit tudnánk még letenni az asztalra?

A fiatal idol nagyot sóhajtva töltött magának egy bögre zöld teát és a langyos italt kortyolgatva kilépett az erkélyre. Hagyta, hogy a balzsamos tavaszi szél még inkább összekuszálja a tincseit és frusztráltan kifújva a tüdejében rekedt levegőt a korlátnak támaszkodott. Bögréjét a mellette lévő asztalra tette és karjait hanyagul lelógatva bámulta az alatta elterülő várost.
-Mi a baj velem? - suttogta maga elé és arcán lassan végig gördült egy kövér könnycsepp, amit dühösen letörölt. - Annyira fölösleges vagyok - morogta a nem létező bajsza alatt és felkönyökölve az állát a tenyerében támasztotta meg.

Tágra nyílt, mégis ábrándos tekintettel pásztázta a tájat és azon morfondírozott, hogy most merre tovább? A WayV karrierje dübörög, sikert sikerre halmoznak, de Ojun mégis úgy érezte, hogy haszontalan, valamint hiába való a létezése.

És üres...

Annyi mindent szeretett volna csinálni, de leginkább semmit. Fejében csak úgy cikáztak az ötletek és úgy érezte, hogy az agya szabályosan fel fog robbanni, vagy cseppfolyós állagúan fog távozni a füléből záros határidőn belül. Eleinte szigorú napirendet kezdett el követni, de az sem segített, hiszen ha valamiért borult a bili, akkor utána Xiaojun is kiborult, hogy még arra sem képes, hogy egy nyamvadt napirendet betartson. Amiről úgy gondolta, hogy segíteni fog, végül még több kárt okozott, így hát hagyta, hogy a napjai egy káosz masszává olvadjanak össze.

De így sem volt jobb... Bár a mondás úgy tartja, hogy a zseni uralkodik a káosz fölött, a fiú az elmúlt időben egy cirkuszi bohócnak érezte maximum magát. Próbált sodródni az árral, amíg kitalálta, hogy merre tovább, de napról-napra egyre inkább úgy érezte, hogy semmi értelme ennek a kapálózásnak és szépen csendben csak el kéne tűnnie.

-Mi jár abban a szép és okos fejedben? - szólalt meg egy hang hirtelen Xiaojun háta mögül, aminek köszönhetően az idol nem túl férfias sikítás kíséretében ugrott egyet.
-Az ég áldjon meg Chittaphon Leechaiyapornkul - dörrent rá az alacsonyabb, de idősebb fiúra Xiaojun, amit Ten csak egy széles vigyorral jutalmazott.
-Még mindig kibaszott szexi, amikor a teljes nevemen szólítasz - kuncogott a thai idol.
-Ja, bele is tört a nyelvem - morgolódott Ojun és kedvesét figyelmen kívül hagyva tovább folytatta az elmerülést az önsajnálat bűzös mocsarában.

Ten fürkésző tekintettel bámulta a neki háttal álló fiút és azon töprengett, hogy mivel tudna enyhíteni a bánatán. Észrevette, hogy mostanában Xiaojun megváltozott, sokkal zárkózottabb lett és nem lelkesedett már úgy igazán semmiért sem. De mivel nem tudta a konkrét problémát, ezért azzal segített amilye volt és kedvese mögé lépve átölelte a derekát.

Hiszen egy ölelés sok mindent megoldhat és összeragaszthatja az ember törött darabkáit...

-Baby - suttogta ellágyult hangon a fiatalabb fülébe. - Hiszek benned - mondta és karjai szorítása egy pillanatra erősebbé váltak Xiaojun körül.
-Mi? - fordult meg semmit sem értve az idol és sűrűn pislogva bámulta az édesen vigyorgó thai fiút. Nem értette, hogy Ten miből jött rá, hiszen azt hitte jól titkolta a benne dúló viharokat.
-Hiszek benned - ismételte meg egyre szélesedő mosollyal az arcán az idősebb. - Te vagy a legerősebb ember, akit ismerek és tudom, hogy túl leszel ezen is - tette hozzá és tenyerével óvatosan a kínai fiú puha orcájára simított.

Ojun egy pillanatra lehunyta a szemeit és az őt simogató kézhez bújt. Szeméből lassan potyogni kezdtek a könnyek, de feldúlt lelke mégis megnyugodott, ahogy mélyen magába szippantotta hyungja bőrének illatát.

Máris nem tűnt annyira szörnyű helynek a világ.

-De hát nem is mondtam neked semmit - szólalt meg rekedtes hangon és szemeit lustán kinyitva Tenre emelte kábult pillantását.
-Nem is kell - csóválta meg a fejét a thai fiú. - A párom vagy, természetes, hogy törődöm veled! Még akkor is figyelek rád, amikor nem kérdezek, vagy mondok semmit - magyarázta szelíden, de kedves szavai mégis hideg pengeként hatoltak Jun szívébe. Úgy érezte elárulta az idősebbet azzal, hogy nem avatta be őt az érzéseibe.

-Sweetie... - motyogta sírástól elfúló hangon a kínai fiú, mire Ten szelíden az ajkaira tapasztotta a mutatóujját és hevesen megrázta a fejét.
-Nincs semmi baj - mondta lassan és tagoltan, hogy szavai biztosan elérjenek Junhoz. - Majd beszélsz róla, amikor úgy érzed, hogy készen állsz!

És ez az egy mondat robbantotta Xiaojunban a  bombát.

-Én egyszerűen csak úgy érzem, hogy megrekedtem - fakadt ki a fiatalabb és dühösen hátrált a párjától egy lépést és mindkét tenyerével a korlátra csapott. Nem Tenre volt mérges, hanem saját magára, hogy felnőtt férfi létére ennyire nem tudott mit kezdeni magával. - Most merre tovább? Mit csináljak? Van ennek bármi értelme? - hadarta egy szuszra és hyungja bármennyire is szerette volna, nem tudta felvenni vele a fonalat. Nem értette az összefüggéstelen mondatokat, de azt tudta, hogy segíteni szeretne rajta és mindent meg fog tenni azért, hogy Jun jobban legyen. - Én annyira... Mihaszna vagyok - sziszegte összeszorított fogakkal az idol és már meg sem próbálta meg állítani záporozó könnyeit.

Ten kétségbeesetten nézte az összetört fiút, ahogy annyira kapaszkodott a korlátba, hogy már minden ujja elfehéredett. Arca eltorzult a lelkét kínzó fájdalomból és ahogy próbálta moderálni magát, hogy ne ordítva zokogjon szó szerint. Némán és hangtalanul sírt, de a sós cseppek fáradhatatlanul potyogtak a szemeiből és sósavként mardosták végig Xiaojun lényének minden porcikáját, amivel érintkezésbe léptek.

A thai fiú látta már párszor padlón lenni a szerelmét, de ez most más volt... Valami új, nagyobb, mélyebb és sokkal ijesztőbb, de épp ezért nem hagyta magára őt. Még ha Xiaojun távolságtartóan is viselkedett vele, Ten jól tudta, hogy a fiú igényli az ő társaságát.

-Jaj te kis hülye - csóválta meg a fejét rosszallóan az idősebb és óvatosan közeledni kezdett a kínai fiúhoz, miközben árgus szemekkel figyelte a reakcióját. Xiaojun még ennyi év elteltével is hajlamos volt űzött vadként viselkedni és megijedni attól, ha valaki ilyen helyzetben testikontaktust szeretett volna létesíteni vele. Ezt tiszteletben tartva Ten hagyta, hogy ezekben a szituációkban Ojun kezdeményezzen, de mindig biztosította párját arról, hogy nála mindig van egy puha ölelés és egy vigasztaló csók. - Hogyan is lehetnél mihaszna? - tette fel a költői kérdést, mire végre a magasabb felé fordult és szó nélkül hyungja karjaiba vetette magát.

Ten fájdalmasan elmosolyodott és aggodalomtól hevesen dobogó szíve kezdett kissé megnyugodni. Amíg Ojun képes volt ilyen őszintén beszélni vele, ilyen édesen hozzá bújni a legnagyobb lelkiválsága közepette, addig még nem volt minden veszve...

Perceken át szótlanul ölelkeztek és a csendet csak a kínai idol halk sírdogálása és szipogása törte meg, de ez egyiküket sem érdekelte. A fiatalabb érezte, hogy végre megkönnyebbült, mintha egy mázsás súlya szakadt volna le róla. Kiönteni Tennek a szívét olyan érzés volt, mintha minden béklyójától, minden lelkét fogva tartó lánctól megszabadult volna. Nem is tudta miért nem tette meg ezt eddig, talán azért mert nem akarta a szerelmét terhelni, de ennél nagyobb butaságot nem is gondolhatott volna.

Hiszen Tent az éltette, ha boldoggá tudta tenni őt...

Xiaojun óvatosan kiszakadt az őt ölelő karok közül és hálásan mosolyogva bámulta a thai fiú csodaszép arcát.  Köszönetképpen egy apró csókot adott párja ajkaira és ujjaival kacéran Ten pólója alá furakodott, hogy megsimogassa hyungja bársonyos bőrét.

Az alacsonyabb csillogó szemekkel bámulta a fölé tornyosuló fiatalabbat és mielőtt Jun elhúzódhatott volna, mohón az ajkai után mart. Nem csókolta túl hevesen, de épp annyi szenvedély volt nyelvük puha táncában, 'mely mindkettejük vérét felpezsdítette. A kínai idol abban a szent pillanatban megbánta, hogy nem öntötte ki előbb a szívét hyugnjának, hiszen mint mindig, Ten most is tökéletesen jól kezelte a helyzetet. 

Mindig tudta, hogy mit kell mondania, vagy tennie, hogy Xiaojun háborgó lelke békére leljen.

-Mi lenne, ha sablonos vígaszok helyett kitalálnánk közösen valamit? - suttogta a thai fiú bele  a csókba, majd ajkaival végig cirógatta kedvese száját. - Egy új célt kéne neked találni, ami leköt és siker élményt ad, hogy megszabadulj ezektől a negatív érzésektől - vázolta fel az ötletét Ten, mire a fiatalabb elhúzódott tőle és érdeklődve pillantott le rá.
-Például? - kérdezte Xiaojun és fejét kissé oldalra döntötte. Ten nem szerette mikor párja így viselkedett... Egyszerűen túl cukinak találta és teljesen elterelte a figyelmét ilyenkor. Pedig a thai fiú lenyűgözően fegyelmezett volt, kivéve mikor Ojun közelében volt.

-Nem tudom - vonta meg a vállat az idősebb. - Mondjuk egy nyelvvizsga elég motiváló lenne?
-Tanuljak meg thaiul? - ráncolta a homlokát Jun, mire hyungja kacéran elmosolyodott.
-A franciázáshoz jobban értek - vigyorgott szemtelenül és nyelvével gyorsan végig nyalt Xiaojun száján és óvatosan fogai közé csípte a fiú alsóajkát. 

Ojun nem bírta megállni, hogy ne nevesse el magát, de viszonozta Ten cselekedeteit. Hirtelen ötlettől vezérelve a fiú vékony combjai alányúlt és egy könnyed mozdulattal felkapta párja karcsú testét. Óvatos léptekkel a háló felé indult és lábával berúgta maguk után az erkélyajtót, nehogy valami kíváncsi szomszéd perverz kukkolásba kezdjen. Bár ők büszkén felvállalták volna a szerelmüket, de sajnos a kiadójuk nem ezen a véleményen volt és szigorúan beszabályozták a két fiú magánéletét. De azzal vígasztalták magukat, hogy legalább egyikőjük sem lett kirúgva és szakításra sem kötelezték őket...

A kínai fiú óvatosan végig fektette kedvesét a puha matracon és ahogy Ten háta találkozott az ággyal azonnal Xiaojun puha tincseibe tépett. A hajánál fogva húzta magához a másikat, aki már képtelen volt tartani az iramot hyungjával.

-Nehogy azt hidd, hogy nem veszlek komolyan téged és a problémáidat - morrant fel az idősebb és egy félig ülő pozícióba tornázta fel magát. - Egyszerűen csak jobban szeretem, mikor mosolyogsz - tette hozzá, mire Xiaojun rögtön grimaszolni kezdett.
-Így? - kérdezte incselkedve a fiatalabb.
-Hát ez inkább egy kínkeserves vicsor volt baby - nevette el magát Ten. - De mindent megfogok tenni annak érdekében, hogy ismét őszintén lássalak nevetni - folytatta és hangszíne már-már ijesztően komollyá változott.

-Együtt túl leszünk ezen is, rendben? - suttogta a thai fiú és ujjaival megsimogatta Xiaojun arcát. A fiatalabb rögtön Ten keze után nyúlt és elégedett kiscicaként bújt bele a tenyerébe. Hyungja még azt is hallani vélte, hogy halkan dorombolt...
-Köszönöm - mosolyodott el hálásan Jun és apró puszit adott szerelme mézédes ajkaira.

És Xiaojun akkor döbbent rá valamire...

Bár minden ember keresztül megy nehéz időszakokon az életében, de rajta kívül senki sem olyan szerencsés, hogy maga mellett tudhasson egy olyan csodálatos embert, mint Ten. És ha másért nem is, de miatta érdemes kitartania.