‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑰𝒔 𝒊𝒕 𝒄𝒐𝒐𝒍 𝒕𝒉𝒂𝒕 𝑰 𝒔𝒂𝒊𝒅 𝒂𝒍𝒍 𝒕𝒉𝒂𝒕?
𝑰𝒔 𝒊𝒕 𝒄𝒉𝒊𝒍𝒍 𝒕𝒉𝒂𝒕 𝒚𝒐𝒖'𝒓𝒆 𝒊𝒏 𝒎𝒚 𝒉𝒆𝒂𝒅?
'𝑪𝒂𝒖𝒔𝒆 𝑰 𝒌𝒏𝒐𝒘 𝒕𝒉𝒂𝒕 𝒊𝒕'𝒔 𝒅𝒆𝒍𝒊𝒄𝒂𝒕𝒆
- delicate

‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑨𝑩𝑰𝑮𝑨𝑰𝑳 𝑱𝑨𝑵𝑨𝑬 𝑵𝑬𝑳𝑺𝑶𝑵
2023.03.17. , Dzsidda

Hatalmas mosollyal az arcomon karoltam bele a mellettem ácsorgó, talpig rikító narancssárgába felöltözött fiúba, miközben épp az egyik, jelenleg  tesztpilótaként dolgozó, még a Forma 2-ből ismert jó barátjával folytatott beszélgetést arról, milyen dolgokat tapasztalhatott meg mindezidáig a királykategóriában versenyzőként, hiszen, mivel már mindenkinek megvannak azok a pilótái, akik hihetetlenül teljesítenek hétről-hétre, így nagy ritkaság manapság bekerülni a világ legjobb húsz pilótái közé. Ez olyan, mint a kártyajáték. Vagy szerencséd van, és mindenki téged akar, vagy mehetsz lefele a lejtőn, és az emberek elfeledik a kilétedet.

Oscar az előbbi típusba tartozott az eredményei, kitartása, és hozzáállása miatt, amit az évek során mutatott a csapatoknak még az alacsonyabb kategóriákban. Nem hiába vette évekkel ezelőtt szárnyai alá a fiatal ausztrál pilótát az Alpine, hogy megtapasztalhassa, milyen is egy ilyen autót vezetni, illetve hogyan is a legjobb megjósolni a beállításokat egyes versenyhétvégére, ha netán eljönne a fiú ideje, már profiként üljön versenyképes járműbe, azonban a figyelmetlenségük, és rossz hozzáállásuk miatt Oscar úgy döntött, hogy amint kap egy jobb ajánlatot, megy is a francia istállóból. Nem igazán ment bele a részletekbe a fiú, mert bár visszaemlékezve egészen viccesen lehet felfogni a történteket, nem jó mindig erre gondolni, és a tavalyi év második felében rengetegen ezzel voltak elfoglalva, mintha ez lenne a világ hetedik szenzációja. A csapból is ez folyt, ahogy pár napja egy kicsivel jobban utánna néztem, Oscar Tweetje pedig bejárta az egész világot - rengeteg sportoló hasonló szöveggel jelentette be, hogy kitart a saját csapata mellett, és az elkövetkezendő években is az ő színeikben fog versenyezni, de az ausztrál csak mosolyogva reagálta le az egész sztorit, mintha semmi sem történt volna, és ez igazán példamutató viselkedés. Nem is csodálkozom azon, hogy a McLaren ennyire harcolt az ifjú pilótáért, hiszen nem csak a versenyzésben jó, de emberileg is a helyén van.

Azonban a nekünk szemben szobrozó brazil Felipe Drugovich nem járt ekkora szerencsével. Bár tavaly ő szerezhette meg az FIA Forma-2 kategóriájának világbajnok címét, mégsem volt annyira kelendő a csapatoknál, az Aston Martin viszont nem hagyta az ifjút feledésbe merülni, így idén velük tart minden futamra, hogyha netán az egyik pilóta megbetegedne, ő azonnal be tudjon ugrani a helyére, illetve a csapat székhelyén segíti az autó fejlesztését szimulátorozással, illetve különböző pályákon ugrik be az ülésbe, hogy letesztelje az újításokat, és visszajelzést adjon róluk. Olyan, mint a többi pilóta - megtesz mindent azért, hogy egyszer náluk versenyezhessen. Komolyan, ebben a sportágban mindenki kitartóbb, mint én a való életben?

- És Abigail, te mindig is a narancssárgáknak szurkoltál? - fordult felém mosolyogva a brazil, miközben mindkét kezét a zsebeibe helyezte.

- Igazából, szomorú vagy sem, nem igazán követtem ezidáig annyira a sportot, hogy bármelyik csapat kitartó szurkolója legyek - válaszoltam megfontoltan, hogy véletlenül se tűnjön fel az apró füllentésem. - Lányként nem igazán vonzott a sport, a nemzeti focimeccseket szoktam nézni az apámmal, de azon kívül nem igazán foglalkoztatott más.

- Megértem, tényleg nehéz értelmezni mindazt, ami körülöttünk folyik, a sok szabály, versengés, és még a drámákról nem is beszéltem - nevetett fel, ami engem is mosolygásra késztetett.

- Hát igen, abból rengeteg van az utóbbi szezonokban - forgatta szemeit Oscar, majd megéreztem hatalmas tenyereit a derekamon, és ujjaival lassan simogatni kezdte az oldalamat, ami miatt enyhén szólva még a hideg is kirázott. - De nagyon szeretnék már egy nyugodt évet.

- Van olyan itt? - vonta fel a szemöldökét játékosan Felipe.

- Dehogy van - tűnt fel a zöld felsőben álló brazil mögött Logan Sargeant, aki a világoskék kulacsából szürcsölgetve lépkedett felénk. - Tudom, hogy mindezidáig rám vártatok, hiszen az én hozzászólásaim a legeslegjobbak minden témában. Hiányoztam? - tárta szét a karjait vigyorogva, mire Felipe és Oscar is hangosan, drámaian felsóhajtott, ezzel éreztette az amerikaival, mennyire is örülnek a társaságának. - Ez bunkóság volt, csak közlöm veletek. - húzta fel az orrát megsértődve.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz, haver - vigyorgott a brazil, majd mikor melléért Logan, nevetve megveregette a vállát. - Tudod, hogy bírjuk a búrádat, és mi sosem hazudunk neked!

- Látod ezt, Abigail? Terrorban élek évek óta - tette kezét a szívéhez a fiú drámaian, és a lehető legszomorúbb arckifejezést próbálta az arcára erőltetni, hátha megsajnáljuk őt. - Logan most szomorú.

- De Logan miért beszél magáról első szám harmadik személyben? - ráncoltam össze a homlokomat, mire az amerikai kivételével mindkét fiú felnevetett a hozzászólásomon, amit igyekeztem nem bántóan megfogalmazni.

- Ne is figyelj rá - hajolt közelebb a fülemhez Oscar, és ahogy halkan beszélt hozzám, a hideg lehelettől kirázott a hideg. - Enyhén szólva hülye.

- Még jó, hogy te nem vagy az - pillantottam fel a mellettem állóra, aki csillogó tekintettel pásztázott. Istenem, de szép szemei vannak.

- Na jól van, tubicáim, állnak ám körülöttetek szinglik is, csak úgy mondom - fonta össze karját maga előtt az amerikai, és unott tekintettel nézett ránk.

- Te haver, bár ebbe igazat adok neked, de mióta ide álltál hozzánk, csak nyafogsz, mint egy hisztis kisbaba! Mi a fene bajod van?- vonta kérdőre Felipe, mi pedig egyből összenéztünk Oscarral, és próbáltuk nem elröhögni magunkat.

- Nem is nyafogok! Mondd meg nekik, Abigail!

- Engem hagyjatok ki ebből - emeltem fel kezeimet védekezően, és hatásosan egy lépést tettem hátrafele, aminek következtében Oscar elvette rólam kezeit, és szórakozottan figyelte a körülötte kialakult jelenetet. Kész cirkusz!

- Ideje keresnem új barátokat - sóhajtott fel Logan.

- Mióta mondom már neked - rakta kezét bíztatóan a vállára a brazil. - Na de hagyjuk már őket magukra, mi meg menjünk, és öntsd ki nekem a sérült lelkedet!

Oscar nevetve lépett közelebb a drámai műsort előadó barátaihoz, akik még mindig egymással civakodtak, én pedig a háttérben mosolyogva néztem, ahogy kezet fognak egymással, miközben egy-két szó elhangzik köztük. Jó volt nézni, ahogy három különböző csapat reménységei ilyen közel állnak egymáshoz, és teljesen kizárva a versenyzést tudnak beszélgetni hétköznapi dolgokról, mint például a videó játékok, filmek, na meg a nők. Biztos vagyok benne, hogy sokkal többet beszélik ki egymással a szerelmi életüket, mint mi nők. El nem tudom képzelni ennek az ellentétjét.

- Min gondolkozol ennyire? - hallottam meg azt a mély ausztrál akcentust, ami megmelengeti a szívemet, és automatikusan nyújtottam a kezemet felé, hogy ujjaink összefonódjanak, így elárassza a testemet a megnyugvás érzése.

- Igazából semmi érdekesen - vontam vállat. - Csak egy kicsit elbambultam.

- Azt vettem észre, sheila - nevetett fel, majd közelebb hajolva hozzám egy gyors csókot nyomott a hajamba.

- Komolyan, annyiszor neveztél már így mióta itt vagyok, hogy ideje lenne elmagyaráznod, mit is jelent ez a szó - forgattam a szemeimet.

- Igazából semmi érdekeset, de vicces nézni az arckifejezésedet, hogy nem tudod mit is jelent ez a kifejezés - nevetett fel, én pedig morcos tekintettel a szabad kezemmel a mellkasára csaptam. - Au! - nyúlt oda a fájó pontjához, de saját véleményem szerint nagyon durván rájátszott az egészre, hiszen az én kis termetemmel nem fejthettem ki akkora erőt, hogy ő azt egyáltalán megérezhesse.

- De nehéz veled - sóhajtottam fel, és szó nélkül folytattuk az utunkat a McLaren garázsa felé, ahol a fiúnak nemsoká megkezdődnek a kötelező teendői, azaz az első szabadedzése, így kell találnom valami elfoglaltságot erre az időre, hiszen nem igazán szeretnék bárkinek is az útjába állni, miközben a munkáját kellene végeznie.

A csapathoz érve Oscar minden szó nélkül elengedte a kezemet, és azonnal a mérnökei felé vette az irányt, hogy gyorsan átnézzék közösen, mire is kell a fiúnak odafigyelnie amint kigördül a garázsból, hiszen a tegnapi napból ez a megbeszélés számára kimaradt, mert a fiú a velem való városnézést választotta az adatok kielemzése helyett, amit állítása szerint nem bánt meg, viszont érezhető volt rajta, hogy a vártnál is sokkal idegesebb a mai napon. Nem akartam a jelenlétemmel megzavarni a munkálatokat, pláne nem akartam elvonni a fiatal srác figyelmét, így úgy döntöttem, hogy felsétálok a McLaren által vendégek számára kialakított részre, ahol az óriási ablaküvegek miatt tökéletesen rá lehetett látni a rajtrácsra, így egy pohár vízzel a kezemben vártam az ablak előtt ücsörögve, hogy megkezdődjön az első szabadedzés. Nem sokan voltak kint ilyenkor a lelátókon, meghívottakból sem jelentek meg sokan, de ez pont így volt jó. Nem kellett azon feszengenem, hogy valaki netán hozzám szól, én pedig akaratom ellenére ejtenék ki dolgokat a számon, amikhez egyébként semmi közük.

Először a Haas két autója gördült ki a garázsból, ezzel megkezdve a hétvége igazi akcióját, majd követték őket sorba más csapatok is, de először megvárták, hogy hogyan is reagál a pálya közepes gumikra, majd mikor megbizonyosodtak a helyes választásról, mindenkit pályán lehetett látni. A helységben megtalálható kivetítő segítségével követni tudtuk a köridőket, a sorrendeket, illetve a csapat néhány fontos rádióüzenetét is lejátszották nekünk, ami néhányszor megmosolyogtatott, hiszen nem minden nap hallhatja az ember, hogyan is kommunikálnak a pilóták a saját mérnökeikkel.

- Az egyik McLaren a falban! Ezennel megvan az idei szezon első piros zászlója - hallottuk meg a hangos bemondót alig tíz perccel a kezdés után, én pedig a képernyőre nézve szám elé kaptam a kezemet. Bármelyiküket is érte a becsapódást, megijesztett. - Ha jól mutatja a számítógépünk, ez nagy valószínűséggel Lando Norris autója lesz.

A huszonkettedik kanyarban Lando teljes sebességgel a kerékfalnak csapódott, ezzel pedig az autó hátsó szárnya lerepült a pályára, az orrkúp is elég nagy ütést kapott, viszont a benne ülő pilóta nem igazán mozdult meg. A garázsból már a McLaren csapatfőnöke szólt a rádióba, hogy adjon valami életjelet magáról Lando, és szerencsére pár másodperc múlva felmutatta a hüvelykujját, miszerint él, és igyekszik kiszállni az autóból. A nyugodt sóhaj viszont csak azután hagyta el az ajkaimat, hogy a fiatal brit látszólagos sérülések nélkül szállt ki a járgányából, és türelmesen várta az orvosi autót, ami majd visszaszállítja őt a garázsba, onnan pedig elkísérik őt a paddockban kialakított orvosi épületbe, hogy gyorsan felmérhessék, esett e bármi baja a McLaren pilótájának.

Minden szó nélkül álltam fel a kényelmes bőrkanapéról, miközben leraktam az italomat az egyik asztalra, és rohantam le a lépcsőn, fellökve néhány embert a garázsba, ahol már Oscar kiszállva az autójából a monitorok előtt ácsorgott, miközben Kim nassolnivalót adott a kezébe, hogy egyen valamit, mert kitudja, mikor indítják újra a szabadedzést. Amint észrevette a jelenlétemet az ausztrál, mosolyogva intett felém, majd tovább folytatta a tevékenységét Tommal, a mérnökével. Azonban akit én most az egyszer jobban vártam, nem igazán akart megérkezni a narancssárgákhoz, így úgy döntöttem, hogy megvárom őt a pihenőjében, ahol legalább tud nyugodtan beszélni, és nem leszünk kitéve kamerák ezreinek, akik minden apró részletet legszívesebben lencsevégre kapnának, hiszen a fiú képei elég kelendőek az interneten.

Belépve az aprócska kis szobába, meglepően vettem tudomásul, mekkora rend is van itt, és ebben egy cseppnyi irónia sem volt. Abban már nem voltam teljesen biztos, hogy ez a brit érdeme, hiszen a legutóbbi találkozásunkkor mesélte, hogy sokszor az édesanyja felhívja őt videó hívásban, és addig telefonálnak, amíg a fiú össze nem pakol maga körül. Azonban legmélyen reménykedtem abban, hogy odafigyel a környezetére, így most az egyszer ő pakolhatott el. A ruhái szépen voltak felaggatva az akasztókra, a cipők is egy sorba voltak állítva, megjegyzem, nem csak egy pár cipő volt ott, hanem minimum öt, a falára pedig egy hatalmas brit zászló volt felragasztva, mellette családi képekkel, amin őszintén elmosolyodtam.

- Abigail, te meg mit keresel itt? - hallottam meg a fiú hangját hirtelen magam mögül, mire a szívemhez kapva kezemet fordultam az ajtó felé, ahol Lando az ajtónak támaszkodva pásztázott a tekintetével, ami enyhén zavarba ejtő volt.

- Gondoltam, most szükséged lehet valakire - vontam vállat, majd az egyik falon lévő képre mutattam, ahol négyen álltak egy lovas farm előtt. - Ők a testvéreid?

- Igen, a fantasztikus négyes - nevetett fel Lando, és közelebb lépkedett hozzám, hogy ő is ráláthasson a fényképre. - Az anyukám mindig így hív minket, ha mindannyian otthon vagyunk.

- Keveset látod őket? - érdeklődően fordultam felé, és melegséggel töltött el, hogy a fiú csillogó szemekkel nézett a családtagjaira.

- Mindenkinek meg van a saját élete - sóhajtott fel lehunyt szemekkel. - Egyre nehezebb összehozni a közös programokat. Viszont amikor csak az idejük engedi, eljönnek a futamokra.

- Ez aranyos - simítottam végig a képkereten, majd újra a britre pillantottam. - Minden rendben van? Nem ütötted meg magad nagyon? - aggodalommal teli hanggal szólaltam meg, és óvatosan simítottam végig a kezén, ami, bár nem gipszben volt, mégis be volt fáslizva.

- Volt már ennél rosszabb is - húzta el kínos mosolyra a száját. - Csak azt sajnálom, hogy a csapatnak így plusz munkát okoztam.

- Ugyan, ez a legkevesebb gondjuk, ezért vannak fizetve - legyintettem. - Az a fontos, hogy te egyben vagy, Lando.

- Aggódtál értem? - vonta fel a szemöldökét játékosan, és az ajkára is kiült az a tipikus Landos mosoly.

- Én? Dehogy is - forgattam meg a szemeimet, és belebokszoltam a karjába, amit valószínű meg sem érzett, olyan kidolgozott izmokkal rendelkezik.

- Nem kell tagadnod, Abigail! - vágta le magát a kanapéjára, majd felkapcsolta a vele szemben elhelyezkedő tévét, hogy így is tudja követni az első szabadedzés történéseit. - Tudom, hogy a szíved legmélyén igazán törődsz velem - vigyorgott rám, kezét pedig a kanapé karfájára ejtette.

- Neked nem interjúkat kéne adnod? - fontam össze magam előtt a karomat, és igyekeztem a lehető leghamarabb elterelni a témát.

- De, oda készültem, viszont amikor megláttam, hogy te vagy a pihenőmben, inkább töltenék időt veled - vont vállat, én pedig éreztem, ahogy arcomra apró pír szökik. - És mivel van még fél óra hátra, szerintem ne ácsorogjál ott, mint egy darab fa, hanem ülj le szépen ide mellém - paskolta meg maga mellett a helyet, mire vonakodva, de szó nélkül ültem le, tisztes távolságban.

Nem próbált meg közeledni, se nyomulni, csak mint két jó barát néztük a képernyőn feltűnő kocsikat, ahogy róják a köröket a pályán, és próbálnak rájönni arra, hogy melyik gumikeverék is helytálló erre a pályára. Óriási hálával tartozom Landonak, aki egész végig magyarázgatott a pályáról, mi miért nem jó, és melyik kanyaroknál kell nagyon vigyáznia a versenyzőnek - az egyik ilyen az a huszonkettes kanyar volt, ahol ő most elég durván megjárta. Annak viszont nagyon örültem, hogy nem őrlődött azon, hogy ez mennyire is az ő hibája, hanem úgy nézett ki, hogy élvezi a társaságomat, és elfelejtette egy darabig a történteken - legalább addig, amíg a négy fal között ketten vagyunk, és addig leveheti azt az álcát, amit a kameráknak kell mutatnia.

- Az biztos, hogy ez a pálya nem lesz benne a top öt listámban - nevetett fel, mikor egy újabb elfékezést láthattunk a képernyőn egy másik pilótától.

- Melyik a kedvenced? - fordultam felé érdeklődve.

- Nehezen tudok dönteni - húzta el a száját, de a szemét le sem vette a képernyőről. - Ha mindenképpen választanom kéne, akkor talán Silverstonet mondanám, de csak is azért, mert az az én otthoni pályám. Elképesztő a hangulat, rengeteg rajongó az én nevemmel ellátott felsőt viseli, és ahogy skandálják a nevemet, valami elképesztő érzés - húzódott mosolyra ajkai. - Idénre készülök valami olyan meglepetéssel, hogyha a lelátókra nézzek, egyből felfedezzem őket a hatalmas tömegben.

- Erre igazán kevesen gondolnak - mondtam elképedve. - Csak kiadnak olyan új kollekciót, amit eddig is, maximum a betűtípus más, vagy megcserélik a két fő színt és ennyi. Szerintem ez túlontúl unalmas - vontam vállat. - Ugyan ez volt a kedves énekeseimmel. Kiadtak új dolgokat, és nagyon egyszerű stílusa volt. Még én is jobbat terveztem volna a nulla rajztudásommal amim van.

- Biztos nem rajzolsz olyan szörnyűen - nevetett fel. - Egyébként minden úgynevezett merchemet én tervezem a szabadidőmben.

- Komolyan? - kerekedtek el a szemeim, és most az először pillantott rám a fiú, mióta leültünk a rendkívül kényelmes kanapéra.

- Ennyire meglepődtél? - továbbra is az ajkán maradt az a szívdöglesztő mosoly, amivel mindenkit levesz a lábukról. - Ha nem sikerült volna bejutnom a Forma 1-be, most biztosan valami tervező lennék. Imádok kreatívoskodni.

- Neked már van a és b terved is, én meg itt vagyok húsz évesen, semmilyen tervvel, egyetemen, és csak kísérem Oscart versenyekre - nevettem fel kínosan, és most először tényleg azt éreztem, hogy az életem egy olyan szakaszában vagyok, ahol már rég magabiztosan kéne hozzáállnom a jövőmhez, de ahelyett egy helyben toporgok, az egyetem után meg fogalmam sincs, mihez is fogok kezdeni. Lesz egy biznisz és menedzsment diplomám, de azzal is mire megyek? Semmire.

- Ne mondj ilyet, Abigail. Tényleg értékes vagy, csak meg kell találnod azt a szakmát, amit szívvel-lélekkel fogsz végezni. Tudom, hogy Neked sikerülni fog - nyúlt a kezem után, majd a kézfejemen pihentette a tenyerét. - Ha pedig megakadsz az úton, én ott leszek melletted, hogy megtaláljuk a helyes irányt. - mélyen a szemeimbe nézett, én pedig úgy éreztem, hogy a lelkemig hatolt a tekintete.

- Azta, Lando Norris! Most megleptél - mosolyodtam el halványan, és tekintetem az arca és a keze között cikázott, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy helyes-e most az, hogy itt beszélgetek a "barátom" csapattársával. Ugyan, Abigail, ez csak haveri csevely...

- Szeretem meglepni az embereket - nevetett fel, majd elhúzta hatalmas tenyerét tőlem. - Nem mindig vagyok ám annyira komolytalan, mint oly sokan gondolják.

- Csak nem ismernek rendesen.

- Így igaz - helyeselt. - Kevés embert engedek belelátni az életembe, hiszen oly sokan vannak, akik tönkre akarnak tenni, hogy lassan különbséget sem tudok tenni köztük - ingatta a fejét. - De akire bármikor számíthatok, az Carlos Sainz, tudod, a Ferrariból. Régen csapattársak voltunk. Helyesbítek, ő volt a legelső csapattársam a McLarennél, így senki sem csodálkozott, hogy hamar jóban lettünk - dőlt hátra. - Automatikusan kapcsoltunk, ha érted mire gondolok. Sosem volt olyan, hogy kínos valami, amit meséltünk egymásnak. Csak voltunk mi, a Carlando páros, és csak élveztük, hogy ott versenyezhetünk, ahol szeretnénk.

- Igazából ebből születnek az életreszóló barátságok. Nekem ez nem adatott meg, de nem is igazán bánom. És ne hogy azt hidd, hogy sajnáltatom magam, mert ez nem igaz - ráztam meg a fejemet, miközben magam előtt összekulcsoltam a kezemet. - Egyszerűen a körülöttem lévő emberek el voltak szállva magukkal, nekem pedig erre nem volt szükségem. Így lettek a legjobb barátaim a könyvek.

- Igaz, azok legalább nem bántanak meg. - helyeselte a mondanivalómat, majd megköszörülve a torkát visszafordult a képernyő felé. - Nem akarsz visszamenni a garázsba? Nemsokára vége az első szabadedzésnek - terelte a témát, nekem pedig fogalmam sem volt arról, mi baja is lett.

- Mehetek - köszörültem meg torkomat, majd felálltam a kényelmes kanapéról. - Te maradsz? - pillantottam le rá.

- Nem ülök autóba a második szabadedzésen a kezem miatt, talán ha megszerelik addig a kocsit, kap esélyt Felipe - vont vállat. - Aláírt egy szerződést, hogy ha kell, beugrik hozzánk. - magyarázta, mert látta a fejemen, hogy nem igazán értettem, hogy a kettőnek hogy lett köze egymáshoz.

- Oh, rendben van - mondtam lehajtott fejjel, majd a hajamat a fülem mögé tűrtem. - Akkor majd találkozunk - indultam meg az ajtó felé, amikor hirtelen Lando utánam szólt.

- De ha van kedved, és még nem lett eleged belőlem, szabad vagyok a második szabadedzéskor - mosolyodott el, és próbált valamit kiolvasni a reakciómból, sikertelenül, mert igyekeztem elrejteni minden érzelmemet.

- Még meglátom - pillantottam rá játékosan, majd megfordulva kiléptem az ajtón, ezzel is magára hagyva a fiút.

Mosolyogva indultam meg a narancssárgák garázsába, miközben telefonomon írtam egy gyors üzenetet a szüleimnek arról, mi is a helyzet velem, mert biztosan idegesek attól, hogy nem igazán jelentkezek, na nem mintha olyan nehezemre esne írni nekik pár szót, amivel biztosítom őket arról, hogy minden rendben van. Szimplán teljesen ki megy a fejemből, főleg akkor, ha az ausztrál társaságát élvezem, mint például tegnap is.

Beérve a McLaren garázsba Lando autójával voltak elfoglalva a szerelők, egymásnak kiabáltak, keresték a hibákat, megszerelendő részeket, miközben a mérnökök mellett már ott állt az Aston Martin tartalékpilótája talping narancssárgában, és hatalmas figyelemmel összpontosított mindarra, amit mondtak neki. Amikor oldalra pillantva észrevett, mosolyogva intett egyet, én pedig felmutattam két hüvelykujjamat, ezzel is jelezve neki, hogy nagyon szurkolok neki, és minden okés lesz.

Oscar térfelére érve megálltam leghátul, majd karba tett kézzel figyeltem a kijelzőt, és csodák-csodájára az ausztrál a hetedik helyen végzett, én pedig biztos voltam benne, hogy majd ki fog csattanni az örömtől, így mikor percekkel később tolták vissza az autóját a garázsba, büszke mosollyal figyeltem, ahogy szállt ki a kényelmetlen ülésből, majd roppantsa ki a hátát, amin felszisszentettem.

Amint odaért elém, két karjával másodperceken belül magához rántott, és szorosan megölelt. Nem számított, hogy az izzadság illata csak úgy áradt belőle, és az sem zavart, hogy a légzése sem állt helyre még, a lényeg az volt, hogy se perc alatt előttem termett.

- Nagyon ügyes voltál - mondtam, miközben segítettem neki levenni a sisakját, hogy belenézhessek szemeibe.

Miután lekerült róla a sisak, elállt a lélegzetem, hiszen olyan kuszán állt a haja, hogy az szinte már tökéletes volt. Elöl olyan hosszú voltak már a hajtincsei, hogy a szemébe lógtak, így amikor átadtam Kimnek a sisakot, azonnal a hajához nyúltam, hogy megigazítsam azt.

- Sokkal jobb - mondtam mosolyogva.

- Igen, így legalább látlak - nevetett fel, és csillogó szemeivel engem kémlelt. - Mi jót csináltál, amíg én az autóban ültem.

- A szobádból néztem - füllentettem. Egy kis hazugság nem árt, nem igaz?

- Van egy pár órám a következő szabadedzésig, nem akarsz valamit enni? Logan nem száll le rólam addig, amíg nem ülünk le vele egy asztalhoz - forgatta a szemeit, mintha annyira zavarná, de legbelül éreztem, hogy igazából örül annak, hogy egy közeli barátja is versenyzik vele.

- Felipet nem akarod hívni? - érdeklődtem kedvesen.

- Nem hiszem, hogy jönne. Teljesen el van foglalva a szabadedzéssel, még hozzá kell igazítani a kocsit, és úgy is csak idegeskedik most.

- Igaz - bólintottam, és a nyelvemen volt, hogy meséljek neki Landoról, de végül úgy döntöttem, hogy egy kis hazugság még nem a világ vége.

Időközben a fiú elvette a telefonját a szekrényről, majd tárcsázta Logant, aki hatalmas boldogsággal a hangjában fogadta a hírt, hogy együtt ebédelünk vele, és hozzátette, hogy öt perc múlva találkozunk az étkezőben, amin mind a ketten felnevettünk az ausztrállal.

Én Oscar mögött sétáltam, tisztes távolságban, hiszen belül nyüzsögnek a lesi fotósok, és nem adjuk meg nekik azt az örömöt, hogy egymás mellett sétáljunk mint a nagy szerelmesek. Azt megtartjuk magunknak. Vagy nem, mert az egész csak kamu, Abigail.

A helység előtt Oscar udvariasan kinyitotta előttem az ajtót, majd követve engem megkerestük az amerikait, aki vadul integetve várt minket, amin nem tudtam nem mosolyogni. Bolond.

- Már azt hittem, nem is jöttök - fújta ki a levegőt, és amint odaértünk hozzá, mosolyogva intett a pincérnek, hogy vegye fel a rendelésünket.

- Nyugodj már meg, Logan - nevetett fel Oscar.

- Te hogy a fenében vagy ilyen nyugodt? Mármint oké, itt van a csajod, de basszus, én ma úgy keltem fel, hogy azt álmodtam, hogy kiestem a versenyen - nyögött fel fájdalmasan, és az arckifejezése szomorúra váltott.

- Na, akkor mostmár biztos lehetsz abban, hogy ez nem fog megtörténni, mert mindent megteszel, hogy óvatosan vezess - néztem rá bíztatóan, és úgy tűnik, hogy hatott a kis lelki fröccsöm, mert újra mosolyt véltem felfedezni az arcán.

A pincér nem sokkal később jelent meg az asztalunknál, három üveg vízzel, amit Logan előre kikért nekünk, hiszen ők nem igazan ihatnak mást a versenyhétvégéken, és ha már nekik van korlátozásuk, én se igyak mást, mint ők, így hát arra a döntésre jutottam, hogy egye-fene, salátázok velük, úgy sincs nagy étvágyam ebbe a nagy melegbe, így mind a hárman kikértük a cézár salátánkat.

- Ugye tudod, hogy nyugodtan ehettél volna azt, amit szerettél volna? - nézett rám felvont szemöldökkel.

- Az nem lett volna igazságos veletek szemben - vontam vállat. - Míg ti szigorú diétán vagytok, nem fogok előttetek mennyei ételeket enni. Megvárom, hogy vasárnap este van, és elmenjünk egy jót mekizni - vigyorogtam rá, mire szemét forgatva az amerikaira nézett.

- Legalább beéri az olcsó kajákkal, haver - nevetett fel Logan.

- Ja, rengeteget spórolok rajta.

- Nem zavarok? - fontam össze magam előtt a karomat, mire csak mosolyogtak, mert nem hitték el, hogy ezen az apróságon megsértődnék. Milyen naivak.

- Most hogy mondod - húzta az agyamat Oscar felém fordulva, mire a lehető legcsúnyább tekintetemmel néztem rá. - Nélküled minden unalmas lenne.

- Én is így gondoltam, Piastri!

- Hát ez kész mozi - csapta össze a tenyerét Logan, és beleivott a vizébe.

Nem sokkal később megérkeztek a rendelt ételeink, így szerencsére nem igazán tudtak beszélgetni, mert hát tele szájjal nem is illik, szóval egy darabig nyugtom volt. A hangsúly a darabig szón volt, mert amint elfogyasztották a tányérjuk tartalmát, mind a ketten elkezdtek beszélni, sokszor egymás szavába is vágtak, én pedig nem is tudtam követni, miről is van szó, csak ide-oda pillantgattam, hátha csak velem van a hiba, de nem, nem velem volt. Az amerikai és ausztrál akcentus előjött belőlük, és észre sem vették, hogy néha olyan szlengeket használtak, amit én nem is értek, így inkább hátradőlve a széken csöndben figyeltem, mint a jó kislányok.

- Mi a helyzet az egyetemmel, Abigail? - próbált beszélgetést kezdeményezni Logan.

- Igazából semmi érdekes, befagyasztottam a félévemet - vontam vállat, és nagyon reméltem, hogy nem akar belemenni a részletekbe, de tévedtem, hiszen az amerikai túl kíváncsi személy.

- Mégis miért?

- Úgy éreztem, hogy szükségem van egy kis szünetre, és pont kapóra jött, így tudom Oscart támogatni a jelenlétemmel - húztam hamiskás mosolyra a számat.

Az igazat nem mondhattam, miszerint pont azért kellett passziváltatnom a félévemet, hogy az apám kedvére tegyek, ezzel pedig a McLarent tűntessem fel egy kicsit jobb névvel, bár nehezen hiszem, hogy annyira érdekelné az embereket, hogy én mit is csinálok. Az igaz, hogy mióta én is részt veszek a versenyeken, rengeteg cikket olvastam rólunk Oscarral, képeket is posztolnak rólunk a közösségi oldalakon, és való igaz, hogy kevesebb rossz kommentet olvastam a csapatról. Nem egyszer kaptam apámtól egy rövidke üzenetet, miszerint büszke rám, és csak így tovább csináljam azokat a dolgokat, mint eddig, tehát jelenjek meg ahol tudok és mosolyogjak, mint egy kirakati bábu. Nevetséges.

Fél órával később, miután elfogyasztottunk mindent, ami az asztalunkon volt, felálltunk, hiszen ideje volt mindenkinek menni a saját dolgára - jobban mondva a fiúknak, hiszen őket várja egy újabb autóban töltött óra, amit fogalmam sincs, hogyan bírnak ki. Én vagy meguntam volna már, vagy egyszerűen elfáradtam volna a sok vezetésben. De igaz, én csak egy nő vagyok, aki nem ért ehhez az egészhez annyira, hogy elképzelje magát a helyzetükben.

Visszakísértem Oscart a McLaren garázsába, és mivel még volt egy kis ideje, hátul állva beszélgetett velem olyan lényegtelen dolgokról, mint például az időjárás, vagy a többiek teljesítményét próbálta magyarázni, azonban pár perccel később már tényleg mennie kellett, így intett egyet, és ment is felvennie a sisakját, kesztyűjét, hiszen elindult az óra visszaszámlálása.

Oldalra fordítva a fejemet figyeltem, ahogy Felipe mászik bele Lando autójába, és nagyot nyelve lehunytam a szemeimet, hiszen fogalmam sem volt, mit csináljak. Ha valaki meglátna engem beosonni Lando pihenőjében, biztos elkezdődnének olyan pletykák, hogy mit is kereshetek ott, ami nem tenne jót a helyzetemnek, pláne hogy már így is hazudtam Oscarnak az első szabadedzést illetően.

Viszont belegondolva, hogy csak egyszer élünk, és Lando elég jó barátom lett rövid idő alatt, sóhajtva egyet a lehető legészrevétlenebben osontam ki, és most az egyszer hálás voltam azért, hogy megérkeztek a sztárvendégek, és mindannyian velük voltak elfoglalva, így nem vették észre, hogy elmentem.

Napszemüvegemet felrakva indultam meg a McLaren központként kialakított épület felé, ahol voltak a fiúk pihenői kialakítva, így hihették azt az emberek, hogy az ausztrálhoz megyek addig, hogy nyugodt körülmények között követhessem az eseményeket, azonban amint ahhoz a részhez értem, teljesen véletlenül a brit ajtóján ejtettem meg néhány kopogást, aki másodperceken belül majd feltépte az ajtót, olyan lendülettel nyitotta ki számomra a bejáratot, hatalmas mosollyal az arcán.

- Hát eljöttél - ragyogott fel kék szeme.

- Úgy is tudod, hogy eljöttem volna - haraptam be az alsó ajkamat, majd félreállt, hogy beengedhessen.

Meglepően vettem tudomásul, hogy az apró dohányzóasztalon az egyik kedvenc édességem, a csokis muffin volt megtalálható, ami megmelengette a szívemet. Emlékezett arra, mit is szeretek.

Mosolyogva foglaltam helyet a kanapén, majd figyelmesen követtem végig a tekintetemmel a brit tevékenységét, aki két pohár vizet öntött ki magunknak, majd az asztalra téve levágódott mellém, és most sokkal közelebb foglalt helyet, mint órákkal ezelőtt, ami igazából nem is zavart. Tetszett a közelsége, mégha ez nem is volt a helyén. Megnyugtatott a jelenléte, tényleg úgy éreztem, hogy bármit megoszthatok vele, nem hallom vissza másoktól, hanem odafigyel a mondanivalómra, és tiszteletben is tartja azt. Lando Norris még ebben is tökéletes.

- Olyan furcsa volt látni Felipet bepattanni az autódba - húztam el a számat, mire a fiú felsóhajtott.

- Ne is mondd - döntötte hátra a fejét. - Örülök, hogy így lehetősége nyílt arra, hogy újra bepattanjon egy versenyautóba, csak az nincs ínyemre, hogy én nem vagyok a pályán.

- Figyelj, te már kívülről fújod a pálya minden zegét-zugát, nem lesz problémád holnap - bíztattam.

- Igen, ez igaz, csak szeretek benne ülni. Igaz, kényelmetlen, de az adrenalin, ami eláraszt miközben benne ülök, leírhatatlan - mondta, majd újra kinyitva a szemét a kijelzőn figyelte a történéseket. - Na de ne is beszéljünk erről, mi jót ettél ebédre?

- Logan megtalált minket Oscarral, szóval vele kellett ennünk, nekem meg nem volt szívem valami finomságot rendelni, amivel kínoznám őket, így salátáztam - vontam vállat.

- Ezt semelyik más lány nem tette volna meg, csak úgy közlöm veled - pillantott rám. - Mások azért salátáznak, hogy vékonyak legyenek, te meg azért, hogy körülötted az embereknek jó legyen.

- Pont ezért is örültem a muffinnak az asztalon - nevettem fel.

- Ki mondta, hogy az a tiéd? - húzta fel a szemöldökét játékosan, mire vállába bokszoltam.

- Hülye - forgattam meg a szemeimet, majd olyan apró jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, mintha gyerekkorunk óta ismernénk egymást.

A szabadedzés vége előtt tíz perccel felálltam a fiú mellől, majd elköszönve visszamentem a csapathoz, hogy Oscar mellett ünnepelhessem a második helyet, ami igaz nem számít még ma, de biztosan büszke lesz a teljesítményére, na meg a kamerák is biztosan azt fogják mutatni, hogyan is dicsérik őt meg a garázsban.

Nekem pedig az a feladatom, hogy ugyan ezt az örömöt mutassam a kamerák előtt.