‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑩𝒓𝒆𝒂𝒌 𝒖𝒑, 𝒃𝒓𝒆𝒂𝒌 𝒇𝒓𝒆𝒆, 𝒃𝒓𝒆𝒂𝒌 𝒕𝒉𝒓𝒐𝒖𝒈𝒉, 𝒃𝒓𝒆𝒂𝒌 𝒅𝒐𝒘𝒏
𝒀𝒐𝒖 𝒘𝒐𝒖𝒍𝒅 𝒃𝒓𝒆𝒂𝒌 𝒚𝒐𝒖𝒓 𝒃𝒂𝒄𝒌 𝒕𝒐 𝒎𝒂𝒌𝒆 𝒎𝒆 𝒃𝒓𝒆𝒂𝒌 𝒂 𝒔𝒎𝒊𝒍𝒆
𝒀𝒐𝒖 𝒌𝒏𝒐𝒘 𝒉𝒐𝒘 𝒎𝒖𝒄𝒉 𝑰 𝒉𝒂𝒕𝒆 𝒕𝒉𝒂𝒕 𝒆𝒗𝒆𝒓𝒚𝒃𝒐𝒅𝒚 𝒋𝒖𝒔𝒕 𝒆𝒙𝒑𝒆𝒄𝒕𝒔 𝒎𝒆 𝒕𝒐 𝒃𝒐𝒖𝒏𝒄𝒆 𝒃𝒂𝒄𝒌
𝑱𝒖𝒔𝒕 𝒍𝒊𝒌𝒆 𝒕𝒉𝒂𝒕
- labyrinth

‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑶𝑺𝑪𝑨𝑹 𝑱𝑨𝑪𝑲 𝑷𝑰𝑨𝑺𝑻𝑹𝑰
2023.04.05. , London

Sosem voltam a szavak embere. Általában mindig a kezeimbe nyomtak egy A4-es lapot tele betűkkel, olykor értetlen mondatokkal, amelyeket az egyik napról a másikra fel kellett mondanom fejből egy, a szponzoraim által rendezett eseményen, ez pedig tökéletesen megfelelt nekem. Nem kellett gondolkodnom azon, hogy összefüggő, értelmes gondolatokat írjak le a papírra, ráadásul arra is ügyelnem kellett volna, hogy minden apró részlet benne legyen a márkával kapcsolatban, tűpontos információkkal. Arról nem is beszélve, hogy mindezek mellett az arckifejezésemre is hatalmas hangsúlyt fektettek a médiásaim, akik arra ügyeltek, hogy makulátlan legyek a kamerák előtt, ne vágjak unott fejet, és ne vágjak gúnyos arcot egyes hazug mondat után. Sokszor a menedzserem még borravalót is adott nekik, ha kibírtak velem pár órát, és nem mondtak fel a kiakadásaim és a hisztériás rohamaim után, hiszen nem éppen a türelmemről vagyok híres az embereknél.

Röviden: a szociális készségeim valahol a padló alatt vannak, jó mélyen, és eddig nem sikerült őket előhalásznom. Pontosan ez miatt nem is csodálkozom azon, hogy sikerült elüldöznöm magam mellől azt a személyt, aki közeledni próbált felém, és próbálta megérteni a viselkedésemet, még ha olykor a szavakkal bántottam őt e cselekedete miatt. Nem adta fel, mert érezte, hogy a viselkedésemet kiváltó esemény nagyon belül lakozhat, elzárva mindentől, nehogy eszembe jusson például futam közben, ahol száztíz százalékos teljesítményt kell produkálnom.

Kezemmel egy stresszlabdát dobálgatva fel-le feküdtem a Brit földön található apartmanomban, amit akkor vásároltam meg, mikor hivatalosan is leszerződtettek az egyik legjobb Forma 1-es csapathoz, a McLarenhez. Igaz, már az előtt is itt éltem, egy aprócska kertes házban a világ végén, szinte másfél órára a várostól, a gyártól pedig még annál is messzebbre, így más lehetőségem nem igen akadt. Túl korán kellett volna kelnem ahhoz, hogy időben odaérjek megbeszélésekre, én azonban nagyon is szeretek későn kelni és az utolsó pillanatban elindulni, így jobbnak láttam, ha keresek egy sokkal közelebbi szállást, ahonnan alig pár perc alatt beérhetek a wokingi gyárba, hogy segíthessem az autónk fejlesztését. Mindenki célja az volt, hogy oly sok idő után újra a csúcson legyünk, futamgyőzelmekkel, amely oly régen adatott meg csapatnak, engem pedig hajt a versenyszellem.

Tekintetemmel a fehér színű plafont pásztáztam, miközben a labda csattogásán kívül mást nem lehetett hallani az aprócska, fehér színben domináló nappaliban. Ahhoz sem volt kedvem, hogy felkapcsoljam a hatalmas televíziót, amit csak azért vásároltam meg, hogy nagyobb képernyőn nézzem a kedvenc sorozataimat, amikre ráfüggtem a hosszú téli szünet alatt, azonban az edzéseken, szimulátorozásokon kívül másra nem igazán van időm, ha pedig igen, akkor általában elalszom abban a percben, amint felkapcsolom a Netflixet, és kikeresem az egyik kedvencemet. Arra ébredni, hogy egy hatalmas spoilernél tart a rész, amit elindítottál, nem éppen jó hangulatba hozza az embert.

Azonban az Ausztráliában történtek után nem voltam képes összpontosítani bármire is, ami magam körül történik. Mintha magával ragadott volna egy fekete lyuk, ahonnan nem lenne kiút, és a nap minden percében elveszve merengenék olyan dolgokon, amelyeken már egyszerűen képtelen vagyok javítani. Mintha csak arra lennék képes, hogy elrontsam a dolgokat, felfordítva ezzel az életemet. Mintha immunis lennék a boldogságra.

Lily Zneimer. A lány, aki egykor a mindent jelentette számomra, most mégis romokba tervezi dönteni az életemet, ami egy jó ideig úgy tűnt, hogy kezd végre a boldogság felé haladni.

Fiatal voltam. Vak, s naiv. Senki sem hibáztatott az akkori tetteimért, hiszen mit sem sejthettem a hazug emberekről, rosszakarásról, csábító ajánlatokról, amelyek végül nem valósultak meg. A szerelemről ne is beszéljünk. Sokáig azt hittem, hogy Lily a megmentőm, az én őrangyalom. Érte lehoztam volna az összes csillagot az égről, sőt, bármely kérését teljesítettem volna minden szó nélkül, akár még egy kútba is fejest ugrottam volna, míg ő mélyen legbelül valószínűleg csak nevetett volna azon, mekkora egy naiv, idióta barom vagyok. Így, évekkel később, teljesen máshogy vélekedem a kapcsolatnak sem nevezhető kötelékről, amely akkor alakult ki kettönk között, mikor elköltöztem Nagy Britanniába a karrierem miatt.

Szerelem.

Egy szó, mégis oly sok jelentéssel bír, amelyet élő ember épp ésszel nem igazán foghat fel. Oly sok definíció kering róla a világhálón, mintha papírra lehetne vetni mindazon érzéseket, amelyek az embert felemésztik legbelül.

Fejemet megrázva tenyerembe zártam a labdát, amely ez idáig próbált lefoglalni, sikertelenül, így sóhajtva felültem a kanapén. Zombinak éreztem magam, pedig már kipihentem minden fáradalmat, amely az utóbbi napokban ért, és be sem kellett ma mennem dolgozni. Egy egész napot szentelhettem volna a Gyilkos Elmék című sorozatra, hogy közelebb kerüljek a végéhez, de ehelyett én végig arra a nőre gondoltam, aki kezdte teljesen elvenni az eszemet, ez pedig megrémisztett.

Sóhajtva a telefonomért nyúltam, hogy kikereshessem az egyetlen személy számát, aki a történtek után nem fordult el mellőlem, holott teljesen megérdemeltem volna a magányt, s az azzal járó következményeket. Még a saját anyám sem hajlandó hozzám szólni, válaszolni az üzeneteimre, miután meglátta a Twitteren keringő képeket rólam és Lilyről. Néha a látszat csal, és ez pont egy olyan eset volt, ahol nem minden a látszat. Nem kell mindent bele gondolni, mert meg sem történt az a bizonyos csók, amiről mindenki beszél. A lány tudta, mit csinál, és csak közelebb került ahhoz, hogy tönkre tegyen.

- Na mi van, csókkirály? - szólt bele a telefonba nevetve az amerikai, aki mintha már várta volna, mikor jelentkezek nála. - Hol hagytad a Júliádat? Jaj, bocs, neked abból kettő is kijár - erős gúny érződött hanglejtéséből, én pedig lehunyt szemekkel tűrtem, hiszen igaza volt.

- Befejezted? - érdeklődtem kedvesen, miközben próbáltam visszafogni magam, és nem elküldeni melegebb éghajlatra.

- Még el sem kezdtem - vágta rá egyből. - De minden ilyesmit megérdemelsz, haver. Jól elcseszted ezt az egészet. Abigail tök jó csaj, én bírom őt.

- Ne emlékeztess még te is rá - sóhajtottam fel, miközben felálltam a kényelmes kanapéról, és az ablakom felé igyekeztem. - A futam óta minden egyes nap realizálom, mekkora egy idióta voltam.

- Vagy - javított ki, mire egy apró morgás jött ki az ajkamon, jogtalanul. - Beszéltetek azóta?

- Nem hallgat meg - szabad kezemmel elhúztam a függönyömet, hogy kinézhessek a zöldben pompázó területre, ahol az emberek még borús időben is vidáman sétálgatnak fel s alá. - Nem tudja a teljes igazságot. Nem tudja, mi a fészkes fene történik éppen azon a rohadt képen, mert bízz bennem, rohadtul nem az, amit hisznek az emberek.

- Hibáztatod, Oscar? - halkan ejtette ki e szavakat az ajkán, magára vonva figyelmemet. - Minden rajongó ugrik, ha egy aprócska hibát is vét. Ugyan azt a ruhát veszi fel kétszer? Bűnös. Nem posztol rólad minden nap képeket? Csak magáénak akar téged tudni. Minden futamon ott van? Nincs jobb dolga? Semmi sem jó az embereknek, Oscar, de te amiatt a gigantikus hibád miatt nem kapsz akkora utálatot, mint ő egy aprócska dolog miatt. Össze kell szedned magad lelkileg, mert ezzel csak tönkreteszed szegény lányt.

- Mégis mit kéne tennem? Térden állva könyörögjek?

- Nem. Szimplán gyere rá arra, hogy valójában mit is akarsz, aztán beszélj vele - úgy mondta, mintha ez a világ legegyszerűbb dolga lenne, azonban egy valamivel nem volt tisztában.

A szerződés, ami kötelez minket arra, hogy együtt mutatkozzunk nyilvános helyeken. Most először talán tényleg a hasznomra vállhat Zak idióta ötlete, hogy mihamarabb össze kelljen zárniuk a nővel. Ez az egyetlen esélyem.

- Te egy zseni vagy, haver - szólaltam meg hirtelen, majd gyorsan elköszönve tőle leraktam a telefonomat, miközben a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben. Napok óta először éreztem azt, hogy van még remény.

Ki kellett találnom valamit, hogy ide reptessem Abigailt onnan, ahol éppen tartózkodik, legyen az egy másik kontinens is. Nem érdekelt. Szükségem volt a jelenlétére, még ha jelen pillanatban nem is voltam teljesen biztos abban, hogy ez a jó lépés. A nagymamám szavai most különösen élesnek tűntek: "Csak egyszer élünk, ne félj hülyeségeket csinálni." Talán igaza volt. Most végre megértettem, hogy mire gondolt.

Határozott léptekkel indultam meg a dolgozószoba felé. Ez volt az én menedékem, egy hely, ahol a házi szimulátorgépem mellett még beszereztem néhány kondigépet, mint például egy futópad, szobakerékpár, evezőgép, így nem kell kimozdulnunk az edzőmmel, mert minden helyben megtalálható, én pedig pontosan ezt szerettem volna. Minél kevesebbet mutatkozni nyilvánosan. Már így is elég volt a műmosolyokkal teli hetekből, amit a rajongóim miatt kellett fenntartanom. Mosolyt a kamerába.

Az íróasztalom hevert az a kis könyvecske, amelybe feljegyzem magamnak a fontos eseményeket, amelyeken részt kell vennem, illetve megannyi jegyzet dolgokról, amelyeket hajlamos vagyok pár másodperc alatt elfelejteni, pedig általában nincs gond a memóriámmal. Elég szelektív, az való igaz, de ami nem érdekel, az az egyik fülemen bejön, de a másikból azonnal távozik, ahogyan a mondás is tartja.

Zak szinte minden héten, független attól, hogy versenyhétvége van e, vagy sem, szervez valamilyen programot az egész narancssárga társaságnak, hiszen úgy tartja, hogy egy csapat akkor lesz igazán jó csapat, ha "közelebbi" munkaviszonyt ápolnak egymással. Ilyenkor én általában azokkal az emberekkel lógok, akik az én térfelemen dolgoznak a garázsban, mert őket ismerem a legjobban, és tudják, hogy mennyire nem vagyok odáig ezekért a dolgokért.

Fellapozva a fekete kis noteszt egyből az e heti laphoz hajtottam reménykedve, hogy találok valamit benne. Kevés a lehetőségem, hiszen a jövő heti kínai nagydíj lemondásra került az ott uralkodó helyzet miatt, ugyanis míg Európán már csak egy egyszerű kis influenzának tekintik a COVID-19-et, addig az ázsiai országban még mindig tombol, és biztonságosabbnak vélték, ha nem tartanak meg semmilyen sporteseményt. Zhou volt az első, aki megtudta a hírt. Látni lehetett rajta, hogy megviseli őt, mert még nem versenyzett azon a pályán F1-es pilótaként. Mint rookie, pontosan tudom milyen érzés az, ha az otthoni pályádon versenyzel olyan emberek előtt, akik a te nevedet skandálják, tele van a képeddel a lelátó, és mindenki arra vár, hogy a lehető legjobb helyen végezz. Nos, ez a része megtörtént, de minden jónak van egy rossz oldala is, hiszen a karma nem tűnik el az életből egy csettintésre.

Csalódottan vettem tudomásul, hogy a főnököm erre a hétre nem tervezett be semmi programot. Ez volt az egyetlen ötletem, és most kukába vele. Minden gondolkodás nélkül felemeltem az újonnan vett telefonomat, mert az előzőt véletlenül összetörtem vasárnap a futam utáni eseményeket követően, és tárcsáztam Markot, a menedzseremet, aki pár csengés után fel is vette.

- A segítségedre lenne szükségem - kezdtem bele köszönés nélkül, ami így visszagondolva elég bunkóság volt tőlem.

- Neked is szia Oscar, köszönöm szépen a kérdésedet, nagyon jól vagyok - mormogta, de hangjából éreztem, hogy mosolyog. - Mit tehetek e borús napon érted?

- Milyen költői vagy - nevettem fel. - Nem tudsz nekem összehozni valamilyen pr eseményt? Szükségem van rá!

- Már megint mit műveltél ki? - sóhajtott fel Mark. - Tudod mit, inkább átmegyek. 10 perc és ott vagyok.

Minden további szó nélkül rakta le a telefont, én pedig realizálva, hogy a konyhában és az ebédlőben szerte vannak dobálva a dolgaim, felugrottam az íróasztalomnál lévő fekete székről, és a leggyorsabb tempómban indultam meg, hogy összerakodjak, vagyis jobb állapotba vágjam a lakást. Nem volt kedvem egy újabb kioktatást hallgatni arról, hogy mennyire fontos az, hogy rend legyen a lakásomban.

Lekaptam a kanapé karfájáról az egyik McLarenes felsőmet, illetve a padlóra dobott nadrágjaimat, és a mosókonyhámban lévő mosógépbe dobtam. Kezemet a hajamba vezettem, azonban sokkal kócosabb lett a hajkoronám, mint volt. Egyszerű szürke melegítőnadrág volt rajtam, kinyúlt, minta nélküli fekete felsővel, és őszintén szólva imádtam. Végre nem kellett tettetnem magam, ezért kész áldás ez a pár hét otthon.

Eredeti terveim szerint pár napot Ausztráliában töltöttem volna, és onnan indultam volna Kínába a nagydíjra, azonban még az édesanyám se akar hallani rólam. Hogy a fenébe tudta a szívébe zárni egyetlen találkozás után? Tényleg valami varázsigét szórhatott a Piastri családra.

Nem sokkal később halk kopogás hallatódott az ajtó felől, így hangosan felsóhajtva igyekeztem kinyitni a menedzseremnek az ajtót.

- Esküszöm, Oscar, ha valamilyen összeesküvésre készülsz, én nem veszek részt benne - kezdte Mark, miközben feszülten a konyhai bárszékhez igyekezett.

- Nem tervezek semmi rosszat - forgattam a szememet, és becsaptam magam mögött az ajtót. - Szimplán a segítségedre van szükségem.

- Főzz nekem egy nagyon erős kávét - sóhajtott fel, és fejét megtámasztotta kezével a pulton. - Szükségem van egy kis energiára, hogy felfogjam a mondanivalódat.

Magamban egy jót mosolyogtam azon, hogy mennyire hamar változik az ember hangulata, és nem küldött el a fenébe mindjárt a legelején, mikor felhívtam őt. A konyhaszekrényhez érve kinyitottam az egyik felső részt, ahol az egyik, sőt, mondhatni egyetlen fajta kávé volt megtalálható, amelyet képes vagyok meginni. A Grinders egy ausztrál márka, a forgalmazott kávébabjuk pedig isteni. Akkor is fel tud pörgetni, mikor azt hiszem, nincs több energiám, és csak az ágyamban szeretnék feküdni.

A karos kávéfőzőmhöz lépve beleadagoltam a szitába a leőrölt kávét, majd a kávéval megtöltött kart belehelyeztem a forrázó fejbe, miközben egy kis csészét helyeztem az aljára, s elindítottam. A pultnak dőlve vártam, hogy elkészüljön. Csak a kávégép hangját lehetett hallani, míg mi síri csöndben bámultunk magunk elé.

- Ide kell hoznom valahogy Abigailt - szakítottam meg a hosszú, szinte már kínosnak mondható csendet, miközben a bárpultra helyeztem a kávéját. - Tudom, nagyon elcsesztem, de valahogy meg kell magyaráznom a történteket!

- Írj rá - nézett rám felvont szemöldökkel, és nem tudtam eldönteni, hogy most gúnyolódik e rajtam, vagy tényleg ennyire hülyének néz.

- Szerinted nem próbáltam? - tártam szét karomat. - Még Landot is zaklattam, de ő elküldött a fenébe.

- Gondolom együtt vannak valahol - vont vállat, én pedig hihetetlenül néztem rá, mert olyan hangsúlyban mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Kösz, ez marhára nyugtató! - akadtam ki, és legszívesebben kifutottam volna a világból. - Inkább az ő kamu barátnőjét kéne eljátszania.

- Ezt te sem gondoltad komolyan - vette ki a kiskanalat a kávéjából, és az asztalra helyezte. - Akkor is így viselkednél, ne aggódj.

- Nem, mert nem igazán érdekelne - vágtam rá szemrebbenés nélkül, miközben legbelül tudtam, hogy ez hatalmas nagy hazugság.

Te jó ég, mennyire gyűlölök érezni!

- Miért hittem azt, én naiv, hogy könnyű lesz majd veled - sóhajtott fel fáradtan, miközben lehunyta szemét. Egy másodpercre majdnem megsajnáltam. De csak majdnem, mert eszembe jutott, hogy ő akart engem irányítani a karrierembe, így velem együtt kapta a hisztieimet.

Gondolkodva felém nézett, miközben lassan, megfontoltan szürcsölt egyet az erős, aromás espressójából, amit az előbb készítettem neki a frissen őrölt, különleges keverékből. Tekintete mélyen a sajátomba fúródott, mintha próbálna olvasni a gondolataimban, míg én figyeltem, ahogy a fekete ital gőze lassan felszáll a csésze pereméről és ellebeg körülötte.

Mintha hallottam volna, ahogy a fogaskerekei az agyában pörögnek, gondolkodik, elemzi a helyzetet, és próbál rajtam segíteni, én pedig nem lehettem volna hálásabb ezért a figyelmes törődésért.

- Holnap van a huszonkettedik születésnapod, nem igaz? - sóhajtott fel, miközben felegyenesedett, és letette az üres csészét, amit ez idáig a kezében tartott.

- De - bólintottam, és vártam, hogy folytassa, mert bár volt sejtésem, mire akart kilyukadni, az ő szájából talán még hihetőbben hangzik, hogy valóra válhat.

- Holnap este a születésnapodon együtt kell megjelennetek egy étterembe, mint a szerelmespárok, hogy az emberek azt higgyék, hogy minden rendben van veletek - tápászkodott fel, miközben még utoljára felém nézett. Az arca komor volt, szemeiben pedig kemény eltökéltség csillogott. - Ez az utolsó esélyed, Piastri. Idehozatom a lányt neked, de ennyi. Én többet nem segítek neked - szorította össze a szemét, és lassan, méltóságteljesen kiment a lakásból.

Fellélegezve hunytam le a szememet, miközben fejem hátra döntöttem. A lakásban hirtelen csend lett, csak a falióra ketyegése hallatszott. A megoldás, amit javasolt, szinte lehetetlennek tűnt, de muszáj volt megpróbálnom. A születésnapom mindig is boldogan telt, olyankor anyáékkal ünnepelhettem, a meghitt együttléteket réges-régi, mosolygós emlékek tarkították. Ám most inkább nyomasztónak éreztem a közelgő dátumot.

Az ajtó csukódásának tompa puffanása még visszhangzott a fejemben, amikor végre kinyitottam a szemem. Az arcomat a tenyerembe temetve próbáltam összeszedni a gondolataimat. Miért kell ennyire bonyolultnak lennie mindennek?

A falióra monoton ketyegése valahogy nyugtatóan hatott rám. Már nem volt más választásom. Holnap este együtt kell mutatkoznunk az étteremben, mintha minden rendben lenne közöttünk. Az elmúlt hónapok káosza most egy pillanatra megállt a fejemben. Nem csak a saját életemet, hanem másokét is felborítottam. És most itt vagyok, egy keserű szerepben, amiből nincs kiút.

Kinéztem az ablakon, és láttam, ahogy az alkonyi fény lassan elnyeli a várost. Az utcai lámpák fényei kezdtek felvillanni, és egy pillanatra elmerengtem azon, hogy talán a homályban rejtőzik a megoldás. Talán, ha elég ügyesen játszom a szerepemet, minden visszatérhet a régi kerékvágásba. De vajon tényleg akarom-e ezt?

Nem érezhetek többet senki iránt, mert a legfontosabb dolog az életemben jelenleg a versenyzés, és az, hogy egy nap én magam legyek a Forma 1 világbajnoka, ehhez pedig figyelem, összpontosítás, koncentráció, s megannyi minden szükséges. Kapcsolat azonban nem. Nem engedhetem meg magamnak, hogy engedjek az érzéseimnek, és a szívemre hallgassak.

A gondolatok újra és újra ugyanazokat a köröket futották az agyamban, miközben próbáltam erőt meríteni a döntéshez. Az étterem, a vendégek, a feszültség – minden annyira valóságosnak tűnt, hogy szinte már most is szorongást éreztem az egész helyzettől. Azonban az én hibám az egész. Mikor már sikerült a lánnyal kialakítanom egy barátságos viszonyt, tényleg megnyílva egymásnak, akkor cseszem el az egészet, és utáltatom meg magamat a nővel, aki képes lehet összerakni a darabokra tört szívemet.

Sóhajtva a kanapé felé igyekeztem, miután behúztam a sötétítő függönyömet, leültem, és megpróbáltam összpontosítani. Az idő lassan haladt, de tudtam, hogy hamarosan eljön a pillanat, amikor szembe kell néznem a valósággal, azaz magával Abigaillel és a jogos utálatával, amit irántam érez. És amikor az óra majd elüti a születésnapom estéjét, ott kell lennem – mosolyogva, tettetve, hogy minden rendben van.