‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑩𝒖𝒕 𝑰'𝒎 𝒂 𝒇𝒊𝒓𝒆 𝒂𝒏𝒅 𝑰'𝒍𝒍 𝒌𝒆𝒆𝒑 𝒚𝒐𝒖𝒓 𝒃𝒓𝒊𝒕𝒕𝒍𝒆 𝒉𝒆𝒂𝒓𝒕 𝒘𝒂𝒓𝒎
𝑰𝒇 𝒚𝒐𝒖𝒓 𝒄𝒂𝒔𝒄𝒂𝒅𝒆 𝒐𝒄𝒆𝒂𝒏 𝒘𝒂𝒗𝒆 𝒃𝒍𝒖𝒆𝒔 𝒄𝒐𝒎𝒆
𝑨𝒍𝒍 𝒕𝒉𝒆𝒔𝒆 𝒑𝒆𝒐𝒑𝒍𝒆 𝒕𝒉𝒊𝒏𝒌 𝒍𝒐𝒗𝒆'𝒔 𝒇𝒐𝒓 𝒔𝒉𝒐𝒘
𝑩𝒖𝒕 𝑰 𝒘𝒐𝒖𝒍𝒅 𝒅𝒊𝒆 𝒇𝒐𝒓 𝒚𝒐𝒖 𝒊𝒏 𝒔𝒆𝒄𝒓𝒆𝒕
- peace

‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑨𝑩𝑰𝑮𝑨𝑰𝑳 𝑱𝑨𝑵𝑨𝑬 𝑵𝑬𝑳𝑺𝑶𝑵
2023.03.15. , London

Nagyon szeretnék most egy másik univerzumban ébredni, ahol az ébresztőórám ricsaja helyett az ablakpárkányomon ülő aranyos kis madárkák csicsergése keltett volna fel a szépítő mély alvásomból. Tudjátok, mint az a Hamupipőkés jelenet, ahol keltik fel őt az állatok, kivéve persze az egereket. Nem szeretnék találkozni eggyel sem, mert egyenesen rettegek tőlük. Főleg amikor elkezdenek cincogni, és úgy közelednek feléd, mintha meg akarnának támadni. Ki szereti őket?

Mindezek helyett a telefonomból üvöltő ricsaj miatt pattantak ki a szemeim, közben pedig a kezemmel tapogatóztam az éjjeli szekrényem tetején, hogy minél hamarabb megtaláljam a készüléket, és elhallgattassam. Amikor végre sikerült a kis küldetésem, miszerint azon nyomban elhalkítom azt a borzalmat, újra magamra húztam a pihe-puha rózsaszín takarómat, és elhatároztam, hogy még egy pár perc alvás igazán nem fog ártani, hiszen biztosan még rengeteg időm van. Nem fogok elkésni, és nem is fognak keresni, hiszen nem fontos a jelenlétem. A kipihentető alvás mindennél fontosabb, nem igaz?Oh, te naív Abigail. 

- Ha nem kelsz fel azonnal, te lány, komolyan mondom, hogy egy kanna hideg vízzel foglak leönteni, hogy kikelj ebből a rohadt ágyból és elinduljunk - hallottam meg egy ismerős ausztrál akcentust, amire igazából bármikor szívesen kelnék, mert olyan szépen cseng a füleimben, de most olyan gyorsasággal ültem fel az ágyamon, hogy a fejem is megszédült, és kábán az ágyam mellett toporgó fiúra néztem, aki karba tett kézzel figyelte mozdulataimat.

Na álljon meg a menet. Mi a frászt keres a szobámban? Ráadásul nem csak az aggasztott, hogy felkeltett. Annál sokkal nagyon bajom volt. Persze, pont ekkor kellett viselnem apa egyik kinyúlt pólóját, ami majdnem a derekamig ért, és alig látszódott a New York felirat, tehát olyan ütött-kopott, hogy nem mutatkoznék nyilvánosan benne. A hajamról nem is beszélve, ami olyan kócos volt, hogy biztosan úgy néztem ki, mint Szörnyella de Frász, tehát nem pont így akartam, hogy először lásson korán reggel a férfi.

- Mi a fenét keresel korán reggel a szobámban? Egyáltalán ki engedett be? - szólaltam meg rekedtes hangon, miközben kezemmel éppen az arcomat dörzsöltem, hogy kezdjek már észhez térni, sikertelenül. - Várj, bele se kezdj. Akarom én ezt tudni? - sóhajtottam fel, és hátradőltem az ágyamon.

- Komolyan mondom, Abigail, kelj már ki az ágyból, mert rohadtul le fogjuk késni a gépünket - szólalt meg, miközben egyre idegesebb lett a hangvétele, ami nem igazán jelent jót, viszont kinek van szíve felkelteni engem korán reggel? Hát nem aranyos, ahogy alszom?

- Még egy öt percet - motyogtam félálomban.

- Istenem - sóhajtott, majd hallottam, ahogy járkál ide-oda, de csak azért sem nyitottam ki a szememet. És ez mekkora hiba volt...

Éreztem, ahogy a hideg víz érintkezik a bőrömmel, és halkan felsikítottam. A vízcseppek lassan gördültek le az arcomon, bele a felsőmbe, ami miatt kirázott a hideg is, arról nem is beszélve, hogy a rövid ujjú felsőm úgy tapadt a felsőtestemre, hogy tökéletesen látni lehetett a domborulataimat. Szájtátva takaróztam ki, és ugrottam fel, ami azt jelentette, hogy egy száll pólóban és alsóneműben álltam a fiúnak szemben, morcos tekintettel, miközben a hajamba túrva mértem fel, hogy kelleni fog-e hajat mosnom ez miatt az ökör miatt.

- Te normális vagy? - sikoltottam, és idegesen magam elé fontam a karomat. - Meg is fázhatok!

- Akkora szerencsém nincs - motyogta az orra alatt, majd mosolyogva rám nézett. - Egyébként semmi bajod nem lesz, megnyugtatlak. Elég meleg van a szobádban.

- Még mindig nem válaszoltál a kérdésemre, miszerint ki engedett be a házba? - emeltem fel a szemöldökömet, és egyre erősebben húztam össze magam előtt a karjaimat, mert kezdett zavarba ejteni a fiú pillantása, ugyanis eléggé élvezte a látványt - az arckifejezéséből ítélve.

- Jaj, anyukád volt az. Főzött nekem egy kávét, beszélgettünk egy kicsit, aztán felküldött, hogy keltselek fel - úgy mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.

- Te az anyámmal kávézgattál? - akadtam ki, és éreztem, ahogy kezdett forrni az agyvizem. Ez nem igaz, Abigail. Ez csak egy rossz álom...

- Ez olyan nagy baj? - vonta fel a szemöldökét. - Félsz, hogy mesélt néhány ciki sztorit az icike-picike Abigailről? - gúnyolódott vigyorogva, mire a lábammal dobbantottam egy nagyot, és kezemmel az ajtó felé mutattam.

- Menj ki! Felöltözöm, aztán megyek én is - fújtattam, mire az ausztrál felnevetett, ami még jobban felidegesített. Ezt direkt csinálja.

- A barátnőm vagy, elvileg mindent kellett volna már látnom - kacsintott rám, majd megfordulva kisétált az ajtómon, engem sokkos állapotban hagyva. A franc egye meg!

Arcomat a kezembe temettem, miközben azon gondolkodtam, hogy hogy a fenébe lehetek olyan szerencsétlen, hogy a kamu pasim egy idióta? Ki a fene önt le egy lányt azért, hogy felkeljen? Oké, a húsvét kivétel, de az még rohadt messze van. Be kell érnem egy ausztrállal, akinek a humora valahol az Anktartiszon van, sőt, inkább az űrben.

Fejemet csóválva léptem a szekrényem elé, és azon gondolkodtam, hogy mit is vegyek fel egy hat órás repülőútra, mert bár nem akartam felvenni szürke melegítőnadrágot, mégis végül arra esett a választásom egy színben megegyező pulóverrel, majd miután kivettem őket a szekrényből, a fürdő felé vettem az irányt, hogy lezuhanyozzak, és egy kicsit rendbe szedjem magamat a reggeli után, így mondanom se kell, mennyire felszabadultabbnak éreztem magamat, miután beálltam a zuhanyrózsa alá, és a forró víz áztatta a bőrömet. Mintha újjászülettem volna, úgy éreztem magamat, amikor kiszálltam a kabinból, hatalmas pára kíséretében, ami miatt a tükrömben sem láttam magamat. Sóhajtva magam köré csavartam a törölközőmet, és egy másikat a kezembe véve megtöröltem a tükröt. Arcomra kentem a szokásos reggeli kenőcseimet, majd amíg száradt, felöltöztem abba a ruhába, amiben majd repülni fogok. A hajamat simán összefogtam, hogy ne zavarjon, majd minimális sminket raktam az arcomra, hogyha netán lencsevégre kapnának a londoni reptéren, ne úgy nézzek ki, mint egy zombi, majd egy gyors fogmosás után visszamentem a szobámba a bőröndömért, ami nagy meglepetésemre már nem volt ott, ahova tegnap raktam.

- Anya, nem tudod, hova raktam a bőröndömet? - kiáltottam az ajtón kihajolva.

- Lehoztam - hallottam meg Oscar hangját, mire szemforgatva becsuktam magam mögött az ajtót.

Telefonomat felvéve az éjjeli szekrényemről az ablakom előtt elhelyezkedő álló tükröm elé léptem, hogy megnézzem az összhangot. Nagyon úgy néztem ki, mint akinek semmi kedve sincs az egészhez - és igazából ez nem is hazugság. Szívesebben aludnék még úgy estig, és valahogy odateleportálnék a futam helyszínére, de sajnos még nem tart ott a technológia. Megnyitottam a telefonomon az Instagrammot, és felraktam egy képet a történetembe egy egyszerű repülő hangulatjellel, amiből egyből rájönnek az emberek, hogy a mostani futamra is a fiúval tartok.

- Jönnél már? Nem érünk rá egész nap - komolyan mondom, hogy rémálmaim lesznek a hangjától.

- Megyek már - kiáltottam, és még egy utolsó mély levegőt véve elindultam ki a szobámból, le egyenesen az ausztrálhoz, aki a bejárati ajtónk előtt álldogált, kezét a bőröndöm fogantyúján pihentetve, miközben fején már rajta volt a napszemüveg. Nem tagadom, szívdöglesztően nézett ki, ahogyan olyan lazán álldogált, de még mindig nem tudom megemészteni azt, amit alig fél órája művelt ki.

Mosolyogva odaléptem a konyhapultnál ácsorgó anyukámhoz, aki lopva az ausztrálra pillantgatott, én pedig szemeimet forgatva magamhoz húztam őt, és kezeim összekulcsoltam a háta mögött, miközben ő apró puszikat hagyott az arcomon, amin muszáj volt mosolyognom.

- Vigyázz magadra, édesem. Illetve, ez a fiú nem is olyan rossz, adj neki egy kis esélyt - suttogta a fülembe, majd miután eltolt egy kicsit magától, rám kacsintott.

- Anya - forgattam a szemeimet. - Majd üzenek. - mondtam végül, majd én is felvettem magamra a szemüveget, és követtem az ausztrált az ajtón kifele egyenesen a fekete Mercedes telepjáróig.

- Hol van a McLarened? - incselkedtem Oscarral, aki éppen a bőröndömet rakta bele a csomagtartóba.

- Mivel gondoltam, hogy őfelségének sok a csomagja, így direkt a legnagyobb autóval jöttem - vágott vissza, majd lecsapva a csomagtartót elindult, hogy beüljön a volán mögé.

Szememet forgatva ültem be az anyósülésre, és végre kényelmesen döntöttem hátra a fejemet, amit egy mosollyal díjaztam. Fél szemmel a mellettem ülő fiúra pillantottam, aki éppen akkor indította a motort, és indult el a reptérre, amitől olyan fél órányira lakhatok.

Egyik kezemmel a rádió felé nyúltam, hogy elkapcsolhassam valami hallgathatóra, mert éppen valami retró dal szólt, mire a szabad kezével rácsapott a kézfejemre. Morcosan elfordítottam a fejemet az ablaknak, majd magam előtt összefontam a karomat.

- Válassz! - éreztem, hogy a combomra helyezi a telefonját, és tekintetemmel a készülék és a fiú között cikáztam. - Most miért nézel rám olyan furán? Itt a telefonom, rá vagyok csatlakoztatva az autóra, csak válassz valamit a lejátszási listámról, és azt fogjuk hallgatni - úgy mondta, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

- Szóval Taylor Swiftet is képes lennél velem hallgatni? - vontam fel a szemöldökömet, miközben kezeimbe fogtam a fiú tulajdonát, és kikerestem belőle a kedvenc dalomat.

- Ott azért még nem tartunk - dobolt idegesen a kormányon, miközben az órára pillantgatott. - Most komolyan? Love Story? - nyögött fel, és hátradőlt az ülésben, én pedig gonoszan elmosolyodtam. Sakk-matt.

Hangosan énekeltem a refrént, közben pedig a kezemmel hadonásztam ide-oda, teljesen átérezve a dalszöveget, amit már fejből tudok, annyiszor hallottam már. Abban is biztos voltam, hogy Oscar igazából élvezi ezt az egészet, mert alig feltűnően az ajkán megjelent az a féloldalas mosoly, amitől minden lány könnyen zavarba jön - beleértve jómagamat is.

- Na, tudom, hogy te is szeretnéd énekelni - mosolyogtam a fiúra, aki még mindig csak az utat fürkészte. - Nem kell úgy tenni, mintha kőszíved lenne, és semmi nem jó neked!

- Ha kőszívem lenne, most nem hallgatnánk ezt az autómban, abban biztos lehetsz - motyogta.

- Ünneprontó - dőltem hátra az ülésen. - Egyébként hogyan kerül haza az autód a reptérről? Mármint, gondolom nem fogod ott hagyni egy megőrzőben, mert az túlságosan drága lenne.

- Úgy nézek ki, mint akinek nem telne rá? - pillantott rám most először az út során. - Nem vágok fel vele, de ha nagyon nem tudnám megoldani, akkor itt maradna. Egyébként az egyik jó barátom, Vesti, éppen Londonba jön egy megbeszélésre, pár óra múlva landol, aztán ő fog vele közlekedni amíg itt van.

- Ez kedves tőled - érintettem meg a sebváltón pihentetett kézfejét, majd miután realizáltam a mozdulatomat, egyből elkaptam a kezemet. - Mármint az, hogy gondolsz rá.

- A barátság fontosabb - vont vállat, majd bekanyarodott a terminál elkülönített parkolójába.

Olyan gyorsan elment ez a fél óra, hogy észre sem vettem, hogy megérkezünk. Már csak arra lettem figyelmes, hogy a fiú megállítja a motort, felkapja magára a sapkáját és a napszemüvegét, és kiszáll mellőlem. Sóhajtva én is a rejtőzködéshez szükséges dolgaim felé nyúltam, bár a sapka most nagyon nem illett az öltözetemhez, mégsem szóltam semmit. Jelenleg úgy néz ki, hogy jól kijövünk az ausztrállal, ezt pedig semmi pénzért nem akartam elrontani. Lehajtottam az autóban lévő tükröt, hogy még egy utolsó pillantást vessek magamra. Úgy néz ki, ez már szokásommá válik, főleg akkor, amikor a fiúval kell mutatkoznom, hiszen ki akarna rosszul kinézni Oscar Piastri mellett?

Mosolyogva szálltam ki az anyósülésről, és mentem oda a kocsi mellett ácsorgó fiú mellé, aki egyik kezében a saját bőröndjét fogta, másikkal pedig az én rózsaszín csodámat tartotta. Megköszönve elvettem tőle a dolgaimat, majd közösen megindultunk a bejárat felé. Csodálkoztam, hogy nem egy magángéppel megyünk, helyette a nyüzsgő reptéri térbe léptünk be, ahol megállás nélkül hallatszódtak a járatszámok bemondása. A táblára nézve megkerestem a Dzsiddába tartó járathoz tartozó kaput, ahol feladhattuk a bőröndjeinket, és kezemmel intettem Oscarnak, hogy kövessen. Óriási szerencsénkre egy fiatal férfi intézte el a dolgainkat, és adta oda a jegyeinket, amik nem mellesleg a turistaosztályra szólnak. Csodálkozva meredtem a mellettem ácsorgó fiúra, aki éppen a fedélzeten felszolgált ételekről beszélt a légitársaság alkalmazottjával.

Negyed órával később már túlvoltunk az ellenőrző kapun, és éppen a Starbucksban boldogan iszogattam a Matcha Lattémat, miközben félszemmel a nekem szemben ülő fiúra pillantottam, aki éppen különféle adatokat elemzett. Vagyis ezt feltételeztem, mert a lap tele volt számokkal, és nem hiszem, hogy matek szakra járna.

- Nem akarsz inkább beszélgetni? - szólaltam meg, mire rám kapta a tekintetét. - Én értem, hogy nagyon szeretnél bizonyítani, de majd ha odaértünk, úgyis csak ezzel fogsz foglalkozni.

- Csak nem zavar, hogy nem figyelek rád? - csukta be a füzetet, majd a táskájába süllyesztette.

- Nem az, hogy nem figyelsz rám, csak egy kicsit unatkozom, és azt hittem, beszélgetünk egy kicsit - kevertem meg az italomat.

- Miről szeretnél beszélgetni?

- Mesélj arról, hogy hogyan is állsz hozzá ehhez a hétvégéhez - támasztottam meg az arcomat a kezeimmel, és kíváncsian figyeltem az ausztrált.

- Igazából elég ideges vagyok - vallotta be nehezen, és egy mély sóhajtás után folytatta. - Mármint félre ne érts, sokkal nyugodtabban állok hozzá a hétvégéhez, mert úgy ahogy megtapasztaltam, mit is jelent egy versenyhétvége a Forma 1-ben, mennyire megterhelő is ez az egész, szóval ezt az egy hetet tényleg pihenéssel töltöttem, alig mozdultam ki, csak a gyárban voltam, meg a konditeremben, szimulátoroztam, tehát teljes mértékben azzal voltam elfoglalva, hogy újult erővel térhessek vissza a pályára.

- Velem az oldaladon - tettem hozzá vigyorogva, mire elröhögve megrázta a fejét.

- Na igen, kaptam egy potyautast is az első évemhez - emelte fel a szemöldökét, mire játékosan a vállába bokszoltam.

- Bunkó - forgattam meg a szemeimet, és a beszélgetésünket a hangosbemondó zavarta meg, ahol bemondták a járatszámunkat, és azt, hogy megkezdhetjük a beszállást.

Szerencsére nem messze ültünk le a kapunktól, így pár perc alatt odaértünk, bár így is óriási sor volt, muszáj volt türelmesen kivárnunk a sorunkat, de szerencsére fél órával később már a repülőn ültünk, és nagyon hálás voltam az ausztrálnak, hogy ablak melletti ülést foglaltatott nekem, mert imádok nézelődni repülés közben. Elképesztően szép a táj, főleg éjszaka, ezért is bánom, hogy most fényes nappal repülünk.

Amikor megindultunk a felszállópálya felé, minden szó nélkül Oscar kezéért nyúltam, aki ijedten pillantott felém, mert nem értette, mi a fene bajom van, hiszen annyit repültem már. Ez igaz, de mindig is utáltam a fel- és leszállást. A nyomás, ami a mellkasomban keletkezik ennek hatására megijeszt, és sokszor hiszem azt, hogy ez igazából egy pánikroham kezdete - de szerencsére nem erről van szó.

Elmosolyodva minden szó nélkül összekulcsolta az ujjainkat, és hagyta, hogy erősen megszorítsam, mikor megkezdtük az emelkedést. Lehunyt szemmel a vállára hajtottam a fejemet, és vártam, hogy vége legyen ennek az egésznek, és ne kelljen bekötve lennünk, de addig is csöndben ültünk egymás kezét szorongatva, lehunyt szemekkel, és igazából én csak élveztem a csendet, illetve azt, hogy mellettem van, és nem hagyta, hogy pánikoljak.

- Abi, már a levegőben vagyunk - hallottam meg gyengéd hangját, mire félszemmel kinéztem az ablakon, és tényleg a felhők felett voltunk.

- Köszönöm - mondtam zavartan, majd elengedve a kezét zavaromban a fülem mögé túrtam egyik kósza hajtincsemet.

- Nézünk közösen valamit? Adtak olyan fülhallgatót, hogy az egyik felét neked tudom adni - ajánlotta fel, amit nagy mosollyal fogadtam el.

Közelebb bújtam a fiúhoz, hogy jobban meg tudjam nézni a kínálatot, és megegyeztünk, hogy egy vígjátékot fogunk megnézni, mert mind a ketten utáljuk a horrorfilmeket, és romantikus filmet pedig nem volt hajlandó nézni, nem is értem miért. Azonban meg tudtam győzni, hogy egy Adam Sandler filmre essen a választásunk, ugyanis nem tudok betelni azzal az emberrel. Sőt, ha lehet mondani, a kedvenc színészem, a filmjei elképesztőek, főleg ha Jennifer Aniston a női főszereplő mellette.

Szó nélkül elindította a Kellékfeleséget, én pedig mosolyogva figyeltem, ahogy próbál odafigyelni a filmre, miközben a fülében lévő fülhallgatót igazgatta, hogy ne nyomja őt. Komolyan, miért nem tud ilyen nyugodt és kedves lenni mindig?

A film negyedénél járhattunk, amikor elsötétült minden előttem, és onnantól nem emlékeztem semmire, ami történt, csak arra lettem figyelmes, hogy Oscar a vállát próbálja kényelmes helyzetbe hozni, de egészen idáig nem mert megmozdulni, mert félt, hogy felkelt, nekem pedig a pillangóim újra feléledtek a hasamban. Olyan törődőnek tűnt, mintha tényleg érdekelné, mi is van velem.

- Már ott vagyunk? - szólaltam meg halkan, miközben a fejemet elvettem a már biztosan elzsibbadt válláról, és kiegyenesedtem az ülésemen.

- Még egy óra. Jól elaludtál - mosolygott. - Lemaradtál az ebédről.

- Nem is tudtam volna enni - motyogtam, és előredőltem, hogy kinézhessek az ablakon.

Előkaptam a telefonomat, hogy készítsek pár felvételt az elém táruló tájról, ugyanis valami elképesztő látványt nyújtottak a felhők. Minden szebb innen fentről. Nem is csodálkozom, hogy annyian állnak légiutas kísérőnek. Ha lenne választásom, én is megfontolnám ennek lehetőségét, a baj csak az, hogy az utazgatáson kívül semmi mást nem nyújt, ami nem éppen kedvező a jövőmnek. A szüleim mindig arra tanítottak, hogy karrierválasztásnál mindig helyeztem előtérbe azt, amivel a későbbiekben nyugodtan élhetek, és ez pont nem azok közé tartozott.

- Nagyon elgondolkodtál - szólított meg Oscar, mire rákaptam a tekintetemet. - Baj van?

- Baj nincs - mosolyodtam el szomorkásan. - Csak most jövök rá arra, hogy mennyi minden új még nekem. Hiába mondhatom azt, hogy tehetősebb a családom, mégis mennyi minden újat ismerek meg nap mint nap.

- Az ember mindig tanul. Ez jó az életben - vont vállat. - Ha az apám gyerekkoromban nem vitt volna el csak úgy gokartozni, most nem lennék Formula szériák bajnoka, és nem versenyeznék a királykategóriában. Minden okkal történik, Abigail, és biztos vagyok benne, hogy hamar megtalálod az utadat.

- Most úgy hangzottál, mint egy pszichológus, tudtad? - nevettem el magam.

- Nem inkább mint egy pszichomókus? - grimaszolt.

- Oscar, hagyd abba, megfulladok - csaptam rá a karjára. Na várjunk. Mi most flörtölünk?

Miután realizáltam, hogy mit is művelünk egy ideje, minden szó nélkül hátradöntöttem a fejemet az ülésen, és óriási hálát adok a gépen dolgozóknak, hogy éppen akkor mondták be a hangosbemondóba, hogy csatoljuk be a biztonsági öveinket, mert perceken belül megkezdjük a leszállást. Bármennyire féltem a leszállástól, az előbb történő eseménysorozat után nem tudtam a fiú kezéhez kapni, mert még mindig sokként ért a felismerés, hogy a fiút abszolút nem zavarta az, hogy próbálok közeledni felé, sőt, ő maga enged bele szépen lassan a világába. Mintha csak erre lett volna szüksége, amit egyrészt megértek, mert mindenkinek jár egy olyan személy, aki meghallgatja őt jóban-rosszban.

Nem sokkal a landolás után az elsők között szálltunk le a gépről Oscarral, majd egyből a bőröndjeinkért siettünk, amelyek éppen akkor jelentek meg a szalagon. Kínosan álldogáltunk egymás mellett, hiszen nem tudtunk mit mondani a másiknak. Mintha a szavaink megrekedtek volna bennünk, és bármennyire is akartunk volna társalogni a másikkal, nem ment. Így voltunk egymás mellett tíz percig, míg meg nem jelentek végre a bőröndjeink, majd Oscar félrevonult elintézni egy hívást, engem pedig ott hagyott a bőröndökkel a terem közepén. Az volt a szerencsém, hogy itt bent még nem tartózkodtak rajongók, így nem támadták le az ausztrált, viszont kintről már hallani lehetett sikoltozásokat, amik enyhén szólva megijesztettek. Igaz, a pilóták ehhez már hozzá vannak szokva, na de a barátnőik nem, mégis át kell vészelniük ezt az egészet.

- Az a helyzet, hogy rengetegen vannak kint - kezdett bele a mondanivalójába.

- Na nem mondod - néztem rá felhúzott szemöldökkel, mire sóhajtott.

- Remek. A lényeg az, hogy vár ránk kint egy autó, amivel elvisznek minket a hotelbe. Nem tudom, hogy mennyire szeretnél sietni, ezért gondoltam megkérdezem, hogy mennyire zavarna téged az, ha egy kicsit leállnék a fanokhoz beszélgetni - hadarta el egy szuszra, majd kérdőn nézett felém.

- Oscar, ez a munkád, már miért zavarna? Ha én is egy lennék közülük, tűkön ülve várnám, hogy megszólíts, és beleegyezz egy képbe, szóval én nem fogom akadályozni a munkádat!

- Szóval te nem vagy a fanjaim között? - nézett rám mosolyogva, és közelebb lépett felém.

- Csak ennyi maradt meg a mondanivalómból? - húztam fel a szemöldökömet. - De el kell, hogy szomorítsalak, nem tartozom az imádóid közé - vigyorodtam el.

- Mert már a barátnőm vagy, mégha kamuból is - kacsintott rám, majd közelebb hajolva egy gyors csókot lehelt a homlokomra, és elhúzta mellőlem a bőröndjét, nekem pedig gyökeret eresztettek a lábaim. Így játszunk, Piastri?

Sietős léptekkel követtem a fiú mozdulatait, és igyekeztem ki a váróba, ahol több mint száz ember várakozott arra, hogy egy pilóta megjelenjen. Oscar előrement, hogy egy darabig elterelje a figyelmüket, míg én is kijövök, de nem járt sok sikerrel. Az én nevemet, amit fogalmam sincs, honnan tudnak, kezdték el kiabálni, mire riadtan Oscarra kaptam a tekintetemet. Ő csak mosolyogva beszélt az előtte ácsorgó két lányhoz, így hát fogtam magam, és mosolyogva elindultam a kijárat felé. Elhaladva az ausztrál mellett megsimítottam a karját, és jeleztem neki, hogy inkább a kocsiban megvárom, mert az biztonságosabb számomra. Egy Adrian nevezetű biztonsági őr elrakta a cuccaimat, és kinyitotta nekem a hátsó ülés ajtaját, hogy nyugodtan be tudjak ülni a helyemre.

Nagy szerencsémre maga Oscar is megjelent egy fél óra múlva, és igyekeztünk a hotel felé, ahol pontosan ugyan ez fog ránk várni, azonban előre megbeszéltük, hogy először átvesszük a szobát, majd ő egy kicsit később kijön a hotel előtt toporgókhoz.

A recepción gyorsan végeztünk, egy idős úriember elmondott minden tudnivalót, hogy mikor vannak az étkezéseink, meddig kell kijelentkeznünk, és persze azt is elmondta, hogy tilos a hangoskodás este tíz után. Rossz embereknek mondja, mert akik hangoskodni fognak, azok a kint ácsorgó rajongók.

- Abigail! - hallottam meg egy ismerős hangot, mire oldalra fordítottam a fejemet, és az ismerős göndör hajú srác sétált felém. - Már megijedtem, hogy eltévedtetek idefele - mosolygott, miközben lepacsizott Oscarral, engem pedig szoros ölelésbe vont, így lehetőségem volt érezni a férfias illatát.

- Csak a reptéri rajongók - legyintettem. - Mióta vagy itt? - mosolyogtam továbbra is.

- Tegnap érkeztünk Carlossal, titokban, hogy egy kicsit tudjunk még golfozni ketten - mesélte csillogó szemekkel. - Oscar, menj nyugodtan ki, én felkísérem Abigailt a szobátokba, és felviszem a bőröndödet is - ajánlotta fel a brit, mire az ausztrál arcán akkora műmosoly jelent meg, hogy hülye lenne az, aki ezt nem veszi észre.

- Kösz, haver - nézett rá Oscar, majd rám pillantva csalódottságot véltem felfedezni a tekintetében.

Adriannal a nyomában indult meg a nagy tömeg felé, míg én nagyot sóhajtva elindultam Lando után, aki már a lift előtt várakozott rám. A tizedik emeleten kaptunk szobát, és addig a brit történeteit hallgattam, hogy mi is történt a tegnapi golfozás közben, azonban mélyen legbelül hiányoltam az ausztrál társaságát, aki mindezidáig velem volt elfoglalva, és azzal, hogy kényelmesen utazzak ide.

- Most komolyan, Abigail, van valami baj? Olyan nyomottnak tűnsz - állt meg az ajtó előtt, és egyik kezével megérintette a karomat.

- Nem, semmi baj, csak az út kifárasztott - mosolyodtam el fáradtan, és akkorát nem is hazudtam. Tényleg fáradt voltam.

Behelyeztem a kártyát az ajtóba, majd segített Lando bevinni a dolgainkat a nappaliig. Hálás leszek neki, amiért nem hagyott magamra, de látta, hogy most nincs szükségem másra, csak egy kiadós alvásra, így szó nélkül a karjaiba zárt, és egy darabig így álltunk a szoba közepén.

- Ha bármire szükséged van, csak szólj, és repülök - szólalt meg, miután eltolt magától.

- Okvetlen - mondtam, majd levágtam magam a kanapéra, ő pedig elhagyta a szobát, ezzel pedig magamra maradtam a gondolataimmal.

Gyorsan írtam egy üzenetet anyának, miszerint minden rendben van, már a szálláson vagyok, és nem kell a keresésemre küldeni egy kutatócsoportot, mire nevető hangulatjelekkel válaszolt.

- Olyan fáradt vagyok, mint a kutya - jelent meg az ajtóban az ausztrál, majd a táskáját ledobta a földre, ő pedig mellém telepedett le a kanapéra.

- Nem akarsz lepihenni egy kicsit? - késztetést éreztem arra, hogy az ujjaimat belevezessem a kusza hajába, de óriási erőfeszítés után meg tudtam állni.

- Ez így most tökéletes - mondta, majd fejét az ölembe ejtette, kezeit összekulcsolta a hasa előtt, majd lehunyta a szemét, én pedig akaratom ellenére is belevezettem ujjaimat az aranybarna hajába.