‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑨𝒏𝒅 𝑰 𝒘𝒂𝒕𝒄𝒉 𝒔𝒖𝒑𝒆𝒓𝒎𝒂𝒏 𝒇𝒍𝒚 𝒂𝒘𝒂𝒚
𝑪𝒐𝒎𝒆 𝒃𝒂𝒄𝒌, 𝑰'𝒍𝒍 𝒃𝒆 𝒘𝒊𝒕𝒉 𝒚𝒐𝒖 𝒔𝒐𝒎𝒆𝒅𝒂𝒚
𝑰'𝒍𝒍 𝒃𝒆 𝒓𝒊𝒈𝒉𝒕 𝒉𝒆𝒓𝒆 𝒐𝒏 𝒕𝒉𝒆 𝒈𝒓𝒐𝒖𝒏𝒅
𝑾𝒉𝒆𝒏 𝒚𝒐𝒖 𝒄𝒐𝒎𝒆 𝒃𝒂𝒄𝒌 𝒅𝒐𝒘𝒏
- superman

‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑨𝑩𝑰𝑮𝑨𝑰𝑳 𝑱𝑨𝑵𝑨𝑬 𝑵𝑬𝑳𝑺𝑶𝑵
2023.03.31. , Melbourne

Tegnap este kilenckor értem földet az Emirates egyik gépével Ausztrália egyik legnépszerűbb városában, egyben a szerelmemet játszó pilóta születési helyén, a délkeleten lévő Melbourneban, ami otthont adott a soron következő Nagydíjnak, és ahová már a hét elején meg kellett volna hogy érkezzek a megbeszéltek szerint, mégsem tettem, ugyanis az apró kis kiruccanásom Monacóba sikeresen az ágynak döntött, miután hazatértem Angliába, így jó három napon keresztül csak a szilvás - fahéjas tea, a zöldségleves, különböző orrsprayek, na meg a Vámpírnaplók sztárja, Damon Salvatore tartott életben.

Lando persze úgy érezte, hogy mindez miatta történt, ezért - mivel a bűntudata nem múlt el még az után sem, hogy ezerszer közöltem vele, hogy nem is az ő hibája, hanem az én saját felelőtlenségem az egész, hiszen nem kellett volna olyan lengén öltöznöm tavasszal, mert az idő még március vége felé elég csalóka; szinte óránként hívogatott, üzengetett, és nem hagyta, hogy unatkozzak. Szerintem arra is simán képes lett volna, hogy iderepüljön Londonba, és személyesen figyelje minden óhajomat-sóhajomat, amit, így utólag belegondolva, nem is nagyon bántam volna, hiszen amikor vele vagyok, úgy érzem, mintha a lelkem megnyugodna a közelségének köszönhetően, és elfelejtek minden gondot és bajt, ami az apám nyomásának hatására ér.

Ezen a versenyhétvégén óriási szerencsémre nem kellett osztozkodnom Oscarral egy hotelszobán, köszönhetően annak, hogy a szülei elég közel laknak magához a pályához, így ő ott tartózkodik egész idő alatt, ezzel nyugalmat okozva nekem. Elég lesz akkor látni a fejét, amikor közösen kell mutatkoznunk, szerelmesen, egymásért, mintha semmi problémánk sem lenne.

Az aprócska, városra néző, kilencedik emeleti szobámban a fehér, szürke, és királykék színek domináltak, amik egyszerre keltettek enyhén lehangolt, de egyben otthonias érzést bennem, és most először nem úgy vélekedtem a hotelről, mint egy bezárt épület, ahonnan nem tehettem ki a lábam kíséret nélkül. Most viszont, hogy nincs egy nyakamban lihegő pilóta az oldalamon, az estémet biztosan nem bent fogom tölteni. Hiszen az ablakon kinézve elképesztő látvány tárult elém, és bűn lenne nem körbenéznem a számomra még ismeretlen városkában, egy teljesen idegen országban.

A fürdőszobában ácsorogva kezeimmel még próbálgattam igazgatni a helyén nem lévő babahajakat, amik úgy gondolták, hogy önálló akaratuk van, és nem fognák úgy állni, ahogy én azt szeretném, így nem tudtam mást csinálni, csak kiengedni a már felkötött hajamat, és hajvasalóval egyenes hajkoronát varázsolni magamnak, ezzel húzva az időt a találkozástól.

A kedvenc babarózsaszín árnyalatú kardigánomat választottam a mai napra, szűk, fehér, magas derekú nadrággal, és nagyon reméltem, hogy nem leszek olyan szerencsétlen, hogy összepiszkolom a világos ruhadarabjaimat, ráadásul egy fehér-rózsaszín Nikeval párosítottam az öltözékemet, így egyszerre voltam hétköznapiasan, de azért elegánsan is felöltözve, ami egyébként is tükrözi a stílusomat.

Még egy utolsó rózsaszín réteget vittem fel teltebbnek mondható ajkamra a kedvenc MAC rúzsomból, amit még a reptéri duty-freeben szereztem be hetekkel ezelőtt. Legbelül tudtam, hogy az interneten olcsóbban is megkaparinthatnám, de akkor, abban a pillanatban beleszerettem abba az árnyalatba, és még arra se tudtam gondolni, hogy ha apám meglátja a bankkártya mozgását, biztosan tart majd egy kis fejmosást. Csak az volt a fejemben, hogy igenis megérdemlem ezt a kis apróságot, ha már egy színjátékot kell eljátszanom!

A telefonomra pillantottam, amely már pár perce folyamatosan felvillant annak köszönhetően, hogy rengeteg üzenetem jött, de már az első után lenémítottam a készüléket, mert tudtam, ki is a feladó, ő pedig még várhat. Így is az egész hétvégén Oscar lesz a középpontban, hiszen az ő otthoni nagydíja van soron a naptár szerint, így persze hogy a fiúnak úgy be van táblázva mind a három napja, hogy az is csoda lesz, hogy kap egyetlen percet arra, hogy hátradőljön egy kényelmes széken, és kifújja a levegőt. Egyrészt sajnáltam a férfit, hogy hatalmas teher alatt lesz egész héten, másrészt pedig az volt a fejemben, hogy évente egyszer történik ez az esemény itt, ráadásul ez az első éve a királykategóriában, így inkább örülnie kéne, hiszen minden róla szól, mert Daniel Ricciardo idén nem kapott lehetőséget egyik csapattól sem a versenyzésre, bár a RedBullnál még ott van tesztpilótaként, és vele is lesznek programok, ahogy láttam a szórólapokon, mégsem fektetnek rá akkora hangsúlyt, mint Oscarra, ami érthető.

A bejárati ajtó felől hangos zörej hallatszódott, így sóhajtva leraktam a kezemben lévő rúzst a mosdókagyló szélére, és megindultam az ajtó felé, hogy végre megszűntessem az állandó dörömbölést, mert már nekem fájt a fejem tőle, a szomszédokéról pedig nem tudok nyilatkozni, de biztosan zavarta őket is a nagy hangzavar.

- Esküszöm, ha nem hagyod abba a dörömbölést - nyitottam ki az ajtót, majd farkasszemet néztem az előtte ácsorgó ausztrálon, aki éppen emelni akarta a kezét egy újabb kopogtatásra, de sikerült megelőznöm.

- Akkor mi lesz? - vágott közbe, miközben maga előtt összefonta a karját, és szememet forgatva minden erőmmel azon voltam, hogy rácsukjam az ajtót, ezzel megakadályozva azt, hogy bejusson az én kis hétvégi kuckómba, azonban a kitűnő reflexeinek köszönhetően, amit a motorsport miatt szerzett, számított a hirtelen tett mozdulatomra, és lábával megakadályozta, hogy becsukjam előtte az ajtót, és egy picit nyitva rajta az aprócska résen átfért, így minden további szó nélkül, önelégülten vigyorogva lépett be a hotelszobámba.

- Persze, gyere csak be nyugodtan - motyogtam az orrom alatt, és becsuktam az ajtót. - Nem tudtál volna lent megvárni engem?

- Mert tudtam, hogy úgysem készülsz el időben, így úgy gondoltam, mindkettőnknek egyszerűbb, ha feljövök érted - mondta szemrebbenés nélkül, miközben helyet foglalt az egyik kék színű fotelben, ahonnan elképesztő rálátása volt a szülővárosára. - Egyébként is, nem gondolod, hogy beszélnünk kéne? - vonta fel a szemöldökét.

- Szerintem nincs miről - néztem a szemébe a lehető legkomolyabb pillantásommal, majd szó nélkül a fürdő felé vettem az irányt, becsapva magam után a fehér fából készült ajtót.

Kezeimmel megtámaszkodtam a mosdókagylón, és lehunyt szemekkel lassan próbáltam mély levegőt venni, megnyugtatni magam. Igazából csak egyáltalán nem voltam képes az ausztrállal beszélni, túl korainak éreztem, ráadásul arról sem volt fogalmam, hogy mégis mit mondanék neki, mert tényleg nincs sok közöm a magánéletéhez. Én csak egy trófea vagyok nem csak számára, de a csapatnak is, ennyi az egész.

Az egyik fehér színű polcról leemeltem a parfümömet, és gyengéd mozdulatokkal fújtam a nyakamra, és a felsőmre, hogyha a fiú orrába szökik az illat, egész hétvégen kísértse őt, ha mással tölti éppen az idejét. A táskám egyik kis zugába rejtettem a telefonomat, és összeszedve minden bátorságomat, magabiztosan léptem ki a helységből, majd fehér napszemüvegemet felvéve az ő irányába fordítottam a fejemet.

- Mehetünk, vagy már hirtelen ennyire ráérsz? - hangnemem nem kicsit volt provokatív, de egyáltalán nem érdekelt. Ha ő így, akkor én még rosszabban.

- Ugye tudod, hogy nem húzhatjuk ezt a beszélgetést olyan sokáig? - sóhajtott, és fejét hátravetette a fotelben, amelyben ült.

- Már megmondtam, hogy nekünk kettőnknek nincs miről beszélnünk - mondtam ridegen, és kinyitottam a bejárati ajtót, ezzel is jelezve, hogy én ott, abban a pillanatban befejeztem a vele folytatott társalgást.

Nem is figyelve arra, hogy a férfi utánam jön e, vagy sem, mentem a lift felé, hogy minél hamarabb lejussak, és megkezdjük a napot, mert bár a fiú társasága most nem éppen volt kedvező számomra, azért a pályán köröző autók elég érdekesnek tűntek számomra, na meg persze azért is vártam, hogy a párjára érjek, mert a brit fiú már biztosan a garázsban tartózkodott, én pedig majd a távolból lopva figyelem minden apró mozzanatát. Kicsit sem vagyok a megszállottja!

- Csodás egy napunk lesz - morogta az orra alatt, miközben benyomta a földszintet jelző gombot az aprócska, mégis tükörrel teli liftben, így jobbnak véltem a talajt nézni, mert még a szemüvegemen keresztül is észrevenné, ha véletlenül felé pillantanék.

Kegyetlenül lassan telt az a pár perc, míg leértünk. Egyikőnk sem szólt a másikhoz, sőt, olyan messzire állt mellőlem, amennyire csak tudott, mintha fertőző beteg lennék, ő meg ódzkodna tőlem, ez pedig nem kicsit érintett rosszul. Azonban az a jellegzetes illata, frissítő citrus az orromba férkőzött, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy közelebb hajolok a fiúhoz, és fejemet a nyakához közelítve szippantok egy nagyot a levegőbe, de túlságosan kellemetlen lett volna mind a kettőnk számára, így nagyon nehéz volt visszafognom magam. A fene egye meg, hogy ugyan arra a taktikára gondoltunk mind a ketten!

Amint kinyílt a felvonó ajtaja, mintha kidőltem volna belőle, olyan gyorsan indultam meg a kijárat felé, Oscarral szorosan a nyomomban. Már a recepciónál látni lehetett a kint szobrozó tömeget, és amint a látókörükbe kerültünk, még hangosabban kezdtek el sikongatni és kántálni Oscar nevét, mintha egy hatalmas szupersztár lenne. Mind a ketten megtorpantunk a helység közepén, miközben az egyik biztonsági őr felénk igyekezve éppen megállás nélkül magyarázott valamit a vonalban lévő embernek, de közben le sem vette a szemét rólunk.

- Mr. Piastri és Miss Nelson, a hétvégén az én embereim biztosítják Önöknek a biztonságukat - állt meg előttünk, és kedves gesztusként kezét felénk nyújtotta, de az arcáról még mindig nem lehetett semmit leolvasni. - A kint ácsorgó őrült rajongók előtt biztonsági őrök állnak, a legjobb lenne most nem adnod nekik aláírásokat, Oscar, ha neked ez nem gond! - pillantott az ausztrál felé, aki fél szemmel még mindig a kint történő dolgokat figyelte.

- Persze, teljesen megértem - bólintott. - Akkor egyenesen a kocsimhoz menjünk, ugye?

- Ez lenne a legjobb választás, igen - mondta az ismeretlen férfi, majd elnézést kérve félreállt telefonálni, ezzel pedig kettesben hagyott Oscarral.

- Most sajnos nem tudlak megnyugtatni azzal kapcsolatban, ami egész hétvégén vár ránk - köszörülte meg a torkát, de még mindig nem emelte rám pillantását, ami, még magamnak is nehéz volt bevallani, de eléggé elszomorított. - De  ne is figyelj oda senkire, rendben? Ausztráliában eléggé megoszló a véleményük rólam, főleg...

- Daniel miatt, értem - vágtam közbe, mielőtt befejezhette volna a gondolatát, és sóhajtva a férfi felé fordultam, feltolva napszemüvegemet a fejem búbjára, hogy egyenes a fiú íriszeibe tudjak nézni, hátha így nem fordítja el tőlem a rendkívül helyes arcát. - Ne foglalkozz ezzel a hétvégén! Daniellel is megbeszéltétek az egészet, nincs köztetek feszültség, lesz egy-két közös interjútok, és ott ezt közölhetitek a közönséggel is!

- Nem nekem kéne téged nyugtatgatnom? - nevette el magát kínosan, miközben zavarában beletúrt a már így is kuszán álló világosabb barna hajkoronájába. - Hé - kapott észhez, és ajkára féloldalas mosoly ült ki. - Végre normálisan beszélsz velem.

- Élvezd ki, nem fog sokáig tartani - forgattam meg a szememet, mialatt próbáltam visszafojtani az aprócska mosolyt, amit ő váltott ki.

- Kezdetnek jó - vont vállat, és mosolyogva lassan az arcomhoz emelte a kezét, hogy egy kósza hajtincsemet, ami a számba lopta magát, megigazítson, és közben lassan, alig feltűnően megsimította az arcomat, ami miatt hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, de a szemkontaktust semmi esetre sem szakítottam meg, és tovább néztem a gyönyörűen csillogó íriszeibe. - Azt hiszem, indulnunk kéne - engedte le a karját maga mellé, majd a biztonsági őrhöz fordult, hogy megbeszéljen vele pár fontos dolgot, ami még nem volt letisztázva.

Halkan sóhajtva egyet napszemüvegemet újra a szemem elé helyeztem, és megpróbáltam alig feltűnően figyelni a fiút, aki éppen a kinti zaj irányába fordította a fejét, és éppen arról beszéltek, hogy hova is parkolják le az autót, hogy minél hamarabb bepattanhassunk, és elhúzzuk a csíkot a tömegtől az újabb emberáradat felé.

Oscar fejét csóválva lépkedett vissza felém, és az arcáról könnyen le lehetett olvasni, hogy ő sem rajong a kialakult helyzetért. Ráadásul nem csak magára kell odafigyelnie egész hétvége során, hanem rám is, ami valljuk be, nem lesz egyszerű számára, így teljesen megértem, ha egy idő után már hanyagolni fog. Valószínű, hogy úgy lesz a legjobb mind a kettőnknek.

Mikor az ajtóban ácsorgó emberek intettek kezükkel, hogy ideje indulnunk, Oscar is felvette fekete napszemüvegjét, ami tökéletesen illett az aznapi öltözetéhez. Egy egyszerű, fehér felsőt viselt, mindenféle mintázat nélkül, fekete, térdig érő nadrággal, hiszen a kinti hőmérséklet bőven meghaladja a harminc fokot.

A lehető leglassabb mozdulatokkal súrolta a kézfeje az enyémet, és nagyon vissza kellett fognom magam, hogy ellen tudjak állni a kísértésnek, így az ajtó fele sétálva inkább a hotel belsejének kinézett próbáltam csodálni, hiszen ez Melbourne egyik legszebb hotele.

Mielőtt kiléptünk volna a friss levegőre, Oscar hirtelen a kezem felé kapott, és gyengéden összefűzte az ujjainkat, én pedig felé kaptam a tekintetemet, hiszen kimehettünk volna külön-külön, de a fiú mosollyal az arcán húzott maga után, szabad kezével integetve a motorsport rajongóinak, néhol pedig egy-két szavat elmormolt, de fél szemmel engem figyelt, nem kaptam e már frászt az emberektől, akik a kordonon túl állva nyújtogatták be kezükkel a különféle mercheket, hátha sikerül szerezniük a pilótáktól aláírást.

A fehér színű McLaren sportkocsi a kordon végénél állt, körbevéve biztonsági őrökkel, hogy még véletlenül se ugorjon ki elénk egy őrült személy se. Az autó előtt megállva Oscar kinyitotta számomra az anyósülés ajtaját, ezzel pedig elengedve a kezemet, amin még utána is éreztem a melegsége hiányát. Szó nélkül pattantam be az alacsonyan fekvő autóba, és hiába már párszor ültem hasonlóban, még mindig nem voltam képes megszokni. Kényelmetlen volt, és rettenetesen fájt tőle a hátam, de inkább nem panaszkodtam. Más még ilyenbe sem ülhet bele, én pedig pont ez miatt nyafogok? Nevetséges...

Oscar megsajnálva a kint ácsorgó fanokat, visszakocogott egy pár emberhez, hogy képeket készítsen velük, illetve a sapkájukra firkantsa a monogramját. Hatalmas mosollyal az arcomon pillantottam a kint ácsorgó fiúra, aki lelkesen kommunikált mindenkivel, próbálta nem cserben hagyni őket. Biztos voltam benne, hogy hatalmas bűntudat őrölte volna a fiút, ha nem tette volna ezt meg, mert bár felém nem igazán mutatja, attól még igazán érző személy, aki mindenkit boldoggá szeretne tenni, mégha ez egy hatalmas kihívás számára.

Nem sokkal később mosollyal az arcán sétálta körbe az autót, majd még egy utolsót intve a tömegnek, beszállt mellém a vezető ülésre, és beindítva az autó motorját elindult lassan a pálya felé.

- Sajnálom, hogy várnod kellett rám - szólalt meg egy idő után, miközben éppen a mutató ujjával az érintőképernyős rádióra bökött, hogy átrakja másik csatornára.

- Ez a kötelességed - próbáltam kiejteni ezeket a szavakat minden érzelem nélkül, kisebb-nagyobb sikerrel, miközben az ablaknak támasztottam a fejemet, és a mellettünk elsuhanó tájra próbáltam összpontosítani. - Nekem pedig egy szavam sem lehet rá.

- De attól még rád is figyelnem kell - vágta rá egyből, gondolkodás nélkül.

- Elboldogulok egyedül is, kösz - morogtam az orrom alatt, és nagyon reméltem, hogy nem szeretne további beszélgetést folytatni velem, mert ha már most engedek a haragomból, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne a kettőnk viszonyával, akkor biztosra venné, hogy elgyengülök, ha róla van szó. Ami igazából így is van, de nem kell róla tudnia.

Hálát adtam az égnek, amikor a férfi leállította a motort miután leparkolt a nevével ellátott helyre a pályánál, és mind a ketten amilyen gyorsan csak lehetett, kipattantunk a járműből. Így is elég kínos volt az egész út, mert Kim, Oscar edzője nem utazott velünk, hiszen ő is ide tud vezetni a saját autójával, mert alig pár percre lakik a pályától. Legbelül azonban bíztam, hogy a holnapi nap folyamán már ő is csatlakozik hozzánk, de ennek az esélye nagyon kevés, mert Oscar segítségével jegyeket szerzett a családjának is a hétvégére, így minden bizonnyal őket fogja vezetgetni a paddockban.

Szerencsémnek köszönhetően most nem kellett a férfihoz érnem. Míg ő előttem lépdelt, hátán a fekete Tumi táskájával, én addig pár lépéssel mögötte, napszemüveggel a fejemen, mosolyogva sétáltam mögötte, igyekezve tartani a fiúval a tempót, ami nem volt annyira könnyű, mint azt elképzeltem. Amíg ő egyet lépett, én hármat, de ez persze nem igazán foglalkoztatta a férfit, csak sietett előre, meg sem állva egy rajongónál sem. Rápillantottam a kezemen lévő órámra, ami szerint eléggé késésben voltunk, így már realizáltam, miért is lépdel olyan sebesen Oscar. A beléptető kapunál mind a ketten a kis készülékhez érintettük a kártyánkat, majd miután hivatalosan is a paddockban tartózkodtunk, egy McLarenes dolgozó szaladt felénk kamerával a kezében, hogy levideózza az érkezésünket, és egy rövidke interjút készítsen Oscarral, én pedig nem tehettem mást, csak mellette sétáltam mosolyogva, néha a fiúra pillantva, de legtöbbször a sürgő-forgó emberekre terelődött a figyelmem, akik már most ki voltak készülve mindentől.

- És te, Abigail, várod már a vasárnapi futamot? - fordította hirtelen felém a kamerát Joe, aki a közösségi hálót kezeli, és tartalmakat készít a papaya színű istállónak.

- Ez nem is kérdés - mosolyodtam el zavartan, és egy kósza hajtincset tűrtem a fülem mögé. - Az adrenalin, ami a futam nézésekor eláraszt, egyszerűen káprázatos. De a legjobb az egészben az, hogy nézhetem Oscart, ahogy megvalósítsa az álmát - kaptam a tekintetemet hirtelen a mellettem állóra, aki csillogó szemekkel pillantott le rám. Teljesen olyan volt, mintha a lelkemig hatolt volna a pillantása.

- És hogy tetszik neked eddig a paddock? - érdeklődött kedvesen, de a felém tartott kamera még mindig rendkívül zavart, és kellemetlen érzés kerített hatalmába. Akkor először vett a kamera, tehát abszolút nem voltam hozzászokva a szerepléshez, pláne nem ahhoz, hogy még beszéljek is közben.

- Óriási a nyüzsgés, az emberek rohangálnak össze-vissza, mégis tetszik ez a hely. - mondtam mosolyogva, mire a mellettem ácsorgó fiú karjaival hirtelen átölelte a derekamat, ezzel közelebb húzva magához, és egy apró csókot lehelt a fejem búbjára, mintha ez lenne az egyik legtermészetesebb dolog a földön. Bárcsak kamerák nélkül tenné ezt...

Joe vette a lapot, elköszönve tőlünk már futólépésben indult is vissza a központba, hogy az Instagram oldalukra posztoljon néhány friss képet a fanoknak, akik nem tudnak ezen a futamon megjelenni, de mégis kapjanak tartalmat a történésekről.

Csendben, egymás mellett sétálva tettük meg azt a rövid utat a melbourni pályának McLaren részlegébe, miközben Oscar keze még mindig szorosan tartotta a derekamat, hogy még véletlenül se tudjak szabadulni belőle, én pedig inkább nem szóltam egy szót sem a cselekedetére, inkább csendben maradtam. Az egyetlen pozitív dolog, ami a szemem előtt lebegett az az, hogy újra láthatom Landot. Rá van szükségem, hogy túléljem ezt a napot.

Oscar illedelmesen előre engedett az ajtóban, és mind a ketten illedelmesen köszöntünk minden szembe jövő dolgozónak. Míg a fiú egyenesen a külön kis helysége felé igyekezett, én inkább a csapat pihenőjében foglaltam helyet a fekete színű bőrkanapén, és elővéve a telefonomat felléptem Twitterre, hogy egy kicsit képbe legyek az eddig történtekkel, hiszen tegnap nem vettem részt a média napon, ahol a fiúkat interjúztatták.

Ahogy görgettem az applikáció kezdőlapját, megakadt a tekintetem Oscar anyukájának az egyik friss tweetjén, amit alig fél órája rakott ki. Egy képet posztolt, ahol ő, Oscar apukája, és a fiú testvérei pózolnak a családtagjuk nevével ellátott narancssárga-fekete rövid ujjúban, és az volt röviden leírásként írva hozzá, hogy indulnak ide a pályára. Szemeim kikerekedtek a sokktól, és ölembe ejtettem a mobilomat. Sejtettem, hogy a hétvégén nem úszom meg a találkozást a Piastri családdal, de reménykedtem benne, hogy csak vasárnap kerítünk rá sort. Naív, Abigail... Miért ne lennének már kint pénteken?

Telefonomat a zsebembe csúsztatva, nagy lendülettel keltem fel a kanapéról, és gyors léptekkel indultam meg a fiú szobája felé, elnézést kérve minden velem szemben jövőtől, akiknek majdnem nekimentem véletlenül. Nem törődve azzal, hogy az ausztrál mit csinálhat a szobában, kopogás nélkül nyitottam be, és a lehető legcsúnyábban néztem körbe a fiút keresve.

- Nem akartál arról szólni, hogy már ma kell találkoznom a szüleiddel? - kértem számon a bent épp csapatpólóját felvevő Oscart, akinek az enyhén kidolgozott hasa éppen a látókörömbe került, én pedig igyekeztem nem oda pillantani.

- Ha meghallgattál volna - kezdett bele, miközben a fején áthúzta az öltözékét, majd megigazította magán azt, hogy tökéletesen simuljon rá, kiemelve az egyre jobban látszódó izmait. - Elmondtam volna. De mivel még mindig alig állsz szóba velem, így nehéz lett volna felkészíteni téged az egészre - vont vállat, mintha ez olyan logikus következtetés lenne.

- Bejöttél a szobámba korán reggel - léptem egy lépést közelebb a fiúhoz, miközben kezemet magam mellett ökölbe szorítottam a haragtól, amit akkor éreztem a fiú felé. - Elkezdtél minden másról beszélni, feleslegesen. Siettettél, mert rengeteg dolgod van a hétvégén, ezt megértettem - minden egyes mondatommal közelebb kerültem a fiúhoz, aki velem szemben a szemembe nézve, karba tett kézzel, szórakozva figyelte a kiakadásomat. Legszívesebben megfujtottam volna! - De nem tudtad velem közölni, hogy "hé, te hülye, jönnek a szüleim már ma, szóval legyél kedves velük"?

- Most hogy mondod, tényleg jönnek ma a szüleim - vigyorodott el gonoszan, és rohadtul élvezte, ahogyan épp szétvet az ideg pont miatta.

- Hogy lehetsz ekkora rohadék? - sziszegtem az összeszorított fogaim közül, míg vettem egy mély levegőt. Hogyan maradjak nyugodt egy ilyen arcátlan ember mellett?

- Nem én hisztizek ok nélkül Dzsidda óta! - tárta szét a karjait, miközben emelkedett hangnemben intézte felém az előbbi szavakat.

- Nem ok nélkül - motyogtam az orrom alatt, és inkább elfordítottam a fejemet. Nem voltam képes tovább a szemébe nézni.

- Akkor hallgatlak, kedves Abigail Nelson, mégis mi a fészkes fene bajod van velem? - nevetése erőltetetten zenget a fülemben, miközben az eres kezeivel idegesen beletúrt a hajába.

- Nem akarok beszélni róla - mondtam halkan, még mindig kerülve a tekintetét.

- Akkor mégis hogy oldjuk meg ezt? Elárulod?

- Ugyan már! - csattantam fel. - Úgy csinálsz, mintha téged annyira érdekelne, hogy milyen viszony van kettőnk között! - forgattam meg a szememet.

- Igen, képzeld el, Abs, hogy rohadtul érdekel, mégis mi a fene bajod van! Olyan nehéz ezt elhinni?

- Nem akarok veszekedni tovább, mert bármelyik pillanatban beállíthatnak a szüleid, és nem szeretnék a szemükben rossz lenni - vettem vissza a hangerőmből, és újra a fiúra néztem. - Mind a ketten folytatjuk ezt az egész színjátékot, előadjuk mindenkinek, hogy mennyire szerelmesek vagyunk, és ezzel ki is maxoltuk a mai napot - zártam le a mondanivalómat, és inkább csendben leültem a kis kanapéra.

A fiú fejét megrázva indult meg a kis konyhai részhez, levett egy poharat az egyik fenti szekrényből, majd öntött magának egy pohár vizet. A falnak támaszkodva figyelt engem szótlanul, hátha ki tud olvasni valamit a testbeszédemből, de nem nagyon hiszem, hogy sikerrel járt volna. Jobb is volt ez így, mert a feszültség napról-napra fokozódik közöttünk, én pedig nem lennék vele képes nyíltan beszélni, miért is vettem hirtelen egy száznyolcvan fokos fordulatot.

Nem mondhattam neki azt, hogy teljesen véletlenül fülembe jutott az a telefonbeszélgetése, amit nem lett volna szabad meghallanom a másik szobából, ahol éppen tartózkodtam. Nincs sok közöm ahhoz, hogy mit csinál a magánéletében, hiszen a mi kapcsolatunk kizárólag munkahelyi. Az már egy teljesen más dolog, hogy előre nem betervezett érzéseket kezdtem el táplálni az ausztrál iránt, aki természetesen ezeket az érzéseket nem viszonozza, és talán jobb is ez így. Nem illünk össze, két különböző világból származunk. Az egyetlen közös bennünk az, hogy tudjuk milyen az, ha valamiért igazán meg kell dolgoznunk, ha sikeresek szeretnénk lenni, ezért is könnyebb vele elbeszélgetni az ehhez hasonló témákról.

Nem sokkal később az ajtón halk kopogásokra lettünk figyelmesek mind a ketten, és az ajtó felé kaptuk a tekintetünket. Míg Oscar halkan sóhajtva megindult, hogy kinyissa az előbb említett tárgyat, én nagy lendülettel felkeltem a kényelmes kanapéról, kezemmel végigsimítottam a felsőmön, hogy egy gyűrődés se látszódjon, és az arcomra erőltettem egy mosolyt, hogy ne tűnjek udvariatlannak. Bármennyire is haragszok most a fiúra, a szüleivel nem tudnék illetlenül viselkedni.

Nicole olyan vidáman lépett be az aprócska helységbe, mintha a fia már meg is nyerte volna a futamot. Szorosan a fia dereka köré fonta a karját, miközben két hangosan cuppanós csókot nyomott a fiú arcára.

- Igazán megvárhattál volna minket is, fiacskám - csapott rá a férfi sapkájára, amit időközben felvett magára, hogy a haja ne legyen össze-vissza. A nő tekintete hirtelen megállt rajtam, és tátott szájjal tolta el magától a fiát, és indult meg felém. - Te szent Isten! Te vagy Abigail? - állt meg előttem, kezét pedig a karomra rakta. - Sokkal szebb vagy, mint a képeken!

- Üdvözlöm, Abigail Nelson vagyok - mondtam zavaromban, és hirtelen nem tudtam, hogy nézzek bele e a szemébe, vagy inkább bámuljam a földet.

- Ugyan már, tegezz csak - legyintett egyet. - Nicole vagyok, ennek a tökkelütöttnek, aki szeret engem halálra rémiszteni, az anyja - mosolygott, majd hirtelen a karjai köré zárt, én pedig segítségkérően Oscarra pillantottam, aki felvont szemöldökkel nézte az anyja akcióját. - Istenem, fiam, hogyan szedtél te össze ilyen gyönyörű nőt? Nem néztem volna ki belőled!

- Hogy tessék? - akadt ki az ausztrál, és elkerekedett szemekkel az anyjára nézett. - Miért ilyen nehéz elhinni, hogy Abigail a barátnőm?

- Nos - kezdett bele az anyukája, és feltartva a kezét az ujjain kezdett el számolni, minden ujjához persze magyarázat is járult. - Először is, nem vagy túlontúl romantikus alkat, ami taszítja az embereket. Másodszor pedig, nem hittem volna, hogy más is érdekel a versenyzésen kívül!

- Akkor meglepetés - tárja szét a karjait. - Én is olyan vagyok, mint a többi élő ember.

- Nem, te rosszabb vagy - szaladt ki hirtelen a számon, mire kuncogva elé kaptam a kezemet. - Ez kicsúszott - motyogtam halkan, és incselkedve az ausztrálra néztem, aki összehúzott szemöldökkel figyelt. Azt hiszem, nem nagyon tetszett neki a megszólalásom. Hupszi!

- Imádom ezt a nőt - nevetett fel mellettem Nicole. - Látom kapsz hideget-meleget mástól is - sétált a fia mellé, majd gyengéden megveregette a vállát.

- Kösz a támogatást, anya - forgatta a szemeit a férfi, mire előrebukott a feje a hirtelen ért taslitól, amit az anyja intézett felé.

- Ne forgasd mert úgy marad!

- Én most magatokra hagylak titeket, kicsit szétnézek a paddockban - mosolyogtam rájuk, és alig vártam, hogy kiszabaduljak a szobából, mert bár hihetetlenül kedves volt velem az anyukája, nem éreztem helyesnek, hogy több időt töltsek velük a szobában.

Kilépve a levegőre átsuhant az agyamon, hogy átlopózom a brit oldalára, és bekopogok az ajtaján, de legbelül éreztem, hogy ez nem lenne a legjobb ötlet, tekintve arra, hogy Oscar és az anyukája éppen a vele szemben lévő helységben tartózkodott, azonban egyszerűen nem bírtam megállni azt, hogy ne lássam őt. Elővettem a telefonomat, megnyitottam az üzeneteimet, és a lehető leggyorsabban bepötyögtettem egy rövidke üzenetet Landonak, hogy a szobájában tartózkodik e, vagy már a garázsban szorgoskodik a többi dolgozóval.

Választ már nem kaptam a fiútól, de hirtelen kinyílt az ajtaja, és az ajtón kikukucskálva intett egyet, hogy siessek már, nehogy meglásson bárki is, ahogy éppen lopakodok be az állítólagos barátom csapattársához. A lehető leggyorsabb mozdulatokkal indultam meg felé, majd félreállva az ajtóból beengedett, és kulcsra zárta az ajtót, hogy még véletlenül se nyisson be senki.

Lando szó nélkül a karjaiba zárt, fejét pedig nyakhajlatomba temette, én pedig hatalmas mosollyal az arcomon kulcsoltam össze az ujjaimat a nyaka körül. Mélyen beszívva az illatát hunytam le a szememet, és kiélveztem ezt a rövidke pillanatot, amit kapok vele a mai nap során.

- Hiányoztál - búgta a nyakhajlatomba, mire még jobban magamhoz szorítottam a fiút, azonban bármennyire is akartam viszonozni a gesztusát, egy hang sem jött ki a torkomon, ami bűntudatot keltett bennem. - Minden rendben van? - tolt el egy picit magától, hogy a szemembe tudhasson nézni, én pedig elvesztem csillogó kék íriszeibe.

- Már most elegem van a mai napból - sóhajtottam fel, és hátradöntöttem a fejemet, ezzel is mutatva, mennyire szenvedek.

- Mit csinált már megint az az idióta? - sóhajtott fel, miközben kezével az állam alá nyúlt, hogy fejeink egy síkba legyenek, és a szemébe tudjak nézni.

- Találkoztam az anyjával - haraptam bele az ajkamba. - Úgy, hogy nem szólt előtte arról, hogy jön.

- Mekkora egy nyomorult - rázta meg a fejét. - Nem volt kínos?

- Nagyon aranyos volt, csak mart a bűntudat, hogy még előtte is el kell ezt az egészet játszanunk - sóhajtottam fel szomorkásan. - Utálok hazudni.

- Nézd a jó oldalát, megismertél engem - mosolyodott el, és lassú mozdulatokkal simogatni kezdte az arcomat, amitől még a hideg is kirázott.

- Igazad van, ez a legjobb az egészben - kuncogtam. - Nem kellene menned az első szabadedzésre? - pillantottam a falon lévő órára, mire a fiú is oda kapta a tekintetét, és idegesen morgott egyet az orra alatt, majd elengedett, felkapta a ruháját a székről, és beszaladt az apró fürdőbe átöltözni.

Fejemet ingatva pillantottam ki az ajtón, hogy tiszta e a levegő, majd miután nyugodtan konstatáltam, hogy jelenleg nem tartózkodik kint senki, kiszaladtam a fiú öltözőjéből, és egyenesen a garázs felé vettem az irányt, mert biztos voltam benne, hogy Oscar már a sisakját veszi fel. Rengeteg sztár jött velem szembe, akik telefonjukkal a kezükben vettek fel minden apró dolgot, ami történik velük a paddockban, és ezt azonnal fel is rakják a közösségi hálóra. Pont az ilyen emberek azok, akik csak azért jönnek el egy-egy nagydíjra, hogy még nagyobb legyen a rajongó táboruk, mert ez egy jó reklám számukra. Egyáltalán nem érdekli őket a futam, sőt, lefogadom, hogy a pilótákat sem tudnák megnevezni, még azokat sem, amelyekhez mennek vendégnek. Kész vicc.

Belépve a garázsba a falról levettem egy narancssárga zaj ellen védő fülhallgató féleséget, és mosolyogva álltam meg Nicole mellett, aki éppen a fiát fotózgatta a telefonjával, aki éppen akkor szállt be az autójába, hogy megkezdje az első szabadedzést a hazai pályáján. Lando éppen akkor futott be a helységbe, pillantása megállapodott rajtam, és féloldalas mosoly ült ki az arcára, úgy folytatta útját az edzőjéig. Igyekeztem nem feltűnően figyelni a fiú mozdulatait, de nem tudtam megállni, hogy ne pillantsak rá.

- Tudod, örülök, hogy vagy Oscarnak - szólalt meg  hirtelen Nicole, miután kigördült mind a két kocsi a pályára. - Lily óta nem volt az igazi. Tönkretette őt az a lány, értsd ezt minden szempontból. Azóta nyílik meg nehezen az embereknek.

- Lily? - húztam fel a szemöldökömet, de legbelül örültem, hogy végre többet megtudhatok a titokzatos lányról, aki ezek szerint újra visszatért a férfi életébe.

- A legjobb barátok voltak tavaly nyárig - kezdett bele a nő, és láttam rajta, hogy keresi a szavakat, hogy jobban ki tudja fejezni magát. - Tudod, nem lehetett őket elválasztani egymástól, mintha össze lettek volna nőve. Aztán Oscar bevallotta az érzéseit Lilynek, aki persze nem viszonozta azokat - mosolyodott el szomorkásan. - Elárulta a barátaiknak, akik persze egyből piszkálni kezdték Oscart, és szépen lassan elvesztette még a közelebbi barátait is. Azóta nehezebben barátkozik, nem enged senkit a közelébe, és teljes mértékben a versenyzésre figyel.

- Nem is próbált beszélni a lánnyal, hogy ez mennyire rosszul esett neki? - érdeklődtem, és legbelül kezdett összeállni a kép. Oscar sokkal törékenyebb, mint amilyennek mutatja magát.

- Az a vicc az egészben, hogy Lily mindig felbukkan, és próbálja ujjai köré csavarni a fiút - rázta meg a fejét Nicole. - Tudod, hogy legyenek újra barátok, járhasson újra versenyekre. Ő se hülye, mérnöknek tanul, kell Oscar, hogy bejusson az egyik nagymenő autócéghez - forgatta meg a szemeit.

- Köszönöm, hogy elmondtad nekem ezeket, Nicole - tettem kezemet a vállára, és szomorkás mosolyra húztam a számat.

Hogy én mekkora idióta vagyok! Komolyan, inkább hisztizek, minthogy meghallgassam az ő magyarázatát. Bár nem mondta volna el az igazat egyből, de legalább nem hitte volna azt, hogy egy hisztérika vagyok, aki a semmin is felkapja a vizet.

Lando a tizenkettedik helyen végzett, míg Oscar neve a negyedik hely mellett tündökölt az első szabadedzés után, így az ausztrál felén dolgozó mérnökök rendkívül elégedettek voltak a fiú teljesítményével már most. Kiszállva az autóból sisakját Kim kezébe nyomta, én meg kapva az alkalmon szó nélkül a férfi felé iramodtam, és karjaimmal átkulcsoltam a nyakát. Nem kicsit lesokkolhattam ezzel a tettemmel, de másodpercekkel később szorosan fonta körém a kezét.

- Nagyon jó voltál - súgtam a fülébe lehunyt szemekkel, és az sem érdekelt, hogy a kamera éppen minket vesz. Csak az volt a fontos, hogy minél hamarabb meg tudjam beszélni az egészet Oscarral, ha már egyszer annyira túlreagáltam a történteket.

- Most megleptél - válaszolta mosolyogva, és kezeivel végigsimított a hátamon, amitől kirázott a hideg. - Figyelj, Abigail, bármit is tettem, nagyon sajnálom! Nehéz napjaim vannak, és nem tudom magamba fojtani az érzéseimet.

- Felejtsük el, rendben? Az a legfontosabb, hogy most kiválóan teljesíts! - toltam el egy picit magamtól, hogy a szemébe nézhessek, ami csak úgy csillogott a boldogságtól.

- Na, engedjetek helyet nekem is, gerlepár - jelent meg mellettünk Nicole, mire nevetve elengedtük egymást Oscarral, és mosolyogva figyeltem, ahogy megölelgeti őt az anyukája.

Közben Landora emeltem a tekintetemet, aki karba tett kézzel állt az autója mellett. Látta az előbbi jelenetet, ebben biztos voltam, mert a vidám mosoly helyett az arcáról semmilyen érzelmet nem lehetett leolvasni. Fejét csóválva indult kifele a garázsból, én pedig elkapva a tekintetemet inkább a mellettem ácsorgó fiúnak szenteltem a figyelmemet, aki közelebb húzva magához egy gyors csókot nyomott az arcomra. Belepirultam a tettébe, és inkább mellkasának dőltem, míg ő jobb kezével átkarolta a derekamat, és így beszélgettünk hármasban a McLaren garázsában.