‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑴𝒂𝒚𝒃𝒆 𝑰 𝒔𝒉𝒐𝒖𝒍𝒅'𝒗𝒆 𝒔𝒆𝒆𝒏 𝒕𝒉𝒆 𝒔𝒊𝒈𝒏𝒔, 𝒔𝒉𝒐𝒖𝒍𝒅'𝒗𝒆 𝒓𝒆𝒂𝒅 𝒕𝒉𝒆 𝒘𝒓𝒊𝒕𝒊𝒏𝒈 𝒐𝒏 𝒕𝒉𝒆 𝒘𝒂𝒍𝒍
𝑨𝒏𝒅 𝒓𝒆𝒂𝒍𝒊𝒛𝒆𝒅 𝒃𝒚 𝒕𝒉𝒆 𝒅𝒊𝒔𝒕𝒂𝒏𝒄𝒆 𝒊𝒏 𝒚𝒐𝒖𝒓 𝒆𝒚𝒆𝒔 𝒕𝒉𝒂𝒕 𝑰 𝒘𝒐𝒖𝒍𝒅 𝒃𝒆 𝒕𝒉𝒆 𝒐𝒏𝒆 𝒕𝒐 𝒇𝒂𝒍𝒍
𝑵𝒐 𝒎𝒂𝒕𝒕𝒆𝒓 𝒘𝒉𝒂𝒕 𝒚𝒐𝒖 𝒔𝒂𝒚 𝑰 𝒔𝒕𝒊𝒍𝒍 𝒄𝒂𝒏'𝒕 𝒃𝒆𝒍𝒊𝒆𝒗𝒆
𝑻𝒉𝒂𝒕 𝒚𝒐𝒖 𝒘𝒐𝒖𝒍𝒅 𝒘𝒂𝒍𝒌 𝒂𝒘𝒂𝒚
- a perfectly good heart

‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑨𝑩𝑰𝑮𝑨𝑰𝑳 𝑱𝑨𝑵𝑨𝑬 𝑵𝑬𝑳𝑺𝑶𝑵
2023.03.04. , 𝖡𝖺𝗁𝗋𝖺𝗂𝗇

A kezemben tartott halvány piros árnyalatot rejtő Yves Saint Laurent szájrúzsommal egy újabb réteget vittem fel telt ajkaimra, hogy továbbra is makulátlan legyen a megjelenésem, na meg az önbizalmamon is szerettem volna javítani, hiszen melyik nő nem érzi jobban magát egy csöppnyi szájrúzstól? Mikor nyolckor beállított Oscar a közös szobánkba, azt hittem neki dobok egy téglával megtöltött párnát. Lehúzta a fejemről a biztonságot nyújtó paplanomat, és nem egész tíz percet adott arra, hogy elkészülődjek a mai időmérőre, mert tegnap este teljesen elfelejtett arról szólni, hogy hánykor is kéne indulnunk, hogy elérjük a délelőtti utolsó szabadedzést az első igazi megmérettetése előtt, ahová még mindig nem találták meg a megfelelő beállításokat. Látni is lehetett a fején, hogy ideges, mégis próbálta elfojtani az érzelmeit, nehogy véletlenül megtörjön nekem. Ő már a csapat logójával ellátott cuccokban volt, így egyből leesett, hogy megint nem aludtunk egy légtérben. Inkább a miniatűr pihenőjében dőlt le pár órára, mintsem hogy mellettem kelljen tölteni pár órácskát. Remek...

Tehát ez a háttértörténete annak, hogy most a pálya elkülönített parkolójában ülünk, miközben én úgy érzem magam, mint egy roncs, hiszen nem kaptam meg a napi adag kávémat, ami nélkül újabban már létezni sem tudok, és el sem tudom képzelni, hogy hogyan is nézek ki jelen pillanatban, mert az első ruhát kaptam ki a szekrényből, ami a kezembe akadt, és inkább azzal foglalkoztam, hogy eltüntessem a karikákat a szemem alól.

- Összeszedted már magad, vagy még várhatok itt órákat? - pillantott rám idegesen a pilóta, miközben már leállította a motort, és éppen a szemüvegjét vette fel.

- Ne haragudj, hogy nem vagyok olyan vérprofi a készülődésben, mint te - szúrtam oda, majd a rúzsomat táskámba ejtve én is felvettem a fekete napszemüveget, és amilyen gyorsan csak lehetett, kipattantam a kocsiból. Komolyan azt hiszi, hogy minden körülötte forog?

A kocsi mellett, karba tett kézzel álldogáltam, míg a fiú kiszállt a hétvégére bérelt McLarenjából, kivette a dolgait a csomagtartóból, majd miután bezárta maga után a kocsit, mellém lépkedve a szabad kezével rákulcsolta ujjait az enyémekre, és egy sóhaj kíséretében megindultunk az ellenőrzőkapu felé, ami előtt már rengeteg helyi fan ácsorgott csak úgy, mint tegnap. Meglátva a sok sírós fejet megállítottam Oscart, és kezemet a mellkasára helyezve közelebb hajoltam a füléhez, hogy ne vesszen el a hangom a tömegben.

- Tudom, hogy késésben vagy, de odamehetnél pár percre hozzájuk - a szavak halkan hagyták el az ajkaimat, amik meglepően kedvesen csengtek.

- Te nyugodtan menj be, nehogy bajod essen - miután kiejtette ezeket a szavakat a száján, gyorsan egy csókot nyomott az arcomra, és biztos voltam benne, hogy hamarabb hasonlítottam egy paradicsomra, mint a saját bőrszínemre.

Elmosolyodva elengedtem a kezét, elvettem tőle a kezében tartott táskáját, és figyeltem, ahogy valóra váltsa pár rajongó álmát. Voltak páran Piastris felsőben is, ami remélem egy kis erőt, na meg önbizalmat hoz meg neki a mai naphoz, hiszen már most vannak jó páran, akik alig várják a fiú teljesítményét.

Erőt véve magamon elindultam a másik felén álló emberek felé, mert rosszul éreztem magam attól, hogy csak álldogálok egyhelyben, semmit sem csinálva. A szabad kezembe a lehető legtöbb dolgot elvettem a rajongóktól, majd egy kacsintás után megindultam az elfoglalt fiú felé, aki azt se tudta már, hogy mit ír alá, csak lelkesen fogyasztotta a filcből a tintát.

- Aláírnád kérlek ezeket is a másik felén állóknak? - néztem rá mosolyogva, mire ő tágult szemekkel rám nézet, és hihetetlenül mosolyogva megrázta fejét, és egyesével mindegyik anyagra firkantott egy gyors aláírást, amit én büszkén néztem végig.

- Köszönöm, Abigail - nézett mélyen a szemembe, mire arcom piros színbe borult, ráadásul a fiú közelebb hajolva egy gyors csókot nyomott a homlokomra, amitől még levegőt is elfelejtettem venni.

Legnagyobb zavaromban lépdeltem vissza a fiatalok felé, akik könnyezve hálálkodtak nekem, miszerint valóra váltottam az álmukat, ami megmelengette a szívemet. Nekem is hasonlóan esne ez a gesztus, ha Taylor Swift egyik testőre hozna nekem egy aláírt lapot, de ennek az esélye egyenlő a nullával, de sebaj. A lényeg az, hogy segíthettem annak az embernek, aki minden energiáját a sportágba fekteti be. Egész nap dolgozik, adatokat elemez, videókban vesz részt a csapat oldalaira, és még a rajongóival is rengeteget foglalkozik. Cseszd meg, Oscar Piastri, hogy ilyen jószívű vagy!

Pár perccel később a fiú visszatért mellém, leakasztotta vállamról a táskáját, és kezét derekamra helyezve jelezte, hogy mostmár indulhatunk be a paddock területére. Mellettünk Logan jelent meg, aki lelkesen folytatott társalgást az ausztrállal arról, hogy alig várják a mai napot, hiszen ez az első időmérőjük itt, és nagyon remélik, hogy nem okoznak csalódást sem a csapatnak, sem a rajongóiknak, akik tűkön ülve várják az első futamhétvégét.

- Abi, de örülök, hogy látlak - hallottam meg egy vidám hangot a hátam mögül, mire mosolyogva megtorpantam, és vártam, hogy a fiú mellém érjen. - Remélem felkészültél az elképesztő teljesítményemre, amit ma nyújtani fogok - kacsintott rám, mire nevetve megforgattam a szememet.

- Szeretném én azt látni, Norris - húztam az agyát, mire szemét forgatta. - Bízom bennetek, csodásak lesztek.

- Látod, Oscar? Egy rajongónk már van is ebben az évben - bokszolt bele az ausztrál karjába, aki morogva megrázta a fejét.

- Mivel a barátnőm, mire számítottál? - válaszolta unott hangnemben, és inkább tovább folytatta a csevegést az amerikaival.

Lando összehúzott szemöldökkel meredt rá, csak úgy, mint én. Egyikőnk sem tudta hova tenni Oscar viselkedését, aki feltűnően bunkó lett egy pillanat alatt, pedig percekkel ezelőtt még óriási mosollyal az arcán sétált mellettem, és izgatottan beszélgetett velünk. Nem értettem, hogy mire fel ez a viselkedése, de lassan már egy kézikönyvet kell vennem, hogy megértsem őt, pedig három napja se találkoztunk először. Alig beszélünk, szóval még ismerősnek sem mondanám. Csak elvagyunk egymás mellett.

A pihenőjébe lépve egyből a fürdőjébe vette az irányt, hogy magára kapja a tűzálló felszerelését, miközben én a kanapén foglaltam helyet, felkapcsolva az apró televíziót, amin elindítottam egy zene csatornát, hogy ne legyünk kínos csendben, ha kijön a szobából.

- Mit tervezel ma csinálni? - lépett ki a fürdőből, én pedig egy percre el is felejtettem, hogy hazugság az egész közöttünk. Hogy nézhet ki valaki ennyire jól?

- Valószínű innen fogom figyelni a szabadedzést - vontam vállat, és arra lettem figyelmes, hogy a fiú nagyot ásítva ledobja magát mellém a kényelmes kanapéra, kezét pedig átdobja a vállam mögött. Igyekeztem nem a cselekedetére gondolni, és helyreállítani a légzésemet, de nagyon nehéz feladatnak tűnt abban a pillanatban.

- Ugye tudod, hogy a szerelőim szívesen látnak a garázsban - vonta fel a szemöldökét.

- Nem akarok láb alatt lenni, az utolsó beállításokat végzitek az autón, arra kell fókuszálnotok, és nem arra, hogy én éppen hol veszek el - pillantottam rá, és meglepődve vettem tudomásul, hogy ő is engem néz óriási szemeivel, száján egy apró mosollyal.

- Őket sosem zavarnád.

- Őket? - húztam fel a szemöldökömet.

- Igen, nekik nem veszed el a figyelmüket. Nem gondolnak minden pillanatban arra, hogyha nem vagy a garázsban, hol lehetsz, kivel társalogsz. De én igen, és ezt jelenleg nem tudom hová tenni - hajtotta hátra a fejét csukott szemekkel, miközben én erősen figyeltem arra, hogy visszatartsam a mosolyomat. Oscar Piastri épp most közölte velem burkoltan, hogy zavarja, ha nem tudja mi van velem.

- Ott fogok szurkolni neked a McLaren istállójában, ne aggódj - simítottam meg gyengéden a karját, és kiélveztem azt a nyugodtságot, ami ránk telepedett erre a pár percre.

Az egész nem tartott sokáig, mert a személyi edzője, Kim Keedle rontott be a fiú pihenőjébe, miszerint itt az ideje a szabadedzés előtti utolsó nyújtásra, ami szokott segíteni a fiúnak megelőzni a hátfájásokat, amit az a kényelmetlen ülés okozhat, ha sokáig ül a kocsiban. Úgy döntöttem, hogy én is kimegyek velük, csak én a tegnapi kávézó felé veszem az irányt, hogy megkapjam a napi kávéadagomat, Oscar pedig bement a McLaren paddockba kihelyezett központjába.

- Hova-hova ilyen sietősen? - lépdelt velem szemben Lando, és mikor a közelembe ért, kellő távolságra megállt.

- Nem ittam ma még kávét, és vissza kell érnem addig, míg autóba nem ültök - pillantottam rá az órámra, ami szerint volt kevesebb mint fél órám az utolsó szabadedzés kezdéséig.

- Akkor elkísérlek oda, ha nem gond - indult meg velem a VIP pavilon felé, én pedig összevont szemöldökkel rámeredtem.

- Neked nem kéne éppen készülődnöd?

- Ugyan már, most nem számít, ha kések pár percet - legyintett, majd mosolyogva magyarázni kezdett arról, miként késte le majdnem az egész szabadedzést még régebben, és ezért akkora fejmosást kapott Zaktől. Sőt, csoda, hogy nem tették ki a szűrét a brit istállóból. Azonban nem nagyon figyeltem a mondanivalójára, bár szerintem senki sem csodálkozna ezen, hiszen az előbb kiejtette a száján, hogy nem baj, ha késik pár percet az időmérőről, holott legbelül pontosan tudja, mennyi negatívummal is járhat ez számára. - Az év további részében pedig minden hétvégén, amikor futam volt, Zak saját maga dörömbölt az ajtómon, hogy keljek fel, és ha ez nem lett volna elég, egyfolytában figyeltetett az embereivel. Ki tesz ilyet?

- Aki fél elveszteni az egyik legjobb pilótát a rajtrácsról - adtam a leglogikusabb választ, ami éppen az eszembe jutott, mire halványan elmosolyodott.

- Azt gondolod, hogy én vagyok az egyik legjobb? - lopva felém pillantott, amitől még a lélegzetem is elállt.

- Ez tény, Lan. Nem hiába ti húszan vezetitek a világ leggyorsabb kocsijait - vontam vállat.

Időközben megérkeztünk a VIP részleghez, ahová se perc alatt beszaladtam, bár szombathoz híven már egyre több híresség jelent meg, hogy innen nézze az időmérőt, és posztoljanak a közösségi oldalukra, főleg persze arról a csapatról, akik megadták nekik azt a lehetőséget, hogy ne csak a televízión keresztül izguljanak az eredmények miatt. Nagy nehezen odakeveredtem az ismerős lányhoz, aki tegnap kiszolgált minket Kellyvel, kedvesen leadtam a rendelésemet, majd már csak azt vettem észre, hogy alig pár perc alatt már a kezemben volt a kávé aztán hirtelen pedig újra Lando mellett lépkedem visszafele a garázsba, és az arany Michael Kors órámra nézve boldogan vettem tudomásul, hogy simán visszaérünk a kezdete előtt, így újra beszélgetésbe bonyolódtunk a brittel, aki egy újabb vicces sztoriját mesélte el nekem, amit a csapattal átélt ez alatt az öt év alatt.

- Na és Oscarral minden rendben van? - fogalmam sincs, hogyan került a kezébe egy zacskó mogyoró, de éppen azt dobálta a szájába szemenként, mint egy pár éves kisgyerek, akinek ezt most tanították meg a barátai az óvodában.

- Persze, most csak ideges minden miatt, hiszen ez az első fontos hétvégéje, jól akar teljesíteni, és nem akart szégyent hozni senkire - kortyoltam bele a karamellával ízesített lattémba.

- A csapat imádja őt, már kis Norrisnak nevezik, mintha megváltaná a világot - nevetett fel. - Pedig az a név csak egyetlen legendáé - itt egy rövid hatásszünetet tartott, hogy hitelesebb legyen a mondanivalója. - Az enyém.

- Ezt te sem gondoltad komolyan - néztem rá kidülledt szemekkel, ugyanis most először hallottam tőle öndicsérő mondatot.

- Azt hittem, már ide sem érsz - hallottam meg a már ismerős ausztrál akcentust, ami pár másodperc alatt képes volt zavarba hozni.

Szó nélkül mellé léptem, és közelebb hajolva egy gyors csókot nyomtam az arcára, miközben hagytam, hogy izmos kezeit derekam köré fonja, és szorosan magához szorítson. Olyan komfortosan éreztem magam az ölelésében, hogy nem kívántam a pillanat végét, holott tudtam, hogy idő van, és nemsoká az autóba pattan, amiben kockáztatni fogja hétről-hétre az életét. Azt hiszem, itt az ideje felíratnom magamnak az orvosommal jó nagy mennyiségű nyugtatót, hiszen ha csak a haverom is, akkor is aggódni fogok érte.

Lando időközben már bement a saját autójához, minket magunkra hagyva. Gondolom nem akarta magát felesleges harmadiknak érezni, pedig igazán tudhatná, hogy pont ő sosem zavarna minket. Oscar minden szó nélkül összefűzte az ujjainkat, majd egy nagy mosoly kíséretében besétáltunk a többiekhez, akik már sürögtek-forogtak a kocsi körül, a mérnökök az eredmények szerinti beállításokat ellenőrizték, a szerelők a kocsival foglalkoztak, hogy szépen csillogjon, ha kimegy a pályára, illetve a gumikat rendezgették, hogy minél gyorsabban feltudják majd rakni, ha visszajönnek a srácok a boxutcába.

Én megálltam a látogatóknak fenntartott részben, fejemre felhelyeztem a narancssárga színben pompázó zajtompító fejhallgatót, és küldtem pár képet a szüleimnek, hogy ha nincsenek is itt, legalább lássák azt, hogy mik is mennek a háttérben. Egyébként ez a része sokkal izgalmasabb, hiszen itt látható meg az a sok munka, amit tesznek azért, hogy az autó tökéletes és versenyképes legyen.

A velem szemben elhelyezkedő kijelzőn elindult a visszaszámlálás, és az autók sorban gördültek ki a pályára. Sokan igyekeztek az elsők között lenni, hiszen minél előbb csinálják a mértkörüket, annál biztosabb helyük van a második fordulóban, hiszen ha most bekövetkezne egy baleset, ami piros zászlót eredményezne, akkor sokan pórul járnának. A McLaren sem szeretett volna kockáztatni, kiküldték mindkét autójukat médium gumikon, hogy ne a lágyat koptassák, az maradjon meg az utolsó fordulóra, ami egyrészt nem rossz stratégia, másrészt pedig nem csinál a pilóta olyan gyors köröket vele, mint a piros színnel jelzett lágyakkal. Köszi az információt, Drive to Survive!

Az első fordulóban szépet mentek a fiúk, alig voltak lemaradva a Ferrariktól, viszont a RedBull erejéhez egyik csapatot sem lehetett volna hasonlítani. Olyan szinten verik a mezőnyt, hogy az már nem emberi. Max Verstappen olyan, mint egy párduc. Senki sem tudja utolérni. Ráadásul akikre számítottak, hogy az ellenségeik lesznek, jelenleg a végén állnak a táblának, az egyik ki is esett a Q1-ben. Ezek pedig a Mercedesek, akiknek vagy nem jók a beállításaik, vagy nem érzik a pályát.

A második körben már odajött mellém Oscar edzője, aki nem akart teljesen magamra hagyni, így olyan apró dolgokról kezdett velem beszélgetni, mint például család, iskola, hobbik, aminek nagyon örültem, mert egyedül álldogálni nem éppen a legjobb, főleg úgy, hogy alig értesz valamit a sportból.

- Most kezdted nézni Oscar miatt a sportot? - nézett rám érdeklődve Kim, miközben Oscar kulacsát tartotta a kezében.

- Valami olyasmi, de nagyon nem értek még hozzá - húztam kínos mosolyra a számat, mire nevetve legyintett egyet.

- Ne aggódj, idővel belejössz. A lényeg most annyi, hogy Oscar neve ne kerüljön a piros csík alá, látod? - mutatott rá a képernyőn, és tovább magyarázta az időmérőről illő fontos információkat, miszerint ilyenkor mivel is foglalkoznak a csapatok, mitől függ az, hogy gyorsabb körük legyen, és hogy a nyertes, aki az úgynevezett Poleban végzi, kap egy mini gumikereket, amit aláír. Nem viccelek, tényleg így fogalmazott.

Egyébként végül a fiú a kilencedik helyre tudta magát felhozni, ami nem is tűnik rossz kezdetnek. Mindenki megölelgette őt a csapatban, bíztató szavakkal, tanácsokkal látták el őt, majd felém vette az irányt. Óriási mosollyal az arcomon köszöntöttem őt, és a nyakába ugorva, belefúrtam az arcomat a nyakhajlatába. Nem érdekelt, hogy éppen izzadt, ezért nem éppen a legkellemesebb az illata. Pont ez volt a sok hazugságban igaz.

- Nagyon ügyes voltál - súgtam halkan a fülébe, mire még erősebben szorított magához. - Büszke vagyok rád!

- Köszönöm, hogy innen nézted az időmérőt - egy picit eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen, amitől éreztem, hogy pirosba borul az arcom. A fenébe.

Megfogtam a kezembe a sisakját, majd ketten megindultunk a pihenője felé, hogy átöltözzön kényelmesebb ruhába. Beérve én újból elfoglaltam a kanapé egyik részét, felraktam a lábaimat is, és végigpörgettem az Instagram feedbe felrakott képeket, amíg Oscar a fürdőben készülődött. Már rengeteg poszt volt rólunk, sőt, előkerültek a fanoldalak is, amik eléggé sokkoltak, hiszen én nem is vagyok híresség.

- Min töröd azt a szép fejecskédet? - lépett ki az ajtón, az egyik kezével pedig éppen a vizes hajába túrt, hogy valahogy kinézzen.

- Már fanoldalunk is van. Mi vagyunk a Nelastri páros - vigyorogtam rá, mire megforgatva szemeit közelebb jött, kezeivel megtámaszkodott az oldalam mellett, és közel hajolva megnézte a telefonomban, miről is beszélek. Olyan közel voltam hozzá, hogy levegőt is elfelejtettem venni, csak az illatát éreztem, ami egyből levett a lábamról.

- Nelastri - ízlelgette a hallottakat. - Nem is rossz, tetszik - gyors csókot nyomott a homlokomra, majd felkapta a dohányzóasztalról a csapat sapkát, és az ajtóhoz lépve még visszanézett rám. - Gyorsan letudom az interjúkat, aztán mehetünk vissza - mondta, majd gyorsan kisietett.

Tényleg sietett, ugyanis negyed óra múlva már kéz a kézben sétáltunk a kijárat felé, miközben a menedzsere és edzője is követett minket, na meg a McLaren tartalomkészítője is a nyakunkban lihegett a kamerával, ugyanis az Unboxedre forgat részleteket, amit majd a jövő hét elején megvág, és látható lesz minden felületen, amit ember el tud képzelni, ezzel is nyilvánosabbá válik a kapcsolatunk az ausztrállal, de szerencsére az autóban már csak ketten utaztunk visszafele a hotelbe, miközben a rádióból az egyik kedvenc zeném, Jay Seantól a Down üvöltött, amit halkan dúdolni kezdtem.

- Megtapasztalhatom az éneklési tehetségedet is? - harapta el a mosolyát Oscar, mire én hangosan énekelni kezdtem a refrént, és azt vettem észre, hogy ő is kívülről fújja az egészet, mintha minden nap hallgatná.

- Ezt nem gondoltam volna rólad, Oscar Piastri - néztem rá a szám után, közben pedig a combjaimra csaptam a hatás kedvéért.

- Pontosabban mit is?

- Hogy velem fogsz énekelni egy már retrónak számítható dalt - mondtam, mire megrázva a fejét újra az útnak szentelte a figyelmét, és az autóban már csak a rádióból halkan szóló dalokat lehetett hallani.

Időközben megérkeztünk a hotelhez, ahol az ausztrál letudta a szokásos köröket, majd hulla fáradtan mindketten a liftek felé vettük az irányt, és alig vártuk, hogy lepihenjünk. Az ajtóhoz lépve elővettem a kártyámat, és kitártam magunk előtt a fából készült bútort, és igyekeztem visszafogni a meglepődöttségemet, amikor Oscar is belépett, sőt, ledobta a cuccait, és teljesen úgy nézett ki, mint aki ma tényleg a közös szobánkban tölti az éjszakáját.

- Majd én alszok a kanapén - ajánlottam fel, és már indultam is meg a franciaágy felé, amikor is a kezével megragadta a karomat, és visszarántott magához.

- Elég nagy az a franciaágy ahhoz, hogy mindketten ott aludjunk - emelte fel a szemöldökét, nekem pedig óriási gombóc keletkezett a torkomba, amit gyorsan le is nyeltem. - Menj, zuhanyozz le, én rendelek valami vacsorát.

Szó nélkül tettem amit kért, előhalásztam a bőröndömből a pizsamámat, majd befoglaltam a fürdőszobát. Amint a zuhany alá álltam, éreztem, hogy lemosom azt a sok terhet a vállamról, amit napok óta cipelek az apám miatt. Sokan úgy gondolják, hogy ez a világ legegyszerűbb dolga, pedig kihasználva érezve magadat nem éppen a legjobb. Átversz egy csomó ártatlan embert, akik hisznek abban, amit a szemükkel látnak, és bele sem gondolnak, mik is folyhatnak a háttérben. Azonban ahhoz, hogy ez tényleg így legyen, nagy színészi teljesítmény kell, ami ezek szerint megvan nekem, bár sosem gondoltam volna.

Kilépve a víz biztonságából gyorsan elvégeztem az arcápolási rutinomat, kifésültem a hajamat, felkaptam a pizsamámat, és kilépve az ajtón egy hatalmas tálca várt az asztalon, tele gyümölcsökkel, és pár szendviccsel, miközben Oscar a televízió előtt állva éppen valami műsort keresett nézni magunknak.

- Te egy egész hadseregnek rendeltél kaját? - úgy tűnik, megijesztettem őt, mert nagyon gyorsan kapta rám a tekintetét.

- Nem tudtam, mit szeretnél, így mindenből rendeltem egy kicsit - vont vállat. - Kezdj el enni, mindjárt megyek, csak keresek valami nézhetőt.

- Nem folytathatjuk a Drive to Surviveot? - néztem rá kérdően, aranyosan mosolyogva, miközben leültem az asztalnál elhelyezett székek egyikére, és vettem a sonkás-mozzarellás szendvicsből egy keveset.

- Ahogy szeretnéd - sóhajtott, majd eleget téve a kérésemnek elindította pont ott, ahol abbahagytam a tegnap este folyamán, én pedig izgatottan figyeltem az eseményeket, miközben ő is leült az asztalhoz. - Te tényleg nagyon megszeretted ezt a sorozatot.

- Egy csomó mindent innen tanultam meg - ejtettem ki könnyedén a szavakat, mintha ez olyan természetes lenne, azonban a fiú ezt provokációnak érezte, mert egyből próbálta védeni magát.

- Dolgoztam, nem értem rá mesélni arról, mit is dolgozom - sóhajtott, majd ő is megpakolta a tányérját finomságokkal.

- Hagyjuk is - legyintettem, majd egy tálkába kiszedtem egy válogatást a kedvenc gyümölcseimből, és belevetettem magam a már előre elkészített ágyunkba. Tényleg kitett magáért!

Nem sokkal később ő is csatlakozott hozzám, leoltottuk a villanyokat, és csodák-csodájára most először éreztem azt, hogy Oscar Piastri tényleg törődik velem.