‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑯𝒆 𝒔𝒂𝒚𝒔, "𝑾𝒉𝒂𝒕 𝒚𝒐𝒖 𝒉𝒆𝒂𝒓𝒅 𝒊𝒔 𝒕𝒓𝒖𝒆, 𝒃𝒖𝒕 𝑰
𝑪𝒂𝒏'𝒕 𝒔𝒕𝒐𝒑 𝒕𝒉𝒊𝒏𝒌𝒊𝒏𝒈 '𝒃𝒐𝒖𝒕 𝒚𝒐𝒖 𝒂𝒏𝒅 𝑰"
𝑰 𝒔𝒂𝒊𝒅, "𝑰'𝒗𝒆 𝒃𝒆𝒆𝒏 𝒕𝒉𝒆𝒓𝒆 𝒕𝒐𝒐 𝒂 𝒇𝒆𝒘 𝒕𝒊𝒎𝒆𝒔"
- style

‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑨𝑩𝑰𝑮𝑨𝑰𝑳 𝑱𝑨𝑵𝑨𝑬 𝑵𝑬𝑳𝑺𝑶𝑵
2023.03.22. , London

Mindenki életében eljön az az időszak, hogy fogalma sincs róla, mihez is kezdjen pár dologgal, mint például az iskola, továbbtanulás, és legfőképpen akkor éri az embert ez a bizonytalanság, mikor olyan információ jut a birtokába, ami valószínű inkább elkerülte volna őt. Nem is vonhatod kérdőre az adott személyt, hiszen nem közvetlenül jutott hozzám az az aprócska mondat, ami már pár napja folyamatosan a fejemben jár, és ahelyett, hogy elfelejtettem volna, a vállamon üldögélő kisördög amikor lehetősége van, emlékeztet rá, hogy még jobban rossz hangulatom legyen.

"Bármennyire is szeretném, hogy ott legyél, csak elrontana mindent, Lily!"

Nagyon sok mindent kívántam abban a pillanatban, amikor ez a mondat elhagyta a száját. Legfőképpen azt, hogy bárcsak ne hallottam volna ezeket a szavakat, hiszen olyan volt, mintha egy kést forgattak volna meg a szívemben, és ahelyett, hogy kihúzták volna, benne hagyták. Még fél órán keresztül ücsörögtem a Dzsiddában lévő közös hotelszobánk hálójának puha ágyán, és hagytam, hogy könnyeim szabad útra térjenek, és kiadjak magamból minden fájdalmat, mielőtt visszatértem volna a fiúhoz, akinek persze fogalma sem volt arról, hogy a falak vékonyak, nem hangszigeteltek. Nem is furcsállta, hogy olyan sok időt töltöttem bent, egyszerűen nyugodtan, egymás mellett ücsörögve kiválasztottunk egy akciófilmet a Netflix kínálatából, majd a film felénél úgy tettem, mintha annyira álmos volnék, és bevonultam lefeküdni, hogy kevesebb időt töltsek a fiú közelében.

Másnap korán reggel írtam a szüleimnek, hogy nem érzem jól magam, és bár bűntudatot kellett volna éreznem az aprócska füllentésem miatt, mégsem bántott a dolog. Nyugodt szívvel foglaltam jegyet a leghamarabbi londoni járatra, ami aznap indult, gyorsan összepakoltam, és szó nélkül hagytam ott az épp edzőteremben szenvedő fiút. Apának persze nem tetszett, hogy egyedül utazok haza, de tudta, hogy hiába is mondja el a véleményét, ha rosszul érzem magamat, úgysem fogok hallgatni rá.

A hotel segítségemre volt, ugyanis a recepción lévő fiatal lány azonnal hívta az egyik szabad sofőrt, hogy vigyen el engem a reptérre, ne kelljen még a taxival is szenvednem, én pedig nem győztem ezért hálálkodni. Az ötvenes években járó férfi berakta a bőröndömet a csomagtartóba, miközben én az egyik kezemet az ajtó tetején pihentettem, fejemmel pedig a hotelra pillantottam fel, szemeim csillogtak a könnytől. Nem én akartam így, sőt, a legnehezebb dolog az egészben hátrahagyni azt az embert, akiről azt hittem majd a biztonságot nyújthatja - de ehelyett apró darabokat kezdett elcsenni a törékeny szívemből, én pedig a ködtől nem láttam a valóságot.

Átvert. Játszott velem.

Elhitette velem, hogy fontos vagyok számára, sőt, szinte már azt gondoltam, hogy a férfi kezd mély érzéseket táplálni irántam - azonban ezek szerint csak hitelesebben szerette volna eljátszani az egész kapcsolat dolgot. És ez főleg az én hibám.

Naivitásomnak hála nem sokkal később ott ültem egy autó bőr anyagú hátsó ülésén, kezemben az útlevelemmel, és elmenekültem a problémáimtól, amik előbb vagy utóbb úgy is szembenéznek velem, és még nekem lesz bűntudatom a legvégén.

Reptéren az autóból kiszállva kifizettem az úrnak a fuvardíjat, majd bőröndömet magam után húzva kerestem meg a járatomhoz tartozó kaput, hogy feladhassam a csomagomat, és minél hamarabb jussak át az ellenőrzőkapun. Persze az utolsó pillanatban kaptam a fejemhez, hogy a szüleimnek még valami apróságokat be kéne szereznem, így az első utam az egyik aprócska ajándékbolt felé vezetett, ahol lekaptam a mágneses állványról a legszebb darabokat, kosaramba dobtam pár helyi édességet, amik elmaradhatatlanok, ha idegen országban járok.

Órákkal később már az általam jól ismert város repülőterén vártam a dolgaimra, majd amint a kezeimhez jutott a bőrönd, egy hatalmas ajtón kilépve a váróban megpillantottam a szüleimet, ami engem is eléggé meglepett, hiszen szinte mindig dolgoznak, még hétvégente is, de akkor, hétfő kora este összebújva, kezükben a nevemmel ellátott táblával vártak rám, én pedig könnyes szemekkel szaladtam feléjük, majd karjaikba zártak. Így álltunk percekig a reptér közepén, de nem igazán érdekelt. A családom itt volt velem. Éreztem, hogy anya tudta, hogy valami nincs rendben, és nem azért jövök ilyen hamar haza, mert beteg vagyok - hiszen bíznak annyira Oscarba, hogyha ez megtörténne, szerintük ápolgatna, én már ebben sem vagyok biztos. Hálás voltam azért, hogy nem igazán kérdeztek rá bármire is, szimplán az utamról érdeklődtek, ami nem kicsit volt fárasztó. Egy öreg néni mellett ültem, aki egyfolytában hívogatta magához a légi utaskísérőt, mert valami nem tetszett neki.

Tehát így kerültem a forróságos Dzsiddából az esős, mégis varázslatos Londonba, és másra sem vágytam, csak arra, hogy befeküdhessek az ágyamba, és pár nap alatt túltegyem magam a történteken egy jó sorozattal, sok tejes csokoládéval, és persze a papírzsebkendők tucatjával az ágyam mellett.

Oscar aznap rengetegszer próbált elérni, egy csomó üzenetet is írt a létező összes közösségi médiás felületen, de nem válaszoltam neki. Valószínű Zak már úgyis beszélt az apámmal, aki szólt róla, hogy épségben hazaérkeztem, és biztos vagyok benne, hogy ez az ausztrál fülébe is eljutott. Nem akartam beszélni vele - ki akartam élvezni az itthonlétemet, és azt, hogy nem kell őt látnom, mert biztos vagyok benne, hogy elsírnám magam, pedig nem is voltunk együtt, sőt.

Az egész egy kicseszett játék, Abigail. Túlreagálod, ezzel pedig magadat írod le.

- Kincsem, biztos nem kérsz semmit ebédre? - kukkantott be anya a szobám ajtaján, és valószínű elszörnyedt rajtam. - Nem mehet ez így tovább, már szerda van, és egyre rosszabbul nézel ki - lépdelt be, maga után becsukva az ajtót, majd leült a franciaágyam szélére, kezét az arcomra helyezve, és lágyan simogatott.

- Jól vagyok - motyogtam, és próbáltam magabiztosan ránézni - sikertelenül.

- Az anyád vagyok, nem pedig egy ismeretlen, akit beetethetsz ezzel a szöveggel - forgatta a szemeit. - Abigail, mi történt Ázsiában, amit nem mondasz el?

- Anya, semmi nem történt, szimplán már nem éreztem jól magam, és inkább hazajöttem - füllentettem szemrebbenés nélkül, mire összevont szemekkel vizslatott továbbra is, de egy sóhajjal jelezte, hogy ha nem szeretném, ő nem fog faggatózni. - Majd később lemegyek enni valamit - biztosítottam róla, de ő csak a fejét ingatva sétált ki a szobámból, ezzel újra magamra hagyva.

Jól esett a magány. Sokan nem szeretnek egyedül maradni a gondolataikkal, de számomra ez inkább volt megnyugtató, mint pánikba ejtő. A csend, amelybe a szoba burkolózott, hagyta, hogy lehunyt szemmel elvesszek a gondolataimban, miközben a biztonságot nyújtó franciaágyam közepén feküdtem, nyakig betakarózva. Itt volt az idő, hogy összeszedjem magam, mint testileg - lelkileg, és újult erővel álljak hozzá a körülöttem történő dolgokhoz. Nem engedhetem, hogy mégegyszer ennyire közel engedjek magamhoz valakit ilyen rövid idő alatt.

Sóhajtva leemeltem magamról a takarót, majd felülve az ágyon lábamat a szőrös mamuszomba csúsztattam bele, és kikelve a szekrényem felé csoszogtam, hogy kiválasszam magamnak az aznapi viseletemet, ami egy egyszerű fekete cicanadrágból állt, egy túlméretezett Nike feliratú rózsaszín pólóval, friss fehérneművel, majd a kis fürdőm felé vettem az irányt, hogy egy kicsit felfrissítsem magam, és sokkal emberibb kinézetet varázsoljak magamnak, mert valljuk be, ez alatt a három nap alatt a kinézetem inkább hasonlított egy zombiéhoz, amire nem igazán vagyok büszke.

Miután az utolsó ruhadarab is a földön landolt, megnyitva a zuhanycsapot beállítottam a víz hőmérsékletét, majd mikor tökéletesnek gondoltam, minden szó nélkül beálltam a zuhanyrózsa alá, és hagytam, hogy a víz végig folyjon az egész testemet. Éreztem, hogy lassacskán igaz, de lemossa rólam azt a sok mocskot, amik a napok alatt rám ragadtak. Tenyeremre almás ízesítésű sampont engedtem, majd ujjaimat belevezettem a hajamba, és belemasszíroztam a fejbőrömbe. Más sem hiányzott már, csak a zene, de most nem igazán jutott eszembe a zuhanyzás előtt beállítani egy playlistet, így kibírtam nélküle, bár nehezen. Halkan dúdoltam Taylor Swift egyik szomorú hangulatú számát, aminek nyugtató hatása van, ami engem is meglepett.

Miután végeztem, magamra kaptam a kiválasztott dolgaimat, hajamat egy törölközőbe csavartam, és elővettem a kis táskámból az arckrémeimet, hogy egy alapos fogmosás után gyorsan elvégezzem a kihagyott reggeli skincaremet, ugyanis a bőrömön már apró pattanások jelentek meg, amiket ki nem állhatok.

Fél órával később léptem ki a fürdőből, felfrissülve, és most először jelent meg az arcomon egy féloldalas mosoly napok óta. Ránézve az órára, ami kereken két órát mutatott, úgy döntöttem, hogy itt az ideje kilépnem a szobámból, és enni valamit a konyhában, így összeszedve magam megindultam az említett helységbe, ahol anyukám a bárszéken helyet foglalva itta a napi kávéját, kezében egy friss újsággal. Mögé lépve gyengéden megsimítottam a vállát, mire mosolyogva rám emelte tekintetét.

- Abigail! Mit csináljak neked enni? - vette le az olvasó szemüvegét, és azonnal felpattant, hogy a hűtő elé menjen.

- Maradj csak, anya. Összedobok valamit - mosolyogtam rá, de mintha falnak beszéltem volna.

- Esélytelen - forgatta meg játékosan a szemét. - Bolognai spagetti jó lesz?

- Tökéletes - míg ő a konyhában szorgoskodott, én nem igazán akartam az útjába állni, így inkább leültem a bárszékre, és figyelemmel követtem minden lépését, amit ő dúdolva tett meg.

Mosolyogva figyeltem, ahogy jó hangulatban készíti el a paradicsomos mártást. Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mi a fene történt vele. Már az is csoda volt, hogy itthon van, és nem a munkában ügyködik, mint apám, aki már hajnalok hajnalán útnak indult a cégbe.

Fél óra múlva megterítettem mind a kettőnknek, és leültünk enni. Anya mesélni kezdett a hétvégéről, mit is csináltak addig apával, amíg én nem voltam itthon. Ami meglepő volt számomra az az, hogy elmentek moziba, majd vacsorázni egy egyszerű olasz étterembe, én pedig ezek hallatán rá sem ismertem a szüleimre. Ennyire jót tenne nekik, hogy kevesebbet vagyok itthon?

- Ez nagyon finom - dicsértem meg a velem szembe ülőt, aki csak mosolyogva legyintett, és ivott egy korty fehérbort a borospoharából.

- Na és mik a terveid erre a másfél hétre, míg itthon vagy? - tekert fel egy újabb adag tésztát a villájára.

- Fogalmam sincs - vontam vállat. - Gondoltam rá, hogy elmegyek valahova kikapcsolódni, de erre a szobám is megteszi.

- Ne a szobába ülj - forgatta a szemét. - Apropó, amíg te aludtál, a telefonod rohadt hangosan csengett nem is egyszer, szóval legközelebb kérlek halkítsd le! - nézett rám morcosan, mire elnevettem magam.

- Nem tudod jól eljátszani a komoly anyukát!

- Pedig próbálkozom - húzta el a száját. - Na de mindegy. Hívd vissza az illetőt, mert amennyit csengett, biztos valami fontos lehet.

- Jó megyek már - álltam fel az asztaltól, majd a tányéromat és az evőeszközeimet a kezembe véve beraktam őket a mosogatógépbe, és anyuhoz lépve hátulról átöleltem őt. - Nagyon szépen köszönöm a késői ebédet, nagyon finom volt - nyomtam egy puszit az arcára.

- Neked bármikor, mi pequeña niña - fogta meg a kezemet. - Na de mostmár menj, én is megyek a jóga órámra!

Szememet forgatva mentem fel a lépcsőn, majd a szobámba érve felkaptam a telefonomat az éjjeli szekrényemről, és tényleg jó pár nem fogadott hívás fogadott a tömérdek üzenet mellett. Rengeteg jött magától Oscartól még mindig, nem adta fel, szinte óránként dobott egy üzenetet, azonban még mindig nem voltam hajlandó válaszolni. Éppen elég lesz a jövő héten elutazni a saját országába, a hazai nagydíjára, ahol még a szülei is ott lesznek, így jópofiznom is fog kelleni. Te jó ég, nem játszhatom el, hogy nagyon rosszul vagyok?

Lando üzenetén azonban megakadt a szemem, és elmosolyodtam azon a pár szón, amivel meglepett, így szó nélkül rákattintottam a profiljára, és hívást kezdeményeztem.

- Esküszöm, ha még egyszer szó nélkül eltűnsz, nem veszed a telefonodat, sőt, egy nyomorult üzenetet nem küldesz, hogy jól vagy, komolyan rendőrséggel foglak kerestetni - kezdte köszönés nélkül, mire az arcomra lekavarhatatlan vigyor ült ki. - Kérlek mondd azt, hogy nem raboltak el az ufók, és a világűrből hívsz!

- Milyen tág a képzeleted - nevettem fel, mire halk morgást hallottam a vonal másik feléről. - Jól vagyok, Lando, csak kellett egy kis magány.

- Persze, még hazudj is nekem, csodás - morogta az orra alatt, majd folytatta. - Most komolyan, Abigail, mégis mi a fene történt, hogy ilyen gyorsan leléptél? Még Oscar sem tudta, hova tűntél el - a fiú neve hallatára nyeltem egy nagyot, és nagyon reméltem, hogy ez nem tűnt fel a britnek, mert semmi kedvem sem volt róla beszélni.

- Csak összekaptunk egy kicsit Oscarral, ennyi az egész - próbáltam rövidre zárni a témáról folytatott beszélgetést. - Nem akartam senkivel sem beszélni, így elzárkóztam egy kicsit a szobámban, sorozatoztam, és zenét hallgattam.

- Komolyan ezért nem írtál vissza? Szégyelld magad! - korholt le, én pedig nem tudtam mást, csak nevetni. - Akkor nem csinálsz mást a jövő hétig, ugye?

- Nem igazán - vontam vállat, bár ő ezt nem igazán láthatta. - Vagyis, anya nem említette, hogy jelenésem lenne bárhol is.

- Akkor majd én megmondom hol van jelenésed - ejtette ki száján magabiztosan a szavakat. - Nálam.

- Nálad? Angliában vagy a szüleidnél? - értelmetlenkedtem.

- Nem, Abigail. Monacóban. Gyere el hozzám, és kapcsolódj ki egy kicsit! Elég nagy ez a hely kettőnk számára.

- Nem is tudom, Lando - sóhajtottam fel. - Nem akarlak zavarni. Sokkal jobb dolgod is van annál, hogy velem törődj.

- Bármikor foglalkoznék veled, Abs. Ha szomorú vagy, ha boldog vagy. Melletted akarok állni!

- Nagyon jó barát vagy - könnyeztem be, de legbelül furcsa érzés kerített el, miután kimondtam azt a jelzőt, és a vonal másik felén is halk sóhajtást véltem felfedezni. Ügyes vagy, Abigail! - Rendben van.

- Szuper! Szeretsz egyedül utazni, vagy menjek vissza Londonba, hogy együtt utazzunk Monacóba?

- Lando, így is hatalmas szívességet teszel nekem, nem kell még az is, hogy tegyél egy felesleges kitérőt!

- Két és fél óra múlva ott vagyok, addigra szedd össze magad - szakította meg a hívást, hogy ne tudjak válaszolni a kijelentésére, én pedig lefagyva, telefont még mindig a fülemnek tartva álltam a szoba közepén.

A lehető leggyorsabban indultam meg a szoba másik felében lévő bőröndömért, hogy gyorsan bepakoljak, viszont fogalmam sem volt róla, hogy mégis mi a fenét tegyek oda, mert az ottani idő számomra ismeretlen, így segítségül hívtam az időjárás applikációt. Csodálkozva néztem a képernyőre, hiszen ahhoz képest, hogy Angliában meg lehet fagyni, az apró kis országban elég meleget mondanak, így nem ártana odapakolnom lengébb ruhácskákat is.

- A fenébe - szólaltam meg hangosan, én pedig totálisan elfelejtettem, hogy meg sem kérdeztem a szüleimet, el mehetek e itthonról.

Me: tudom, utolsó pillanatban kérdezem meg, de elmehetnék Monacóba egy picit egy barátnőmhöz? Muszáj egy kicsit kikapcsolódnom, hogy ne gondolkozzak a nap minden percében...

Apa: legyen, de legközelebb kérlek szólj előtte...

Bár nem igazán mondtam el a teljes igazságot, hiszen biztosan nem nézte volna jó szemmel azt, hogy míg én a sajtó szerint az ausztrállal vagyok együtt, addig én annak csapattársával pihengetek teljesen máshol. Való igaz, hogy szörnyen hangzik, de szerintem a brit gondoskodni fog arról is, hogy még véletlenül se kapjanak minket lencsevégre az ott tartózkodásom alatt.

Egy órán belül teljesen késznek nyilvánítottam magamat, bepakoltam minden fontosat a bőröndömbe, gondolva a hideg és meleg időjárásra is, így bármelyik is legyen, felkészülten érkezek oda. Hajamat egy kontyba fogtam össze, az öltözködésemen pedig nem változtattam, hiszen a repülőút úgy a legkényelmesebb, ha melegítőben van az ember.

Hívtam magamnak egy taxit, mivel senki sem volt otthon rajtam kívül, így nem tudtak kivinni a reptérre, szóval megoldottam máshogy. Lando azt üzente időközben, hogy ne a Lutonhoz menjek, hanem a Farnborough nevezetű reptérre, ugyanis ez London magángépekkel teli reptere, én pedig nagyot nézve a címre diktáltam le a sofőrnek, aki azt hitte, időre megyek, ezért gyorsított a tempón, és biztosra veszem, hogy jópár piroson átment, nem ügyelve a biztonságomra, de inkább nem szóltam egy szót se, és csendben bírtam ki azt az egy - egy és negyed órát, míg odaért.

Kiszállva a taxiból egyből megpillantottam azt a göndör hajkoronát, ami, mint mindig, most is tökéletesen kuszán állt rajta, mintha nem is kéne fésülködnie, magától tudja, melyik is a helyes beállítottság. Szürke posztókabátban, nyaka körül kék sálban, ami megjegyzem, tökéletesen kiemelte az íriszének színét, arcán hatalmas vigyorral indult meg felém, én pedig zavaromban, a bőröndöm mellett állva, kusza hajszálamat a fülem mögé tűrtem, és éreztem, hogy az arcom kezdi felvenni egy paradicsomnak a színét, és hiába próbáltam volna eltakarni, nem ment volna. A fiú olyan érzéseket váltott ki belőlem, amelyek megijesztettek.

- Olyan jó újra látni téged! - hallottam meg a hangját, majd odaérve elém szorosan a karjaiba zárt.

Kezemet nyaka köré kulcsoltam, míg ő szorosan a derekamra fonta karját, arcomat pedig a nyakhajlatába bújtattam, hogy feltűnés nélkül tudjam beszívni férfias illatát, ami miatt enyhén szólva kába állapotba kerültem. Szent ég, olyan elképesztő ez a férfi!

- Csak vasárnap láttál utoljára - kuncogtam, majd elvált tőlem, egy pillanat alatt elkapta a bőröndöm fogantyúját, ezzel megakadályozva hogy én vigyem a dolgaimat, mire én próbáltam érte nyúlni, de mivel szinte minden nap eddz, esélyem sem volt ellene. - Lando, hadd vigyem én!

- Esélytelen - rázta meg a fejét. - Pihenni jössz, akkor pihenni is fogsz. Pont!

- Nagyon nehéz eset vagy - sóhajtottam, majd követtem a megindult férfit, aki éppen a bérelt magángépe felé igyekezett.

Még mindig nem tudtam felfogni, hogy csak miattam ideutazott alig fél órára, amíg a brit földön tartózkodott, és ráadásul magángéppel, nehogy észre vegyenek minket bárhol is, én meg nem lehetek elég hálás neki. Lando annyira figyelmes, törődő, és mindig engem helyez előtérbe, mi is jó nekem. Sokkal jobban jártam volna, ha őt jelölték volna ki nekem kamubarátnak...

- Te szent jó Isten - nem tagadom, tátva maradt a szám a gép láttán, lábam a földbe gyökerezett, és egyszerűen nem tudtam megmozdulni. Nem mondanám hatalmasnak, de azért két személynek mégsem szűkös a hely, sőt.

- Gyere már - kapta el a karomat, én pedig még mindig kábán követtem őt, és aranyosan figyelmeztetett arra is, hogy lépcsőn megyünk fel, szóval fejezzem be a csodálkozást, és figyeljek oda, nehogy elessek. - Ülj oda, ahová csak szeretnél - szólt, miután beszálltunk.

Két hatalmas kanapé, és hat egyszemélyes ülés volt, mind az ablak mellett, minden vajszínűben pompázott, ráadásul a pilótákon kívül még egy légi utaskísérő is tartózkodott a repülőn, aki éppen egy üveg pezsgőt emelt ki a hűtőből. Amíg Lando a bőröndömet rendezte el, én leültem az egyik kanapéra, bekötve magam, és tekintetemmel még mindig a jármű belsejét csodáltam.

- Jártál már Monacóban? - érdeklődött, próbálta elterelni a figyelmemet a felszállásról, mert bár a nagyobb repülőknél annyira nagyon nem érezni a nyomást, az ilyen kis gépeken azonban már akkor is megéreztem a gyorsulást, amikor még annyira gyorsan nem is ment.

- Még sosem - ráztam meg a fejemet, kezemmel pedig a kanapé szélébe kapaszkodtam, és szememet lehunyva hátradöntöttem a fejemet. A fene egye meg a repülést!

- Na akkor itt az ideje felfedezni velem - éreztem, ahogy besüpped mellettem a hely, majd kattan egyet a biztonsági öv. Keze óvatosan a combomra vándorolt, nem rámenősen, jóval inkább nyugtatni próbált, majd apró köröket kezdett el írni az ujjaival, én pedig elvéve a kezemet a kanapé felületéről az ő kézfejére raktam, azonban ő másodpercek alatt fordított a helyzeten, és összekulcsolta az ujjainkat. Arcomra apró pír szökött, azonban még mindig nem voltam hajlandó kinyitni a szememet, csak élveztem a mi titkos kis pillanatunkat.

- Köszönöm - suttogtam, mire válaszul a fiú jobban megszorította az összekulcsolt ujjainkat, és együtt vártuk, hogy végre felemelkedjen a gép.

A másfél órás út során a brit egy percig sem hagyta, hogy csendbe burkolózzunk, sokkal inkább próbált beszélgetést kezdeményezni. Érdeklődött a mindennapjaimról, a hobbijaimról, a kedvenc dolgaimról, sőt, az egyik kedvenc sorozatomról, a Grace Klinikáról még hosszan el is beszélgetett velem. Elmondta neki kik voltak a kedvencei, melyik részt szerette illetve utálta, és sokkal jobban beleélte magát a mesélésbe, mint azt az ember gondolná. Egyébként Landot nem tudnám beazonosítani egyetlen karakterhez sem, vagyis ha nagyon választanom kéne, akkor Lincolnot mondanám, de ő sem annyira. Landoból csak egy van!

- Kérlek, mondd, hogy láttad a Verdákat! - nézett rám kiskutya szemekkel, amiknek nem bírtam ellenállni.

- Az volt az első mesék között, amiket megszerettem - húztam ki magam büszkén, és boldogan figyeltem, ahogy a fiú a szabad kezével belehasít a levegőbe, mint az ovisok. - Ez annyira meglepő?

- Igazából nem tűnsz olyan lánynak, aki ilyeneket nézne - vallotta be, és tekintetével inkább a földet kezdte pásztázni. - Félre ne érts, én örülök a legjobban, hogy van valami közös bennünk!

- Én inkább a romantikus filmeket szerettem mindig is. Tudod, High School Musical, Rocktábor, Randiztam egy sztárral - soroltam, közben pedig belülről elfogott a hiányérzet, hogy milyen régen is láttam az egykor megunhatatlan kreációkat, most pedig alig jut időm rájuk.

- Hogyne tudnám mik azok - sóhajtott fel fájdalmasan, én pedig kuncogtam egyet a reakcióját látván. - Vannak húgaim, akik miatt egyfolytában ezeket kellett néznem a tévében. Valahogy mindig rávettek arra, hogy ők válasszanak filmet. Nem is tudom, hogy történhetett ez meg.

- Hiába, a lányoknak nehéz ellenállni - mosolyogtam továbbra is. - Hiába érzik azt a férfiak, hogy ők dominálnak. Ez nagyon nem így van. Mindig a nő szava a szent!

- Na azért ne vigyük túlzásba itt az önfényezést - forgatta meg játékosan a szemeit. - Azért te sem panaszkodhatsz!

- Nem is szoktam - kaptam el a tekintetemet, és hirtelen még a plafon is érdekesebbnek tűnt.

- Tudom én ezt jól, Abigail. Szerinted mégis miért rángattalak ki az ágyadból?

- Hogy végre többet megtudj arról, miért is vagyok olyan, amilyen!

- Pontosan - helyeselt Lando. - De előtte nagyon jól fogjuk magunkat érezni, Abigail!

Miután leszállt a gépünk Nizzában, Lando egyik telepjáró szerű fekete Mercedes márkájú autója várt minket, hogy innen már autóval tegyük meg a maradék távot. A fiú közölte velem, hogy üljek be az autóba addig, amíg mindent el nem végez, így eleget téve a kérésének elfoglaltam az anyósülést, és vártam, hogy a fiú berakja a dolgaimat a csomagtartóba, beszéljen a személyzettel, majd végre megjelenjen a kocsi mellett. Miután gyorsan írt valamit a mobilján, zsebébe csúsztatta a készüléket, és beült mellém. Rádiójából hangosan szólt Beyonce egyik, ha nem a leghíresebb száma, a Crazy In Love, amit halkan kezdtem el dúdolgatni, miközben néztem a mellettünk elsuhanó tájat.

Napsütés, pálmafák, tengerpart. Ezek voltak az első szavak, amelyek eszembe jutottak, miután megláttam a francia várost. Az emberek rövid nadrágban, ujjatlan pólókban, strandpapucsban, rengetegen bevásárlótáskákkal a kezükben, telefonnal a füleikhez emelve járkáltak az utcákon, mintha nem volna semmi dolguk - ami valószínűleg így is volt. Ha már ilyen volt ez a város, elképzelni sem tudtam, milyen lehet Monacó, hiszen ott élnek a világ leggazdagabb emberei.

- Hasonló reakciód van, mint nekem, mikor először mentem a városon keresztül - fordult felém mosolyogva egy pillanatra. - Nem tudtam elképzelni, hogy miért járkálnak ilyen gondtalanul az emberek napközbe, amikor otthon ilyenkor a nagyrészük dolgozik.

- Gondolom mert itt főként olyanok laknak, akik gazdagok, nem? - tekintetemet még most sem szakítottam el a tájról, annyira magával ragadott.

- Ez is egy jó magyarázat, igen - bólintott, miközben még jobban hátradőlt az ülésen, hogy jobban elférjen. - Viszont itt nagyon sokan üzletemberek, magánszemélyek, akik saját maguknak osszák be az idejüket, és ha úgy akarják, akkor van, hogy nem dolgoznak.

- Mint te? - húztam játékos vigyorra a számat, és a fiúra emeltem a tekintetemet, aki a mondatom hallatán egyből felém nézett, homlokát összeráncolva.

- Az edzés igen is fontos - jegyezte meg, mire elnevettem magam.

Miután átértünk az apró kis országba, újra csend kerítette be a járművet, amit egyáltalán nem bántam, hiszen ez nem az a kínosnak nevezhető csend volt, jóval inkább kellemesnek éreztem. Hagyta, hogy elvesszek a tájban, csodáljam a még nem látott területet, ő pedig kezeivel dobolva a kormányon figyelt az utakra. Ha azt mondtam, hogy Nizza szép, akkor Monacó egy csoda! Leírhatatlan a látványa. Rengeteg luxusautó, márkás ruházatban járó ember, pálmafák, őrök majdnem minden épületnél, kikötő tele jachtokkal. Maga a földi paradicsom!

Lando egy vajszínű társasház privát parkolójában állt meg. Udvariasan kinyitotta nekem az ajtót, én pedig hatalmas mosollyal az arcomon szálltam ki az autóból, felnézve a több emeletes épületre, ami bár régi stílust keltett, volt olyan érzésem, hogy belülről ultramodern berendezés uralkodott.

- Mehetünk? - termett ott mellettem, bőröndömet maga után húzva, én pedig aprót bólintva jeleztem, hogy persze, hiszen amúgy sem tudnám, merre is kell menni. - Ne ijedj meg, de a legtetejére megyünk. Azt az apartmant ajánlotta Max, és bíztam az ízlésében. - fordult felém, miután a liftbe betértünk, és megnyomta a legutolsó gombot, mire nyeltem egy nagyot.

A fehér faajtó előtt megállva a fiú beírta a kódot, majd miután előre engedett, kikerekedett szemekkel pillantottam körbe, ugyanis elképesztő látvány tárult a szemem elé.

- Te jóságos ég, Lan - mondtam elképedve, majd minden szó nélkül a balkon felé igyekeztem, hogy láthassam az elképesztő kilátást, amiben abszolút nem csalódtam.

Mivel már kezdett sötét lenni, feloltódtak az utcai kivilágítások, sokkal szebb látvány tárult elém innen fentről, mint azt én gondoltam. A tenger felé nézve rengeteg luxus hajó éppen akkor indult útjára, a kaszinók is megteltek élettel - röviden, megkezdődött az élet Monacóban.

- Tetszik? - lépett mellém, miután lerakta a bőröndömet, majd kezét óvatosan, alig feltűnően a derekam köré fonta, és úgy pillantott rám.

Csillogó szemeivel vizslatott, és le sem vette rólam a tekintetét még egy pillanatra sem. A bőröm reagált a férfira, ugyanis enyhén szólva ki rázott a hideg, pontosan ezért nem mertem felé fordulni, nehogy túlságosan észrevegye, mert akkor nem jöttem volna ki jól az egészből. Gondolj Oscarra, Abigail!

- Köszönöm, hogy itt lehetek. Komolyan - fordultam felé, és összetalálkozott a tekintetünk.

- Bármikor, Abs - húzta apró mosolyra ajkait, majd sóhajtva egyet ellépett tőlem, ezzel elvéve kezét a derekamról, ami egyből jelezte a fiú érintésének hiányát. - Gyere, megmutatom a szobádat - köhintettem egyet, majd felé fordulva megindultam én is utána.

Egy fehér bútorokkal teli szobába vezetett, amiben volt egy hatalmas tévé az ágynak szemben, illetve még egy kis balkon is társult hozzá, tengerre néző kilátással, ami elképesztően szép volt. Sőt, ha ez még nem lenne elég luxus, akkor saját privát kis fürdőszoba is járt hozzá.

- Itt szokott aludni a haverom, Max Fewtrell, ha jön hozzám pár hétre - mondta, miközben nekidőlt az ajtófélfának.

- Meg is értem, hogy hetekre jár ide, hiszen ez tényleg elképesztő! El tudnám magamat képzelni itt - néztem ki az ablakon.

- Én is - motyogta alig hallhatóan, én pedig pontosan ezért nem voltam benne biztos, hogy ezt mondta e, vagy csak félrehallottam valamit. - Rendelek magunknak kaját, mit kérsz?

- Majd összedobok én valamit - fordultam felé mosolyogva, csípőre tett kézzel, és elsétálva mellette a konyhába igyekeztem, hogy felmérjem, mi is van a fiúnak otthon, hátha ki tudok hozni belőlük valamit. - Mit szólnál pizzához? - kiáltottam Landonak, aki pillanatok alatt megjelent a hatalmas helységben, és a bárpultnak támaszkodva figyelte az összes mozdulatomat.

- Azt tudok rendelni is - mondta felhúzott szemöldökkel.

- De még nem készítettél házit - kacsintottam rá, majd előkerestem a hozzávalókat. - Kell hozzá liszt, só, élesztő, olaj - kezdtem el sorolni, majd a megtalált élelmiszereket a bárpultra helyeztem. - Mozzarella és paradicsom - mondtam végül, és a fiúra nézve tapsoltam egyet. - Ne lustálkodj, főzni fogsz velem!

- Én tökéletesen megvagyok azzal is, ha csak nézlek - mosolygott elbűvölően, mire a háta mögé sétáltam, és kezeimmel megpróbáltam őt megmozdítani, sikertelenül, hiszen a fiú jóval erősebb, mint én magam vagyok. - Jól van, jól van, megyek már - sóhajtott fel, majd feltűrve a pólója ujját velem együtt megállt a konyhasziget előtt.

- Szóval, a te feladatod az lesz, hogy apró körökre vágd a mozzarellát, illetve a paradicsomokat, amik majd a tetejére kerülnek - mutattam rá a két dologra. - Ez nem olyan nehéz!

- Azért ne nézz ennyire szerencsétlennek - forgatta meg a szemeit, majd sóhajtva elővette a vágódeszkát egy éles késsel, és nekikezdett a dolgának.

Összedolgoztam a finomlisztet a kukoricaliszttel, sóval, porcukorral, a szárított élesztővel, olívaolajjal és langyos vízzel, majd egy hatalmas tálba beleraktam, és letakarva egy ronggyal hagytam keleszteni egy fél órára, addig pedig Lando szerencsétlenkedését figyeltem, akinek majdnem fél órába telt felvágni a dolgokat. Mivel én sokkal hamarabb kész lettem, úgy gondoltam, hogy egy kis móka sosem árthat senkinek, így egy kis adag lisztet a kezembe véve a fiú arcának dobtam, akinek arca így fehérbe borult, sőt, a hajában is apró szemcsék jelentek meg. Ajkaim elé helyeztem a kezemet, hogy ne vegye észre a kuncogásomat, de ez esélytelennek bizonyult, mert pár másodperc után hangosan elnevettem magam.

- Hogy merted - nézett rám komoly fejjel, majd a térfelemre nyúlva ő is a markába helyezett egy kis adag lisztet, és nekem dobta, amivel kialakult köztünk egy kis csata.

Nem érdekelte egyikünket sem, hogy mekkora káosz alakul ki így a konyhában, hatalmas kosz, inkább csak élveztük a pillanatot. Egymást dobáltuk, mint az óvodások, rengeteget nevettünk, és egyszer majdnem el is csúsztam a földön hatalmas mennyiségben lévő lisztben, azonban Lando a kitűnő reflexének köszönhetően elkapta a derekamat, ezzel megelőzve a hátraesést. Olyan közel volt egymáshoz a testünk, hogy éreztem a heves szívdobogását, és meg merem kockáztatni, hogy az enyém is hasonlóan verhetett, de egy pillanatig sem szakítottam meg a szemkontaktusunkat.

Hangosan megköszörülve a torkát újra álló helyzetbe segített, majd mind a ketten inkább a konyhára, jobban mondva a káoszra pillantottunk, olyannyira zavarban voltunk.

- Azt hiszem, elmegyek megmosakodni - hebegtem, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elsprinteltem a saját szobámban lévő fürdőbe.

Amilyen gyorsan csak lehetett, megnyitottam a csapot, és a tenyeremmel hatalmas mennyiségű vizet fröcsköltem az arcomra, hogy észhez térjek egyszer s mindenkorra. Nem kerülhetek ilyen közel Landohoz, hiszen az már világossá vált számomra is, hogy nem közömbös számomra, azonban Oscar sem, és most nincs energiám ahhoz, hogy még ezen is idegeskedjek, na meg persze nekik sem lenne előnyös, hiszen csapattársak, és biztosan veszekedés lenne a vége az egésznek.

Miután lemostam magamról az utolsó adag lisztet, csendben lépkedtem vissza a konyha felé, azonban a nappaliban megtorpantam Lando hangja hallatán, ugyanis éppen telefonált valakivel. Esküszöm nem szokásom a hallgatózás, de néha ok nélkül a fülembe jut egy s más!

- Nem tudom, mi van vele, Oscar, szóval légyszíves ne zaklass a hülyeségeiddel - mondta ingerülten Lando. - Fogalmam sincs, mit a fenét műveltél, de rohadt nagy szarban vagy, hogyha nem tudtad már eleve aznap helyrehozni. Most pedig mennem kell, nem érek rá egész nap a hülyeségeidre!

Halkan léptem be a konyhába, lehajtott fejjel. Nem mertem a fiúra nézni, ugyanis féltem, hogy bármire rájönne a tekintetemből, így inkább a tésztához mentem, kinyújtottam, megkentem paradicsomszósszal, ráhelyeztem a Lando által elkészített feltétet, majd beraktam a sütőbe. Időközben a fiú feltakarított, letörölte a rengeteg lisztport a bárpultról, illetve fel is söpört. Csendben vártuk, hogy kész legyen a pizza, addig megkerestem a tányérokat, evőeszközöket, és a fiú étkezőasztalán megterítettem a kettőnk számára. Sóhajtva támaszkodtam neki a szék támlájára, majd csak azt vettem észre, hogy Lando kivette a sütőből a mi kis házilag készített pizzánkat, egy tányérra helyezi, majd odahozza hozzánk. Nem szólt semmit, pedig nagyon jól tudta, hogy valami bajom van, de megvárta, míg összeszedem minden erőmet, hogy megnyíljak neki.

Tudta.

Fogalmam sincs mióta, de tudta a mi kis titkunkat, holott Zak, Oscar, és az apám is biztosított róla, hogy ez csak köztünk marad, és a csapat sem tudhat róla, nehogy véletlenül elszólják magukat valakinek, aki majd továbbadja a médiának.

- Mióta tudod? - még mindig nem voltam képes ránézni, ugyanis fogalmam sincs miért, de szégyelltem magamat. Mintha eladtak volna valakinek.

- Oscarral szimulátoroztunk most hétfőn a gyárban, miután te elmentél, a fiú pánikba esve összepakolt, és jött velem vissza Angliába, hogy letudjuk az ausztrál pálya gyakorlását - nyelt egy nagyot, majd kezébe vette az asztalra rakott félédes fehérbort, kibontotta, és kiöntött mind a kettőnknek egy keveset. - Akkor hallottam meg őt Lilyvel beszélni, és, mivel nem vagyok annyira hülye, mint amilyennek a média hisz, összeraktam a képet - mondta, mire kifújva a levegőt felemeltem a fejemet, és könnyes szemekkel a fiúra néztem, aki ajkát beharapva figyelt.

Alig pár másodpercen belül megkerülte az asztalt, majd elém állva egyik kezét a derekam köré fonta, míg másikkal a hátamat kezdte el simogatni, én pedig mellkasának támaszkodva, fejemet a nyakhajlatába bújtatva adtam ki magamból mindent, ami ebben a pár napban felhalmozódott bennem.