‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑰 𝒘𝒂𝒏𝒏𝒂 𝒃𝒆 𝒅𝒆𝒇𝒊𝒏𝒆𝒅 𝒃𝒚 𝒕𝒉𝒆 𝒕𝒉𝒊𝒏𝒈𝒔 𝒕𝒉𝒂𝒕 𝑰 𝒍𝒐𝒗𝒆
𝑵𝒐𝒕 𝒕𝒉𝒆 𝒕𝒉𝒊𝒏𝒈𝒔 𝑰 𝒉𝒂𝒕𝒆
𝑵𝒐𝒕 𝒕𝒉𝒆 𝒕𝒉𝒊𝒏𝒈𝒔 𝒕𝒉𝒂𝒕 𝑰'𝒎 𝒂𝒇𝒓𝒂𝒊𝒅 𝒐𝒇
𝑵𝒐𝒕 𝒕𝒉𝒆 𝒕𝒉𝒊𝒏𝒈𝒔 𝒕𝒉𝒂𝒕 𝒉𝒂𝒖𝒏𝒕 𝒎𝒆 𝒊𝒏 𝒕𝒉𝒆 𝒎𝒊𝒅𝒅𝒍𝒆 𝒐𝒇 𝒕𝒉𝒆 𝒏𝒊𝒈𝒉𝒕
- daylight

‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑨𝑩𝑰𝑮𝑨𝑰𝑳 𝑱𝑨𝑵𝑨𝑬 𝑵𝑬𝑳𝑺𝑶𝑵
2023.03.13. , London

Sosem gondoltam volna, hogy akár egy hétvége is képes megváltoztatni a hozzáállásomat egyes dolgokhoz, mint például az új emberek megismerése, hiszen alig két-három nap alatt képes volt belopnia magát a szívembe, és azóta sem tudom levakarni azt az óriási mosolyt az arcomról, amit Ő okozott. Igaz, még csak alig egy hét telt el azóta, mióta hazajöttem, de legszívesebben minden napomat a fiúkkal tölteném el - pontosabban Oscarral és Landoval, akik a maguk fura módján elfogadhatóvá tették az egész hétvégét, mégha az egész nem is volt ínyemre. Feladatom volt, amit úgy nem tudnék teljesíteni, hogy nem vagyok jóba a McLarenesekkel, és ami a legfontosabb volt, hogy az ausztrál versenyzővel hitelesen játszuk el a szerelmespárt, mégha ez nehezünkre is esik.

- Oda tudnád adni a kenyeret a pirítóból, kincsem? - csendült fel apám hangja mellőlem, mire visszarázódtam a valóságba, ahol az ebédlőasztalnál ültünk a szüleimmel, és éppen a közös reggelinket eszegettük, mielőtt még elmentek volna dolgozni. Ez családi hagyománynak számítódik nálunk, ugyanis ez az egyetlen olyan időpont a naptárukban, ahol nincsenek beidőzítve megbeszélések, vagy más munkával kapcsolatos dolog.

- Persze, hozzak még valamit? - tápászkodtam fel az asztaltól, majd a bárpultról elvettem egy kistányért, amire rárakhattam a frissen pirult kenyérszeleteket, és mosolyogva leraktam az ebédlőasztalunk közepére, hogy mindannyian elérjük.

- Nem kell, köszönöm - egy újabb darabot tett a tányérjára, majd vékonyan rákente az anyám titkos tojáskrémjét, ami az egyik legfinomabb dolog, amit valaha megízlelhettem. Egy konyhatündér, de sajnos kevés ideje van arra, hogy a varázslatosan szép konyhánkban sürögjön-forogjon, így sokszor az úgynevezett mindenesünk készíti el az ételeinket, bár anya ezt nem nézi jó szemmel. Szeretne nem elszállni az egész "van pénzem, így nem kell semmit sem csinálnom" dologtól, amit csak tud, ő maga csinál meg a házban, amiért nem is lehetnék hálásabb.

- Mi vida, beszéltél már a fiúcskával, mikor is indultok a héten a következő futamra? - pillantott felém anya pár másodperc töredékére, miközben a teáját töltötte a pohárba.

- Még nem beszéltem vele erről - az igazság az, hogy semmiről sem. Igaz, jól éreztük magunkat azon a hétvégén, viszont nem annyira, hogy mostantól puszipajtások legyünk. Jobban mondván egy hétvége nem válthat meg mindent, de abban már biztos vagyok, hogy valami erősen vonzz a fiúban, ami miatt nem tudok nem rá gondolni, ez pedig a legidegesítőbb érzés, amit valaha is éreztem.

Lando párszor keresett ebben az egy hétben, érdeklődött a hogylétem iránt, és persze a hülyeségeit is csak mondta-mondta, ami olyan szinte boldoggá tett, hogy nem éreztem magam olyan szinten magányosnak magam, mint eddig. A fárasztó vicceivel keltett, a kínos sztorijait pedig meghagyta esti mesének. Kell ennél több? Még sok is ez!

- Pedig kéne, hiszen nagyon hamar elrepül az idő, és egyszer csak azt veszed majd észre, hogy lekéstél mindenről, ami élményt, és egy kis izgalmat hozhatott volna az életedbe - vonta meg a vállát anya.

- Tapasztalat? - húzta fel a szemöldökét apa, mire anya elmosolyodott. - Jó tudni, hogy nem hozok elég izgalmat neked - forgatta meg a szemeit, mire anya felkelt az asztaltól, majd apa háta mögé lopódzott, átkarolva a nyakát, és egy hatalmas csókot nyomott az arcára. Én is ilyen szerelmet szeretnék a későbbi éveimre.

Miután a dolgainkat bepakoltam a mosogatógépbe, és el is indítottam azt, a szobám felé vettem az irányt, mivel tényleg ideje volt beszélnem az ausztrállal, hogy mire is számítsak a hétvégével kapcsolatban. Nem akartam láb alatt lenni, ugyanakkor ki sem hagyhatom a nagydíjat, mert jelenleg éppen rólunk csámcsog a sajtó, hogy ki is lehetek én - nem is rejtem el a meglepődöttségemet, hiszen szinte biztos voltam benne, hogy másnapra tudni fogják, ki a fene is vagyok, és arról fog szólni minden pletykaoldal, hogy mihez is van közöm.

A telefonomat elővéve már ott virított egy értesítés a brittől, amin nem tudtam nem mosolyogni. Ilyen az, ha valakit érdekel hogy is érzed magad?

Lando Norris: szép jó reggelt, Piastriné. remélem tisztában van azzal, hogy futamhétvége van, és muszáj megjelennie személyesen, mert látnia kell, ahogy a McLaren brit csillaga, és egyben a legtehetségesebb pilóta, a dobogón fog feszíteni!

Me: azt megnézném, hogy a dobogón leszel-e! ne felejtsd, én team 81 vagyok😉

Az üzenet elküldése után alig pár perccel pedig újra felvillant a telefonom, és hangosan kezdett el belőle szólni a külön az ausztrál számára beállított dal, a  Blank Space Taylor Swifttől, mire összevontam a szemöldökömet.

- Most komolyan ahelyett, hogy velem beszélnél, a csapattársammal üzengetsz? - hallottam meg mély hangját egy cseppnyi ausztrál akcentussal, mire a hasamban eddig mélyen alvó pillangók újra életre keltek, és apró mosolyra késztettek. Francba.

- Fogalmam sincs, miről beszélsz - érezni lehetett a hangomon, hogy nem állok messze attól, hogy elröhögjem magam, és ezt a fiú is pontosan jól tudta.

- Hogyne, én meg egy pap vagyok, aki tereli jó útra az embereket - vágta rá egyből, amin hangosan felnevettem. - Most komolyan, miért nem velem beszélgetsz?

- Csak nem bántsa az egódat, hogy a csapattársad keresi a társaságomat?

- Nem, csak tudtommal az én barátnőm vagy és nem az övé - mondta, majd miután rájött mit is mondott, kijavította magát. - Mármint ha az emberekkel ezt kell elhitetnünk, akkor nem lehetsz közel más pilótákhoz.

- Persze, Oscar, ahogy akarod - sóhajtottam fel. Úgy sem az lesz, amit ő szeretne, hiszen nem szólhat bele abba, hogy én kivel is barátkozom. - Mikorra legyek Szaúd-Arábiában?

- Arra gondoltam, hogy mehetnénk együtt - felelte frappánsan, én pedig legbelül majd kicsattantam az örömtől.

- Csak nem hiányzom, Oscar Piastri?

- Mivan? Nem, dehogy is. Csak nem akarok feleslegesen rohangálni még érted is - majd szólok, ha elhiszem. - Szóval mit mondasz?

- Mikor megyünk?

- Szerdán délelőtt tízkor indul a repülő. Ki tudsz jönni, vagy menjek el eléd? - érdeklődött kedvesen, nekem pedig a szavam is elállt.

- Ha nem bírod addig nélkülem, akkor gyere értem - érezni lehetett a hangomon, hogy incselkedek vele, de biztos vagyok benne, hogy ez abszolút nem zavarta.

- Rendben, akkor kilenc körül megállok érted - szólalt meg végül, majd minden szó nélkül megszakította a vonalat, én pedig az ágyamon ülve néztem ki a fejemből.

Annyi mi lett volna ha kérdés cikázott a fejemben. A legnagyobb meglepetés ezzel kapcsolatban az volt, hogy még nem kezdtem saját magammal vitázni arról, hogy mi is a legjobb nekem. Valószínűleg azért, mert magam sem tudom. Az egyetem adott egy biztosabb pontot az életembe, de most, hogy passziváltattam magamat erre a félévre, már azt sem mondanám, hogy biztosan azt szeretném csinálni. Tudom, hogy minden porcikámmal az úgymond feladatomra kéne figyelnem, de közben a saját életem kezdd darabokra hullani. Úgy érzem magam, mint egy élősködő kislány, aki az apja egyetlen szavára ugrik, és azonnal teljesíti is, hiszen tényleg mindenre képes, hogy boldog legyek, és ezt nem is tudnám máshogy meghálálni. Ha ez kell ahhoz, hogy előreléptessék, hát legyen.

Sóhajtva felálltam az ágyamról, majd a fehér színben pompázó íróasztalom elé léptem, ami felett egy parafatábla ékeskedett, tele képekkel, emlékekkel, amiket az évek során szereztem. A legtöbb igaz családi kép volt, azonban megakadt a tekintetem az egyik, még pár éve készült fényképen, ahol én, és az egykori legjobb barátnőm, Geneva, álltunk az állatkertben, átkarolva, miközben a fejünk felett az egyik faágon pihentek a lajhárok, mi pedig irtózatosan boldogok voltunk, hogy végre láthattuk a kedvenc állatainkat, hiszen velük tudtunk a legjobban azonosulni. Bárhol, bármikor képesek voltunk elaludni, amit a szüleink rengetegszer meg is szóltak, sőt, hogy ne aludjunk el, mindenféle szakkörökre, magánórákra írattak be, hogy lefoglaljuk magunkat a szabadidőnkbe, bár idősebb fejjel gondolkodván azért is jártunk mindenhová, hogy egyszerűbb legyen most. Például a főzőszakkörnek óriási haszna volt, hiszen ha nincs senki a közelemben, aki ételt rakna elém, simán helyt tudok állni a konyhában, és néhanapján jómagam készítem el a vacsoránkat.

- Imádtam azokat az időket - hallottam meg magam mögül anyám hangját, majd gyengéden állát a vállamon pihentette. - Még kicsi voltál, nem kellett azon aggódnom, hogy minden rendben van-e veled, épségben hazaérsz, nem keveredsz rossz társaságba. Most pedig felnőtt nő vagy, saját akarattal, és nagyon is büszke vagyok mindenre, amit elértél, és arra is, amit most az apád miatt teszel.

- Ez csak a minimuma mindannak, amit ti adtatok nekem az évek során - éreztem, ahogy egy könnycsepp útnak indul a szememből, majd végigfolyik az arcomon, és ezt követte a többi, mert már nem tudtam visszatartani mindazt, ami bennem felgyülemlett. - Azt hittem, már elmentetek dolgozni.

- Éppen indulni akartam volna, de mikor bekukkantottam az ajtónyílásodon, megláttam, hogy a régi képek előtt állsz, és úgy gondoltam, hogy szükséged lehet rám - mondta nyugodt hangnemben, és csodáltam, hogy olyan nyugodt volt. Azt hittem, hogy elérzékenyül, de nem. Ő úgy tartja, hogy egy nőnek sosem szabad elgyengülnie, mert akkor látják a körülötte lévő emberek, hogy gyenge, márpedig nem az.

- Köszönöm - súgtam halkan, miközben lehunytam a szememet, és hagytam, hogy kiadjak magamból mindent.

- Mikor mész azzal a bájos fiúval a következő helyszínre?

- Bájos? - nevettem fel halkan. - Az azért egy picit túlzás, nem gondolod?

- Nem ismerem még őt, de szívesen találkoznék vele - lépett el tőlem, és maga felé fordított, hogy ránézzek. - Nem tűnik olyan rossz fiúcskának, lehet kisül belőle valami jó is.

- Anya, ez nem egy film, ahol a főszereplő sorsa mindig jó lesz a végén! Ez a való élet, ahol sokszor csak megtűröd a másikat, hogy ne legyen észrevehető az, mi is folyik a háttérben - fontam össze magam előtt a karomat. - Hiába kedvelném meg, nem lenne köztünk semmi a valóságban. Ő egy pilóta, járja a világot, megvan a maga élete, a lány, akire vár, én pedig visszatérek a könyvek közé, az egyetemhez, és a hétköznapi dolgaimhoz, amiknek, sajnos vagy nem sajnos, nincs köze hozzá.

- Ne beszélj ilyen butaságokat, Abigail! Igen is csodaszép vagy! Csodálkoztunk is, hogy nem kerestek fel még téged divatmárkák, hogy képviseld őket. Ne legyél ennyire negatív magadhoz, ez nem tesz jót se neked, se a környezetednek.

- Igazad van, csak annyira félek, hogyha megnyílok valakinek, eldob magától - ejtettem ki a szavakat a számon, észre sem véve, hogy mekkora súlyuk is van.

- Ez lehetetlen, kincsem - karjait kitárta, könnyeim pedig újra útnak indultak, és minden szó nélkül vetettem bele magam édesanyám biztonságot nyújtó karjaiba, ahol teljesen úgy éreztem, hogy soha senki nem bánthat meg, nem eshet bántódásom, és ő az egyetlen, aki mindig megért. - Szóval kapd össze magad, vegyél egy mély levegőt, és menj csinálj valamit a szabadidődben, amíg itthon vagy.

- Rendben van - húzódtam el tőle, majd mosolyogva figyeltem, ahogy egy csókot lehel az arcomra, majd távozik a szobámból, hogy elinduljon dolgozni.

Valóban nem a szobámban ücsörögve kéne töltenem ezt a két teljes napot, amit még itthon töltök. Be kéne pakolnom a bőröndömbe, el kéne látogatnom a kozmetikusomhoz is, mert az arcomra is ráfér egy kezelés, hiszen a legjobb barátaim, a pattanások is meglátogattak, és nem lenne a legjobb így megjelenni a kamerák előtt, alapozóval pedig nem szeretném kínozni a bőrömet, hiszen nem szellőzne, ami fontos, főleg most, hogy egy újabb meleg országban töltöm a hetemet.

Hirtelen ötlettől vezényelve a szekrényem elé léptem, kivettem belőle egy térdnél szakadt, világoskék farmernadrágot, fehér felsővel, és a kedvenc farmerkabátommal, gyorsan fel is vettem magamra őket, és a telefonomat a tárcámmal együtt egy apró, barna táskába dobtam. Kiérve a házból a rózsaszín biciklim felé vettem az irányt, hiszen ilyen időben kinek lett volna kedve az autóban ülni. Hétágra sütött a nap, egyetlen felhő sem volt az égen, és az a tipikus csípős hideg sem volt. Pont megfelelő volt egy biciklizéshez, ugyanis a kozmetikusom alig két utcányira volt tőlem, így alig tíz percen belül már ott is voltam, és óriási szerencsémre Sarah, a tulajdonos, pont szabad volt egy gyors kezelésre, amit alig vártam, hiszen ő kezelt már évek óta. Alig töltötte be a harmincat, de egy sikeresen futó vállalkozása van, rengeteg klienssel, és a végeredmény is mindig lenyűgöző.

- Mit szólnál ahhoz, ha a hajadból is lenyírnánk egy kicsit? - szólalt meg Sarah miután végzett az arcommal.

- Ez még az eszembe se jutott - gondolkodtam el hangosan. - Szerinted kellene egy kis felfrissülés?

- Mindenképpen ajánlanám. Nem sokat változtatna a külsődön, viszont a hajvégeid el vannak töredezve, rájuk férne egy kis felfrissülés - közben a kezét belevezette a hajszálaim közé.

- Ha te javaslod, akkor mindenképpen bevállalom - mosolyodtam el, és követtem őt a fodrászszék felé, ahol már várt az egyik alkalmazottja, hogy egy kicsit helyre tegye a hajamat, mert való igaz, már nagyon rég volt belőle vágva. - Csak kérlek, ne szedj le belőle sokat, szeretem, ha össze lehet fogva a hajam. Legalább nem lóg a szemembe.

- Mindent megteszek, hogy tökéletesen álljon - kacsintott rám, majd intett a kezével, hogy üljek le a székbe.

A telefonomat elővéve gyorsan készítettem egy képet, amit nem sokkal később posztoltam a történetembe, ahol tisztán látszódik, hogy éppen fodrásznál ülök. Mióta felkeltettem a fanok érdeklődését Oscar miatt, igyekszem többet aktívabbnak lenni. Általában semmiségekről posztolok, néha egy-két dalt osztok meg a Spotify alkalmazásból, amik éppen a hangulatomat tükrözik, viszont a közeli kis burkomba, ahová nagyon kevés embert fogadok be, nem engedek számukra betekintést. Az csak rám, és néhány személyre tartozik.

Oscar Piastri (aka kamupasi): nem is mondtad, hogy fodrászhoz mész

Me: nem kérdezted😊

Oscar Piastri (aka kamupasi): 🙄🙄 majd küldj képet

Me: vagy majd meglátod szerdán😉

Oscar Piastri (aka kamupasi): milyen szívtelen vagy...

Nevetve a zsebembe csúsztattam a mobilomat, az arcomra pedig egy lekavarhatatlan vigyor költözött, amit nem tudott senki sem elvenni tőlem. Tényleg ideje lenne jobban közelednem az emberek közé, hátha valami jó dolog sülne ki belőle.

Ellazulva élveztem, ahogy kezelésbe veszik a hajamat, mindenféle sampont, pakolást raktak rá, majd egy keveset le is vágtak a hajamból. Miután kinyitottam a szememet, elállt a lélegzetem. Bár nem látszott nagyon a különbség, én mégis nagyon elégedett voltam a végeredménnyel. Aki akarja, úgyis észreveszi.

- Nagyon szépen köszönöm, ez elképesztő - öleltem meg a két lányt.

- Máskor is, egy szavadba kerül, és teljesítsük minden kívánságodat - mondta kedvesen Sarah.

Mosolyogva léptem ki az épületből, majd magamba szívtam a friss tavaszi levegőt. Sokkal jobban éreztem magam már egy kis kényeztetéstől, mintha teljesen felszabadultam volna. Végre nem úgy álltam ezekhez a dolgokhoz, hogy minek ez, úgysem fog kelleni, nem néznek meg az utcán. Írtam egy üzenetet anyának, miszerint minden rendben van velem, megfogadtam a tanácsát, és ellátogattam a kozmetikushoz, amire azt válaszolta, hogy öröm neki ezt hallania.

Hazaérve a garázsba toltam a biciklimet, aztán letelepedtem a nappaliban elhelyezkedő óriási fehér bőrkanapéra, majd elővéve a telefonomat írtam egy üzenetet Landonak, hogy szerinte mennyire számítsak melegre Szaúd Arábiának, amire nem kaptam szövegest választ, hanem hirtelen felvillant a telefonom, és a brit video hívást kezdeményezett.

- Valószínű olyanra számíts, mint amilyen Bahrainben volt. Dögmeleg lesz, és valószínű olyan helyeken is elkezdesz izzadni, ahol eddig még sosem.

Elállt a lélegzetem a fiú látván. Valószínűleg nemrég kelhetett ki az ágyból, ugyanis barna haja kócosan lógott a szemébe, ami már eleve karikás volt, tehát egyre jobban bizonyította azt a tényt, hogy egy kis délutáni alvásból kelt fel. Arról ne is beszéljünk, hogy nem ismeri a póló fogalmát, így képernyőn keresztül is tökéletesen ráláttam a kockáira. Úristen.

- Én csak biztosra akartam menni, hogy jó cuccokat pakolok - forgattam meg a szemeimet, miközben ajkaimon apró mosoly ült. - Oscar éppen szimulátorozik, nem akartam őt az én hülyeségeimmel leterhelni. - igazából fogalmam sem volt arról, hogy éppen hol van, és mit is csinál az ausztrál, de erről nem kell tudnia.

- De engem igen? Úgy nézek ki, mint akinek semmi dolga? - vont kérdőre, és úgy csinált, mintha meg lenne sértődve, csak éppen a színészi tehetsége lemaradt az interjúadásnál.

- Inkább örülsz neki, hogy zavarlak, ne is tagadd - vigyorodtam el gonoszan, mire fejét rázva elkezdte magyarázni az élményeit arról, miket is művelt ki az ázsiai országban.