‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑰 𝒈𝒖𝒆𝒔𝒔 𝒚𝒐𝒖 𝒅𝒊𝒅𝒏'𝒕 𝒄𝒂𝒓𝒆
𝑨𝒏𝒅 𝑰 𝒈𝒖𝒆𝒔𝒔 𝑰 𝒍𝒊𝒌𝒆𝒅 𝒕𝒉𝒂𝒕
- i knew you were trouble

‧˚₊•┈┈┈┈୨୧┈┈┈┈•‧₊˚⊹

𝑨𝑩𝑰𝑮𝑨𝑰𝑳  𝑱𝑨𝑵𝑨𝑬  𝑵𝑬𝑳𝑺𝑶𝑵
2023.03.02. , 𝖡𝖺𝗁𝗋𝖺𝗂𝗇

Sóhajtva néztem, ahogy az újonnan kapott telefonom képernyője elsötétül az aprócska tenyeremben, miközben egy teljesen idegen ország repülőterének közepén álldogáltam, egymagam, másik kezemmel a fekete keményfalú bőröndöm fogantyúját tartva, semmi instrukcióval, hogy mitévő legyek abban az esetben, amiben én most vagyok.

Nem így voltunk megbeszélve, már rég itt kellett volna lennie, és ezzel csak egyre jobban bizonyította azt a tényt, hogy egy megbízhatatlan ember, akire rohadtul nem volt szükségem most az életembe. De, ahogy apám mondani szokja, az élet nem egy tündérmese, és rengeteg áldozatot kell tennünk annak érdekében, hogy sikeresnek mondhatjuk magunkat. Csak ebben a helyzetben nem az én jövőm miatt tartózkodom jelenleg Ázsiában, és még fene tudja, hol fogok kikötni.

Eredetileg egy táblát kellett volna látnom a terminálom előtt a nevemmel ellátva, még pontos leírást is kaptam a férfiról, akinek várnia kellett volna engem. Barna haj, sötétbarna szem, átlagos magasság. Igaz, sok emberre jellemzőek ezek a tények, de egyszer képet is mutattak róla, így nagy valószínűséggel nem tévesztettem volna el őt. Azonban a reptér előtt sem a férfi, sem a nevemmel ellátott táblát tartó egyéb személy jelenlétét nem tapasztaltam, pedig már jó ideje bámultam ki az üvegajtókon keresztül. Egyszerűen nem jött el értem, bár minek tette volna? Igaz, az is előre meg volt beszélve, hogy itt fogunk először mutatkozni, hogy különböző oldalak a megjelenő képek alapján elkezdjék a pletykákat, és ne nekünk kelljen posztolgatni apró utalásokat.

Fejemben már az időzónákat számolgattam, hogy vajon hány órával kell visszafele számolnom, hogy megtudjam a pontos időt Londonban, nehogy felkeltsem a szüleimet, ha netán fel kellene őket hívnom, amikor megláttam, hogy egy fekete pulóvert, és napszemüveget viselő srác lép be az üvegajtón, és mintha jól csinálná a dolgát, a leglassabb léptekkel sétált az egyik váróponthoz, én pedig azonnal felismertem őt, de nem könnyítettem meg a helyzetét. Elővettem a mobilomat a zsebemből, és úgy tettem, mintha annyira lefoglalt volna a benne lévő tartalom.

- Bocs, hogy késtem – hallottam meg egy mély hangot magam mellől, amin erősen érezni lehetett az ausztrál akcentust, amit már elég jól be tudok azonosítani, köszönhetően a videóknak, amiket a kedvenc bandámról nézek, ha van egy kevés szabadidőm.

Tekintetemet elszakítottam a telefonom képernyőjéről, és az előttem álló férfira néztem. Az első, amit észrevettem rajta, az a hatalmas műmosoly az arcán. Szinte biztos voltam benne, hogy néhány utas már most is készít rólunk képeket, így magamra erőltettem egy apró mosolyt, nehogy bunkónak tűnjek.

- Már ideje volt – forgattam meg a szemeimet, miközben a még mindig előttem ácsorgó fiúra néztem. – Megyünk, vagy még várunk valakire esetleg?

- Add a dolgaidat – vette ki kezeim közül a bőröndömet, miközben kitért a kérdésem alól, majd szabad kezével egy napszemüveget nyomott a kezembe, azzal a szándékkal, hogy vegyem fel kifele menet.

Közösen indultunk ki az épületből, azonban nem egymás mellett, ugyanis elég nehéz volt lépést tartani vele, úgy rohant a fekete McLarenhez, ami az egyik közeli parkolóban virított. Néha visszapillantott rám, hogy mennyire is maradtam le tőle, de nem nagyon érdekelte, mert a tempóját ugyan úgy megtartotta. Amint a kocsihoz ért, berakta a bőröndömet a csomagtartóba, ami megjegyzem, kisebb volt, mint az én kocsimé, pedig Minim van otthon, utána pedig beszállt a kormány mögé.

Szótlanul nyitottam ki az anyósülés ajtaját, és beültem a kényelmetlen bőrülésbe, amihez abszolút nem voltam szokva. Olyan volt, mintha le kellett volna guggolnom ahhoz, hogy beszálljak, olyan alacsonyan volt az autó alja. Én értem, hogy sportkocsi, a gyorsaság a lényeg, de hogy a kényelemre nem annyira figyeltek, az is biztos. Én jobban szeretem az én saját kis Minimet, ami tökéletesen megfelel egy nő számára, aki se nem szeret száguldozni, se nem kell nagy tér a csomagjainak. Egyszerűen tökéletes.

- Ma nem kell kijönnöd velem a pályára, csak média nap van – pillantott rám egy másodpercre, majd újra az útnak szentelte minden figyelmét.

- És én addig mégis mit csináljak itt? Ennyi erővel jöhettem volna holnap is – karjaimat kereszteztem magam előtt, és mérgesen az ablakhoz fordultam, hogy a mellettünk elhaladó tájban gyönyörködjek, bár alig láttam mást, mint homokot és elszáradt növényeket. Hurrá, kánikula...

Rengeteg kérdésem volt a fiúhoz, amit alig tudtam magamban tartani, de úgy tűnt, nem igazán akar velem kommunikálni, vagy éppen még próbálja eltervezni, hogyan is fog működni köztünk az egész a nyilvánosság előtt, így az egész autóutunk, ami körülbelül fél óra lehetett a hotelhez, szótlanul telt. Mivel ismeretlenek vagyunk egymás számára, így nem is számítottam többre, hiszen még közös témáink sincsenek, csak egymás neveit tudjuk és kész.

Nem győztem leplezni a meglepett arckifejezésemet, amikor az autó ablakából megláttam a hotelt, ami előtt a fiú megállt. Gondoltam, hogy nem egy egyszerű épületben szállnak meg a pilóták, de hogy egy öt csillagos szállodában töltsek pár napot egy futam miatt, azt életemben nem gondoltam volna. A parkoló tele volt méregdrága sportkocsikkal, illetve Mercedes terepjárókkal, az emberek pedig márkás göncökben járkálgattak oda-vissza az épület előtt.

Nagyot nyelve helyeztem bele a tenyeremet a férfiébe, azzal a szándékkal, hogy segítsen kiszállni az autóból, miközben én még mindig nem voltam teljesen magamnál a látvány miatt. Szótlanul követtem őt a recepcióig, ahol kikérte a szobánkhoz tartozó kártyákat, majd az egyiket a kezembe nyomta, és sietős léptekkel indult meg a liftek felé, hogy mihamarabb a szobánkba érjünk. Hogy hihetőbb legyen mindenki számára a történetünk, így a csapat egy szobát foglalt le nekünk, természetesen franciaággyal, ha netán a fiú egyik barátja betoppanna, ne tűnjön fel neki, hogy két egyszemélyes ágy van elhelyezve.

Leültem az ágy szélére, hogy még véletlenül se legyek a fiú útjában, aki ide-oda rohangált a szobában, hol a csomagjaiban kutatva, hol pedig a fürdőben tétlenkedett. Nagy valószínűséggel késésben volt, az arcáról is lerítt, hogy el van veszve a teendőiben, engem pedig marni kezdett a bűntudat, hogy valószínűleg miattam van ez. Viszont a tudat, hogy számomra ez még nagyobb áldozat, mint neki, egy picit megnyugtatott.

- Tudok segíteni valamit? – szólaltam meg, miközben az ujjaimat tördeltem. Rossz szokásom, de nem vagyok képes leszokni róla.

- Csak ne legyél útba –válaszolta, majd becsapta maga mögött a fürdőszoba ajtaját.

- Attól még, hogy ideges vagy, nem rajtam kell levezetned a feszültségedet – emeltem fel a hangomat, hogy biztosan meghallja a mondanivalómat a másik szobában, majd hátravetettem magam az ágyon, és lehunytam a szemeimet.

Még pár órája sem tartózkodom Bahreinben, de már most elegem van az egészből. Nem elég, hogy hátra kellett hagynom a normális, hétköznapi életemet, a barátaimat, ráadásul egy csomó egyetemi kötelességemet is halasztani kellett, de még a srác, akivel össze leszek zárva egy évig egy óriási tuskó.

Negyed órán belül a fiú végre kilépett a fürdőből, telefonját a zsebébe csúsztatta, majd sóhajtva rám nézett. Nagy valószínűséggel rólam beszélt valakivel odabent ahelyett, hogy megbeszéltük volna közösen a helyzetünket.

- Jó, figyelj – törtem meg a csendet, és elértem, hogy rám figyeljen, akár csak egy pillanatra is. – Tudom, hogy nagyon nehéz belekezdeni a témába, és késésben is vagy, tehát mi lenne, ha este beszélnénk meg az egészet, addig is lesz időnk kitalálni, mit is mondjunk egymásnak.

- Rendben, fogalmam sincs, mikor végzek, de addig összeszedem magam – felkapta a kulcsait a dohányzóasztalról, majd az ajtó előtt megállva még visszafordult felém. – Bocs az eddigiekért – nézett rám komolyan, és további szavak nélkül kisétált a közös hotelszobánkból, én pedig meglepődve bámultam a már csukott ajtót.

Beletúrtam a párától már amúgy is össze-vissza álló hajamba, és elhatároztam, hogy nem fogok egész nap tétlenkedni, és mivel valószínűleg holnap már tele lesz velünk a sajtó, így a mai nap az utolsó, amikor is úgy megyek ki az utcára, hogy fogalmuk sincs róla ki is vagyok valójában. Egy kis városnézés még senkinek sem ártott meg, vagyis jómagam még nem tapasztaltam negatívumot ezzel kapcsolatban. A bőröndöm elé léptem, kivettem belőle tiszta fehérneműt, egy egyszerű spagetti pántos, apró rózsaszín virágokkal ellátott ruhát, és a fürdő felé vettem az irányt, ugyanis egy hat és fél óra repülőút után másra sem vágytam, csak egy gyors zuhanyra, és hogy rendbe szedjem magamat, magyarul, ne nézzek ki élőhalottként.

Szinte a fellegekben éreztem magam, mikor beálltam a zuhanykabinba, és ahogy a langyos vízcseppek a bőrömhöz értek, olyan érzésem támadt, mintha minden eddigi gondomat lemostam volna magamról. A telefonom hangszóróiból Kanye West egyik legfelkapottabb slágere üvöltött, a Heartless, amivel pár hónapja még tele volt a TikTokom, most pedig csak élvezem a háttérzajnak beállított dalt, miközben csukott szemmel élveztem a felfrissülést.

Pár perc múlva magam köré csavartam a hotel logójával ellátott törölközőt, majd a tükör elé lépve összefogtam a még vizes hajamat egy kócos kontyba, hogy ne lógjanak az arcomba a hajszálaim, miközben leápolom különféle krémekkel az arcomat, mert sminkkel még nem terhelném le, és nagy valószínűséggel a nagy melegben leolvadna rólam az alapozó, és úgy néznék ki, mint aki már pár órája bőg valamin. A szempillaspirálommal dúsítottam a pilláimat, de ügyeltem arra, hogy természetes hatást keltsen, ami kiemeli a szememet is, ajkaimat pedig leápoltam az ajakolajommal, ami fényes hatást kelt.

Negyed óra múlva már készen léptem ki a fürdőből, a hajamat gyorsan megszárítottam, és hagytam, hogy a vállamra omoljon. A ruhámhoz passzoló fehér szandált húztam a lábamra, elraktam az előszoba komódjának tetején levő kártyámat, és kiléptem az ausztrállal közös szobánk ajtaján. Mivel mindannyian kint vannak a média napon, mint ahogy azt láttam az Instagram oldalon, így nem kellett félnem, hogy összefutok a fiú egyik ismerősével. A telefonom keresőjébe beütöttem a város nevét, és elmentettem pár hely címét, amelyeket mindenképp meg akartam nézni aznap, hiszen nem minden nap van az ember Bahreinben.

A recepcióra érve kértem egy térképet az éppen ott dolgozó lánytól, aki óriási lelkesedéssel mutatta meg nekem, hogy hol is helyezkednek el a látnivalók, illetve pontos leírást adott különféle illemekről, amit fontosnak vélt, hogy betartsak, ha egyedül járom be a hazáját, én pedig nem is lehettem volna hálásabb neki. Tudtam, hogy az egyik legvallásosabb országban tartózkodom, de nem gondoltam volna, hogy néhány városrészen csak az arcom látszódhat, különben börtönbe is zárhatnak, így azokról a látnivalókról könnyen lemondtam. A legfontosabb amit látni akartam, az a mecset volt, ahol naponta ötször gyűlnek össze a hívek imádkozni.

Telefonom rezgése zavarta meg az útbaigazításomat, így elnézést kérve fogadtam anyám hívását, és a fülemhez emelve a telefont egy kicsit arrébb álltam a pulttól.

- Abigail! Egy szót sem írtál a drágalátos anyádnak, mióta kiléptél a házam küszöbén - hallottam meg anya mérges hangját a vonal másik végéről, nekem pedig összeszorult a torkom.

- Sajnálom, mami, annak is örülök, hogy egyáltalán eljutottam a hotelig - fújtam ki a levegőt.

- Miért? Az az aranyos fiú nem ment ki érted a reptérre?

- Aranyos, na - morogtam az orrom alatt, és reméltem, hogy nem hallja meg. - De, ő hozott ide, aztán ment dolgozni.

- Te miért nem mentél vele? - érdeklődött, és a hangtónusa alapján érződött, hogy kezdett lenyugodni.

- Média napjuk van, interjúk-interjúk hátán, én meg nem ismerek ott senkit.

- Mi hija, azért mentél oda, hogy nyilvánosan mutatkozzatok.

- Ne szólj kérlek Papának, holnap már vele megyek az első szabadedzésre.

- Nagyon ajánlom, Abigail. Ne rontsd el apádnak ezt. Majd beszélünk - se egy szia, se egy vigyázz magadra. Azt hiszem, kezdem megszokni, hogy az emberek kihasználják a jószívűségemet, és nem törődnek az én érzéseimmel.

Egy műmosolyt erőltetve az arcomra visszaléptem a lányhoz, miközben telefonomat a táskámba csúsztattam, és érdeklődve figyeltem, ahogy tovább magyaráz nekem a helyi nevezetességekről, azonban a telefonhívás után másra sem vágytam volna, mint befeküdni az ágyba egy hatalmas Brownies fagylalttal, és az egyik kedvenc sorozatomat bámulnám egész álló nap.

Végül beültem a legelső taxiba, ami a hotel előtt tartózkodott, lediktáltam neki a mecset címét, bár feleslegesen, mert az utca neve hallatán azonnal tudta, hova is készülök, így a hátsó ülésen élveztem azt a tíz percet, amíg oda nem értünk. Megköszöntem a fuvart, és hagytam neki ott egy kis borravalót, mert mutatott egy nagyon jó éttermet, amibe muszáj lesz beülnöm a nap folyamán.

Felkaptam magamra a napszemüvegemet, és érdeklődve figyeltem, ahogy az emberek ide-oda rohangálnak, rengetegen már Forma 1-es cuccokban, amin a kedvenc csapatuk logója szerepelt, így az interneten írt csendes városrészből a mostani hétvégére kész káosz lett. Igyekeztem nem törődni velük, kikerülni őket, és csak élvezni a pár szabad órát, amit városnézéssel tölthetek el. A telefonomon követtem a mai eseményeket, hiszen attól még hogy média nap van, még bármi történhet, és fel kell készülnöm mindenre is, hiába kaptam már egy kisebb könyvet tele mindenki életrajzával, akihez közöm lesz ebben az évben. Idiótaság.

Miközben az egyik szimpatikus kis kávézóban ücsörögtem a cappucinómat iszogatva, a telefonom felvillant, a szalagértesítésről leolvasva az apám küldött egy üzenetet, hogy őt nem érdekli mit is csinálok éppen, azonnal fejezzem be, és induljak vissza a szállodába, mert Twitterre már felkerült pár lesifotó a reptérről. Szememet forgatva kihalásztam a táskámból a pénztárcámat, leraktam az asztalra a fogyasztásom díját, és a lehető leggyorsabb útvonalat megkeresve a Google Mapsen igyekeztem visszafele gyalog, hiszen elég szép idő volt egy kis sétára.

A hotel előtt már nyüzsögtek a lesifotósok, akik csak arra vártak, hogy a pilóták visszaérjenek a pályáról, és el tudják őket kapni egy-két képre, holott másra sem vágynak, csak a pihenésre, és semmi kedvük műmosolyt magukra erőltetve pózolni a kameráknak.

Fél órán belül már a fiúval közös szobánk kanapéján ücsörögtem, lezuhanyozva, és a kedvenc Minnie Mouse mintájú pizsamámban, miközben a tévé csatornái között kerestem valami elfogadhatót, de a híreken kívül nem igazán akadt angol adó, így a Netflix mellett döntöttem, és elindítottam a Drive To Survive első évadát, mert úgy éreztem, ideje lenne felzárkóznom mindazzal, ami a motorsportban történt ezidáig.

- Ugye tudod, hogy a fele se igaz, ami benne van a sorozatban? - hallottam meg egy mély ausztrál akcentust az ajtóból, én pedig azonnal odakaptam a fejemet, miközben gyorsan leállítottam már a negyedik részt. A fene egye meg, pont a legjobb résznél állít be...

- Lehet, de így legalább megértek valamit a sportból - tartottam a szemkontaktust, mire hihetetlenül megrázta a fejét.

- Ha nem értem rá egész nap, hogy magyaráztam volna neked bármit is?

- Ha nem érsz rá egész nap, miért rendeltél ide már most? - kontráztam rá, ő pedig sóhajtva levágta magát a hozzám legközelebb lévő fotelbe.

- Csak hogy tisztáztuk, nem miattam vagy itt - rázta meg a fejét. - De ha már így alakult, itt az ideje, hogy jobban megismerjük egymást.

- Szerintem meg beszéljük meg, mégis mi a fenét fogunk holnap mondani a médiának - fontam össze magam előtt a karjaimat. - Nem lenne jó úgy megjelenni a média előtt, hogy mindketten mást mondunk, ha megállítanak minket a barátaid.

- Ebben igazad van, de valami hihetőt kéne, mert ha valami nagyon romantikus sztorival állunk elő, tudni fogják, hogy kamu.

- És az is elő fog kerülni a fanok által, hogy én kinek a lánya vagyok - tettem hozzá mellékesen, mert fontosnak éreztem ezt a tényt. - Mi lenne, ha azt mondanánk, hogy mikor Zack vezette körbe az apámat a székhelyeteken, én is részt vettem rajta, és ott találkoztunk először?

- Aztán te rám írtál, hogy ott hagytad valamidet, én pedig felajánlottam, hogy elviszem neked - folytatta, én pedig még mindig nem tudtam felfogni, hogy éppen Bahrein egyik híres hoteljében ülök egy pilótával, és a közös kamu sztorinkat találjuk ki.

- Szerintem ez elég hihető, aztán már jött minden magától - nyújtózkodtam ki. - Most már nézhetem tovább a sorozatomat, vagy szeretnél még valamit? - húztam fel a szemöldökömet, mert a fiú nem igazán akart felkelni a helyéről.

A sötét barna szemeivel engem pásztázott, én pedig ez idő alatt alig feltűnően végigmértem. Még mindig a csapat logóival ellátott felsőjében volt, és be kellett valljam, nagyon jól állt neki a narancssárga szín. Kiemelte a barna szemeit. Még a cipőjén is McLaren logó szerepelt, amin majdnem felnevettem, de próbáltam visszafogni magamat. Legalább a nadrágja egy egyszerű fekete félnadrág volt, amit ő választhatott ki.

- Biztos ne magyarázzak neked a sportról? Ne érezd magad túl idegennek, ha odaérünk.

- A csapatokat és a neveket már átnézették velem míg otthon voltam, az autóval kapcsolatos fogalmakat pedig majd az adott helyzetben elmagyarázzák nekem - néztem vele farkasszemet, és basszus, semmit sem tudtam kiolvasni a szemeiből. Vajon mire gondolhat most? - Most pedig szeretném folytatni a dráma sorozatomat.

- Én csak segíteni akartam - vont vállat, majd a lehető leggyorsabban felállt a fotelből, és az ajtó felé indult.

- Nem mész lefürödni? - érdeklődtem.

- Logannél alszom - fordult vissza felém. - Addig sem kell a közelemben lenned.

- Mert az nem feltűnő, hogy egy pár vagyunk, mégsem alszol velem? - akadtam ki, bár feleslegesen, mert valójában ő tényleg csak nem akart kényelmetlen helyzetbe hozni. - Tudod mit, igazad van, azt csinálsz, amit csak akarsz.

- Remek, fél kilencre itt vagyok érted, ne késs - nézett mélyen a szemembe. - Álmodj szépeket, Abigail.