Wooyoung

Csak ültem a félhomályban.

Körülöttem minden csendes volt, csak a gépek halk csipogása törte meg a némaságot. A levegővételt nehezítette a fertőtlenítő maró szaga. A tompa fényben a szoba szinte szürkének hatott. Aminek volt is egy kis színe, most az is csak egy sötétebb vagy világosabb árnyalata volt a fekete és fehér elegyének.

Mellettem az ágyban feküdt Rori. Még mindig aludt. Már harmadik napja annak, hogy csak a gépek hangja jelezte, hogy még él, és csak erőt gyűjt, hogy felébredhessen.
Enyhén cserepes ajkait egy nedves kendővel nedvesítem meg néha.

Tegnap már lekerült a lélegeztetőgépről, ami az orvos szerint jó jel.
Mivel tud magától lélegezni, már csak idő kérdése, hogy mikor ébred majd fel.

Az ágy lábánál egy kis gurulós bölcsőben szuszogott a kislányunk.

Aprónak és törékenynek tűnt. Sötét, pihe haja a homlokába simult, orrát néha felhúzta álmában, lehet őt is bántotta a kórházi levegő. Kis kerek cseresznye ajkaival halk cuppogó hangokat hallatott.

Hamarosan éhes lesz.

Zora a kanapén aludt.

Eomma hazautazott, mert Kyung Min lesérült az iskolában. Szerencsére nem volt semmi komoly, de ott akart lenni vele, és én ezt teljesen megértettem.

Így most Zora velem volt, vagy valamelyik Hyung-gal, ha sikerült nekik egy kicsit elcsalni Rori mellől. Látszott rajta, hogy őt is megviseli ez a helyzet. Nem igazán tudta hova tenni a kis fejében, hogy miért alszik annyi ideig az anyukája.

Próblátam neki elmagyarázni, hogy anya nagyon elfáradt a kishúgi születésekor, és most pihennie kell, hogy sokat tudjanak majd később játszani együtt.

Úgy tűnt, egyelőre megelégedett a magyarázattal, de haza már nem akart menni.

Hála a VIP szobának, meg is engedhettük magunknak, hogy együtt maradjunk.

Rori kezét szorongatva néztem végig mindhármukon.

Az én gyönyörűségeim. Szavak nincsenek arra, mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy akkor betoppantak, Zora szinte szó szerint hangosan beleszaladt az életembe.

Visszagondolva, már el sem tudom képzelni milyen lenne nélkülük az élet. Pont ezért kell Rorinak felépülnie. Nem élhetek nélkülük... nem élhetek nélküle!

Halk nyöszörgés szakította félbe a gondolataimat.

A kicsi - akinek a Jiwoo nevet választottuk, mikor kiderült, hogy kislányunk lesz - vékony hangon követelte a figyelmet.

Egy lágy csókot adtam Rori tenyeremben tartott kézfejére, majd finoman a takarójára fektettem a karját. Csendesen felálltam, és gyorsan karomba vettem a csöppséget, hogy a többiek nyugodtan alhassanak tovább. Fél kézzel megmelegítettem a nővérektől kapott tápszert, és egy gyors ellenőrzés után Jiwoo szájába adtam a cumisüveget. Mohó, erőteljes szívással esett neki.

Míg evett, figyelmesebben szemügyre vettem szép vonásait. Mostanra kitisztult az arca, már nyoma sem volt rajt a születés okozta megrázkódtatásnak. Lelappadtak a duzzanatok, kivilágosodott a bőre, kisimultak a vonásai. Az én dominánsabb génjeim mellett, boldogan fedeztem fel benne Rori egy-egy jellegzetes arcjegyét is. Az orra vonalát, a gödröcskéket az arcán, a hosszú pillákat. Egyszerűen csodaszép volt. És ha nehéz harc árán is, de itt volt végre a karjaimban.

Mostmár csak arra vágytam igazán, hogy mindhármukat egyszerre tarthassam ott.

- Wooyoung? - hatolt át gondolataimon egy vékony fáradt hang. Elsőre azt hittem, csak képzelődöm, de mikor másodszorra is hallottam, már nem tudtam mellőzni a késztetést, s az ágy felé fordultam, ahonnan Aurora felülve, még egy kicsit kábán nézett minket.

Életem szerelme végre felébredt!

Két lépésben szeltem át a közöttünk lévő távolságot. Szemeimből örömkönnyek folytak, s boldogan hajoltam le, hogy egy homlokcsókkal üdvözöljem újra közöttünk szeretett feleségemet.

Karjaimban még mindig ott tartottam az addigra jóllakott kicsi Jiwoo-t.

Aurora szintén fátyolos tekintettel csodált meg minket.

- Ő az? - kérdezte rekedten - ő a kislányunk?

- Igen, ő a mi kicsi Jiwoo-nk - adtam óvatosan a karjaiba a kislányt.

Csendesen zokogva vette szemügyre a kisbabánkat.

- Gyönyörű - suttogta.

- Pont mint az anyukája és a nővére - válaszoltam.

- Az apukája sem panaszkodhat - mosolyodott el, de azután gyorsan elkomorult:
- Mennyit hagytam ki?

- Három egész napot aludtál át. Az orvos szerint ekkora vérveszteség után ez teljesen normális. Erről jut eszembe, értesítem is, hogy felébredtél! - s már vettem is elő a mobilom, hogy küldjek egy gyors üzenetet a dokinak.

- És Zora? Ő hogy van? Hogy viselte?

- Itt alszik a kanapén. Okos kislány. Beszélgettem vele, s megértette, hogy neked most sokat kell pihenni. Bár elmenni nem akart ő sem. A srácok hoztak be enni, innivalót, játékokat, és ha néha sikerült elcsábítaniuk, elvitték sétálni, levegőzni. Közben segítgetett Jiwoo körül is, tetszik neki a nagytesó szerep.

- Ah, megkönnyebbülés ezt hallani. Aggódtam, hogy sok volt ez neki. Főleg a múltban történtek után.

- Nagyon okos, bátor és erős kislány. Olyan, mint az anyukája. Rettenetesen büszke vagyok rád jagiya, hogy ezt végig csináltad, és nem adtad fel. Köszönöm, hogy küzdöttél azért, hogy velünk maradj. Nem tudom, hogy mit csinálnék nélküled!

- Ha rajtam áll nem megyek sehova. Addig maradok a nyakadon, meg is unsz engem majd vén korunkra - vigyorgott pajkosan, s öröm volt látni, hogy már van ereje viccelődni is.

Mert ezt csak így tudom értelmezni, hisz esélyt sem látok az ellenkezőjére, amit meg is mondtam neki :

- Az nem fordulhat elő! - s lágyan megcsókoltam, de annyira finom volt, hogy kész lettem volna egy kicsit jobban elmélyíteni, ha egy kopogás nem szakít minket félbe.

Megérkezett a doktor.

Alaposan megvizsgálta Rorit, és örömmel tudatta velünk, hogy mindent rendben talált. A sebek szépen gyógyultak, és a vérnyomás és vérkép is normális.

- Holnap haza is bocsátjuk. De szeretném, ha még egy pár hétig kímélné magát, mozoghat óvatosan, de semmi megerőltető a kontrollig. A hatodik hét végén várom, majd az asszisztensem felhívja, hogy tudjanak időpontot egyeztetni. Addig is vigyázzanak magukra, és még egyszer gratulálok a szép családjukhoz!

- Köszönjük szépen. Viszontlátásra! - kísértem ki a szobából.

A hangokra Zora is felébredt, s mikor meglátta, hogy Rori felébredt, minden gondolkodás nélkül szaladt oda hozzá:

- Anyuuuuuu! Úgy hiányoztál! Most már nem vagy fáradt? - érdeklődött aranyosan.

- Te is nekem szívem. Örülök, hogy itt vagy. Még kicsit fáradt vagyok, de mire reggel felébredsz, én is kipihenem magam. Van kedved itt aludni mellettem?

- Igen! - ugrott fel boldogan.

- Csak óvatosan, fel ne ébresszük Jiwoo babát!

- Jó - suttogta - Jiwoo is velünk alszik?

- Nem, őt berakjuk az ágyikójába, mert véletlen legurulna az ágyról.

- Mert ő még pici?

- Igen, mert ő még nagyon pici.

- De én már nagy vagyok, én nem esek le!

- Azért biztos, ami biztos, megkérjük Appát, hogy feküdjön a másik oldaladra.

- Nem leszünk már túl sokan? Nem tudsz majd rendesen pihenni! - aggódtam.

- Minden, amire most szükségem van, az, hogy itt legyetek mellettem! Nem lesz semmi baj, sok jó ember kis helyen is elfér.

Bár voltak még kétségeim, de nem tudtam neki nemet mondani. Legfeljebb, ha később úgy találom, hogy nem lesz így jó, még mindig átköltözhetek a kanapéra.

Így Jiwoot befektettük a helyére, Zorát pedig kettőnk közé húztuk, aki az ölelésünkben hamarosan vissza is aludt.

- Örülök, hogy visszatértél hozzánk! - súgtam még oda félálomban - Nagyon szeretlek!

- Én is nagyon szeretlek! - hallottam még a halk választ, majd engedve a nyugodt érzésnek, elaludtam.