-Taehyung oppa??? - mégis mit akarhat tőlem ilyen későn?
-Gyere be kérlek gyorsan! - szinte már könyörög ahogy mondja.
-Hova? - kérdezem és már kezdek is szedelődzködni. V-ért mindent alapelvet vallom.
A fél pizzaszeletemet leteszem a tányéromba és az előszobában veszem már a cipőmet.
-A kórházba! Jeong Gyu hirtelen rosszul lett és a te nevedet hajtogatja. Siess! - azzal letette a telefont. Az én nevemet? De hát miért?
-Hova mész? - kérdezi Fruzsi.
-Jeong Gyu rosszul van, V kérte, hogy menjek be hozzá. - magyarázom miközben a kabátomba bújok bele.
-Az a V???
-Ismersz mást? - kérdezem nevetve.
-Nem... - gondolkozik el. - Elviszlek! Kocsival gyorsabb és akkor már veled is megyek.
-Köszi! - megvárom míg elkészül ő is, aztán kimegyünk a rohadt magas emeletes ház parkolójába.
-Álljon meg a menet! Neked honnan van autód? - csodálkozok el, miután beszálltam a fehér Kia-ba.
-Azt hittem már sosem esik le. Amúgy céges kocsi. - veregeti meg a kormányt.
-Céges kocsi? Jó neked.
-Neked meg sajátod van. Nem is tudom ki járt jobban. - mondja tolatás közben de hangjában nincs jele gúnynak. Még két éve egyszerre tettük le egy barátnőnkkel a vizsgát és én ennek örömére kaptam egy autót a nagymamámtól, aki nem sokkal később meghalt...mondhatjuk úgy is, ez volt a búcsúajándéka.
-Tényleg! Beszéltél már Csengével? - kérdezi Fruzsi pár perc csönd, illetve majdnem csönd (bekapcsolta a rádiót) után.
-Nem, te? - Csenge az a bizonyos harmadik dilis a csapatban. Elvileg kijön ő is egy pár hétre, csak még nem jelentkezett.
-Vagyis de, írt, hogy egy héttel később jön, mert lekéste a repülőt... - sóhajtok.
-Lekéste? Komoly? - hitetlenkedik Fruzsi.
-Tudod, hogy mindenhonnan késik. - ez így igaz. Csenge konkrétan onnan is elkésik ahol nincs megbeszélt időpont.
-Istenem...de mindegy is, a lényeg, hogy jön. - vonja meg a vállát barátnőm.
-Ja... - itt véget is ér beszélgetésünk, mert mindketten gondolatainkba merülünk. Vagy legalábbis én biztos. Csak akkor eszmélek fel a bambulásból mikor Fuzsi szól, hogy megérkeztünk.
-Ilyen gyorsan? - szállok ki a kocsiból.
-Nem volt felesleges időnk. - vonja meg a vállát. - És hova is kell pontosan mennünk?
-Csak kövess! - intek neki már a kórház bejáratából.
Szinte már rohanunk a 15-ös szoba felé, át az épületen. Szerintem itt már csak úgy ismernek "a lány aki mindig lohol".
Végre odaér a lift a megfelelő emeletre és mi szállnánk ki, csak egy pillanatra meghökkenünk.
-Te! Ez nem úgy néz ki mint Jungkook? - súgom Fruzsinak és az előttünk pár méterre térdelő embert nézzük.
-Rúgjanak ki a munkából, ha ez nem ő. - kerekednek el szemei.
-De mi a fenét csínál? - ráncolom össze a szemöldököm.
-Fogalmam sincs...
-Bocsi... - sétálok oda hozzá és megérintem a vállát. - Mit csinálsz? - összerezdül de mikor meglátja ki vagyok kicsit megnyugszik.
-Oh, te vagy az? Már megijedtem, hogy valaki más és menekülhetek... - fújja ki a levegőt. - Ő kicsoda? - biccent Fruzsi felé.
-Ja, igen! Ő itt Fruzsina, de hívd csak Fruzsinak. És nem nagyon tud koreaiul... - mutatom be legjobb barátnőm, aki kicsit lefagyva áll.
-Örülök a találkozásnak, én Jungkook vagyok. - hajol meg egy picit, de a másik fél még mindig lesokkolva áll.
-Öhm...Fruzsi! - bököm meg könyökömmel egy kicsit.
-Öö... Igen, én is örülök de még mennyire! - eszmél fel és egy mosolyra húzódik a szája.
-Amúgy mit csínálsz? - érdeklődök, hogy a kissé kínos csöndet megtörjem.
-Hát egy nyakláncot keresek...mikor idejöttem még rajtam volt, de mostmár nem találom. - biggyeszti le ajkát szomorúan.
-Hogy nézett ki? - érdeklődök.
-Ezüst színű volt, közepesen hosszú és a medál egy fát meg egy hangjegyet ábrázolt. - magyarázza el, a mellettem álló Fruzsiba meg mintha belecsapna a felismerés.
-Jungkook itt van má... Oh Jana! Gyere! - nyílik ki az egyik ajtó és egy V fej néz ki rajta. Amint meglát a csuklómnál fogva behúz a szobába. Na ezt a rövidtámú memóriát! Olyan vagyok mint egy amnéziás...egy másodperc alatt elfelejtettem, hogy nekem sietnem kéne...
-Fruzsi segít megkeresni! - azzal egy győztes mosoly kíséretében eltűnök az ajtó mögött.
A szobába érve megcsap az a jól ismert kórházi szag, ami belengi az egész szobát. Facsarja az orrom, úgyhogy sorozatban vagy ötöt tüsszentek.
-Egészségedre. - mosolyog rám Tae és szemeiben valami furcsa fényt pillantok meg.
-Köszi.
-Jana-ah, jó, hogy itt vagy! - a hang irányába fordulok és megpillantom Tae kedves anyukáját. - Sajnálom, hogy ilyen későn zavartunk de nagyon meg voltunk rémülve... - kér elnézést.
-Semmi gond, Mrs. Kim. Mindenki ezt tette volna a helyében. - rázom meg a fejem. - De ami a fontosabb, hogy van Jeong Gyu? - az ágyához sétálok ahol a fiú nyugodtan szuszogva alszik. Így jobban megfigyelve nagyon hasonlít a bátyjára.
-Kapott altatót, ezért alszik. - Mrs. Kim a fia kezére teszi sajátját és finom simogatni kezdi.
-Értem. És nem derült ki mi a baja? - kérdezem reménykedve. Nem tagadhatom, nagyon kíváncsi vagyok miért hajtogatta az én nevem.
-Nem, sajnos. Az orvos annyit mondott, hogy ez pszichés és ő nem tud többet segíteni... - a fiatalos nő szemeibe könnyek gyűlnek, úgy néz gyermekére.
-Ne aggódjon, Mrs. Kim! Én segítek amiben tudok és jövőhéten érkezik egyik legjobb barátnőm aki egy kiváló pszichológus. - mosolygok rá bíztatóan.
-Igazán köszönöm, ez nagyon kedves tőled! - ölel meg az aggódó anyuka. Máris megszerettem Mrs. Kim-et, közvetlen és nagyon kedves. Látszik, hogy imádja a gyerekeit. Az ölelkezésbe még egy ember besegít.
-Nagy baráti ölelééés!!! - kiálltja Taehyung és kettőnket közrefogva átkarol és szorosan magához húz. Amint hozzámér, arcom átvált a már jó ismerősömre, a vörös színre.
Mikor kiölelkezte magát és hajlandó elengedi a folytogató szorításból minket, lehajtom a fejem és csak állok a cipőm orrát bámulva. Legközelebb felkeszülve jövök ide és ragasztok valamit rá, hogy legalább tenyleg valami érdekeset nézzek...
-Jana...? - a nyöszörgés az ágy felől jön. Egyből elhallgatnak Mrs. Kim-ék, én meg odarohanok a beteghez.
-Jeong Gyu! Hogy érzed magad? - hajolok közelebb felé és szám szélei egy mosolyra görbülnek.
-Mi történt...? - néz a messzeségbe meredő szemekkel. Valószínűleg még az altató hatása alatt van.
-Nem emlékszel? - jön ide Mrs. Kim is.
-A-a - rázza meg a fejét a fiú.
-Jó reggelt! - hajol le TaeTae öccséhez és neki is ad egy folytogató ölelést.
-Nincs is reggel. - mosolyodik el Jeong Gyu, amitől szinte érezni lehet, ahogy a feszültség megszűnik a levegőben.
-Igazad van. - veregeti meg a vállát V, aztán engem előrébbtolva áll mögém. Vállam mellett kikukucskálva kérdezi a most felébredt fiút.
-Nem emlékszel kinek a nevét mondtad? - vigyorodik el Taehyung. Úgy látszik élvezi a helyzetet, hogy ciki helyzetbe hozhatja testvérét. A kis álszent. Csak ez nem egyedül az öccsének kényelmetlen...ez nem jutott eszébe?
-Nem...Ooo...az övét? - néz rám nagy szemekkel.
-Bizony ám. Na mond csak el, milyen kapcsolatban is vagytok! - azt a buta vigyort le sem lehet törölni az arcáról... Jeong Gyu elvörösödik, ahogy én is.
-Mi? A noona-val csak barátok vagyunk! Mindig is szerettem volna egy európai barátot, te is tudod! - magyarázza mindkét kezével gesztikulálva.
-Haha! Biztos? - néz le rám közelről V, de ez nem segít azon, hogy arcomról eltűnjön az az idegesítő szín. Mivel hang nem jön ki a toromon, csak hevesen bólogatok.
-Aranyos vagy mikor elvörösödsz. - vigyorog rám, miközben hátrébb megy, kilépve személyes teremből,  bár szívem még mindig borzasztó gyorsan ver ettől függetlenül is. Még az a szerencse, hogy kórházban vagyunk, így ha esetleg elájulnék vagy egy kellemes szívrohamot kapnék nem kellene messze menniük a segítségért...
-Ilyet nem illik kérdezni Taehyung! - dorgálja meg anyukája. - Tényleg nincs semmi köztetek? - fordul hirtelen felénk, felváltva nézve rám és Jeong Gyu-ra.
-Tényleg! - nevetek már fel. Azt hiszem sejtem V kire ütött.
-Oké megértettem. - kacsint idősebbik fiára aki viszonozza. Asszem lemaradtam valamiről.
-Megvan!!! - hallok egy örömkiálltást aminek hatására ugrok egyet ijedtemben.
-Hyung! Nézd! Fruzsi megtalálta! - ugrál be az ajtón Jungkook, mint egy öt éves aki most kapott egy kisautót. - Jeong Gyu! Felébredtél? - mosolyog rá és nyoma sincs az arcán az előbbi komor hangulatnak. Fontos lehetett neki az a nyaklánc.
-Igen, de te minek örülsz így, hyung? - kérdezi értetlenül.
-Ez az egyik kedvenc nyakláncom és mikor idejöttem elhagytam, viszont Fuzsi megtalálta. - hálásan pillant barátnőmre aki szemébe nézve megvonja a vállát.
-Nincs mit. - na ezért csodálom. Képes a Bias-a szemébe nézni anélkül, hogy zavarba jönne! Számomra ez egy csoda.
-Jövök neked egyel. - szorítja meg immár nyakában lógó medált.
-Szerintem mostmár megyünk mert nekem lecsukódnak a szemeim... - ásítok egy hatalmasat.
-Én még ma... - kezd bele Fruzsi de belerúgok a lábába finoman. Semmi kedvem nincs élvezni az éjszakai tömegközlekedést. - Illetve de. Már nagyon álmos vagyok.
-Rendben, akkor jó éjszakát. - mondja Mrs. Kim.
-Holnap gyertek még be! - integet Jungook. - Tartozok egy fagyival Fruzsinak.
-Jó ékszakát. - köszönünk el egyszerre.
-Jó éjt.

-Hihetetlen mennyire bénák a nevünk kiejtésében! - nevetek fel mikor már a liftnél járunk.
-Akkor az én koreai kiejtésemről ne is tegyünk említést. - horkant egyet barátnőm.
-Naa, azért az nem is olyan rossz. - bíztatom mert csak gyakorolnia kell, nem egy lehetetlen eset. - Amúgy hogy találtad meg a nyakláncot?
-Én adtam neki! Még szép, hogy megtalálom! - válaszol büszkén.
-Te adtad??? - esik le az állam.
-Aha, mikor te azt a rajzot.
-És elmondtad legalább neki, hogy te voltál akitől kapta?
-Persze! Egy ilyen lehetőséget nem hagytam volna ki!
-Mondjuk ez igaz. - helyeselek. A lift megérkezik, mi meg gyorsan beszállunk.
-Láttam a kórház mellett egy kisboltot. Bemész amíg én a kocsival a kórház bejárata elé megyek? - kérdezi.
-Persze, de nincs nálam pénz.
-Adok, én hoztam. Vegyél pár létfontosságú kaját mint a chips. - nyomja a kezembe a pénzt.
-Chipset? Örülök ha ketten együtt tudunk venni kiflit a pizza után. Az nem volt valami olcsó! - asszem most üres lesz egy darabig a pénztárcám...remélem hamat megkapom a fizetésem.
-De megérte, valld be. Már csak a futár miatt is. - vigyorog rám. Na ez igaz. Az a futár elmehetne idolnak is.
-Nem tagadom, helyes volt.
-Na látod! De abban igazad van, hogy csórok vagyunk. El kéne adni a kocsidat.
-Hé! Őt békénhagyod! - háborodok fel, bár tudom, nem gondolta komolyan.
-De akkor vehetnénk kutyát is!
-Nem ér zsarolni! A kutyák a gyengéim! Még a végén eladom az autóm egyért.
-Tudom, ezért mondtam. - kiszállunk a liftből és az utcára kifelé menet folytatjuk ezt a roppant értelmes eszmecserét.
-Na, nem adjuk el és kész. - szögezem le. - A döntésem végérvényes. Viszont én akkor megyek vásárolni valami ehetőt. Inni meg majd csapvizet iszunk.
-Kell a fizetésem. Most. - bosszankodik Fruzsi, aztán elindul a másik irányba, céges kocsija felé.
Kicsit ijesztő a sötét utcában egyedül sétálni, de megcsapkodva arcom, sietős léptekkel elindulok a kivilágított kisbolt felé.
-Hé, kislány! - kialltja valaki mögöttem. Nem fordulok vissza, csak egyenesen megyek tovább.
-Neked szóltam piros szoknyás! - most valaki más szól. Biztos nem neked mondja, csak menj egyenesen tovább!
-Állj már meg! - a vállamnál fogva hirtelen visszarántanak amitől elvesztem az egyensúlyom és a földre esek.
-Na végre. - felettem három, 20 év körüli lány tornyosul, akik bűzlenek a piától.
-Te vagy ez a kis ribanc? - az arcomba tolnak egy telefont, aminek fényétől hunyorognom kell és beletelik pár másodpercbe, míg ki tudom venni mi van rajta. A képernyőn én vagyok ma délelőtt, mikor eljöttem a BigHit Entertainment-től és éppen búcsúzkodtam a BTS-től.
Ezt meg vajon ki fényképezte?
-Igen, te vagy az biztosan. - mutat rám a bal oldalon álló szőke. A vörös elveszi a telefonját az arcomból és valamit súg a fekete hajúnak.
-Gyere. - nyújtja ki végül a középső a kezét.
-Köszö... - éppen elfogadnám segítségét, mikor szabad kezével behúz egyet a bal arcfelembe. Ennek a nyoma tuti ott marad...
-Haha! Azt hitted segítek?! - röhög fel hangosan. Hármójuk vonyításától zeng az utca.
Felállnék és kezdenék menekülni, de az egyik elkapja hosszú tincseim és nem ereszti, hiába ráncigálom.
-Eressz! - kiálltom, mire újabb nevetés szakad ki belőlük.
-Engedjelek el? Igen? Hát jó... - köpi a szavakat a szőke. - De csak miután megkaptad a magadét, ribanc! - magassarkújával belerúg a hasamba és épp hogy el tudom kapni a cipőjét. Azt hiszem most jól jön az a másfél év karate.
Elhajítom a magassarkúját valamerre, de ezzel csak rontok a helyzeten mert valami ördögi erőt szabadítok fel vele. A három részeg lány együttes erővel támad rám.
-Hogy merted, te?! Alap, hogy a magassarkú szent! - úgy tűnik önvédelmi tudásom nem elég három bedühödött ittas legyőzésére, mert végül egyikük fájdalmas rúgása célbatalál. A hasamhoz kapom a kezem és összegörnyedek fájdalmamban.
-Ezt azért, mert kikezdtél a jövendőbeli pasijainkkal! - rúg belém még egyet, amitől összeesek és kezemet a rúgás helyére tapasztom.
Én? Kikezdtem? Oh...féltékenyek amiért beszéltem a BTS-el...? Istenem...add, hogy ez csak egy tévedés legyen és hagyjanak békén.
Összeszorítom a szemem és imátkozok, hogy legyen rossz a látásom, ugyanis az előbb mintha a vörösnél egy kést láttam volna megcsillani a gyér utcai lámpák adta fényben. De Isten ma nincs velem, mert a következő amit megérzek, egy éles szúrás a hátamban. Összegömbölyödve fekszek, mint mikor egy macska alszik és csak akkor kiálltok fel, mikor újból megérzem a kés hideg élét.
-Ááááá! - magas sikolyom megteszi a hatását mert a három lány szitkozódva elmegy, attól félve, hogy lebuknak.
-Remélem tanultál az esetből! - kiálltják vissza messzebről.
Igen. Megtanultam a leckét. Be kell iratkoznom önvédelmi órákra.
Fogalmam sincs mennyi ideig feküdtem a hideg járdán összekuporodva, de végtagjaim már kezdtek zsibbadni, mikor meghallottam a kiálltást. A megkönnyebüléstől (és az adrenalin elmúlásától is) hangosan felsírtam. Végre valaki...
-Jana!!!
Taehyung oppa...