Brooklyn szemszöge:

Minden tökéletes volt egészen reggelig amíg meg nem kaptam az üzenet. A családom hozzám tart. Összerándult a gyomrom. Nem akartam találkozni velük, nem akartam hallani hogy nekik mennyivel tökéletesebb az életük, hogy ők mennyivel többre vitték. Hogy a húgom Anna milyen tökéletes, mint munka, mint a párkapcsolatai terén. Utáltam már csak a gondolatot is. De milyen lánya vagyok a szüleimnek ha elutasítom őket. Akármennyire is kirázott a hideg a gondolattól akkor is belementem a találkozóba. Írtam Joe Russonak hogy ma nem tudok megjelenni a munkába, de nagyon megértő volt. Délelőtt nem tudtam másra gondolni, csak hogy ez a tökéletesnek indult nap mennyire egy elcseszett nap lesz estére. Azonban a gondolataimból kizökkentve figyeltem a telefonom felé amely zúgott mellettem. És megláttam a nevét neki. Chrisnek.
-Szia Brooklyn!-köszönt nekem.
-Szia Chris! Most nem éppen jó!
-Jól vagy?-kérdezte tőlem, nekem pedig sírhatnékom lett. Egyetlen egy kérdés és én összetörök. Még is jól esett hogy megkérdezte. Úgy éreztem aggódik értem.
-Jól! Izgulok...!-válaszoltam kis szünet után.
-Hallottam..! Tudok valahogy segíteni?-kérdezte, én pedig szörnyen ideges voltam.
-Eltudsz tüntetni a földről?-kérdeztem mosolyogva. Legszívesebben most eltűntem volna az egész világról.
-Azt nem tehetem...szükségem van rád!-mondta nekem, én nekem meg a szívem nem az idegesség miatt vert továbbra hevesen hanem miatta. És most úgy éreztem nem csak neki van szüksége rám, hanem nekem is rá. Borzasztóan. De mosolyra késztetett az előbb elhangzottak miatt.
-Őszintén nem akarom hallani, hogy ő nekik mennyire tökéletes az életük, ellentétben az enyémmel! Nem akarom, hogy a húgommal dobálózzanak aki mennyivel többre vitte mint én! Akinek tökéletes munkája, tökéletes pasijai voltak, akinek tökéletes külseje van...aki maga a tökéletesség! Nem akarom..! De...milyen ember vagyok ha a saját családom elutasítom?-kérdeztem tőle kicsit összecsukló hangon.
-Csak egy telefonodba kerül és megmentelek!-mondta és én nekem a szemeimben könnyek gyűltek. Azt szerettem volna neki mondani, hogy ments meg, vigyél el valahova, csak ne kelljen a délutánt megélnem.
-Később beszélünk rendben?-kérdeztem tőle, de őszintén nem akartam hogy letegye, hallani akartam még a hangját, mert most úgy éreztem ő az egyetlen az életembe aki meg tud nyugtatni, aki boldoggá tud tenni.
-Rendben!
-Szia Chris!-köszöntem el tőle.
Elérkezett a délután, a régi kedvenc éttermünkben találkoztunk. Itt ültek velem szemben, de én nem tudtam megszólalni. Hogy hogy vagyok? Pocsékul. Milyen az életem? Eddig rendben volt. Mihez akarok kezdeni ezek után? Még én se tudom. Azt tudtam hogy el akarok menni. Rosszul éreztem magam. A rajongás amit gyerekként éltem a szüleim és a testvérem iránt elmúlt. Tévedés ne essen, szeretem őket természetesen nagyon! De az a gyermeki kötődés ami annyira hozzájuk kötött, a testvéri kötődés ami Annahoz kötött megtört.
És elkezdődött a sztori hogy a testvérem mennyivel többre vitte, hogy milyen csodás munkája van. Egy elismert ügyvéd, akit tisztelnek a munkába. És egy kedves férfi várja őt mindennap haza. És én csak azt hallgattam nekem mikor lesz ilyen munkám? Mikor akarok megismerkedni valakivel? Mikor akarok már szerelmes lenni? Vagy egyedül akarok meghalni? És hasonló idegesítő kérdéseket hallgattam. Meguntam. Ideges lettem. Felálltam hogy elhagyjam az éttermet, hátra hagyva a családom azonban megpillantottam Őt. Mint egy őrangyal. Akkor jelent meg mikor a legnagyobb szükségem volt rá.
-Te hogy kerülsz ide?-kérdeztem miközben a könnyeimet próbáltam visszatartani.
-Hozzád jöttem...hogy megmentselek!-mondta és én nem bírtam tovább. Ahogy odasétált hozzám a mellkasába temetve az arcom fakadtam sírva. És ő szorosan átölelt. Éreztem ahogy érezteti velem ne aggódjak, nem vagyok egyedül itt van mellettem. Nem hagy itt.
-Elnézést! Maga ki a jó isten?-hallottam apámtól a kérdést. Elemeltem a mellkasától a fejem és a szemeink találkoztak. Rám mosolygott. A kezeivel letörölte az arcomról a könnycseppeket,  a szememből is kitörölte.
-A barátja vagyok!-válaszolt kellő határozottsággal a hangjába. Azt hittem rosszul hallom.
-Hogy ki?-hallatszódott az újabb kérdés a szüleimtől.
-Chris Evans vagyok! A lányuk párja!-mentünk közelebb az asztalhoz, ahogy a derekamon pihent keze az asztal felé irányított.
-Chris Evans?-hallatszódott a kérdés a húgomtól.
-Ismered Anna?-kérdezte az anyukám a húgomtól.
-Ő egy híres amerikai színész!-válaszolta súgva Anna de még ígyis hallani lehetett a válaszát.
-Üdvözlöm!-nyújtotta a kezét az apukám felé.-Te pedig biztos Anna vagy Brooklyn húga igaz?-kérdezte de én még mindig nem tudtam megszólalni.-Maga pedig Brooklyn anyukája ha nem tévedek!-üdvözölte az anyukámat is.
-Ha nem haragszanak most elrabolnám Brooklynt! Lassan indul a gépünk...Londonba!
-Hogy hova?-kérdezték.
-Londonba! Tudják most ott van egy kis munkám de annyira szerelmes vagyok a lányukba hogy egy percet se bírok ki nélküle így megkértem hogy jöjjön velem! Nem szeretném lekésni a gépet így ha megbocsájtanak! Sajnálom, hogy nem volt több időnk jobban megismerni egymást...de talán máskor! Viszlát!-köszönt el és a derekamon lévő keze a kijárat felé irányított. Én pedig minden szó nélkül indultam vele el a kijárat felé. Ahogy beültünk a kocsiba cikáztak a gondolataim. Azonban végre biztonságban éreztem magam, mert ő ott volt mellettem.