Rose:
- Ahogy látom, anyáék még nincsenek itthon - nézek a házunkra, amikor megérkezünk elé, majd Luke-ra pillantok -, úgyhogy meg merem kérdezni, hogy bejössz-e egy italra?
- Nem zavarnék? - Kezdi az arcom fürkészni, mire felvonom a szemöldököm.
- Olyannak ismertél meg, mint aki behív magához, ha láb alatt lennél? Most komolyan, Luke, a múltkor elzavartalak a szobámból, akkor szerinted tennék ilyet?
Luke ajkai felfelé görbülnek, miközben megrázza a fejét.
- Nem, azt hiszem, hogy nem.
- Akkor? Van kedved bejönni egy kicsit?
A kormány mögött ülő fiú vet egy pillantást a házunkra, aztán visszanéz rám és egy újabb mosolyt villantva bólint.
- Persze, miért is ne.
- Csak figyeljünk, hogy ki tudjalak csempészni a házból, ha esetleg az őseim megjelennének közben.
- Az ereszeteket már egész jól ismerem, szerintem megoldjuk - kacsint rám, majd kiszáll a kocsiból.
Én is követem a példáját, majd a táskám a vállamra dobva, elindulok az ajtónkhoz.
- A húgom itthon van, de ahogy mondtam, tőle nem kell tartani - nézek rá, mielőtt belépnék a házba, de amint ez megtörténik, Kate hangja megcsapja a fülem.
- Szóval anyáék elmentek valahova és most egyedül vagyok itthon, de várj... - elharapja a mondatot, amikor belépek a nappaliba a cipőmtől való megszabadulás után.
- Szeva, húgi - biccentek neki. - Kivel beszélsz?
- Most jött meg Rose - magyaráz a gépben lévő embernek. - Gyere, Reggie az - integet nekem hevesen a kanapén pattogva. - Rose egy barátjával elment ma vásárolgatni és... - a szemei elkerekednek, ahogy meglátja Luke-ot, s még jobban bepörög. - Ilyen nincs!
- Mi a baj? - Kérdezi a bátyám, mire leülök Kate mellé.
- Szia, Reg. Behívtam magunkhoz Luke-ot és asszem, hogy Kate erre nem számított.
- Luke? Ki az a Luke? - Vonja fel a szemöldökét Reggie, s elkezd hajolgatni, mintha a fiú mögöttem állna.
- A srác, akiről meséltem, hogy rávette Rose-t, hogy végre ki merjen állni és mások előtt is merjen énekelni - forgatja meg a szemét Kate, majd felpattan és odarohan a fiúhoz. - Köszönöm, hogy ezt elérted nála, én már hosszú ideje próbálkozom, de nem értem el semmit vele. Egyébként Kate vagyok, Rose húga és tegnap itthon tomboltam a koncertetekre. Egyszerűen eszméletlenek vagytok. Már eddig is imádtam a Midnight Kissest, de most csak még jobban oda vagyok a bandátokért, mióta a nővérem is benne van.
- Nagyon örülök - nevet fel Luke, s megrázza Kate kezét.
- Én is itt vagyok ám - szólal meg Reggie megint, megköszörülve a torkát. - Hadd nézzem csak meg ezt a Luke-ot.
- Már itt is vagyok - huppan le mellém a fiú. - Nagyon örülök, Rose mesélt má...
- Mik a szándékaid a húgomat illetően, Luke? - Kérdezi a bátyám, s összeszűkült szemekkel elkezdi az énekest fürkészni.
Az arcom égni kezd a szavait hallva. Reggie mindig is nagyon vigyázott ránk, de eddig még sosem csinált ilyeneket. Mondjuk eddig még nem is volt fiú az életemben. Mármint olyan, akit hazahoztam volna. Ron és Jackson sosem voltak olyan kapcsolatban velem, hogy elhozzam őket hozzánk, más fiúk meg nem is igazán voltak a közelemben sem. Olyan biztosan nem, akivel komolyabb dolog is kialakulhatott volna. Már nem mintha Luke ilyen lenne, de ő már most jobb barát, mint amilyen szerintem Ron például valaha lesz.
- Nincsenek szándékaim - rázza meg a fejét Luke, de rajta nem látom úgy a feszélyezettséget, mint amit magamon érzek. - Csak barátok vagyunk. Vagyis valami olyasmi. Rose nem olyan rég került be a bandába és szeretném megismerni és jó kapcsolatot kialakítani vele, így ma elmentünk vásárolni pár dolgot, de ennyi.
- Remélem úgy ismeritek meg egymást és vagytok barátok, hogy a ruha rajtatok marad - mutogat kettőnk között, amitől a szemeim elkerekednek.
- Reggie! - Szólok rá azonnal.
- Mi az? Csak jó báty módjára, vigyázom rád. Nem akarom, hogy összetörjék a szíved.
- Nincs mitől tartanod, mert Luke és én tényleg csak és kizárólag barátok vagyunk. Ruhában - teszem hozzá a biztonság kedvéért, de szinte érzem, ahogy az arcom még vörösebb lesz. - Egyébként meg ne légy képmutató.
- Szerinted képmutató vagyok? - Vonja fel a szemöldökét a bátyám, de az ajkai még így is mosolyra állnak.
- Nem - rázom meg a fejem -, csak figyelmeztettelek, hogy ne is légy az. Te az én koromban már túl voltál két barátnőn és ki tudja, hogy hány egyéjszakáson. Nekem mégcsak kapcsolatom sem volt, pedig előbb vagy utóbb ez be fog következni és ezt neked el kell fogadnod.
- Jaj de bölcs lett hirtelen valaki - forgatja meg a szemeit. - Tudtam én, hogy be kéne dobnom az ötletet otthon, miszerint magántanulónak kéne titulálni mind a kettőtöket.
- Ne merészeld! - Mutatunk rá mind a ketten egyszerre a húgommal, amitől belőle kirobban a nevetés.
- Nyugalom, csak vicceltem. Terveim szerint a jövő héten hazautazom a hétvégére, akkor szívesen találkoznék a bandáddal és megismerném Luke-ot is. Végre normális emberek is vannak a közeledben, nem csak olyan majmok, mint Ron.
Ahogy oldalra pillantok, látom, hogy Luke mennyire élvezi ezt a helyzetet. Konkrétan teli szájjal vigyorog és én pontosan tudom, hogy ez a vigyor amiatt van, amit az előbb a bátyám Ronról mondott.
- Én sem kedvelem a Backstreet Boys tagot - ingatja a fejét Luke, amivel újabb kacajt csal ki Reggie-ből.
- Backstreet Boys tag? Ez tetszik. Oké, kölyök, kedvellek. Lóghatsz a húgommal, de ha megbántod, akkor sajnos ki kell, hogy nyírjalak.
- Ez nem áll szándékomban - biztosítja Luke, s a nyomatékosítás kedvéért még tiszteleg is egyet.
Ezt nem hiszem el!
A nagyobbik testvérem és az igencsak friss barátom egy pillanat alatt megtalálták a közös hangot és most úgy dumálnak, mintha már ezer éve ismernék egymást. Nem tudom, hogy pontosan miért lep meg ennyire a dolog. Talán, mert Reggie sosem kedvelte a barátaimat - ahogy azt az előbb ki is nyilvánította - vagy, mert most beszéltek először egymással, de a meglepettség ellenére ettől keletkezik a mellkasomban valami forró is.
Nagyon fontos a számomra a testvéreim véleménye, így az is, hogy a dolgaimról és a barátaimról alkotott véleményük mi is. Az, hogy Reggie nem kedveli annyira Ront, nem esik rosszul, mert én sem ragaszkodom hozzá annyira, de most a fiúkkal jól érzem magam és, ha őket nem kedvelné, akkor az valószínűleg fájna. Éppen ezért van ott a melegség. Megnyugtat, hogy Reggie jól kijön Luke-kal és, hogy Rose is ennyire jól fogadta, hogy csak úgy beállítottam vele.
Csak egy pillanatra kalandozom el, de mire észbe kapok, Luke már a tegnap esti koncertet meséli a tesóimnak és azt ígérgeti, hogy átküldi a videókat a bátyámnak, így felállok a kanapéról.
- Hozok magamnak egy pohár vizet. Ti kértek valamit? - Nézek a húgomra, majd Luke-ra.
- Én nem - rázza meg a fejét Kate, de a fiú egy aprót bólintva a szemembe néz.
- Én kaphatok egy kis vizet?
- Persze, mindjárt hozom - biccentek én is, majd el is tűnök a konyhában.
Miközben előszedem a poharakat és a vizet, ránézek a telefonomra. Clary még akkor írt, amikor Luke és én a plázában mászkáltunk és azóta nem volt alkalmam írni neki, mert nem akartam addig telefonozni, amíg kettesben vagyunk, így most megnyitom a beszélgetésünk, hogy bepótoljam azt, ami elmaradt.
Clary: Na mi a helyzet, rocksztár? Milyen a shoppingolás a másik frontemberrel?
Mosolyt csal az ajkaimra, hogy Clary ennyire érdeklődik. Nem hittem, hogy pont egy ilyen változás kell ahhoz, hogy ő és én, áthidalva az eddig köztünk lévő szakadékot, ennyire jó kapcsolatba kerüljünk, de úgy néz ki, hogy az élet néha eléggé kiszámíthatatlan.
Én: Bocsi, nem rég értem haza. Nagyon jó volt, baromi jól éreztem magam. Luke most épp itt van nálunk, úgyhogy majd este mesélek részletesebben, ha az jó neked. Veled mi a helyzet?
Nem tudom, hogy vajon mit csinálhat. Lehet, hogy a telefon ott van a kezében, vagy csak szimplán eddig a válaszomra várt és most, hogy megkapta, azonnal rávetődött a mobilra, de szinte egy perc sem telik el addig, hogy választ kapjak.
Clary: Hogy jó-e nekem? Most ugye csak viccelsz? Ezután az infó után ELVÁROM, hogy MINDENT elmesélj. Velem nincs semmi, pihenek, meg tanulok, úgyhogy kénytelen vagyok a te életeden csámcsogni. Haha.❤
A számat elhagyja egy kacaj, ahogy elolvasom az üzenetet, így még gyorsan válaszolok neki, mielőtt visszatérnék a nappaliba.
Én: Úgy lesz, megígérem, hogy mindent elmondok.😘
Clary: Már alig várom.😘
A válasza megint szinte azonnal érkezik, de erre már nem írok semmit. Majd - ahogy ígértem is - este felhívom és elmesélek neki mindent. Bár nem mintha olyan sok mindent lehetne mesélni. Nem tudok neki szaftos pletykákat adni, ugyanis Luke-kal tényleg csak barátok vagyunk. Ezt bizonyítja az is, hogy amikor belépek a nappaliba és meghallom, hogy az énekesünk Chadről beszél épp, hogy mi a szerepe a bandában, a szívem zakatolni kezd és a gyomromban is pillangók ébrednek.
- Rose viszont most mindannyiunkat elvarázsolt - fejezi be Luke, amikor leülök mellé. - Köszi - veszi el a poharat egy hálás mosollyal.
- Hát igen, Rose-nak nagyon szép hangja van - néz rám büszkén Reggie, s Kate helyeslőn bólogat.
- Nem csak a hangja nagyon szép, hanem a dalszövegei is - kortyol a vizéből Luke. - Hihetetlen, hogy mennyire mély érzelmekről és komoly dolgokról ír.
- Nem véletlenül könyörgöm neki hosszú ideje, hogy mutassa meg ezt a világnak is - ütögeti meg finoman a fejem a húgom. - Dehát sosem hallgat rám.
- Jaj, ne drámázz - öltöm ki rá a nyelvem. - Most énekelek, nem?
- Hála Luke-nak. Nem tudom, hogy hogyan vetted rá, de meg kell tanítanod a technikád.
- Azt inkább ne - vágom rá, mielőtt a fiú bármit is reagálhatna.
- Bízz bennem, majd, ha nem figyel, segítek - kacsint Kate-re Luke, mire finoman az oldalába könyökölök szegénynek.

Luke:
- És, ez a szobám - lépünk be Rose birodalmába, miután letették a hívást a tesójukkal és Kate is elvonult tanulni. - De ezt már tudod, mert egyszer bemásztál ide. Szóval helyezd magad kényelembe.
Tény, hogy jártam már itt, de amikor ez így volt, akkor nem volt alkalmam körbe is nézni. Most viszont kihasználom az alkalmat, hogy jobb a helyzet és az időzítés is. Miközben elborulok az ágya aljában, végigfuttatom a tekintetem a szobán. Nem hatalmas, de az enyémnél biztos nagyobb. Az ágy az ablak mellett fekszik, a két oldalán kis éjjeliszekrényekkel, amik közül az egyiken egy lámpa pihen. Az egyik sarokban egy íróasztal áll, tele tankönyvekkel, körülötte pedig könyvespolcok, amin a Rose által kedvelt könyvek nyugszanak. Az egyik sarokban pedig két szekrény pihen. A szobában egyébként a fehér és a bíbor színek dominálnak és a falakat rajzok, dalszövegek, meg képek díszítik. A fotókon főképp a tesói vannak, de némelyiken megtalálom Madisonékat és a szüleit is.
- Azokat te rajzoltad? - Mutatok az egyik falra, mire Rose felkapja a fejét.
- Igen, még néhány éve nyáron. Nagyon beindultam és minden nap rajzoltam valamit edzés után. Egészen tetszettek, úgyhogy ki mertem tenni őket. Itt úgysem látja őket szinte senki. Mad és Clary ritkán jönnek hozzánk, mivel Madison szobája hatalmas, így amikor nem a plázába rángatnak, akkor ott lógunk; a szüleim nem jönnek be ide, ebben megállapodtunk még évekkel ezelőtt; a tesóimat pedig szívesen engedem be. Kábé te vagy az első, aki ide jött és nem rokon. Ezért volt bátorságom néhány dalszöveget is kirakni.
- Vagyis akkor a rajzoláshoz is értesz?
- Igazából nem - rázza meg a fejét a hajába túrva. - Nem, abban nem vagyok olyan jó. Csak akkor megy, ha nézem a képet, de akkor sem feltétlenül sikerül olyan kiemelkedőre. Magamtól pedig egyáltalán nem tudok rajzolni. De néha jó csak kikapcsolni - dől hátra a kis puffban, amibe beleült.
Az állam a kezeimbe támasztom, miközben figyelem őt. Tudom, hogy Rose mennyire bizalmatlan. Legalábbis van egy sejtésem azok alapján, amiket eddig már láttam, így most nagy megtiszteltetés, hogy engem mégis beenged ide és megosztja velem ezeket az infókat róla.
- Na és a kori nem kikapcsolódás? Mármint, tudom, hogy anyukád ragaszkodik hozzá, de te nem is szereted?
- Szerettem - vezeti a tekintetét az ölében összefont kezeire. - Nagyon szerettem az elején, amikor még csak hobbi volt és arról szólt, hogy mozoghatok. Aztán a versenyeket is szerettem. Nyilván jó érzés volt nyerni és a rengeteg elismerés sem volt rossz. Na meg az, hogy a sok meló elérte a hatását. Viszont az, ami most van - ingatja megint a fejét az alsó ajkát harapdálva. - Azt már annyira nem. Anya túlzásba esett és már nem az élvezetről szól vagy rólam. Csak arról, hogy másoknak villoghasson velem, így esélyem sincs ott kikapcsolni. Ez az egész már túlságosan sok nekem és így elvész a sport iránti szeretetem is. Hiányzik, hogy szerethessem - néz fel rám, s a szemében hatalmas fájdalmat látok, de aztán, mintha rájönne, hogy megnyílt nekem, elpirul, majd zavartan felnevet. - Ne haragudj - dörzsöli meg az arcát. - Te csak feltettél két kérdést, én meg csak fecsegek és a bátyám is...ő is olyan szigorúan viselkedett, általában nem ilyen. Nem is tudom, hogy mi ütött belé, ne haragudj - ismétli, de kerüli a tekintetem.
- Rose - próbálom magamra vonni a figyelmét, de még mindig nem néz rám. - Hé, Rose, nézz a szemembe - kérem annyira finoman, amennyire csak lehet.
Rose összepréseli az ajkait, s egy pillanatra lehunyja a szemét, majd vesz egy mély levegőt. Miután lassan kifújta azt, felnyitja a szemeit és eleget tesz a kérésemnek.
- Ne kérj bocsánatot azért, mert elmondod ezeket - ingatom meg a fejem. - És végképp ne kérj bocsánatot azért, mert a bátyád vigyáz rád. Ez teljesen normális. Ha lenne húgom, akkor én is így óvnám, mint Reggie téged. Ráadásul tök jófej. Nem történt semmi, szóval hagyd abba a magyarázkodást.
A velem szemben ülő lány megint összepréseli az ajkait, majd lassan bólint és elenged egy halvány mosolyt.
- Kedvel téged - feleli halkan. - A bátyám, kedvel téged. Ront nagyon nem, de azt hiszem, hogy ez le is jött neked a beszélgetésből.
- Nem akarlak megbántani, de őszintén, Ront ki kedveli? - Nevetek fel, amivel belőle is kicsalok egy kis kuncogást.
- Ebben van valami. Talán Madison, de nem értem, hogy miért. Komolyan nem - sóhajt fel. - De azt hiszem, hogy ez nem is az én dolgom. Nem akarok róluk beszélni most.
- Kérdezhetek valamit? - Harapom be az alsó párnám, miközben mélyen a szemébe nézek.
- Attól függ, hogy mit. Meglátjuk, hogy tudok-e rá válaszolni.
- Lent azt mondtad a tesódnak, hogy ő a te korodban már túl volt két barátnőn és ki tudja, hogy hány egyéjszakáson - idézem a szavait, mire bólint.
- Igen, és?
- Azt is mondtad, hogy neked mégcsak kapcsolatod sem volt. Ez igaz? Soha nem volt még barátod?
- Szerinted hazudnék ebben? Ráadásul a saját bátyámnak? - Húzza fel a lábait és átöleli azokat.
- Nem - rázom meg a fejem. - Csak azt hittem, hogy...
- Hogy már túl vagyok mindenen - fejezi be helyettem a mondatot, de a fanyar mosolya miatt kellemetlen érzés jelenik meg a gyomromban. - Mert a menőkhöz tartozom, nem igaz?
Érzem, hogy kiszárad a torkom. Tudom, hogy nem lenne szabad általánosítani és, hogy mennyire rossz dolog a sztereotípiákra hallgatni. Hiszen magamon is tapasztalom, hogy milyen szinten félre tudja vezetni az embereket velem kapcsolatban például. De valamiért mégis azt hittem, hogy ők már mind...nem is tudom, túl vannak ezeken a dolgokon. Ilyenkor, amikor Rose maga mondja el, hogy teljesen félreismerik őt és a társaságukat, mindig elönt a bűntudat. Talán nem kellene, mert nem rosszindulatból gondolom ezeket, de akkor is ez van. Főleg, amikor Rose ezzel a tekintettel néz rám.
- Nem gondoltam, hogy minden nap más pasival vagy vagy ilyenek, csak...
- Nem kell magyarázkodnod - szakítja félbe a habogásom a fejét rázva. - Tudom, hogy miket gondolnak és pletykálnak rólunk egyesek. Az én fülembe is eljutnak ezek a kis sztorik. És azt is tudom, hogy rólunk ezeket valamiért alapból feltételezik. Talán nem is olyan hülyeség - gondolkozik el egy pillanatra, aztán újra felveszi velem a szemkontaktust. - Rajtam kívül mindegyikőjüknek volt már kapcsolata. Madisonnak több is, Jackson és Ron...hát ők nem is feltétlen csak a kapcsolatra mennek és Clarynek is volt egy elég hosszú és komoly kapcsolata. A nyáron szakítottak. Nekem viszont még soha... - rázza a fejét megint, de látványosan zavarban van. - Én még nem...mégcsak...
- Nem kell erről beszélned, ha nem akarsz - kelek fel, majd leülök elé és megfogom a kezét, hogy ne tördelje úgy az ujjait. - De ez nem olyan dolog, amit szégyellned kellene. Sőt, szerintem ez baromi jó.
- Jó? - Vonja össze a szemöldökét értetlenül.
- Igen. Mármint...tudom, hogy ez mindenkinek a maga dolga és senkinek, semmi köze nincs hozzá, de ez szerintem becsülendő. Hogy nem adod magad oda bárkinek. És ezt most baromi hülyén fogalmaztam meg - vakarom meg a tarkóm a szabad kezemmel, de ő finoman megszorítja a kezem.
- Nem, nem fogalmaztál hülyén. Jól esik, hogy így gondolod. Komolyan - mosolyodik el halványan. - Mad és Ron olykor hajlamosak ezzel cseszegetni és így inkább kerülöm ezt a témát, pedig tudom, hogy nem kéne szégyellnem. Mégcsak tizennyolc vagyok és szimplán csak nem volt olyan, akivel komolyra fordulhatott volna. De mostmár tudod. Igaz, hogy még soha nem voltam fiúval. Csókolózni sem csókolóztam.
- Hát a fiúk nem látnak a mi sulinkban, de most komolyan? - Bukik ki belőlem a kérdés, mire Rose felkacag. - Most mi az?
- Az, amit mondtál. Szinte felháborodtál, pedig tudod, hogy ez hogyan megy. Madison a közkedvelt lány a suliban a fiúk tekintetében. Clary barátja sem a suliból volt, hanem egy bulin ismerkedtek meg. Jesszus, Luke, hiszen úgy kérdezed ezt, hogy neked is Madison tetszik. Mármint, ne értsd félre, nem izgat, hogy hányan csorgatják rá a nyálukat, csak...hogy kérdezhetted ezt meg?
Most az én arcom kezd el égni.
Igaza van.
Igaza van és valamiért emiatt most nagyon hülyén érzem magam és szégyellem is szerény személyemet.
Tudom, hogy nem mi választjuk ki, hogy ki tetszik meg nekünk és kibe zúgunk bele, de ez most tényleg állati hülyén jött ki.
- Bocsi - felelem végül, amitől újra felnevet.
- Nincs miért bocsánatot kérned. Inkább meséld el nekem, hogy jól tudom-e, hogy neked viszont volt már barátnőd.
- Honnan tudod ezt az infót?
Rose csibészesen elmosolyodik, majd megvonja a vállát.
- Nem csak veled vagyok jóban a bandából. Meg egy kicsit körbekérdezgettem. Csak, hogy tudjam, hogy mire számítsak kábé, hamár belementem ebbe a kis üzletbe.
- Ez igen - füttyentek elismerőn. - Nos, igen, nekem már tényleg volt barátnőm. Nyolc hónapig jártunk, még tavaly és azt hiszem, hogy a kapcsolat hosszát ítélve, nem kell kifejtenem, hogy meddig mentünk el, meg, hogy mennyire volt komoly.
- Miért lett vége? - Kérdezi halkan, mintha csak nem akarná megtörni a pillanatot.
- Egy idő után már szimplán nem működött - felelem én is suttogva. - Eltűnt a rózsaszín köd és beláttuk, hogy már nem olyan ez, mint az elején volt, így közös megállapodás volt a szakítás. De abszolút pozitívan váltunk el. Nem utálkoztunk, hiszen veszekedni is alig veszekedtünk a kapcsolatunk alatt, úgyhogy mondhatom azt, hogy barátok maradtunk. Mai napig beszélünk néha és nagy rajongója a bandának. Tegnap rám is írt, hogy mennyire jó az új énekesünk - mosolyodom el halványan.
- Ezt csak azért mondod, mert jobb kedvre akarsz deríteni - mosolyodik el ő is, de az arca megint piros lesz.
- Nem, komolyan rám írt - ingatom meg a fejem, s csak most tűnik fel, hogy még mindig fogom a kezét.
Meg az is, hogy ez milyen természetesnek tűnik.