Rose:
Szombat este az Evil and Angels nevű klubban, a VIP szekcióban állva figyelem, ahogy a Midnight Kisses felrobbantja a helyiséget a fenomenális koncertjükkel. Mondtam a srácoknak, hogy támogatásképp veszek magamnak jegyet és a nézők közül figyelem majd őket, de ők kötötték az ebed a karóhoz, miszerint már én is a banda tagja vagyok és nincs az az isten, hogy ők hagyják nekem, hogy kifizessem a jegyet. Így hát kénytelen voltam beadni a derekam és most innen végignézni a szuper előadást. A banda megint tarol és a közönség most is imádja őket. A szüleim már kevésbé imádták az ötletet, miszerint későn érek haza, de, hogy őszinte legyek, annyira nem érdekel. A bátyám már két éve nem velünk lakik, de őt sosem szabályozták úgy be, mint engem; a húgomnak pedig lényegesen több minden van megengedve, mint amennyi nekem valaha meg lesz. Engem bezzeg úgy fognak, mintha embert öltem volna még évekkel ezelőtt.
Mivel nem árultam el sokat nekik arról, hogy a héten miért szerveztem át az időbeosztásom és hova megyek ma pontosan, így durván kitört otthon a háború, szóval még az is lehet, hogy nem megyek haza ma este. Fáj a dolog, de már megszoktam és őszintén úgy gondolom, hogy megéri. A bandával olyan jól érzem magam minden nap, mint még szerintem soha életemben. Egész héten velük töltöttem a délutánokat és elkezdtem becsatlakozni a zenei dolgokba is, így az edzéseim menetét át kellett rendeznem úgy, hogy anyának is megfeleljen, szóval elég kimerítő hetem volt. Arról nem is beszélve, hogy Madison és Ron a napokban még keserűbbek, mint eddig, ami nagyon nagy teher. Az ebédeket együtt töltjük a fiúkkal, ami miattuk eszméletlenül feszkós. Szerencsére Cam általában megtöri a jeget és szórakoztat minket, amivel eltereli a figyelmem a legjobb barátnőm ijesztő tekintetéről.
Clary: Te miért nem vagy ott a színpadon velük? Már annyira hallanálak titeket együtt. :(
Az üzenet mosolyt csal az ajkaimra. Ugyan Madison és Ron elég...na jó, kimondom, seggfej módjára viselkednek, de Clary és Jackson száz százalékosan támogatnak. Szerintem még sosem voltam ennyire közel hozzájuk, mint most. Talán erre volt szükségünk ahhoz, hogy eltűnjön a köztünk lévő szakadék, amit Madisonnak és Ronnak hívnak.
Rosszul esik, hogy Mad nem támogat, vagy csak úgy, hogy közben a hangjából egyértelműen kihallatszik a rosszallás, de talán erre van szükségem. Hogy egy kicsit leváljak tőle. Elvégre jövőre egyetemre megyünk és lehet, hogy teljesen elsodródunk egymástól. Nem szeretnék, mert ezer éve a legjobb barátnőm, de ettőlmég be kell látnom, hogy ez az élet rendje.
Most sincs itt velünk. Ron és ő lemondta az utolsó pillanatban, úgyhogy megint csak Clary és Jackson vár a tömegben minket, ha vége a koncertnek, ami kábé másfél dal múlva be is következik, ugyanis a srácok már így is több, ideje nyomják, mint ami a tervben volt, mert a közönség folyamatosan visszatapsolja őket. Már vagy háromszor lettek visszazavarva a színpadra.
Én: Én nem voltam még biztos ebben a fellépésben, a fiúk nagyon szerették volna, de mégcsak egy hete vagyok velük, így jobbnak láttam, ha ezt egyelőre kihagyom. Majd legközelebb. <3
Miután elküldöm az üzenetet, visszanézek a bandára. Eszméletlen, hogy milyen erős energia árad belőlük és, hogy milyen komoly a kapocs köztük, ami itt is átjön. Amikor az éppen játszott dal véget ér, Luke vigyorogva rám pillant. Feltartott hüvelykujjal jelzem, hogy nagyon jók, de a következő pillanatban kiderül, hogy Luke más miatt küldte azt a vigyort.
- Már csak egy szám fér bele a ma estébe - kezdi felkonferálni a dolgokat. - Viszont azt az egy dalt szeretnénk, ha különleges lenne. Itt van velünk ugyanis egy lány, aki a héten csatlakozott a bandához.
Clary: Úristen! Rólad beszél! *_*
Clary üzenetét akaratom ellenére is megnézem, csakhogy leplezzem a zavarom. Ilyenkor olyan, mint egy rajongó, aki élete bandájával találkozik. Nagyon jól esik, hogy ennyire támogat. Legalább ő...
- És itt van a kulisszák mögött - folytatja Luke, mire a klub férfi tagjai huhogni kezdenek. - A srácokkal úgy gondoltuk, hogy bár ő tiltakozott, de mi hivatalosan is felavatnánk - pillant ki rám. - Így szeretnénk, ha az utolsó dal, amit ma előadunk, az az lenne, amit ő írt és ehhez őt is a színpadra hívnánk. Mit gondoltok?
A közönség egyszerre kezd tombolni, s talán csak képzelem, de mintha Clary hangja még így is kitűnne a tömegből.
- Akkor kérünk egy percet - feleli a frontember, mire én hátrálni kezdek, ahogy ő elindul felém.
Látom, hogy a színpad másik oldalán Cam behúz egy szintetizátort, amit Scott és Chad mosolyogva figyel.
Árulók!
- Rád várunk, Rose - nyújtja felém a kezét Luke, mire megrázom a fejem.
- Ne merészeld! Hallod? Úgy volt, hogy ma még nem lépek fel veletek.
- Változott a terv - ragadja meg a kezem és finoman beljebb húz.
- Én kinyírlak titeket - mutatok végig rajtuk, miközben a testemet akaratlanul is elönti az adrenalin.
Még sosem énekeltem ekkora közönség előtt. A közönség is, ami előtt igen, az a fiúkat takarta, meg még régen a húgomat, amikor rosszat álmodott és nem tudott visszaaludni. Akkor még közös szobánk volt és ilyenkor mindig én voltam a támasza. Folyamatosan megkért, hogy énekeljek neki. Aztán erre a bátyánk is átjött és végül mind a hárman együtt aludtunk. Ez nagyon hiányzik. A bátyám volt az egyetlen ember, aki tudott anyáékra hatni azzal kapcsolatban, hogy ne hajtsanak ki minket annyira, mint amennyire megteszik. Mióta elment, azóta kábé elszabadult a pokol és minden normális beszélgetés is általába hihetetlen kiabálásokba torkollik. De legalább a tesóimmal jó a kapcsolatom. Éppen ezért nem tartok most attól, hogy a húgom megmutatja majd a szüleinknek azt a rengeteg felvételt, amit ma készítettek a fiúkról és, amit most valószínűleg rólam is fognak. Tudom, hogy titokban fogja tartani.
- Ez a dal valahogy abban a pillanatban belopta magát a szívünkbe, amint meghallottuk Rose szájából - fejtegeti tovább Luke, miközben átnyújt nekem egy mikrofont. - Biztos vagyok benne, hogy nektek is tetszeni fog, a címe pedig Alone.
Luke egy biztató mosollyal rám pillant, aztán biccent, hogy kezdhetem. Én még várok egy kicsit, hogy a közönség ovációja lehalkuljon, s kipillantok a tömegre.  Clary barna hajzuhataga azonnal feltűnik, majd a mosolya, amit nekem küld, s feltartja a két hüvelykujját, hogy erőt adjon. Egy pillanatra lehunyom a szemem és veszek egy nagy levegőt, hogy kicsit lelassítsam a hevesen verő szívem, aztán átadom magam az eufórikus érzésnek és hagyom, hogy az ujjaim elkezdjenek mozogni a billentyűkön.
Ezt a dalt a héten többször is elpróbáltuk Scotték garázsában. Minden nap legalább ötször, mert a fiúk tényleg teljesen rákaptak, így tudom, hogy el tudjuk játszani, de én azért jobban szerettem volna, ha előre tudom, hogy felrángatnak ide ma. Viszont mostmár nincs visszaút. Mivel a szobámban és az ének teremben szoktam énekelni és zenélni csak, így a közönséggel és a társaimmal való kapcsolatteremtés még új nekem, de most határozottan tetszik. Legalábbis egyelőre. Az, hogy érzem, hogy itt vannak velem és mellettem, bizsergeti a testem összes porcikáját. Olyan, mintha hosszú idő után végre hazaérnék.
Amikor énekelni kezdek, kinyitom a szemem, egy időben a közönség ujjongásával, ami felpezsdíti a vérem. Amint megint látok, szembe találom magam Luke csillogó, kék szemével. Mióta fent van a színpadon, az íriszei így csillognak, ami elárulja, hogy mennyire imádja ezt csinálni.
Ez eredetileg egy lassabb számnak írtam meg, de a fiúkkal gyorsítottunk rajta valamennyit és Luke segített megírni két szólamra, hogy mind a ketten jól tudjuk énekelni. És be kellett látnom, hogy igaza volt, amikor azt mondta, hogy az ő és az én hangom nagyon jó összhangot alkotnak.
Ahogy érzékelem, a közönség is imádja a dalt. Amikor vége a lassú résznek, ellépek a szintetizátortól és átadom a stafétát a fiúknak, akik a gyors részekért a felelősek. Miközben tovább énekelek, elindulok a színpadon. Beállok Camhez és rázom a hajam, ahogy ő gitározik, majd egy kicsit megállok Scott előtt is és mosolyogva összenézek vele. Aztán a szívem még gyorsabb lesz, ahogy Chad felé indulok. Amikor a zöld szemeiben megjelenik az a jól ismert huncutság, össze kell szednem magam, hogy ne aléljak el ott helyben a dal majdnem közepén. Felé is küldök egy mosolyt, majd tovább állok Luke felé, aki úgy pattog a gitárral a kezében a mikrofon álvány előtt, mint aki erre született. Ám, amikor odaérek hozzá a kellő résznél, Luke a hátára csúsztatja a gitárt, kikapja a mikrofont a tartójából, majd teljes testével felém fordul. Tartva a szemkontaktust, elindul felém éneklés közben, amire a közönség még hangosabb visítással reagál.
Az egész érzés új, felemelő és vibráló.
Az előbb azt mondtam Luke-nak, hogy kinyírom, amiért belerángatott ebbe, de már nem így gondolom. Ha kinyírom, az azért lesz, mert nem szólt előre, nem azért, mert felrángatott a színpadra. Ezt meg kell majd köszönnöm neki.
Amikor a dal a vége felé közeledik, a fiúk elhallgatnak, én pedig visszatérek a szintetizátorhoz. Luke még énekel velem, de amint az ő része elfogy, megint az én feladatom tartani magam a közönség előtt. Ismét lehunyom a szemem, hogy biztosan ki tudjam énekelni a magas hangot, ám amikor meghallom, hogy Luke beszáll a gitárral, kipattannak a szemeim. Ez nem volt a tervben, de így határozottan jobban szól. A szintetizátor és a gitár szokatlan, mégis libabőrt okozó kombinációja különlegessé teszi a dalt, ami arról szól, hogy néha a tömegben is mennyire egyedül érzi magát az ember valaki nélkül, akit igazán szeret.
Ezt anno a testvéreimről írtam, s az, hogy most ezt előadhattam, nekik címezem.
Miután elhallgatunk, a hely némaságba burkolózik, aztán hirtelen olyan szintű taps és ujjongás harsan fel, hogy attól tartok, hogy lerepül a tető felőlünk.
Tetszett nekik, amit csináltam. Amit csináltunk. És nem azért, hogy pénzt keressenek velünk, hanem, mert komolyan értékelték a dalunkat.

Luke:
- Nem hiszem el, hogy rávettél erre - meredek a hatalmas épületre a fejemet rázva.
A pláza előtt állva még mindig azon gondolkozom, hogy miért is csinálom ezt. A tegnapi hatalmas koncert után ma folytatnunk kellene a tegnap este elkezdett ünneplést, ehelyett itt állok a nagy építmény előtt, ami rengeteg ruha boltot tartalmaz és Rose nem úgy néz ki, aki beéri majd egyetlen bolttal. Nem tudom, hogy miért hagytam, hogy erre rávegyen. Komolyan...
Vagy talán mégis.
Beugrik Madison arca. A szőkés-barna tincsei és a kék szemei és ettől máris abba hagyom a morgolódást.
- Én meg azt nem hiszem el, hogy rávettél erre az egész egyezségre és tegnap este felrángattál a színpadra. Mind a ketten hitetlenek vagyunk - vigyorog, majd megborzolja a hajam. - Na, ne hisztizz, hanem gyere - ragadja meg a karom és elkezd behúzni a plázába.
Ugyan emlegeti, hogy mennyire nem hiszi el, hogy ezt tettem vele, de már jó párszor bevallotta, hogy mennyire jól érzi magát velünk, úgyhogy egy szava sem lehet. A koncertet nem említette még, de nekem feltűnt, hogy mennyire csillog a szeme a színpadon állva. Nincs min vitázni: imádta a dolgot. És nagyot taroltunk.
- Tegnap nem úgy tűntél, mint aki nagyon bánja, hogy felvittünk a színpadra.
- Nem is - ismeri be. - De nem az a lényeg. Belevittél ebbe a hülye egyezségbe, akkor csináld rendesen, Luke.
Kevés olyan lánnyal találkoztam, aki ennyire nyíltan kimondja azt, amit gondol, mégis úgy be tud zárkózni, hogy harapófogóval sem lehet kiszedni belőle, hogy mi baja van. Rose pontosan ilyen lány, ezt az elmúlt héten elég jól kitapasztaltam. Ha kell, ha nem, kimondja a véleményét. Ő az a "ami a szívemen, az a számon" lány. Kivéve, ha arról van szó, hogy valami nyomja a lelkét. Többször is úgy érkezett a próbákra a napokban, hogy látványosan rossz kedve volt. A sötétkék szemeiben fájdalom csillogott, de az istenért sem árulta el, hogy mi baja. Ahogy a koncert előtt sem mondta, pedig akkor sem volt jó passzban. Helyette mosolyt erőltetett magára és közölte velünk, hogy robbantsuk fel a házat. Hát megtettük, de szar látni, hogy ennyiszer szomorú. Csak tippelek, de szerintem a szülei miatt. Tudom, hogy nem erőltethetem és nem is akarom, de jó lenne, ha kimondaná nekünk mindazt, ami benne van. Persze, tisztában vagyok azzal, hogy ez idő, amíg megbízunk valakiben, mégis örülnék neki, ha Rose nem tartaná magában a dolgokat. Neki is jót tenne, ezt tudom, magam miatt. Én is jobban vagyok általában, amikor kiadom magamból azt, ami nyomaszt. Mondjuk én sem kimondani szoktam, hanem dalt írni, de a lényeg ugyanaz: Rose-nak szüksége van a támogatásunkra. Ez pedig egyikünknek sincs ellenére. A fiúk imádják ezt a lányt és mindig igyekeznek feldobni, és ahogy láttam, Clary és Jackson is igencsak támogató lett mostanában.
Ennek őszintén örülök.
- Miért nevezed hülyének az egyezségem? - Vonom össze a szemöldököm tettetett sértettséggel. - Ha nem tetszik, miért mentél bele?
Rose hatalmasat sóhajt és a vállai előre esnek.
- Chad miatt. Ezért gáz vagyok? - Kapja rám a tekintetét, s én azonnal megrázom a fejem.
- Tetszik neked, akkor miért lenne gáz, hogy segítséget kérsz abban, hogy te is elnyerd a tetszését? Vagy akkor én is gáz vagyok?
- Te nem csak emiatt - cukkol, de aztán megrázza a fejét. - Nem vagy, csak... - elharapja a mondatot, újabbat sóhajt, de aztán nem folytatja.
- Csak? - Szalad most fel a szemöldököm kíváncsian várva a választ.
- Csak mióta belementem ebbe, azon rágódom, hogy ez tényleg csak segítség kérés-e.
- Ezt hogy érted?
- Komolyan csak erről van szó? Nem arról, hogy feladjuk önmagunkat, hogy megfeleljünk valakiknek, akik eddig tojtak a fejünkre?
Ezen én is elgondolkozom. Tény, hogy valami ilyesmiről volt szó, amikor vázoltam neki a tervet, de így annyira rosszul hangzik az egész. Nem kéne ezen pörögnie. Túl sokat agyal. Márcsak azért is felesleges, mert Chad egyértelműen bírja őt. Talán nem fülig szerelmes, de attólmég kedveli Rose-t és ezen könnyen változtathatunk úgy, hogy ez még mélyebbre változzon.
- Te segítesz nekem, én pedig neked - felelem végül, mert ezt a negatív képet egyszerűen nem vagyok hajlandó elfogadni. - Nincs ebben semmi gáz. Főleg úgy nem, hogy még jól is érezzük magunkat így együtt, nem?
Rose ajkai halvány mosolyra görnülnek, aztán bólint egyet.
- Igen, úgyhogy menjünk be ide - tol be az egyik boltba. - Ez Madison egyik kedvence, összeszedünk neked innen pár cuccot.
- Ugye tudod, hogy nem költeném el az összes pénzem, amit a nyáron összemelóztam, azért, hogy legyen pár új göncöm, amit ki nem állhatok?
- Olyan negatív vagy - biggyeszti le az alsó ajkát. - Mad imád innen vásárolni és szerinte itt a pasiknak is nagyon jó ruhák vannak. Adj neki egy esélyt, Luke - ringatózik kislányosan, mire megforgatom a szemem.
- De akkor sem akarom elkölteni az összes pénzem.
- Nem foglak teljesen kisemmizni, megígérem - teszi a szíve fölé a kezét, mintha esküt mondana, mire bólintok. - Nem is tudtam, hogy nyaranta dolgozol - szólal meg pár perc csend után, nadrágokat válogatva.
Majdnem az összes szűk, fekete és néhol koptatott. Kicsit sem az én stílusom. Én jobban szeretem a bővebb fazonú, kék, világoskék, szaggatott nadrágokat. Ezekben úgy fogok kinézni, mint Ron, ami egyáltalán nem számít dícséretnek.
Bleh.
- Egy építkezésen szoktam besegíteni. Nem a legjobb meló, de ahhoz elég jól fizet, hogy év közben ne kelljen a szüleimtől kérnem pénzt, ha valamire kéne.
Rose egy szomorú mosolyt küld felém.
- Nektek sincs jó kapcsolatotok?
Na ez az a téma, amiről nem szeretek beszélni. A srácok tudják, hogy pocsék a kapcsolatom a szüleimmel, de azért ezt nem szeretem hangoztatni is. Legszívesebben kikerülném a válaszadást, vagy nem adnék egyértelmű választ, esetleg elterelném a témát, de Rose a múltkor megnyílt nekem a kocsiban, amikor vittem haza. Elmondta, hogy náluk mi a helyzet, így a minimum az, hogy én is beavatom az életem ezen részébe.
- Nem. Azt hiszem, nem igazán - rázom meg a fejem, elhúzva a szám. - A szüleim határozottan megbánták, hogy anno gitárt vettek nekem karácsonyra. Akkor mégcsak játéknak szánták, szóval nyilván nem is igazi gitár volt, de én beleszerettem. Tudtam, hogy nekem ez kell és imádom is csinálni, legalább annyira, mint az úszást. Ők már kevésbé. Nem támogatnak a zenei elképzeléseimmel kapcsolatban és ettől rengeteg feszkó van otthon, viszont nem érdekel. Engem csakis a zene és az úszás tesz boldoggá, úgyhogy nekik ezt el kell fogadniuk és kész. De szerintem anyáék nem ilyen fiút akartak maguknak - vonom meg a vállam, miközben Rose hozzám mér egy nadrágot, majd a kezembe nyomja, de még így is látom rajta, hogy mennyire figyel rám.
- Hanem milyet? - Kérdezi óvatosan, mire ismét vállat rándítok.
- Valami zsenit, akiből majd ügyvéd, vagy orvos lesz, gondolom. De semmiképpen nem egy zenészt, aki bármit feladna ezért. Bármit, kivéve az úszást. Azt nem tudnám elengedni.
- Pedig, ha befutunk, akkor nem fog menni egyszerre a kettő - néz mélyen a szemembe.
Tetszik, hogy már rólunk beszél, mint banda és nem úgy, mint egy kívülálló.
- Egy turné közben mondjuk, nem tudsz beugrani néhány versenyre és úszni pár hosszt - teszi hozzá oldalra biccentett fejjel.
Igen, ezen már én is gondolkoztam, de egyelőre akkor sem vagyok hajlandó lemondani egyikről sem.
- Tudom, de ez még a jövő zenéje - felelem, mintha amúgy nem ez lenne az utolsó évünk a gimiben és nem kéne eldöntenem, hogy mit kezdek az életemmel ezután.
Rose, mintha csak a gondolataimban olvasna, újabb kérdést tesz fel:
- És azt már tudod, hogy hova szeretnél tovább menni? Egyetem? Munka? Lemezkiadó? Uszoda? Van terved?
Muszáj megingatnom a fejem, ugyanis semmi tervem nincs még. Tudom, hogy kellene, hogy legyen, de egyszerűen nem tudok dönteni. A zene és az úszás a mindenem, viszont szeretnék továbbtanulni is. Csaképp azt nem tudom, hogy mi érdekelne úgy igazán.
- Egyelőre ötletem sincs - mondom ki hangosan is, majd oldalra biccentem a fejem. - Neked van már terved? Mármint olyan, amit te szeretnél és nem a szüleid erőltetnek rád.
- Nincs - húzza el a száját. - Rengeteg dolog érdekel és talán sikerülne is úgy jelentkeznem olyan sulikba is, amiket anyáék nem támogatnak, hogy ők nem tudják meg, de még így sem tudok dönteni.
- Mik érdekelnének? - Kérdezem, miközben egy újabb nadrág is a kezembe kerül, majd tovább húz a pólókhoz.
- A Julliard - vágja rá, aztán elgondolkozik. - A Harvard sem lenne rossz, vagy a Briar, esetleg a Yale, vagy a Berkley.
- Már most komolyabb elképzeléseid vannak, mint nekem - mosolyodom el, mire zavartan felnevet. - És milyen szakok?
- Hát a Julliard a zene, értelemszerűen. A többin...nem is tudom...érdekel a pszichológia, az irodalom, a média, tényleg sok minden. Neked még ennyi sincs meg? - Fordul hátra hozzám, s a hangjában semmilyen rosszallás nincs.
Sokkal inkább együttérzés. A fiúkkal nem igazán szoktunk erről beszélni, de tudom, hogy mindegyiküknek van elképzelése, ha a zenekar nem jönne össze, vagy akár amellett. Rose az első, akitől hallom, hogy nem tudja. És őszintén megnyugtat, hogy nem vagyok egyedül vele és még ez a lány is bizonytalan ezzel kapcsolatban.
- A zene, meg a sport is, ahogy azt ma már sokszor mondtam.
- Alig - szúrja közbe, mire játékosan meghúzom a copfját.
- De sulik, vagy szakok...nem is tudom, a zene világában sok minden van még magán a zenélésen kívül. Talán azokban el tudnám képzelni magam.
- Én is el tudlak képzelni ott. De a színpadon még inkább - fordul felém mosolyogva. - Tegnap, amikor énekeltél, egyszerűen... Nem is tudom, áradt belőled a szenvedély. Te oda születtél, de komolyan, nem túlzok és nem elfogultságból mondom. Már eddig is így gondoltam, de most veled együtt megélni...
- Élvezted? - Kérdezem mosolyogva.
Nem tudok nem mosolyogni ezek után a szavak után.
- Nagyon - ismeri be, s az arcát elönti a halvány pír. - Köszönöm.
Tudtam!
- Jobb, ha hozzászoksz.
- Te pedig jobb, ha próbálsz - nyom a kezembe még egy pólót. - Irány a próbafülke! Egy, kettő!
Tiltakoznék, de tudom, hogy felesleges, így csak nevetve teszem, amit kér tőlem.