Rose:
- Na jó, elég! - Nyög fel fájdalmasan Cam, s megdörzsöli az arcát. - Én ezt nem bírom tovább. Komolyan feladom.
Nagyon igyekszem elfojtani a mosolyom, hogy ne higgye, hogy ki akarom nevetni, de amikor Luke a szájában a tolla kupakjával felpillant a könyvéből, csak nem bírok magammal.
- Nekem is elegem van ebből - szólal meg hevesen bólogatva, de a szájában lévő kupak miatt csak igen rossz kiejtéssel lehet érteni őt.
A szeméből egyértelmű kimerültség sugárzik, ami lassan engem is magam alá gyűr, de igyekszem elnyomni magamban.
- Mi van, a zenész fiúkon kifog a verselemzés? - Nézek végig rajtuk, már kicsit sem szégyellve a mosolyomat. - Nem megy, hogy kitaláljátok, hogy mit gondolt a költő?
Magam is meglepődtem rajta, de a fiúk tartották magukat a szavukhoz. Már a pizza megérkezése előtt elővettük a könyveinket, hogy nekiálljunk a házinak és a tanulásnak, pedig komolyan azt hittem, hogy Luke ezzel túloz, hogy engem bevonjon a bandába. Úgy néz ki, hogy tévedtem, ugyanis még mindig kitartóan küzdünk minden feladatunkkal. Vagyis...majdnem kitartóan.
- Megmondom én neked, hogy mit gondolt a költő - dől hátra a fotelben -, azt, hogy én most megírom ezt, mert jó. Aztán majd kiadják és, ha híres lesz, akkor majd sok kis kölyök szív azzal, hogy vajon én mit gondolhattam.
Ennyi.
Kész.
Kirobban belőlem a nevetés.
És az, hogy Cam ezt halál komoly arckifejezéssel adja elő, attól csak még jobban nevetek.
- A legdurvább az egészben, hogy ő ezt komolyan gondolja - vigyorog Chad, amivel eléri, hogy a szívem hevesebben kezdjen dobogni.
Jobban kordában kellene tartanom magam a közelében, ha most komolyan a banda tagja vagyok, ugyanis nem kéne lebuktatnom az érzéseimet és ezzel kellemetlen helyzeteket kialakítani. De mentségemre legyen mondva, hogy mégcsak egy napja sincs, hogy bekerültem a zenekarukba, úgyhogy elég friss a dolog ahhoz, hogy máris katona fegyelemmel nyomjam el az érzéseimet.
- Naná, hogy komolyan gondolom - bólint Cam még mindig halál komolyan. - Mi mást gondolhatott a fazon?
- Mondjuk érzelmeket köthetett össze színekkel, mélyebb gondolatokat rejthetett metaforákba, vagy alkalmazhatott az életre utaló jelképeket - sorolja Scott a könyvét nézve. - Mint a tavasz, ami az újjászületést szokta szimbolizálni.
- Vagy ezt csak mi magyarázzuk bele - vágja rá a verselemzés ellenes fiú, mire Scott megforgatja a szemét.
- Hát hogyne, nyilván mindez csak rizsa és csak random szavakat írogatott egymás mögé, mert ezek rímeltek.
- Most egyet kell értenem Cammel - köpi ki a kupakot Luke.
- Ezt nem mondod komolyan - pislogok meglepetten.
- Nem abban, hogy mit gondolt - legyint mosolyogva. - Csak abban, hogy ezeket mi magyarázzuk bele. Szerintem azt, hogy mit gondolt a költő, csakis a költő tudhatja.
Ebben van valami. Volt idő, amikor én is így éreztem és a pokolba kívántam az összes műelemzést. De aztán valami átfordult bennem. Elkezdtem gondolkozni azon, hogy számomra mit jelent és, hogy vajon a művésznek mit jelentehett egy adott dolog és azóta egyszerűen imádok filozofálgatni erről és meghallgatni mások gondolatait.
- Van igazság benne - ismerem el. - De abban is, hogy lehet belelátni a szimbólumokba. Olyan ez, mint megírni egy dalt. Nekem jelent valamit és szól valakiről, vagy valamiről. Ha előadom, akkor a hallgatónak is fog valamit jelenteni és neki egy másik emberről, vagy helyzetről fog szólni. Legalábbis, ha tetszik neki és rákap az ízére. Ez is arról szól - csapkodom a könyvem a tollammal. - Ugyanaz a kettő, csak itt olykor csatolni kell történelmi eseményekhez, valláshoz, vagy korszakhoz.
A fiúk tátott szájjal figyelnek engem, amitől érzem, hogy elpirulok.
- Mi az? - Kérdezem halkabban, s lesütöm a szemeim.
- A suliban miért nem szólalsz meg soha? Hiszen baromi jók a meglátásaid. Rose, rohadt okos vagy, miért tartod magadban ezeket a gondolatokat?
Mielőtt válaszolhatnék Scott kérdésére, Cam is felteszi a sajátját:
- Gondoltál már rá, hogy tanárnak menj? Máris jobban megértettem, mint órán.
- Baromi szenvedélyes vagy ilyenkor - szólal meg Luke is vidám hangon. - Még engem is lázba hoztál, pedig nem csípem az irodalmat.
Lassan felemelem a tekintetem, hogy szembe találjam magam velük. Mindegyikük mosolyog, de Chad csak komolyan ül és az arcomat fürkészi.
- Valami baj van? - Kérdezem tőle a zöld szemébe nézve.
- Téged mi, vagy ki inspirál a dalszerzésben? - Kérdez vissza végül, de az ajkai már neki is mosolyra fordulnak.
- Minden, ami körülvesz, azt hiszem - vonok vállat. - Az emberek, akik mellettem vannak; a történések, amiket az élet hoz. Néha egy adott emberről szól a dalom, néha egy nehéz szituációról, máskor saját magamról. Ami éppen jön.
- Amit nekünk mutattál, azt kiről írtad?
Rólad.
Szinte azonnal rávágnám, de a józanabbik felem befogja a szám. Aztán amikor megint szóra nyitom azt, kopogás fojtja belém a szót. Miután Scott kiszól, hogy jöhet az, aki be akar jönni, kinyílik az ajtó és bejön rajta egy nő. Simán mondanám Scott egy barátjának valami egyetemről, mert annyira fiatalos, de a hasonlóság miatt inkább a nővérének gondolnám.
Azonban úgy néz ki, hogy ezzel is mellé lövök.
- Ne haragudj, kisfiam, tudom, hogy nem szereted, ha zavarlak ilyenkor titeket, de csináltam egy kis sütit és... - elharapja a mondatot, ahogy meglát engem. - Nahát, bocsánat, nem tudtam, hogy vendégetek van. Szervusz, Marie vagyok, Scott anyukája.
- Üdv, Mrs. Mulder, Rose vagyok, a fiúk egyik osztálytársa - rázok vele kezet.
- Az új bandatagunk - pontosít Scott. - Rose állati tehetséges, majd a következő koncertünkön meglátod.
Ez a kijelentés annyira meglep, hogy a kérdés azelőtt kicsúszik a számon, mielőtt megállíthatnám:
- Anyukád ott szokott lenni a koncertjeiden?
- Nem mindegyiken - feleli Mrs. Mulder, miközben lerakja a sütit az asztalra. - Amelyiken viszont ott tudok lenni, azon az első sorban csápolok - mosolyodik el.
Ettől a gondolattól valamiért fájdalom önti el a mellkasom és egy kis féltékenység is csapódik hozzá. Nem akarok ilyen lenni, de nem tudok ellene tenni. Az én szüleim egyáltalán nem ilyenek. Azt sem tudtam, hogy Scott anyukája igen. Úgy tudtam, hogy nem nagyon támogatják őket a szüleik, de akkor ezekszerint tévedtem. Vagy csak rosszul hallottam, mert Mrs. Mulder nagyon is támogatja a fiát.
Nekem bezzeg apa csak azért akarja nyomatni a zenét, hogy később sok pénzt hozhassak a házhoz, a versenyeimen meg szinte meg sem jelenik soha. Anya meg a teljes ellentéte. Ha felhozom neki a zenélést és éneklést, akkor leharapja a fejem, hogy felejtsem el, mert csak felfalna engem ez a világ és a híd alá kerülnék belőle. Bezzeg a versenyeimen mindig ott van. De ott sem azért, hogy megdícsérjen, vagy támogasson. Neeem. Ahányszor kijön, csak azt tudja mondani, hogy mit csináltam rosszul. Ha hibátlan gyakorlatot csinálok, akkor is talál benne valami kivetnivalót és megmondja, hogy mit gyakoroljak jobban és mit csináljak másképp legközelebb. Az edzőm sokkal kedvesebb és igyekszik kiállni mellettem, de ilyenkor anya nekiesik és kiosztja, majd megfenyegeti, hogy kirúgja és többet nem edzhet engem. Ez biztosan nem lenne akkora érvágás neki, ha anya nem ölne annyi pénzt belém és ezáltal nem fizetne neki is annyit, amennyit.
- Drágám, jól vagy? Fal fehér lettél - lép felém aggódva Scott anyukája, de én hátrálok.
- Minden rendben - préselem ki magamból és nagyokat pislogva próbálom visszatartani a könnyeimet. - Csak kell egy kis friss levegő, ne haragudjatok - nézek a srácokra, majd Mrs. Mulderre. - Elnézést - motyogom neki is, aztán igyekszem nem kirohanni a garázsból.
Amint kiérek, arrébb megyek az ajtótól és leülök az útpadkára.
Nem sírhatok. Itt nem. Előttük nem.
Ezeket a szavakat mantrázva magamban igyekszem megnyugodni, s nagy kevegőket venni. Nem tudom, hogy miért akadtam ennyire ki. Tudom, hogy nem úgy tűnik, de nem vagyok a nagyon sírós típus. Viszont most ki tudnám sírni a szemem, ha mondjuk a szobámban lennék. De itt nem. Egyszerűen nem lehet. Nem akarok.
- Rose!
Luke hangjára összerezdülök, s jobban összehúzom magam. Nem hiszem el, hogy utánam jött. Pedig semmivel sem tartozik nekem. Nem kellett volna utánam jönnie. Még nem nyugodtam le teljesen és nem akarom, hogy Luke megint sírva lásson.
- Minden oké, Luke, menj vissza - pattanok fel, s összefonom a karjaim a mellkasom előtt.
- Én nem úgy látom - lép mellém, s az arcáról csakúgy süt az aggodalom. - Úgy nézel ki, mint...
- Mint mi? - Nézek kék szemébe, amikor elharapja a mondatot.
Luke lehajtja a fejét és megvakarja a tarkóját, aztán lassan visszanéz rám és az alsó ajkába harap.
- Mint amikor a szobádban rád törtem és te elsírtad magad - feleli halkan.
Na ezt nagyon nem kellett volna.
Ez az egyetlen mondat kicsal a szememből egy könnycseppet, amit eddig annyira jól visszafogtam. Aztán még egyet. Majd még egyet.
Basszus, ne már!
Erőszakosan letörlöm a sós cseppeket, de már túl késő. Luke látta, hogy megint összetörtem és a karjaiba zár. Először megpróbálom eltolni magamtól, de aztán valahogy...feladom.
Szóval ilyen érzés, amikor valaki szorosan ölel.
Madison nem szokott ölelkezni, csak két puszit adni az arcomra, Clary meg nem is mer így közeledni. Olyan, mintha tartana Madison reakciójától. Ami Ront és Jacksont illeti...nos...azt nem bánom, hogy ők nem ölelgetnek. Viszont most Luke karjai körülöttem nagyon jól esnek. Anya és apa utoljára szerintem az első sulis napomon öleltek meg hat éves koromban. Azóta maximum homlok puszit kaptam a szülinapjaimon, meg félszeg átkarolást, de úgy igazi ölelést egyet sem.
Megadom magam a meleg érzésnek és hozzábújok a fiúhoz, akit úgy három nappal ezelőtt még el sem tudtam volna képzelni az életembe annál jobban, mint amennyire benne volt, nemhogy ennyire közel magamhoz.
- Scott anyukája megijedt és azt hitte, hogy ő mondott valami rosszat. Utánad akart jönni.
Ez nem segít abban, hogy ne akarjak jobban sírni, de a körmeimet a tenyerembe vájva elveszem a testem ezen vágyát.
- Nem mondott semmi rosszat, csak...azt hiszem, hogy elfáradtam.

Luke:
- Holnap is jössz? - Kérdezi Scott Rose-tól, mielőtt beszállna a kocsimba.
Vagyis a szüleim kocsija. Legalábbis az volt, amíg nem vettek egy újat, ezt az ezer éves kis dzsipet pedig hagyták porosodni a garázsban, amíg én le nem tettem a jogsit és azt nem mondtam, hogy mostantól ez a kocsi kell nekem. Úgyhogy ma már teljesen bátran használom, amikor csak akarom. Például amikor gyorsan le akarok lépni otthonról. Ami azért elég gyakran megesik.
- Nem ígérek semmit, de minden tőlem telhetőt megteszek majd - mosolyodik el halványan a lány.
Szerencsére lényegesen jobban van, mint néhány órával ezelőtt, de még mindig nem az igazi. Persze nem hibáztatom. Csoda, hogy ennyivel jobban van, mint akkor, amikor kirohant a garázsból. Úgy néz ki, hogy a próba sokat dobott a rossz hangulatán. Tudtam én, hogy hasonló lélekben, mint én. Legalábbis ilyen szempontból. Nekem is mindig segít egy rossz napon, ha zenélhetek, vagy dalokat írhatok. És most bebizonyosodott, hogy Rose-nak is segít, ha úgy van.
- Remélem, hogy tudsz jönni - néz rá Cam. - Klassz volt, hogy itt voltál.
- Én is jól éreztem magam - biccent, s az arca halvány pirosra vált. - Visszaadom a pulcsit - kezd kibújni az említett ruhadarabból, de Chad elkapja a kezét.
- Hagyd csak, majd holnap a suliban visszaadod - mosolyog rá, amitől Rose zavara még nagyobb lesz.
Nem tudom, hogy a többieknek feltűnik-e, vagy csak nekem, mert tudom, hogy tetszik neki Chad, de azt hiszem, hogy bármelyik is a válasz, ideje közbelépni, hogy kisegítsem:
- Mehetünk? Késő van és még haza kell érned.
Rose rám pillant és küld felém egy hálás mosolyt. Ezt a srácok valószínűleg úgy értelmezik, hogy a fuvar miatt kapom, de én tudom, hogy azért, amiért nem hagytam, hogy jobban zavarba jöjjön.
- Igen, köszönöm - nyitja ki az autó ajtaját. - És a pulcsit is - pillant Chadre. - Holnap találkozunk a suliban - int nekik, majd beszáll a járműbe.
- Te itt éjszakázol, nem? - Néz rám Scott, amire azonnal bólintok.
- Persze, tegnap este összekaptam az ősökkel, úgyhogy inkább nem mennék haza - húzom el a szám. - Sietek vissza, aztán ráhúzhatunk még egy próbát.
- Sejtettem - mosolyodik el Scott.
Gyorsan bepattanok a kocsiba, majd már indulok is Rose-ék háza felé.
- Na, hogy tetszett a próba? - Érdeklődöm kíváncsian.
Rose mosolyogva felsóhajt és a fejét az ablaknak támasztja.
- Hihetetlen, hogy mennyi energia van bennetek. Nem bántam meg, hogy idejöttem ma.
- És ahogy nézem a kedved is jobb lett - pillantok felé, majd azonnal vissza is nézek az útra.
- Határozottan - vágja rá, de aztán elhallgat.
Nem tetszik ez a csend. Nem azért, mert kínos lenne, vagy mert kellemetlen. Hanem, mert többet akarok hallani tőle. Többet akarok tudni róla. Bekerült a bandába, mert nagyon tehetséges és kiderült az is, hogy mennyire aranyos lány. De ez csak a felszín. Valamiért kíváncsi vagyok, hogy mit rejt még. Talán csak azért, hogy tudjam, hogy Chad miatt min kell esetleg változtatni. Az is lehet, hogy azért vagyok ennyire kíváncsi, mert most, hogy benne van a bandában, így szeretném, ha többet tudnék róla, komolyan nem tudom. A lényeg, hogy beszéltetni akarom. De kiindulva abból, hogy mennyire rossz passzban volt ma és tegnap este, amikor rátörtem szegényre, jobb, ha nem csapok azonnal a közepébe. Inkább feldobok egy semleges témát.
- Jól gondoltam és gondolom, hogy Ron nem örült annak, hogy odaültünk ma hozzátok az ebédnél?
Rose, mintha összerázkódna az ülésben, majd elfintorodik, de aztán villant rám egy mosolyt.
- Ez talán frusztrált?
- Hogy a Backstreet Boys egyik tagja nem örült nekünk? - Vonom fel a szemöldököm, aztán megrázom a fejem. - Egy kicsit sem - nevetek fel.
- Ne hívd már így - kacag fel ő is, s finoman a vállamba bokszol.
- Miért ne? Te is tudod, hogy igazam van.
- Tudod mit? - Gondolkozik el az állát dörzsölgetve. - Tényleg igazad van. Hívd csak, ahogy akarod.
- Ajjaj, baj van a paradicsomban?
- Csak egy bunkó - vágja rá, s a hangjából tisztán kihallatszik a keserűség. - Tudod miért lettem elrángatva tőletek a szünetben? Mert Ron és Jackson fogadtak, hogy ki tud több húzódszkodást megcsinálni kint a pályán. Aztán még neki állt feljebb, amikor mondtam, hogy szeretném, ha odaülnétek hozzánk. Madison inkább nem is mondott semmit, de Ron nagyon osztotta az észt. Aztán elpattant bennem valami és kiosztottam. Közöltem velük, hogy akkor inkább én ülök oda hozzátok, mire Jackson megtört, vagy mi. Szinte könyörgött, hogy maradjak ott. Ő és Clary utána tényleg bezsongtak. Olyan volt, mintha addig nem hitték volna el, hogy tényleg bevettetek a bandába. Meg amúgyis hallottad Claryt, hogy eddig soha, senkinek sem sikerült rávenni arra, hogy énekeljek mások előtt. Komolyan még nekik sem adtam elő soha. Bár szerintem Mad ki is nyírt volna - meséli, de aztán hirtelen elhallgat, mintha valami rosszat mondott volna. - Ne haragudj, nem akartalak megbántani.
- Nem rólam mondtál rosszat - rázom meg a fejem.
A mondandójának mégcsak nem is ez a része keltette fel leginkább a figyelmem.
- Tudom, de azt is tudom, hogy mennyire rosszul tud esni, amikor olyan embert szidnak, aki fontos neked, vagy ilyenek.
Ebben igaza van. De ettőlmég meglehet a véleménye Madisonról. Ráadásul ő jobban ismeri, mint én. Sokkal jobban. Nem is megyek ebbe bele, inkább arra terelem a témát, ami megfogott abból, amit mondott.
- Komolyan azzal fenyegetőztél, hogy inkább hozzánk ülsz?
- Nem csak fenyegetőztem - rázza meg a fejét. - Halál komolyan is gondoltam. Sőt, össze is szedtem a kajám és már elindultam, amikor Jackson utánam szólt. Alapból sem tetszett a téma, amiről beszélgettek. Meg miután láttalak titeket együtt és veled is beszéltem a barátságotokról a srácokkal, rájöttem, hogy mennyire nem ilyen a kapcsolatom vele például. Semmi kedvem nem volt ott maradni. Főleg úgy nem, hogy ti talán nem ültök ott.
- Ezt csak Chad miatt mondod - cukkolom, de megint megingatja a fejét, ezt a perifériámból tökéletesen látom.
- Nem, hanem mindannyiótok miatt. Ebben a pár órában többet nevettem veletek, mint velük kábé egész gimi alatt eddig. A francba is, ők elvileg a barátaim, nem? Akkor miért csak Clary és Jackson támogatnak? Miért csak ők kérdeztek arról, hogy hogy lesz a zenekarral, meg mikortól leszek benne? És miért csak Jackson akarta, hogy maradjak? Mármint nyilván Clary is szerette volna, de érted gondolom.
Persze, hogy értem.
Ha közülünk valamelyikünk egy új dologba kezd, akkor az egész csapat támogatja, méghozzá maximálisan. Náluk viszont nincs ez. Ezt most pontosan megtudtam. Talán a szép emberek összetartanak. Együtt ebédelnek, meg egy csapatként mászkálnak a folyosón és úgy tesznek, mintha igaz barátok lennének, mert komolyan olyanok egy külsős szeme szerint, de az igazság messze nem ez. Valójában messze állnak az igazi barátságtól. Nem is tudom, hogy ez eddig miért nem tűnt fel. Vagyis, de. Pontosan tudom, hogy miért nem láttam ezt egészen eddig. Mert gyakorlatilag bele sem láttam abba a társaságba és azt hittem, hogy amit ők mutatnak, az a valóságban is igaz.
Úgy néz ki, hogy hatalmasat tévedtem.
- De velünk tényleg ennyire jól érezted magad? - Nézek rá a pirosnál.
- Nagyon is - bólogat ezerrel, de aztán teljesen elkomolyodik. - Komolyan sajnálom, hogy kirohantam, amikor Mrs. Mulder megjelent. Nem akartam drámázni. Gondolom ti fiúk nem sűrűn szoktatok ilyet. Esküszöm, hogy amúgy én sem, de most...nem tudom, talán csak sok volt a mai nap. Tényleg nem akartam.
- Nincs miért bocsánatot kérned - ingatom meg a fejem és egy kicsit megkönnyebbülök, hogy ő terelte erre felé a beszélgetést. - Elmondod, hogy mi volt a baj?
- Nem igazán szoktam erről beszélni - hajtja le a fejét és elkezdi a körmét piszkálni.
- Ahogy eddig énekelni sem voltál hajlandó mások előtt, de én arra is rávettelek, szóval talán most erre is menni fog - mosolygok rá biztatólag.
Rose félénken rám pillant, aztán beharapja az alsó ajkát. Mérlegel. Próbálja eldönteni, hogy beadja-e a derekát. Tudom, mert pontosan ugyanígy nézett rám akkor is, amikor felhoztam neki az alkunkat és a banda dolgot. Hosszú percek telnek el így, mire végül egy hatalmasat sóhajt.
- Nem a legjobb a kapcsolatom a szüleimmel - kezdi halkan. - Mondhatnám, hogy semennyire nincs jó kapcsolatom velük. Anya a korit nyomatja, ahogy azt valószínűleg már levágtad a mai beállításomkor, apa viszont a zenét akarná, de csakmert pénzt kereshetnek majd rajtam szerintük. Így aztán otthon azt mondtam, hogy utálok énekelni és már nem is tudják, hogy szoktam. Az az én menedékem, tudod? A tanulást mind a ketten tolják, de bármit csinálok, az nekik csak rossz lehet. Csinálok egy hibátlan gyakorlatot a jégen? Anya elmondja, hogy mit kellett volna jobban csinálnom. Apa hetente nyaggat azzal, hogy miért nem foglalkozom a zenével mégis és, hogy ebben mit és hogyan kéne csinálnom. És a tanulás? Hazaviszek egy ötös dolgozatot, majdnem teljesen hibátlan, de ők húzzák a szájukat az egy, vagy két pontlevonásért és kiselőadást tartanak arról, hogy mennyivel kellett volna többet tanulnom, hogy ne hibázzak. Soha, semmiben nem támogatnak pozitív megerősítéssel, miattam. Azt hiszem, hogy amikor meghallottam, hogy Scott anyukája mennyire támogatja őt, akkor kibuktam. Ennyi - húzza el a száját.
- Ezért nem akartad a zenekart és mondtad azt, hogy csak az maradt neked már? - Kérdezem, s amint bólint, elönt a bűntudat.
Eszembe sem jutott, hogy esetleg ilyen háttere lehet. Valamiért abban a hitben éltem, hogy az olyan népszerű emberek, mint amilyenek ők, nem küzdenek ilyen problémákkal. De ezekszerint rosszul gondoltam.
- Figyelj, ha mégis szeretnél kiszállni emiatt, akkor...
- Biztos, hogy nem - szakít félbe határozottan. - Nem rúghatsz ki, most mondtam el, hogy mennyire jól éreztem magam veletek.
A helyzet ellenére felszakad belőlem egy kacaj.
- Eszemben sem volt kirúgni, csak felajánlottam, hogy ha mégsem akarod, akkor megértem és kiléphetsz.
- Nem megyek sehova - feleli, amitől engem egy furcsa megkönnyebbülés önt el.