Chào các bạn! Vì nhiều lý do từ nay Truyen2U chính thức đổi tên là Truyen247.Pro. Mong các bạn tiếp tục ủng hộ truy cập tên miền mới này nhé! Mãi yêu... ♥

2.

Rose:
Fáradt vagyok!
De konkrétan hulla fáradt.
Amint elköszöntünk a lányokkal egymástól a plázánál, én mentem is a csarnokba, hogy gyakoroljak, ahogy azt anya kérte, mert nem akartam emiatt is veszekedni vele. És bárhogy nézem, négy órát edzettem ott. Az orrom még mindig hideg, a hajam tövében folyik az izzadtság, a lábaim remegnek és az izmaim legalább olyan fáradtak, mint én. Éppen ezért amint lezuhanyzom és megszabadulok a verejtéktől beborulok az ágyamba. Az sem érdekel, hogy a vacsorám csak egy müzli szelet volt a csarnok automatájából. Amúgysincs étvágyam. Főleg azután nem, hogy anya azt tudta hozzám vágni még lent, hogy kevés volt az a négy óra. Elmondtam neki, hogy tökéletesítettem az összes ugrást és mozdulatot. Azt, hogy konkrétan egy órám ment el azzal, hogy csak az ujjaimat állítgattam, hogy minél kecsesebb és szebb legyen a mozdulat, ő pedig csak annyit tudott hozzám vágni, hogy nem volt elég. Apa meg nyilván nem hallotta, mert a dolgozó szobájában volt, ahonnan annyit tudott nekem kinyögni, amikor elmentem mellette, hogy ideje a zenével is legalább ennyit foglalkoznom.
Kösz szépen.
Nem véletlenül nem zenélek mások előtt. Ez az egyetlen dolog, amit úgy érzek, hogy az enyém. Anya elvette tőlem a korit, mert folyamatosan nyomatja az edzéseket és azt, hogy egyre jobb legyek. Együtt az egyetemet erőltetik. Azon is kábé az összes szakot, amiről tudom, hogy én utálnám. Apa pedig...a zenét akarja rám erőltetni, hogy csináljam magasabb szinten, de én nem akarom. Már csak a dalok írása és magamnak eljátszása az, amit úgy érzek, hogy uralhatok. Valami, amit nem tudnak tőlem elvenni a szüleim. Ha azt is átadnám másoknak, akkor nekem konkrétan semmi nem maradna.
Semmi.
Márpedig kell egy menedék. Valami, amibe menekülhetek, amikor úgy érzem, hogy minden összeomlik körülöttem.
Már bánom, hogy egyszer megmutattam apának a dalt, amit írtam. Főleg, hogy én magam adtam elő neki. Azóta ragaszkodik ahhoz, hogy a zenében helyezkedjek el, mondván, hogy Madison apja úgyis tudna segíteni. De én ezt magamért csinálom, nem pedig azért, hogy befussak. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, de azért mindig is erősebb volt az, hogy meg akarom tartani magamnak.
Éppen ezért megkönnyebbülés elővenni a naplómat, amikor végre az ágyamba zuhanok, hogy új dalt írjak. Elment az étvágyam és pocsékul éreztem magam a plázában, miután Madison simán visszaadta volna a gitárpengetőt, arról nem is beszélve, hogy az edzés teljesen leszívott. Próbálom magamban azzal tartani a lelket, hogy a vasárnapot még anya is meg szokta adni, hogy a pihenjek és az edzőm is ragaszkodik hozzá, de amint eszembe jut, hogy mennyi házim van szinte sírni tudnék. Nem tudom, hogy a filmekben miért nem mutatják be a fiatalok összeomlását egy olyan aprócska dolog miatt, mint a házi feladat. Ott bezzeg van idejük edzésre járni, hobbikat szerezni, barátkozni, szerelmesnek lenni és még ezekhez mind hozzácsapva, megoldani egy gyilkossági rejtélyt úgy, hogy szín ötös tanulók legyenek. Miközben én itt fekszem egy négy órás edzés után, lélekben a holnapi házikra készülve és igyekszem nem sírni. Közben pedig alig alszom éjszakánként, mert el kell döntenem, hogy hova a viharba akarok tovább tanulni és ez nem hagy nyugodni.
Felnőni szívás.
Hiányzik az az időszak, amikor a legnagyobb problémám az volt, hogy a barbibabám milyen színű ruhába kerüljön. Az, amikor anya és apa még nem az önmegvalósítás miatt neveltek engem, hanem azért, mert a kislányuk voltam. Nem is tudom, hogy mikor mondták utoljára nekem, hogy szeretnek.
A francba!
A könnyeim égetni kezdik a szemem és mire észbe kapok már végigfutnak az arcomon. Csaképp valami eltereli a figyelmem.
Valami koppan az ablakon.
Aztán megint.
És újra.
Gyorsan letörlöm a könnyeim, majd megdörzsölöm a szemeim és elindulok az ablak felé.
Nem egy idióta romantikus filmben élek, ahol épp az általam kiszemelt fiú - jelen esetben Chad - jelenik meg nálam és randira hív. Vagy épp szerelmet vall.
Nem...ez valami más.
És amikor kinyitom az ablakot az állam a padlón koppan.
- Luke? - Nézek le a fiúra, aki kis kavicsokat morzsolgat a kezében. - Mégis mi a francot keresel itt? Egyáltalán honnan tudod, hogy hol lakom?
A beáramló, kissé hűvös levegő most kifejezetten jót tesz nekem, hogy kicsit lehiggadjak és ne a szörnyű kapcsolatomra gondoljak a szüleimmel.
- Az az én titkom marad - mosolyodik el az alsó ajkába harapva, majd az eresz felé biccent. - Felmehetek?
A fém tákolmányra pillantok, ami apának hála egész jó állapotban van. Viszont nem hiszem, hogy arra tervezték, hogy tinédzser fiúk másszanak fel rajta. És egészen biztos, hogy nem az én szobámba.
- Nem akarok mentőt hívni, szóval ne kockáztass - ingatom meg a fejem, de ő csak legyint egyet.
- Ez semmiség, megoldom. Otthon mindig így szököm ki a szobámból - feleli, majd már el is indul az eresz felé.
Tényleg elég magabiztosan mászik és meglepően halkan. Mire észbekapok már az ablakomnál tartja magát. A karjain az izmok megfeszülnek és egy picit az arca is pirosra vált. Bár az utóbbi lehet az őszi esti időjárástól.
- Bemehetek?
- Idejössz, anélkül, hogy szólnál; nem árulod el, hogy honnan van meg a címünk; felmászol az ereszen és most a szobámba is be akarsz jönni? Mi kellene, Luke? - Sóhajtok fel az arcát fürkészve.
Amúgysem túl megszokott, hogy Luke és én beszélgetünk, de egy ilyen helyzetben egyenesen abszurd.
- Komolyan úgy akarod ezt velem megbeszélni, hogy az ereszeteken lógok? - Vonja fel a szemöldökét, de a mosolya nem tűnik el az arcáról.
Összepréselem az ajkaimat, ahogy átgondolom a választ. Nem lenne túl jó, ha apa kimenne a szokásos esti elmélkedésére és meglátná, ahogy Luke megpróbál beszökni a szobámba. Biztos vagyok benne, hogy le lenne harapva a fejem. És a vicc az egészben, hogy nem is feltétlen azért, mert egy fiú lóg be a szobámba, hanem amiért nem gyakorlok és hagyom, hogy elvonja a figyelmem.
Igen, tényleg ők a szüleim.
- Gyere - állok arréb az útjából, majd az ágyra mutatok. - Foglalj helyet, becsukom az ajtót. Megkínálnálak valamivel, de gyanús lenne a dolog.
- Gyanús, ha felhozol magadnak egy pohár vizet, vagy valami kaját? - Vonja össze a szemöldökét értetlenül.
- Ez egy hosszú sztori - zárom be a szobám bejáratát. - Halkan, ha lehet ezt az egészet, amit ak... Azzal meg mit csinálsz? - Emelem meg a hangom félbehagyva a korábbi mondatom, amint meglátom, hogy a naplómat lapozgatja.
Ám ahogy rájövök, hogy túl hangos voltam, befogom a számat és odalépdelek hozzá, hogy elvegyem tőle azt, ami az enyém.
- Beszélni jöttél, nem pedig megsérteni a privát szvérámat - szorítom a mellkasomhoz ösztönösen a naplót.
- Azokat te írtad? - Bök a mellkasom felé az ujjával, amitől automatikusan jobban szorítom. - Mind a te dalaid? Tudsz zenélni? - Pillant a sarokban lévő gitárra.
- Mit akarsz, Luke? - Csúsztatom vissza az ágy alá a füzetet, majd ráhelyezem a padló darabot, ami alatt rejtegetni szoktam, hogy véletlenül se találja meg senki.
- A bandával keresünk egy új tagot - fekszik el az ágyamon, mintha ez teljesen normális lenne.
Szerintem sosem volt még nálunk...
- Igen, és? - Tárom szét a karjaim értetlenül, s a vállaim is feljebb szaladnak.
- Madison zenetagozatos és arra gondoltam, hogy talán te tudsz hatni rá a meghallgatással kapcsolatban, amit hétfőn szervezünk majd.
Aucs.
Mármint...oké, megszoktam, hogy Madison körül forog a világ és nem újdonság, hogy a pasiknak ő kell. Általában ez nem is szokott zavarni, vagy bántani, de most nagyon rossz Luke időzítése. Nem volt jó napom. Aztán elkezdtem a kapcsolatomon rágódni a szüleimmel és ez teljesen lehozott az életről. Most meg Luke Madisonnal jön.
- És még valamivel kapcsolatban, ami szintén Madisonhoz kötődik - teszi hozzá ezzel nekem újra könnyeket csalva a szemembe.
Basszus, nem akarok Luke előtt sírni.
A kezeimet ökölbe szorítom és a körmeim a tenyerembe vájom, hogy összeszedjem magam, majd a lehető leghiggadtabban felteszem a kérdést:
- Komolyan Madison miatt jöttél ide este kilenckor?
A számat elhagyja egy lemondó sóhaj, miközben megingatom a fejem.
Nem sírhatok.
Csakis ez lebeg a fejemben.
- Te vagy a legjobb barátnője. Ha valaki, akkor te segíthetsz nekem.
- Figyelj, Luke, már megpendítettem Madisonnak, hogy szóljon pár jó szót az érdeketekben az apjánál. Majd megemlítem neki a meghallgatást is, de nem ígérek sem...
- Nem az apja lett volna a másik - rázza meg a fejét félbeszakítva engem.
- Hát akkor?
- Tudnál rólam is szólni pár jó szót? Tudod, szeretném randira hívni - mosolyodik el kisfiúsan.
Na ne!
Ezt nagyon, nagyon ne!
Most ehhez semmi kedvem sincs. Különben is, mi vagyok én? Csak Madison csatlósa, aki arra van, hogy ugorjon, amikor Mad azt mondja? Vagy éppenséggel másoknak ugorjak, hogy legyen esélyük Madisonnál?
Tudom, hogy Luke nem akart rosszat, de ez most...feltolta bennem a pumpát és ezzel együtt lökött a mélybe.
- Ezt most ugye nem mondod komolyan? - Nyögöm ki nagyokat pislogva a sós cseppek ellen.
Luke láthatóan meglepődik és egy kicsit hátrébb is csúszik.
- Bo...bocsánat, nem gondoltam, hogy ezzel rosszat mondok, én...
- Gondolom kitalálsz - intek az ablak felé, de már késő.
Az alsó ajkam megremeg és a forró vízcseppek folyni kezdenek a szememből.
- Rose, én...
- Menj - szakítom félbe ezúttal én őt. - Kérlek, Luke, menj innen, mielőtt szemétkedni kezdek veled - szorítom össze az állkapcsom, mire Luke felemeli a kezeit és leszáll az ágyról.
- Rendben, ne haragudj - kezd el hátrálni, majd kimászik, de nem ereszkedik le. - Rose, minden rendben? Tényleg miattam van?
- Nem akarok beszélni róla - takarom el az arcom, hogy ne lásson a fejemet rázva. - Kérlek, Luke. És ez az egész maradjon köztünk, jó?
- Jó - bólint aprót, s kék szemeiben őszinte bűntudat látszik. - Ne haragudj - húzza el a száját, majd lemászik, én pedig bezárom az ablakot.

Luke:
Épp az igazgatói felé lépdelek, hogy beszéljek vele a meghallgatásról, de, ha őszinte akarok lenni, akkor igazából fejben teljesen máshol járok. És nem, nem Madisonnál. Vagyis nem úgy, ahogy alapjáraton szoktam. Most nem a szőkés-barna haján agyalok és az égkék szemein, amik annyira csillogni tudnak, amikor épp fellépése van a sulis színdarabban.
Nem, most inkább azon rágódom, ahogy Rose reagált a lány említésére szombaton, amikor elmentem hozzá.
Összevesztek volna? Vagy Rose miattam sírt? Esetleg valami más történt közöttük?
Dehát reggel együtt jöttek a szokásos társaságukkal. És akkor, ha összevesztek volna, abban az esetben csaknem jöttek volna egy kocsival. Ráadásul ma már Rose mosolygott, ahogy lépdeltek befelé. Rám viszont úgy nézett, mint aki ártani akar neki.
Ezt elrontottam...
Pedig nem akartam őt megbántani. Eszembe sem jutott, hogy ezzel fájdalmat okozhatok neki. Szimplán csak szerettem volna kérni egy kis szívességet.
Eddig sem voltunk nagy barátok - mivel teljesen más a társaságunk -, de azok a riadt szemek, ahogy ma rám nézett a folyosón. Azért azok eléggé...rosszul estek. Talán ez a jó szó. Bezzeg Chadre olyan csillogó pillantással nézett, mintha ő hozná fel a csillagokat minden este az égre.
Bejönne neki Chad?
Lehet, hogy neki kellett volna beszélnie szombaton Rose-zal és akkor nem lett volna ennyire negatív kimenetelű a dolog, mint amilyen volt.
Basszus, bűntudatom van.
Hoztam ma neki egy tábla csokit, de még nem volt alkalmam odaadni neki, mivel úgy nézett rám ahogy és került, mint más a sátánt.
A számat elhagyja egy sóhaj, ahogy a tanári folyosójára fordulok, de a zene teremből megcsapja a fülemet valami. Egy gyönyörű hang és a zongora. Valaki bent van. Pedig hamarosan óra van. Mármint, nekem szerencsére lyukasom lesz, így át tudom gondolni, hogy hogyan legyen a meghallgatás, de a legtöbb diáknak órája lesz úgy öt perc múlva. Nem tehetek róla, de a kíváncsiságom nagyobb annál, ami hajt, hogy bemenjek a tanáriba, úgyhogy elindulok abba az irányba, ahonnan hallom az angyali hangot. Zenével foglalkozom már ezer éve, de ettől a hangtól rendesen futkos rajtam a hideg. Még sosem hallottam hasonlót, pedig aztán folyamatosan nézem a profikról a videókat, hogy minél jobb lehessek én is és fejlesszem magam. Az ajtóba érve nekidőlök az ajtófélfának és várom, hogy a lány úgy helyezkedjen, hogy lássam az arcát. Egyelőre csak azt látom, hogy a haja sötétbarnán, már-már feketén omlik a vállaira és az alkata vékony, de izmos. Legalábbis amennyit látok az alkatából. Amikor aztán a dal abbamarad és a zongora is elhallgat, ahogy oldalra biccenti a fejét, hogy írjon a mellette lévő füzetbe, megpillantom az arcát és az állam a földön koppan. Nem kellene, hogy ennyire meglepjen, hiszen szombaton láttam a dalszövegeit, de arra nem számítottam, hogy ennyire tehetséges ez a lány. Hiszen sosem lépett fel a sulis ki mit tudon, nem jelentkezett színdarabba és a zene órákon sem szerepel, csakis privátban a tanárral, ha muszáj. Pedig ilyen hanggal folyamatosan szerepelnie kellene, hogy a világ is hallhassa.
- Miért nem mondtad, hogy ennyire jó vagy? - Csúsznak ki a szavak a számon, mielőtt átgondolhatnám azt, amit teszek, mire Rose ijedten rám kapja a tekintetét.
Lehet, hogy nem pont így kellett volna kezdenem a hétvégén történtek után...
- Nem, még nem említettem Madnek a meghallgatásos dolgot - kezdi összeszedni a cuccait, de odasietek hozzá és leguggolva mellé elkapom a kezét. - Mi az, kéne még valami Madisonnal kapcsolatban? Nézd, sajnálom, hogy úgy kibuktam, de...-hatalmasat sóhajt és égnek emeli a tekintetét, mielőtt újra a szemembe nézne - pocsék napom volt, erre te beállítottál hozzám Madison miatt és...rajtad töltöttem ki a haragom és elkeseredésem. Ne haragudj, nem volt szép - süti le a szemeit, én pedig komolyan meglepődöm.
Azután, ami történt nem neki kellene bocsánatot kérni. És sokkal jobban kibprulhatott volna. Sőt, sokkal gonoszabb is lehetett volna és lehetne. Nem is beszélve arról, hogy amennyit én láttam belőle Rose sokkal magabiztosabbnak tűnt. Olyannak, aki tudja, hogy mit akar az életben és el is éri. Kivéve Chad közelében. Olyankor mindig aranyosnak tűnt.
Na jó...
Lehet, hogy tényleg tetszik neki?
Vagy csak szimplán félreismertem. Igazából annyira nem is ismerem.
- Igazából én szeretnék bocsánatot kérni. Hoztam neked csokit, de egész nap eddig úgy néztél rám, mint egy gyilkosra, úgyhogy nem tudtam eldönteni, hogy hogy adjam oda.
- Ez rendes tőled - mosolyodik el halványan. - De nem ehetek csokit, úgyhogy nyugodtan tartsd meg.
- Mi az, hogy nem ehetsz csokit? - Vonom össze a szemöldököm értetlenül.
Hiszen szerintem alig ötven kiló.
- Kérlek mondd, hogy nem valami hülye étkezési zavaros, vagy testképzavaros dologról van szó - kezdem az arcát fürkészni, mire Rose hallat egy kis kacajt.
- Nem, dehogy. Csak a kori miatt. Versenyzem, lassan itt a szezon, vagyis nem ehetek bármit. Speckó diétám van - húzza el a száját. - De azt hiszem ezt nem kell bemutatnom, úszó király.
- Nekem nincs speciális diétám - rázom meg a fejem. - De én elégetem a vízben mindazt, amit beviszek, szóval jó, ha sokat eszem. De akkor...ezekszerint nincs harag?
Rose lesüti a szemeit és elkezdi piszkálni a körmét, amivel emlékeztet arra, hogy még mindig fogom a kezét, úgyhogy gyorsan elrántom.
Megfeszült idegekkel várom, hogy Rose válaszoljon, ám abszolút megéri, mert végül megrázza a fejét.
- Nem - teszi hozzá -, nincs harag.
- Na és...hogy-hogy egyedül vagy? Nem kéne a szuper menő barátaiddal lógnod? Tudod, a szép emberek összetartanak, vagy mi.
- Így gondolkoztok a barátaiddal? - Vonja össze a szemöldökét ezúttal ő, s az ajkai újra halvány mosolyra görbülnek. - Így láttok minket?
- De ez nem rossz dolog - vonok vállat oldalra biccentve a fejem. - Szóval? Hol vannak a többiek?
- Órájuk lesz, de nekem lyukasom és, mivel ilyenkor senki sem szokott itt mászkálni az esetek többségében, ezért ebben az órában mindig ide jövök és zenélek. Otthon csak a gitárom van, zongora nincs. Pedig szeretek azon is játszani - érinti meg a hangszert finoman, s a szemében furcsa csillogás jelenik meg. - Meg amúgysem lógok folyton velük.
- De legtöbbször igen - borulok a fenekemre és a karjaim a felhúzott térdeimre teszem.
- Ahogy te is a zenekaroddal. Őket hol hagytad?
- Hát...azt hiszem, hogy legutóbb még a könyvtárban voltak - vakarom meg a tarkómat. - Arról volt szó, hogy majd az udvaron találkozunk, de nekem még be kellett volna ugranom a dirihez a bandatag kutatása miatt. De aztán meghallottam, ahogy játszol és... - keresem a szavakat, de nem igazán találom, így nem is erőlködöm annyira. - Szóval azok a naplódban tényleg a te dalaid voltak - vonom le a következtetést. - De miért nem szerepelsz soha?
- Mert nem azért csinálom - túr a hajába a fejét rázva. - Nekem a zene más.
- Pedig ezt meg kéne mutatnod másoknak. Hiszen baromi tehetséges vagy.
- Inkább kihagyom - húzza el a száját, s elkezd összepakolni.
- Most hova mész?
- A könyvtárba - feleli tömören.
- De azt mondtad, hogy itt szoktál lenni ilyenkor.
- Igen, de...van egy megérzésem, hogy hova akarsz kilyukadni és nem tetszik - ingatja meg ismét a fejét.
- Mi? Az, hogy meghívlak a bandánkba?
- Pontosan - kezdi el látványosan rágni a száját belül.
- Legalább egy esélyt adj neki - próbálkozom, ugyanis ha erre sikerülne rávennem, akkor több legyet is ütnék egy csapásra.
Meglenne az új bandatag; Rose villogtathatná a tehetségét; a srácok lenyugodnának és talán még Madisonhoz is közelebb kerülhetnék. Nem is beszélve arról, hogy akkor biztos, hogy minden okés lenne köztünk Rose-zal.
Nem támogattam szívesen az új tag bevételét, de most be kell látnom, hogy Rose-t bevéve biztos, hogy ezerszer jobbak lennénk. És még a hangunk is passzolna. Ráadásul olyan dalszövegekkel, amilyenek neki vannak, keverve az enyémekkel...biztos, hogy tarolnánk.
- Figyelj, ez hízelgő, de a zenémet én akarom irányítani. Nem fogod érteni, de ez szinte az egyetlen dolog, ami nekem maradt és nem akarom elveszíteni - áll fel, majd elindul kifelé, de utána szólok:
- Azt mondod, hogy te akarod irányítani a dolgot, de szerintem meg pont, hogy így zárod magad kalitkába és akkor már amúgysem irányíthatsz.
Rose megtorpan, majd visszafordul felém.
- Nézd, igazán bölcs vagy, de nem fogsz rávenni arra, hogy játszak veletek. Imádom a koncertjeiteket, de az, hogy ott legyek veletek a színpadon... - húzza el a száját, de nem fejezi be a mondatot, így is érzékeltetve velem a mondanivalóját. - Viszont ezt a bölcsességet majd megemlítem Madisonnak, hátha újabb jó pontot szerzek neked - teszi hozzá, majd újra elindul, de megint csak nem hagyom kimenni.
Megvan a tökéletes terv.
Egy ötlet, ami minden gondra megoldás lehet számunkra. Számára, a zenekar számára és számomra is.
- Eszembe jutott, hogy több szívességet is kértem tőled, de én nem ajánlottam semmit cserébe és a csokival is felsültem a diétád miatt.
Rose ismét megtorpan, s megint rám emeli sötétkék szemeit.
- És az eszed is vág, mint a borotva - mosolyodik el pimaszul, cukkolva. - Ez egy újabb jó pont. De hova akarsz kilyukadni? - Biccenti oldalra a fejét kíváncsi tekintettel.
Talán tévedek, de ez az egyetlen aduászom.
Akkor most, vagy soha.
- Neked bejön Chad, igaz? - Lépdelek lassan felé, mire ő láthatóan zavarba jön.
Az arca pirosra vált és lehajtja a fejét, hogy ezt elrejtse előlem.
- Most meg fogsz zsarolni ezzel? - Kérdezi a cipőjét bámulva.
- Távol áll tőlem - rázom meg a fejem. - De van egy ajánlatom. Te segítesz Madisonnál, cserébe pedig segítek bevágódni Chadnél. Hívjuk korrepetálásnak mondjuk ezekben a lyukas órákban. Mit szólsz hozzá?
Rose azonnal felkapja a fejét és az arcomat kezdi fürkészni összehúzott szemekkel.
- Mégis mi a trükk benne?
Ártatlanul felemelem a kezeim, s megvonom a vállam.
- Csak ennyire jófej vagyok, ha te is jófej vagy.
- Szerelmet, szerelemért? - Biccenti oldalra a fejét még mindig fürkészve.
- Azért az túlzás, de ha neked ez a megnevezés jobban tetszik, akkor legyen.
Összepréselve az ajkait gondolja át a hallottakat. Szinte hallom, ahogy kattognak a fogaskerek a fejében, de aztán hatalmasat sóhajt.
- Rendben. Legyen, de ez köztünk marad, világos?
- Ahogy szeretnéd - tisztelgek, s nagyon nehezemre esik nem elmosolyodni.
- Mi az első lépés?
Na most jön a trükk.
- Chadnek biztosan nagyon imponálna, ha belépnél a bandába.

Bạn đang đọc truyện trên: Truyen247.Pro