Luke:
Amikor visszaérek a mosdóból, a lábaim a földbe gyökereznek, ahogy meglátom, hogy Rose Scott karjaiban sír, miközben Cam és Chad aggodalmasan figyelik őket. Ez még tegyük fel, hogy nem is olyan meglepő -, bár tekintve, hogy nem rég jöttem el tőlük, ez is eléggé váratlan -, de az, hogy Rose húga is itt van, az mindent visz a számomra érthetetlen skálán.
- Kate - szólalok meg nagy nehezen -, Katie, gyere ide - nyújtom felé a kezem, mire a lány bizonytalanul ugyan, de elém lép. - Mi történt, Kate? - Kezdem az arcát fürkészni a kezét fogva.
- Veszekedtek - nyögi ki, s a szemeibe beszöknek a könnyek - és...elfajultak a dolgok - kezdi kapkodni a levegőt -, én fel lettem zavarva a szobámba és így...nem tudtam...nem tudtam se...
- Héé - próbálom leállítani, mielőtt pánikrohamot kapna, de Rose azonnal felfigyel ránk.
Az új énekesünk finoman eltolja magát Scottól, majd egyenesen felénk lépdel, aztán kiveszi Kate kezét az enyémből.
- Gyere velem - adja ki az utasítást, miután megtörölte a szemeit, aztán kimegy a fürdőbe.
Talán nem kellene bepofátlankodnom, de a testem önálló életre kel és a lábaim maguktól bevisznek utánunk.
- Lélegezz, Kate - figyelmezteti a húgát, miközben leülteti a kád szélére és a kezét bevizezve, elkezdi megmosni az arcát. - Gyerünk, Kate, lélegezz velem egyszerre, oké? - Néz mélyen Kate szemébe, aki láthatóan küzd magával, hogy merjen-e sírni vagy sem.
Ahogy a lány hevesen pislogni kezd, csak kibuggyannak azok a sós cseppek és a légzése is megint gyorsulni kezd. Megszakad a szívem, hogy így kell látnom őket. Pedig más esetben valószínűleg menekülnék. Két síró lány határozottan nem az a helyzet, amit nekem találtak ki. Nagyon nehezen viselem ezt. Régen a barátnőmnél sem tudtam elviselni, ha sírt. Az egyszerűen összetörte a szívem. Viszont most - akárcsak az exemmel anno -, itt maradok velük. Képtelen lennék csak úgy kisétálni innen. Ugyan tehetetlen vagyok, de legalább érzik azt, hogy itt vagyok.
- Lélegezz - figyelmezteti újra Rose. - Gyere velem együtt. Be - szívja be a levegőt hosszan és lassan -, most ki - teszi amit mond, miközben a tesója kezét szorongatja. - Még egyszer, gyerünk. Be és ki. Újra - bólint határozottan. - Be és ki.
Még párszor megismétlik, mire Kate ismét normálisan veszi a levegőt, s amikor ez megtörténik, egyenesen Rose karjaiba ugrik.
- Jól van, semmi baj - simogatja Kate hátát a lány. - Semmi baj, nyugalom. Nehogy magadat kezd el hibáztatni, hallod? Nem tehettél volna semmit - suttogja, s csak ekkor tűnik fel az arcán pirosló kéznyom, amitől minden izmom megfeszül.
Megütötték.
Rose azt mondta, hogy a szülei sosem bántották őket, erre most megütötték.
Valószínűleg Rose-nak feltűnik, hogy kiszúrtam az ütés nyomot és, hogy ez milyen hatással van rám, mert miután rám nézett, finoman eltolja magától Kate-et.
- Menj be a srácokhoz - simogatja az arcát -, rendben? Mindjárt megyek én is. Nem kell tőlük tartanod, nagyon rendesek. Olyanok, mint Luke, csak némelyikük még dilisebb - mosolyodik el halványan, amivel Kate ajkaira is csal egy halovány mosolyt. - Tudod, hogy ki kicsoda, de valószínűleg így is be fognak mutatkozni. Itt nem lehet baj, oké?
Kate egy kis ideig habozik, de aztán bólint, majd elindul be a fiúkhoz, de amikor elhalad mellettem, egy pillanatra megtorpan, majd szorosan megölel. Alig van időm visszaölelni, mert egy pillanattal később már el is válik tőlem és bemegy a többiekhez.
- Mindez miattam van? - Nézek Rose szemébe, de ő szinte azonnal lesüti kék íriszeit.
- Nem - feleli halkan, s nagy nehezen feltápászkodik, aztán a kád szélére ül. - Nem, ez...ez csak a veszekedés hatása.
- A veszekedésé, amit én váltottam ki - indulok el felé, majd leguggolok elé, hogy ne tudja elrejteni előlem a pillantását.
- Az az egész nem is igazán rólad szólt - ingatja meg a fejét. - Luke, komolyan nem miattad volt.
- Akkor mi történt? - Kezdem az arcát fürkészni, de ahányszor csak visszasiklik a tekintetem a piros foltra, egyre jobban felmegy bennem a pumpa és gyorsul a pulzusom. - Ott kellett volna maradnom és akkor...
- Nem - szakít félbe. - Luke, ez - mutogat az arcára -, azért történt, mert kiborítottam a bilit és anyám nem viselte jól. Elmondtam neki, hogy Kate-tel hogy érzünk és neki nem tetszett - vonja meg a vállát, mintha semmiség lenne, de én egyszerűen érzem rajta és látom a szemén, hogy mennyire fáj neki. - El kellett jönnöm otthonról ezek után, de nem tudtam, hogy hova mehetnék. Rögtön ti jutottatok eszembe és a garázs. Kate-et pedig képtelen voltam otthon hagyni, mégha anyáék el is mentek a veszekedés után - remeg meg a hangja, s bekönnyezik, de nem hagyja azokat a könnyeket le is folyni az arcán. - Úgyhogy fogtam pár cuccom és eljöttem - törli meg a szemét erőszakosan. - De este mennünk is kell haza, mert jön a bátyánk, hogy rendet rakjon, csak...most egyszerűen el kellett jönnöm. Azt éreztem, hogy ott fojtogatnak, így képtelen voltam ott maradni - ingatja a fejét újra.
- Rose - fogom meg a kezét és finoman megszorítom -, ide bármikor jöhetsz. Te és a húgod is, oké?
- Csak ne hibáztasd magad, kérlek - remeg meg a hangja.
Ugyan nem győzött meg teljesen, de nagy nehezen kipréselek magamból egy bólintást, aztán csendbe burkolózunk. Egyikünk sem szól semmit, csak nézünk egymás szemébe, egészen addig, amíg Rose vállai előre nem esnek.
- Nem hiszem el, hogy anya megütött - nyögi ki, s végül csak kicsordulnak a sós cseppjei.
Képtelen vagyok csak figyelni, ahogy sír, így felkelek, majd leülve mellé a kád szélére, magamhoz szorítom őt. Rose úgy bújik hozzám, mintha én lennék a pajzs, ami megvédi őt a világon mindentől, pedig ez szinte biztos, hogy nem így van. Sőt, egy kis hang azt is mondja a fejemben, hogy be kéne hívnom Chadet, hogy ő segítsen neki, de valahogy erre képtelen vagyok rávenni magam. Úgyhogy csak ölelem a lányt, aki elmondásai szerint még sosem kapott igazi ölelést és elhitetem vele, hogy valóban én vagyok az a pajzs, ami megvédi. Egészen addig szorítom magamhoz, amíg neki szüksége van rá, aztán pedig nem mozdulok el mellőle, amikor visszamegyünk a többiekhez. Mellé ülök a kanapén, miközben ő magához öleli Kate-et és minden mozdulatát figyelem, nehogy valami újabb rossz történjen vele. Azt egyszerűen nem érdemelné meg.
- Ne haragudjatok, hogy csak úgy beállítottunk - szipog a fiúkra nézve, s kifújja az orrát, majd megtörli a szemét és csak most tűnik fel, hogy az a pulcsi van rajta, amit a múltkor adtunk neki. - Én csak...
- Rose - szakítja félbe Scott finoman -, már mondtuk, hogy a zenekar tagja vagy. Az pedig azt is jelenti, hogy a családunk tagja vagy. Ide akkor jössz, amikor csak akarsz. Nem kell előre szólnod és nem kell bocsánatot kérned. Sőt, Kate is akkor jön, amikor kedve tartja. És nem akarjuk, hogy azt hidd, hogy csak elviselünk - ingatja meg a fejét, mire Rose rám kapja a tekintetét.
- Elmondtad nekik? - Kérdezi felvont szemöldökkel, én pedig ártatlanul megvonom a vállam.
- Gondoltam elhiszed majd, ha tőlük is hallod, de ehhez el kellett mondanom nekik az aggodalmaid. De amúgy Rose-nak nem csak ez van a fejében - fordulok a srácok felé. - Van egy tök jó ötlete ahhoz, hogy hogyan népszerűsítsük a zenekart.
- Mégpedig? - Kérdezi Cam, de az aggodalom az ő szeméből sem tud eltűnni.
Úgy nem, ahogy az én mellkasomból sem tud.
- Egy instagram oldallal - feleli Rose, s végre az ajkai elindulnak felfelé. - Arra gondoltam, hogy csinálhatnánk a bandának egy saját oldalt és akkor oda tölthetnénk fel képeket, meg videókat rólunk, a próbákról vagy akár a koncertekről. Clary azt mondta, hogy szívesen jön fotózni, amikor csak kell. Van hozzá profi gépe és bármikor besegít. De persze csak, ha tetszik az ötlet. Nem akarom megreformálni a dolgokat vagy...
- Nekem tetszik - szakítja félbe Chad egy halovány mosollyal, ám az ő arcán is ugyanazt látom, amit én érzek még mindig. - Benne vagyok.
- Szerintem is jó ötlet - bólint Cam és Scott is egyszerre, amitől nekem mosoly szökik az arcomra.
- Látod? Mondtam, hogy tetszeni fog nekik. Igazam volt, megint.
- Hát persze - forgatja meg a szemét Rose. - Lehet egy kérdésem?
- Csak nyugodtan - biccentek, mire Rose szemében megjelenik az a pimaszság, amit annyira csípek benne.
- Ha ez egy nagy család és négyen vagytok fiúk, akkor pontosan kit is kell anyunak hívni? És kit apunak?
- Nagyon vicces - bököm meg, mire ugrik egyet.
- Azt mondtad, hogy kérdezhetek - tartja fel a kezeit ártatlanul.
- Hát persze - bólintok, de Kate kuncogása egy kicsit oldja a feszültséget, ami beállt, mióta itt vannak a lányok.
Nem azért lett feszült, mert ide jöttek, hanem azért, mert mindannyian látjuk az arcán lévő kéznyomot és ez mind a négyünket kikészíti. Nincs túl jó hátterünk, de minket sosem bántottak a szüleink. Ráadásul Rose lány. Egy lányra amúgy sem emelünk kezet, nemhogy azért, mert elmondja az érzéseit. Ezek után nem csodálom, hogy szinte sosem hajlandó szerepelni vagy egyáltalán megszólalni, csak, ha biztonságban érzi magát vagy, ha nagyon elpattan a húr nála.
- Pedig a kérdés jogos - jegyzi meg Kate, s jobban hozzábújik a nővéréhez.
- Szerintem is, de úgy tűnik, hogy nem kapunk választ.
- Hát - szólal meg Chad -, a legidősebb én vagyok, szóval vállalom az apuka szerepét, ha muszáj. Viszont...egyetlen lány lévén, talán neked kéne az anyukának lenned, nem gondolod? - Mosolyodik el, amitől feltűnik, hogy Rose elpirul.
- Ez egy komoly döntés - feleli, játszva a komolyat -, még át kell gondolnom.
- Annyit gondolkozol rajta, amennyit csak szeretnél - kacsint rá a fiú, de aztán komolyra vált. - Mondd, máskor is bántottak már otthon? - Kérdezi, s a hangjából most egyértelműen kivehető az, amit érez.
- Nem - rázza meg a fejét Rose. - Nem, ez volt az első alkalom.

Rose:
- Hogy voltál képes megütni?
A bátyám hangja úgy hasít a levegőbe, amikor belépünk este a házba, mint a forró kés a vajon át. Össze is rezdülök ettől a hirtelen nagy hangerőtől. A fiúkkal való délután kicsit elfeledtette velem mindazt, ami anyával történt, úgyhogy most nem a legjobb visszacsöppenni a valóságba. Viszont határozottan meglep, hogy Reggie ennyire kiabál. Mármint...nem az a része, hogy ennyire vigyáz rám, mert azt mindig is csinálta, hanem az, hogy kiabál anyával. Általában, amikor beszél velük rólunk, higgadtan szokta tálalni a dolgokat. Ezekszerint most komolyan kiborult.
- Megemelte a hangját - magyarázza anya, s hallom a hangján, hogy ő is mennyire ki van. - És olyan dolgokat mondott, amik...
- Amik mi? Miket mondott, amivel pofont érdemelt ki? - Szakítja félbe Reggie ingerülten.
- A garázsban kellett volna maradnunk - suttogom Kate-nek, aki összepréselve az ajkait bólint. - Maradj mellettem, Reggie is mellettünk van, ne aggódj - fogom meg a kezét, de még nem megyek be.
Kíváncsi vagyok, hogy mi lesz ebből.
- Azt mondta, hogy Kate-tel úgy érzik, hogy csak két lyukas óvszer miatt vannak és, hogy nem is szeretjük őket, mert csak te vagy az, aki számít.
- Rose ezt mondta? - Hallom meg apa hangját is.
- Konkrétan kiabálta és...
- Ha tényleg így érzik, akkor annak oka van - szól közbe ismét a bátyám. - És annak is, ha ezt hozzád vágja. Ha pedig oka van, akkor nem az a megoldás, hogy felpofozod. Nézd meg, hogy mit értél el vele. Leléptek itthonról.
- Menjünk - biccentek a húgomnak, majd belépek a nappaliba Kate-tel a nyomomban, amitől minden tekintet ránk szegeződik.
- Rose, Kate - indul meg felénk apa azonnal, de hátrálok egy lépést és a húgomat is mögém tolom.
Nem apa ütött meg, de azt, amit anyára ráömlesztettem, rá is vonatkozik, legalább annyira, mint az édesanyánkra.
- Ne - rázom meg a fejem. - Ezt ne.
- Hol voltatok? - Kérdezi anya remegő hangon. - Halálra aggódtuk magunkat. Már a rendőrséget akartuk hí...
- Ja, gondolom - szakítom félbe, s már nem is próbálom leplezni a fájdalommal vegyes ingerültségem. - Szia, Reg - megyek oda hozzá, s mind a ketten hozzábújunk, mire ő szorosan magához ölel.
- Sziasztok - ad puszit a fejünk búbjára, aztán újra anyára néz. - Szerintetek ez egy normális reakció? Én szeretlek titeket és tudom, hogy ti is engem, de, ha Kate és Rose másképp érez, akkor annak oka van, amin el kellene gondolkoznotok.
Hosszú percekig csend honol a házban, mire anya összeszedi magát és lép egyet felénk.
- Igazad van - feleli, majd a szemembe néz. - Rose, annyira sajnálom. Elragadtak az érzelmek. Sosem akartalak megütni vagy bántani téged, ezt tudod jól - rázza a fejét. - Kérlek, hogy beszéljük meg.
Szép szavak és talán még hajlandó is lennék beszélni, de ez most nem csak a pofonról szól. Ez arról is szól, hogy mióta megszülettem, sosem támogattak minket a húgommal. És arról, hogy sosem hallgattak meg minket igazán. Nem kérdezték, hogy mi mit akarunk, csak az számított, hogy Reggie mennyire tökéletes és, hogy mi mit nem csinálunk jól. És amikor mindezt kimondtam, akkor jött az a pofon, amit teljesen még mindig nem dolgoztam fel. Mindezek után pedig...nincs miről beszélnünk.
- Én mindent elmondtam - húzom ki magam, majd felnézek a bátyámra. - Fáradt vagyok, felmegyek. Gyere, Kate, jobb, ha lefekszünk. Holnap iskola - fogom meg újra a kezét, majd felmegyek vele a lépcsőn.
Tudom, hogy már nem kislány, de most mind a kettőnknek szüksége van erre a gesztusra. Egyszerűen érzem, hogy így van.
- Ugye még nem akarsz lefeküdni? - Néz rám Kate, amint beérünk a szobámba, mire megrázom a fejem.
- Eszemben sincs, de nem akarok anyáékkal beszélni. Nincs miről. Azt elcseszték az elmúlt tizennyolc évben.
Kate lesüti a szemeit, miután leültünk az ágyra és beharapja az alsó ajkát. Látom rajta, hogy valamin nagyon gondolkozik, ami miatt a száját kezdi rágni. Ez a rossz tulajdonság mind a kettőnknek megvan. Sokszor próbáltak lenevelni minket az évek során, de sosem sikerült. Sem anyáéknak, sem pedig a bátyánknak.
- Kérdezhetek valamit? - Néz fel rám hosszú percek után újra.
- Persze, tudod, hogy bármit - bólogatok az arcát fürkészve, s érzem, hogy elönt az aggodalom.
- Mi lesz jövőre?
- Jövőre? - Vonom össze a szemöldököm értetlenül. - Mi lenne?
- Hát - ismét beharapja az alsó ajkát és rágja egy kicsit, mielőtt folytatná -, te jövőre egyetemre mész. El fogsz költözni, ahogy Reggie-nek is el kellett mennie. És tudom, hogy ez az élet rendje, ne értsd félre, de ha te is elmész, akkor anyáék...
- Nem megyek sehova - szakítom félbe, mielőtt megint kiborulna. - Nem foglak itt hagyni, hallod?
- El kell menned, Rose. Nem maradhatsz itt. Ez a normális, csak...
- Kate, figyelj rám - fojtom belé a szót megint -, nem megyek olyan egyetemre, ami túl messze lenne. Majd ingázom innen be és este haza, de nem hagylak itt még egy évig. Utána te is egyetemre mész és akkor lépünk mindketten. De most, kizárt. Ingázom vagy levelezőre kérem magam és akkor havi két-három alkalommal kell majd bemennem csak. Amellett még dolgozni is tudnék, szóval talán jobb is.
- De, Rose, nem maradhatsz örökre mellettem - rázza a fejét. - Tudom kezelni anyáékat, csak arra voltam kíváncsi, hogy akkor is beszélünk-e majd naponta és megmarad-e a jó kapcsolatunk.
- Héé - húzom a karjaimba és a hátam megvetem a fejtámlának. - Persze, hogy megmarad. De a véleményem nem változik. És nem azért, mert nem hiszek abban, hogy tudod kezelni anyát és apát, hanem azért, mert nem akarlak magadra hagyni ezzel az egésszel. Főleg a ma történtek után nem.
Kate a mellkasomra hajtja a fejét és magához szorít, én pedig csak csendben simogatom a haját. Egészen addig, amíg el nem emelkedik onnan és rám nem néz. Amikor ez megtörténik, az arcán végre mosoly bújkál.
- Tudod, ezek a fiúk élőben is elég cukik - engedi ki azt a bizonyos mosolyt, s a szeme is megcsillan.
- Na mi van, bejön neked valamelyik? - Csípek finoman a karjába.
- Csak azt mondom, hogy elég jól néznek ki és nagyon aranyosak. De persze azért beszervezheted nekem valamelyiket - kacsint rám, mire felnevetek.
- Ez igen, húgi, te aztán nem vagy semmi.
- Jaj, ugyanmár - forgatja meg a szemét, de még mindig mosolyog -, láttalak ám Chaddel titeket. Azok után ne szólj be.
Chad említésétől a szívem gyorsabban kezd verni és a gyomromban is felélednek azok a bizonyos pillangók, amik mindig, amikor csak meglátom vagy meghallom a nevét, de igyekszem higgadt maradni.
- Nem volt mit látni rajta. Chad csak egy zenész társam. Nem nagy ügy - legyintek, mintha csak az időjárásról csevegnénk.
- Igen, bizonyára ezért kért meg, hogy legyél te az anyuka, ha ő bevállalja az apuka szerepét a bandában - meresztgeti a szemét, mire fejbe vágom egy párnával.
- Hűtsd le magad. Az csak egy poén volt, semmi extra.
- Akkor az is csak poén volt, hogy utána folyamatosan azt leste, hogy hogy vagy? Meg, hogy amikor eljöttünk, megjegyezte neked, hogy jó látni a pulcsiját rajtad? És akkor meg sem említettem, hogy Luke mennyire leste minden mozdulatod. Komolyan mondom, szerintem mind a négyet az ujjad köré csavartad.
- Kicsit élénk a fantáziád - nevetek fel a fejemet rázva. - Luke-nak Madison jön be. Ezért is voltunk ma vásárolni, hogy olyan cuccokat vegyünk neki, ami tetszhet Madnek - világosítom fel, de ettől megint megjelenik a keserű szájízem.
Továbbra sem tetszik, hogy Luke meg akar változni, csak, hogy megfeleljen Madisonnak. Szerintem ez így nem jó. Egy olyan srácnak, mint ő - pláne, hogy volt már kapcsolata -, hűnek kellene maradnia önmagához. Így lenne fair és normális. Madison meg sem érdemli, hogy Luke teperjen utána. Azok után nem, ahogy viselkedett a múltkor, amikor odaültek hozzánk a srácok. Sem azután, hogy a rohadt koncertre sem volt hajlandó eljönni, amire külön meghívtam. Bár ezutóbbival kapcsolatban lehet, hogy csak a saját kisebb sértettségem szól belőlem, de akkor is így gondolom.
- Igen, biztos igazad van - bólogat tettetett komolysággal. - Ezért viselkedett úgy, ahogy. Na és Chad? Rá mi a kifogásod?
- Csak kedves volt - vonom meg a vállam, ugyanis nem is merek belegondolni sem abba, hogy esetleg tényleg lehet esélyem nála. - Cam és Scott pedig még annyira sincsenek az ujjam körül, szóval ne is láss bele túl sokat. Egyszerűen ők ennyire rendesek. És valamilyen csoda folytán kedvelnek is.
- Nem értelek - rázza meg a fejét -, neked tetszik Chad. Ha komolyan csak kedvelnek és ragaszkodnak hozzád, akkor igazán bevethetnéd magad, hogy ez változzon.
- Te csak foglalkozz a saját szerelmi életeddel - koppintok az orrára -, az enyémet majd én kezelem.
Kate szóra nyitja a száját, de mielőtt bármit mondhatna, kopogás harsan fel az ajtó felől.
- Ki az? - Szólok ki, mire lassan kinyílik az ajtó és Reggie aggódó pillantásával találjuk szembe magunkat.
- Bejöhetek? - Kérdezi az ajtófélfának dőlve.
- Persze, csak csukd be magad után az ajtót, kérlek - bólintok, s behúzom a lábaim, hogy Reggie is be tudjon mászni közénk az ágyba. - Ugye nem azt akarod elkezdeni mondani, hogy adjak nekik esélyt? - Kérdezem, miközben ő magához öleli mind a kettőnket.
- Nem, ez eszembe sem jutott - rázza meg a fejét. - Nem hiszem el, hogy megütött téged - dönti a fejét az enyémnek. - De azt szeretném, ha idővel, amikor készen állsz rá, akkor higgadtan is megbeszéljétek mindezt. Mondjuk, amikor legközelebb hazajövök és akkor kordában tudom tartani a dolgokat - sóhajt fel.
- Reggie, nem veheted mindig a válladra azt a terhet, amit anyáék ledobnak magukról - rázom meg a fejem.
- Egyetértek - bólint -, viszont, mivel a húgaimról van szó, ezért ez minden, csak nem teher.
- Holnap vissza kell majd menned az egyetemre, igaz? - Néz fel rá Kate bánatos tekintettel.
- De csak este megyek - biccent újra. - Megvárom, hogy hazaérjetek. Sőt, beviszlek titeket a suliba reggel és este meg hazahozlak titeket, mielőtt még elmennék.
- Akkor alszunk ma este együtt? - Kérdezem végignézve rajtuk, mire mind a ketten hevesen bólogatni kezdenek.
Örülök, hogy Reggie hazajött. Sokkal nagyobb biztonságban érzem magam most.