- Minho -

" - Changhyun... - csapódtam legjobb barátom karjaiba. Ahogy magához szorított, kitört belőlem a zokogás.

- Mi... Mi a baj? - kérdezte halkan.

- Su... Sumin meg.. megcsalt... - váltam el tőle és könnyeim kezdtem törölgetni.

- Mi?! - akadt ki. - Tegnap még veled volt randizni... - ráncolta össze szemöldökeit.

- Igen, de... Ma láttam Aerummal csókolózni - néztem el szemeiből.

- Gyere ide - húzott vissza karjaiba, s hagyta hogy kisírjam magam. "

- Sumint azóta nem is láttam. Aerummal néha még találkoztam az egyetem mellett lévő kávézóban, de a szemembe sem mert nézni - rántottam vállat. Amint Jisung elé tettem a kalguksuval teli tányért, megkért hogy meséljem el neki miért is emlékeztet rá a régebbi énem.

Akkoriban nagyon gyenge voltam, sose bírtam a keményebb beszédet és nagyon igényeltem a figyelmet. Sumin ezt meg is adta, nem volt kérdés hogy igent mondjak-e a randizásra vagy inkább utasítsam el. Pár hónap után viszont megváltozott. Furcsának találtam és gyanakodtam is, de igyekeztem a bizalmamat előre helyezni. Aztán egy napon, utam szokásosan az egyetem melletti kávézó felé vezetett, ám akkor kivételesen nem tértem be. Aerumot és Sumint láttam meg a bejárat előtt, ahogy falják egymást. Abban a pillanatban megtört bennem valami és eldöntöttem, hogy többé nem leszek ilyen gyenge. Igyekeztem minden egyes procikámmal, hogy megváltozhassak, s erősebbé formáljam a lelki világomat.

- Nagyon erős vagy... - motyogta maga elé nézve. - Az enyém ehhez képest semmi - pillantott fel rám.

- Az évek alatt sikerült az lenni - kuncogtam. - Viszont... Igenis rossz az, ami nálatok volt. Korábban megtudtál beszélni mindent a pároddal? - kérdeztem, s a mosogatógépbe tettem az üres tányérom.

- Általában igen. Ha valami problémája volt, nyugodtan beszéltünk meg mindent. Viszont ez fordítva már nem mindig volt így - húzta el száját.

- Akkor nincs is értelme miatta ostoroznod magad, Jisung.. Hidd el, két nap és már le se szarja hogy szakítottatok - mondtam. - Tudom, hogy könnyű ezt mondani, de most olyan elveszett vagy mint én voltam és a barátaim is mindig ezt mondták nekem - álltam mellé, miközben a vállára simítottam.

- Igazad van, hyung - sóhajtott, s felnézett rám. - De én tényleg szerettem őt... - biggyesztette le alsó ajkát.

- Lesz még olyan ember akit nagyon szeretni fogsz és ő is ugyanígy fog érezni irántad - mosolyogtam le rá.

- time skip -

- Itt maradsz éjszakára? - kérdeztem a kanapén ülő Jisungtól.

- Lehet? - nézett fel rám meglepetten.

- Nem kérdeztem volna ha nem lehetne - forgattam szemet nevetve.

- Akkor igen. Nem igazán szeretnék otthon lenni egyedül - piszkálta ujjait. Sóhajtva ültem mellé, miközben lefogtam kezeit.

- Ne emészd magad... Miről beszélgessünk? - kérdeztem.

- Hogy lettél földönkívüli? - kérdezte apró mosollyal az arcán.

- Nagyon jó kérdés, de én is csak tízennyolc éves koromban tudtam meg - nevettem fel. - És még mindig nem vagyok földönkívüli - böktem meg orrát.

- Pedig olyan az arcod is - vigyorgott. - Anyukádékat nem kérdezted még? - kacagott.

- Ha továbbra is szívod a vérem, az utcán alszol - mosolyogtam. Jisung nevetése abbamaradt, s szalutálni kezdett. - Azt nem mondtam hogy ennyire fegyelmezett legyél - sóhajtottam mosolyogva.

- Hogy neked mennyi problémád van... - forgatott szemet, miközben hátradőlt.

- Ha nem tetszik, ott az ajtó - mutattam a falapra nevetve. Jisung is nevetni kezdett, s vállamra döntötte fejét. Helyezkedése közben karjait keresztezte hasa előtt, s felhúzta lábait.

- Elfáradtam mára - sóhajtott, miközben a plafont bámulta. - Tudod ebben nem is az a kimerítő hogy magadat emészted, hanem az hogy átéled és folytonosan a bántó szavakat hallod a füledben - motyogta. - Viszont nem szeretnélek ezzel untatni..

- Nem untatsz vele - szóltam közbe. - Örülök hogy beszélsz erről még úgy is, hogy idegen vagyok számodra - mosolyogtam le rá, mire ő felemelte fejét.

- Köszönöm, hogy meghallgatsz. Nem is tudom, mi lenne nélküled - sóhajtott, de utána egy emberként nevettünk fel mondatán.

- Valószínű meghalnál a hősöd nélkül - kuncogtam.

- Á, szóval egy hős vagy? Eddig földönkívülinek hittelek - kacagott, miközben ismét maga elé nézett.

- Várj - mondtam, majd csettintettem egyet, hogy mindkettőnk fején lehessen egy UFO szemüveg.

- Mire? - kérdezte értetlenül, mikor nem történt semmi.

- Mindjárt visszajövök - álltam fel szemöldököm ráncolva. A konyhába vettem az utam és ismét csettintettem egyet. Immáron két szemüveg volt a kezemben, így vissza is siettem Jisunghoz. Furcsálltam a helyzetet, de sejtettem is mi miatt lehetett.

- next day -

- Mit szeretnél reggelizni? - kérdezte Jisung.

- Csak kávézni szoktam - válaszoltam, mire az előttem ülő eltátotta száját.

- Azt hogy? Én minimum két tükörtojást is megeszek általában.. - hüledezett.

- Annyira nem vagyok éhes reggelente, ezért csak ebédelni és vacsorázni szoktam - mondtam, miközben a konyhába vettem az irányt.

- Most viszont fogsz reggelizni - jelentette ki a mögöttem totyogó.

- Nem, nem fogok - néztem rá hátra mosolyogva. Nos, ebből a "nem, nem fogok" - ból az lett, hogy...

- Edd meg, ha már megcsináltam! - kapta el az államat Jisung.

- Kiszállnál az ölemből? - kérdeztem türelmetlenül.

- Nem, mert elmenekülsz. Enned kell és kész! - dacoskodott továbbra is, majd egyik kezével összenyomta arcomat, ezáltal ajkaim elnyíltak egymástól. Az ölemben ülő elégedett mosollyal tömte bele számba a rántottát amit az előbb készített. Ki akartam köpni, de Jisung a számban tartotta a villát, így derekába marva nyeltem le a villára szúrt ételt. - Belehaltál? - kérdezte unottan, s mint aki jól végezte dolgát; felállt az ölemből és kiment a konyhába.

- Szerencséd, hogy nem hánytalak le - morogtam magamnak.

- Kérsz még? - mosolygott ártatlanul.

- Nem. Már így is hányingerem van - sóhajtottam, s felálltam a kanapéról.

- Ennyire rossz volt? - biggyesztette le ajkait, miközben törökülésben leült a földre.

- Dehogyis, csak nincs a reggeli evéshez hozzászokva a gyomrom - guggoltam le hozzá kuncogva. - Viszont jó lenne, ha te ennél egy keveset - mosolyogtam.