Félálomban voltam, de tökéletesen éreztem a lágy melegséget, ami körbevette testem. Álmosan és lassan kinyitottam szemeim, amik rögtön találkoztak egy bizonyos öngyilkosság-mániás férfi mellkasával. Felnéztem és Dazai csokoládé szemei néztek vissza rám, akkora szeretettel, amit én még sosem láttam illetve éreztem. Ekkor tudatosult bennem, hogy derakamnál fogva magához ölel, miközben épp egy kanapén fekszünk az irodában.

Csodálkozva néztem rá, ő pedig elkezdte simogatni a fejem tetejét.

-Jó reggelt, {név}-chan. Jót szunyókáltál?

-Dazai..? Én... -gyorsan felültem és megigazítottam az enyhén kócos hajam- Ez olyan kínos.

Ő is követte a példám, felült, majd megpróbált az ölébe húzni. Megfogtam csuklóit, jelezvén, hogy nem szándékozom oda ülni, mire engedelmesen visszahúzta kezeit.
Kínos szituáció volt számomra, amit szerettem volna megtörni, de nemhogy hang nem jött ki a számon, még a szemébe se mertem nézni.

-Most mi baj? -Dazai oldalra hajtotta fejét és egy kicsit felém is döntötte törzsét- Csak egymás mellett aludtunk. Semmi más. -játékosan elmosolyodott-

-Tudom.

Ő tovább folytatta, mintha meg sem szólaltam volna - Mégis olyan vörös vagy, mint egy jól megérett paradicsom.

-M-miattad van..! Buta! -meglöktem egy kicsit a mellkasát, mire jóízűen felnevetett-

Mondani akart valamit, már nyílt a szája, de Kunikida, aki mögötte állt, megzavarta ebben. A szőke férfi szemei szikrákat szórtak a dühtől.

-Most, hogy kipihentétek magatokat -kezdte szarkasztikusan- ideje lenne folytatni a munkátokat, nem gondoljátok?

-Kunikida-kun olyan kegyetlen vagy~ -Dazai nyújtózkodott egyet, majd felállt a kanapéról- Csak egy kicsit pihentünk. Ugye, {név}-chan?

-Te tehetsz mindenről... -motyogtam-

-Már egyszer a tudtodra hoztam, {név}-san, hogy ha Dazai bármi baromságot akar csinálni, akkor nem támogatjuk abban. És igen, ebbe a kategóriába tartozik az is, hogy nem szúnyókálunk el vele munka közben. -szidott le engem Kunikida- Sajnálom, de ezúttal nem tudlak felmenteni a büntetés alól.

-Hadjad már szegényt, Kunikida-kun~ -szólt közbe Dazai drámai hangsúllyal megfűszerezve- Amúgyis a legrosszabb munkát kapta az Irodánál, komolyan azt hiszed, hogy van annál alpáribb munka, mint papírokat rendezni?

-Nem nevezném alpárinak, de igen is van mindkettőtök számára egy munka, ami tökéletes lenne.

-Mégpedig? -kérdeztem kíváncsian-

-Kitakaríthatnátok az épület hozzánk tartozó részét. Egyszerű munka, nem kell semmit sem elmagyarázni vagy megérteni vele kapcsolatban, de ugyanakkor van értelme is.

-De én nem akarok szolga munkát végezni. -jelentette ki Dazai-

-Márpedig fogsz. -rám nézett- És te is. A lazsálásért büntetés jár.

Kunikida kivezetett minket a folyosóra és bement egy onnan nyíló helyiségbe, ami valószínű, takarítószertárként szolgált, ugyanis két seprüvel, két felmosóval és pár ronggyal jött ki onnan.

-Munkára! Zárásig adok időt.

-Kunikida-kun, te gonosz mostoha.

-Pofa be Dazai, már megmondtam. Ha lustálkodsz megkapod a magadét. -azzal visszament az irodába és becsapta magamögött az ajtót-

Dazai duzzogva leült a földre, míg én egy sóhaj kíséretében felemeltem egy rongyot és az ablakhoz mentem. A takarítószertárba is benéztem tisztítószerért, anit meg is találtam. Ismét visszamentem az ablakhoz és elkezdtem csinálni a nekem kiszabott büntetést, amit igazából Dazai miatt kaptam.

-Mit csinálsz? -kérdezte Dazai, még mindig a földön üldögélve-

-Takarítok. -feleltem röviden-

Elkezdtem pucolni az ablakot és eközben tökéletesen éreztem, hogy Dazai szemei követik minden mozdulatom. Mikor végeztem az ablak alsó részével ugrálni kezdtem, hogy elérhessem az ablak tetejét, de nem jártam sikerrel.

-Segítsek? -hallottam Dazai hangjában a szórakozottságot-

Válaszul kinyújtottam hátra a kezem, amiben a rongy volt, azt várva, hogy majd elveszi azt, de ehelyett éreztem, hogy két karját a derekamköré fonja, majd megemel. Miután ezt megtette egy kicsit még dobott rajtam és én kishíján a vállán ülve kötöttem ki.

-Mégis mit csinálsz?

-Segítek. -jelentette ki büszkén- Mostmár eléred a tetejét, nem?

-Benned tényleg nem szabad megbízni. Kicsavarod az ember szavait.

-Nem is. -felelte játékos duzzogással, viszont ezekután csendben is maradt-

Miután végeztem az ablaktörléssel hangnélkül letett, majd visszaindult a fal mellé, ahol eddig ült. Valamiért nem esett jól, hogy hirtelen ilyen csendbe lett.

-Mégis mi van veled? -kérdeztem, mire ő megállt, de nem fordult velem szembe- Rosszat mondtam? Ha igen bocsánat, nem akartalak megbántani.

Dazai ezeknek a szavaknak hallatán megfordult, egy hatalmas vigyorral a száján.

-{név}-chan aggódik értem? De édes~ -odalépett hozzám és magához ölelt- Azt hittem nem érdekellek.

-M-mégis miről beszélsz..? -a hirtelen közelségétől kicsit elpirultam, most valahogy sikerült jól megéreznem az enyhén fahéjjas kávé és tejszín illatát, nem úgy, mint fél órája, mikor ahogy felébredtem ellöktem magamtól-

Dazai kicsit eltólt magától, mélyen a szemembe nézett és elkezdte simogatni a két karom. Ajkaira fokozatosan ráült a lágy mosoly.

-Mi ez a tekintet? -kérdeztem sokkal hallkabban, mint ahogy akartam-

Erre csak jobban elmosolyodott és beszédre nyitotta száját.

-Nem utálsz engem?

A kérdése váratlanul ért. -N-nem. Miért utálnalak..?

-Érdekel téged, hogy mi van velem, ugye? Ha esetleg bajom esne, érdekelne?

-Fogalmam sincs, hogy hogy jön ez ide, de igen...

-Szerinted jó ember vagyok?

-Ilyen kérdéseket nekem nem épp a legjobb feltenni... Mármint, én csak pár napja ismerlek... De abból amit eddig láttam igen, az vagy. Egy idióta, de tele jószándékkal.

-Szeretnél velem több időt tölteni?

-...Igen... De mik ezek a kérdések így hirtelen?

-Szeretlek. Bocsáss meg, de már nem tudom tovább magamban tartani.

-Hogy mit csinálsz..? -Dazai figyelmen kívül hagyott és csak elmosolyodott, de ezúttal mosolyában volt valami szomorú is, és ekkor hirtelen megértettem- Te legbelül nem is vagy olyan vidám, mint mutatod, ugye? -nem válaszolt- Legbelül szomorú vagy.

-Talán... -ezúttal nem nézett rám, szemei oldalra irányultak-

-De miért vagy szomorú? -ekkor kezei, amik eddig egész végig lágyan simogatták karjaim, hirtelen megálltak- Itt az Irodánál mindenki olyan kedves és folyton folyik az élet...

-Maradjunk annyiban, {név}-chan, hogy sokmindent átéltem... Szóval? Mi a válaszod?

-A válaszom?

-Ühm.

-Szerintem... Én szeretlek... De még én sem tudom igazán...

-Chuuya vonzóbb talán számodra?

-Chuuya? Nagyon helyes és kedves és... Ezzel csak bántalak nem? Ha ilyeneket mondok.

-Akkorhát? Végülis szeretsz? Ha nem, nyugodtan mondd meg, nem kötelességed.

-Annyira másképp viselkedsz most. Az energikus személységed teljesen eltűnt. Ilyen vagy valójában nem igaz? -nem érkezett válasz-

Elgondolkodva ugyan, de egy lágy csókot adtam ajkaira, amit abban a pillanatban viszonzott is. Átkaroltam a nyakát és szorosan magamhoz öleltem.