•
[Ne kérdezzétek, hogy az a kép most hogy illik ide (mert sehogy) DE OLYAN ÉDES, MUSZÁJ VOLT BERAKNOM
Élvezzétek az új részt btw]
•

╭（′▽‵）╭（′▽‵）╭（′▽‵）╯ GO!

- UWHAAAA~ -Ranpo odaszaladt hozzám, mikor meglátta a cukorkával teli szatyrokat a kezemben- Ezt nekem hoztad~? Köszönöm~

  - Nos, igazából ezeket én kaptam...Dazaitól.

  - Dazai-santól? -az említett férfi felé nézett, akit épp Kunikida szidott le, amiért csak úgy ellógott-

  - Engem is le fognak szidni? -kérdeztem a bátyám ezt látván-

  - Téged? Nem hiszem. Bár annyit biztos kapsz, hogy ne hagyd, hogy Dazai-san belevigyen dolgokba.

  - Értem.

Elvigyorodott. -Szóval visszatérve a cukorkákra ~

  - N-Nem kapod meg őket! Mint mondtam, Dazaitól kaptam és... És illetlenség lenne másnak odaadnom.

  - Akkor legalább egy kicsit adj! -felelte gyerekesen duzzogó arccal-

  - Mind a ketten tudjuk, hogy ha te elkezdesz enni, annak addig nem lesz vége, míg be nem faltál mindent.

  - Ranpo-san. -lépett hozzánk Kunikida és Atsushi- Elkérném a testvéred egy pár perces beszélgetés erejéig.

  - Csak nyugodtan. -Ranpo megrántotta a vállát- Úgy se adott nekem édességet. -azzal elballagott az asztala felé és elkezdte majszolni a saját édességeit-

  - {név}-san. -szólított a nevemen Kunikida- Szeretnélek felvilágosítást adni pár dologról, amiről valószínű, nem tudtál. Először is: Legalább egy embernek mindig itt kell maradnia az irodában. Dazai SOSEM lehet az az egy ember. Másodszor: Ha Dazai valami hülyeséget akar csinálni, ellógni a munkát, akkor nem megyünk az árral és csatlakozunk hozzá. Mivel ez volt ma az első napod és feltételezem Ranpo ezeket nem említette, legalábbis nem lényegesen, így a mai kihágásod elnézem.

Látszott rajta, hogy még folytatni akarja, de egy bizonyos öngyilkos mániás félbeszakította a terem másik végéből egy zöld füzetet lóbálva.

  - Kunikida-kun! Kunikida-kun! A női ideálod valóban hihetetlen. Háromszor meghalsz, mire találkozol egy ilyen személlyel. -a szőke szemöldökét ráncolta, de nem szólt semmit- Kunikida-kun~ Figyelsz ~?

  - Dazai! -elindult a férfi felé- Elegem van belőled! Ha valami miatt megfogok halni háromszor, akkor az a te létezésed lesz!

Kunikida kirángatta Dazait a teremből, miközben a barna azt üvöltötte "elkapott! A szörny elkapott! " . Yosano és a többiek, engem is beleértve, csendbe figyelték mindezt, kivéve Ranpot, aki halkan kuncogott.

Miután Dazai sikolyai elhallkultak, majdhogynem eltűntek, Atsushi, aki még mindig előttem állt megszólalt.

  - Sajnálom, ha esetleg megijedtél valami miatt, {név}-san.

  - "Megijedni"? -ismételtem meg a szavait értetlenül, mire a fiú kicsit zavarba jött-

  - Öhm... Hát tudod... Dazai-san öngyilkos mániájától vagy Kunikida-san szidásától vagy... Hasonló... Hehe.

  - Hát... -elgondolkodtam egy kicsit a válaszomon- Kunikida inkább csak felvilágosítást tartott most az előbb. Dazai meg... Most úgy őszintén, hogy félhetnék attól, aki ennyi édességet vesz nekem? -felmutattam a szatyrokat-

  - Igazad van. -mosolygott rám a fiú- Amúgy, én is eléggé új vagyok még itt, szóval nem vagy teljesen egyedül, ha meglepetés ér valami miatt. -zavarában megvakarta a tarkóját-

  - Értem. Remélen jól kijövünk majd.

  - Áh! Én is! 

Ranpo felé néztem, aki épp felállt az asztalától és az ajtó felé indult.

  - Hová mész? -kérdeztem-

  - Haza természetesen. Az én húgocskám tényleg nem olyan eszes, mint én!

  - Most az a bajod, hogy nem adtam a kajámból? Amúgy is! Rajtad mégis ki tud kiigazódni?

  - Hehe! Ez igaz. Na gyere, különben itt hagylak!

  - Jövök-jövök. Még a végén eltévedsz hazafelé nélkülem.

  - Ez nem is igaz~ Az innen haza vezető út, amit biztosra tudok!

  - És egyben az egyetlen. -tettem hozzá-

  - És egyben az egyetlen.

Kiléptünk az ajtón. Ranpo előttem ment pár lépéssel, emiatt, mikor a liftnél hirtelen megállt neki mentem.

  - Aucs. -átnéztem a válla fölött és láttam, hogy épp Kunikida és Dazai szál ki a liftből-

  - Máris mentek haza, Ranpo? -kérdezte Kunikida a testvérem-

  - Aha~ Amúgyis unalmas a mai nap, hamar véget akarok neki vetni. -beszállt a liftebe- Gyere, {név}-chan! ~

  - Egek. Ne rendelgess össze-vissza! -mikor elhaladtam Dazai mellett, hogy beszáljak Ranpo mellé, a férfi megborzólta a hajam-

  - Óvatosan hazafelé,  {név}-chan~ -zavartan néztem rá, de végül bólintottam egyet válaszul-

A lift két ajtaja végül összeért és elindultunk lefelé.

  - Ejnye-ejnye. Dazai-san igazán tudhatná, hogy a húgocskám haját csak én borzolhatom meg~ -elkezdte rendbe rakni a hajam-

  - Elég már! Már nem vagyok kicsi, észrevehetnéd! -próbáltam elérni, hogy abbahagyja a fejem macerálását, de nem jártam sikerrel-

Végül, mikor leértünk a földszintre, a hajam úgy állt, mintha nem is találkoztunk volna Dazaijal.
Kiléptünk az utcára és elindultunk hazafelé. Kínos csend honolt köztem és Ranpo közt. Általában be nem áll a szája, viszont most csendben volt.

Valamivel meg akartam törni a kínos légkört.

  -Képzeld el, hogy ma mikor Dazai végzett a körbevezetésemmel a városban, találkoztunk egy fiúval. -Ranpo hümmögéssel jelezte, hogy figyel- Szinte neki rontott Dazainak. Nagyon úgy tűnt, mintha utálnak egymást.

  - Tudom kiről beszélsz.

  - Tényleg? Te is ismered?

  - Személyesen nem, de tudom, hogy ki ő. Jobb, ha vigyázol vele.

  - Értem, ezt észben fogom tartani. Viszont... Viszont, olyan gyönyörű szép kék szemei voltak~!

  - Egyre jobb...
 
  - Mire fel ez a megjegyzés? Amúgyis, miért vagy ilyen morcos? Te nem ilyen vagy alapból.

  - Ez esetben adj a cukorkádból! Akkor megbocsájtok!

  - Megbocsájtasz? Mégis mit tettem, amiért nekem a bocsánatodra lenne szükségem?

  - Te tényleg hülye vagy. Bár, még én se tudom biztosra, de ha a következtető képességem nem hazudik... -elgondolkodott, majd bólintott egyet- Igen. Kétségtelenül az fog történni.

  - Mi fog történni?

  - Majd meglátod. Ember! Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ennek is eljön az ideje! Mily' keserű érzés! Ezen minden húgocskával rendelkező báttynak át kell esnie?

  - De mi a fene fog történni?!

  - Jöjj rá te magad~!