🪷

...

Zúgott a fejem, és bizsergett az egész arcom, a testem minden egyes porcikájával együtt, egy pillanatra pedig azt sem tudtam, hogy mégis mi a fészkes fene van. Fáztam, és szörnyen éreztem magam mint lelkileg, mint testileg.

Hirtelen azt hittem az agyamat lavinaként elárasztó emlékek hatására, hogy még mindig Joong garázsában fekszek, így megkönnyebbülten konstatáltam, hogy kezeim nincsenek lebilincselve; meg tudom őket mozdítani. De akkor mégis hol lehetek? Nem rémlik, hogy ilyen viharvert állapotban eljöttem volna onnét, na nem mintha erre a Joongéktól a legkisebb esélyem is lett volna.

Szemhéjaim továbbra is szúrtak és bizseregtek, de a kíváncsiság felülírta a fájdalmamat; egyszerűen tudni akartam, hogy hol vagyok, ezért erőlködve felnyitottam pislogóimat, hogy legalább körbenézzek.

Egy ropogós matracú kórházi ágyban feküdtem, egészen mellkasig betakarva egy fehér takaróval, a karomból pedig egy infúzió lógott ki, ami elért egészen az ágy mellett lévő állványon lógó tasakig. Aha, ezek szerint kórházban vagyok, habár arra nem emlékszem, hogy pontosan hogyan is kerülhettem ide.

Mikor aztán sajgó nyakammal együtt tekintetemet is a másik oldalra fordítottam, akkor az ágyam mellett a pityergő anyát, az idegesen fújtató apámat és a kétségbeesésében könnyes szemű Hyunjint pillantottam meg.

Mikor ők hárman észrevették, hogy magamhoz tértem, akkor szinte egyszerre kezdtek beszélni nekem.

- Kisfiam! - sikoltott fel anya.

- Yongbok! - kapott a szívéhez apám is.

- Úristen Yongbokkie - hajolt oda hozzám azonnal Hyunjin, s óvatosan megsimította a fájdalmasan bizsergő arcocskámat. - Jobban vagy, édesem?

- Egy-egy kis vi-vi-vizet kérek... - nyögtem teljesen kiszáradt torokkal, mire anya azonnal előkotort a retiküljéből egy bontatlan vizespalackot, és kapkodva átnyújtotta azt nekem, én pedig nagyot kortyoltam a friss, hideg folyadékból. Amikor pedig ez a friss, hideg folyadék végiggördült a nyelőcsövem, az egyszerűen fenomenális érzés volt.

- Lassabban, nyugodtan kisfiam, meg fogsz fulladni - figyelmeztetett engem aggódó hangon apám.

- Hogy kerültem ide? És ti hogy kerültetek ide? - értetlenkedtem teljesen elveszve, ugyanis onnantól kezdve semmire sem emlékeztem, hogy hatalmas ökölpacsikat kaptam az arcomba és a fejembe Joong jóvoltából, akárhogy is tornáztattam szegény agyamat, hogy emlékezzek.

- Shhhh, nyugalom édesem - csitított, folyamatosan a kezemet cirógató Hyunjin. - Ne izgasd fel magad, baba, mostmár minden rendben lesz.

- Kisfiam, Hyunjinnak köszönhetsz mindent. Ő jött át hozzánk, és elmondott nekünk mindent, ezért a rendőröket hívva azonnal odarohantunk. Joongot és Kimoont letartóztatták... baszki, szilánkosra tudnám törni a csontjaikat! - csattant fel apám a combjára csapva.

- Kwan, nyugodj meg, és inkább menj, hívd ide a dokit, hogy Yongbok felébredt - pirított rá a magát elragadtató férjére anya, majd ő is az arcomra simított. - Semmi baj kicsi fiam, mostmár nyugodj meg. Nem fog többet bántani senki.

Apám kirobogott a betegszobámból, anya pedig kissé elcsigázottan dörzsölte meg ezután az arcát, miközben Hyunjin folyamatosan megnyugtatóan cirógatta hol a karomat, hol az arcocskámat, én pedig teljesen belesimultam az alfám meleg tenyerébe. Hyunjin mindig képes engem megnyugtatni.

- A kis lotus jól van? - suttogtam a kérdést Hyunjin felé, ugyanis még ebben az állapotban sem hagyott nyugodni az, hogy vajon a kis lótuszvirágunk jól van-e.

- A kis lotus teljesen rendben van. Otthon van, Jeno vigyáz rá, engem viszont most nagyobb aggodalommal tölt el, hogy mi lesz a másik lotussal, veled - felelte az alfa, válasza pedig megdobbantotta a szívemet. - Szörnyen festesz. - tette hozzá, végigfuttatva rajtam tekintetét.

- Kösz - húztam fel az orromat kissé sértődötten, hiszen ez nem kimondottan az a mondat amit az ember szívesen hall a szerelme szájából.

- Nem úgy értettem - sóhajtott bocsánatkérően Hyunjin. - Tele vagy kötésekkel és sebekkel, az arcod pedig zúzódásokkal. Egyszerűen szörnyű így rád nézni, mert tudom, hogy valahol az én hibám is, hogy nem tudtalak megvédeni, pedig megígértem.

- Ne okold magad Hyunjin, hiszen te mentettél meg - eresztettem meg feléje egy halovány, egyben hálás ajakgörbületet, hiszen ha Hyunjin nem lett volna, akkor valószínűleg még mindig összeverve, s megerőszakolva feküdnék abban a mocskos garázsban, Joong és Kimoon pedig mindent megúsznának.

Ekkor apám visszatért a kórházi szobába egy számomra ismeretlen, középkorú orvossal együtt, majd mindketten megálltak egyenesen az ágyam előtt.

- Jó napot kívánok, Dr. Lee Taeyeong vagyok. Hogy érzi magát Felix? - pillantott felém érdeklődve.

- Gyengén, és fáj mindenem - feleltem, kissé szenvedő hangon, mire a doki egy nagyot bólintott.

- Ez teljesen érthető. Megvizsgáltuk, szexuális erőszak nem történt, a nyakán lévő harapásnyomot lefertőtlenítettük. A szemöldöke, szemhéjai és a szája sajnos felrepedt, s az arcán is keletkeztek kisebb-nagyobb mértékben zúzódások, ezek lehet több időt fognak igénybe venni, míg teljesen begyógyulnak. A törött ujjaival nem lett nagyobb probléma, a gipszet körülbelül három hét múlva lehet eltávolítani. A mondhatni legsúlyosabb sérülése az pedig az enyhe agyrázkódás amit elszenvedett, bizonyára észrevette a kötést is a fején. Az agyrázkódás pedig okozhat részleges emlékezetkiesést, de nyugodjon meg, minden sebe hamarosan be fog gyógyulni, csak pihenésre van szüksége. Adtunk magának fájdalomcsillapítót, antibiotikumot és vitaminokat is a szervezetének megerősítése érdekében. A rendőrség pedig azt üzeni, hogy elég bemenni a kapitányságra megtenni a vallomását, hogyha kikerül a kórházból, nem akarják ilyen állapotban most zargatni magát. - tájékoztatott minket az orvos, mi pedig figyelmesen hallgattuk őt.

- Mikor jöhet haza Felix? - kérdezett rá Lee doktornál Hyunjin.

- Holnap, ma még bent kell tartanunk megfigyelésen - felelte az orvos.

- Nincs rá lehetőség, hogy itt éjszakázzak vele? Nem akarom magára hagyni - pislogott reménykedve Hyunjin, Dr. Lee azonban csak tanácstalanul megcsóválta a fejét, s akármennyire is jól esett az, hogy az alfa mellettem akar lenni, az orvos testbeszédéből egyből levettem, hogy erre mindenbizonnyal sajnos nincs lehetőség.

- Sajnálom, de jelenleg a kórházunknak nem áll módjában plussz alvómatracot biztosítani, viszont ha szeretne Felix, akkor lehet egyazon kórházi szobában azzal a fiúval, akit magával hoztak be...

- Chenle! - kaptam a kezemet a szám elé, realizálva, hogy bizony abban a garázsban nem csak én voltam. - Szívesen leszek vele. Egyébként ő jól van?

- Igen, jobban van, és... majd vele beszél a történtekről - bólintott. - Na, hagyom is magukat még beszélgetni, viszont fél óra elteltével lejár a látogatási idő! Felixnek pihennie kell! - figyelmeztette a látogatóimat, majd elhagyta a szobát.

- Felix kisfiam, hagyunk titeket Hyunjinnal mostmár beszélgetni - lépett oda ekkor az ágyam mellé anya, megsimítva a karomat búcsúzóul. - Gyógyulgass kicsikém, csak tudni akartuk, hogy jól vagy-e.

- Ne aggódj Yongbok, nem fog többet semmi rossz dolog történni - simított végig az említett testrészemen apám is, majd anyával együtt elhagyták a kórházi szobát, így egyedül maradtunk Hyunjinnal.

- Annyira aggódtam érted. Fogalmad sincs arról, hogy mennyire bűntudatom van a történtek miatt. De azért jobban vagy? - nézett bele mélyen a szemembe Hyunjin, miközben szüntelenül cirógatta a kezemet, ami miatt sokkal nyugodtabbnak éreztem magam, mint anélkül.

- Jobban vagyok Hyunjin, csak nagyon féltem. De mostmár megkönnyebbültem, hogy itt vagy velem - sóhajtottam, elejtve egy aranyos kis mosolyt. - Figyi, most komolyan be kell mennem a rendőrségre, vallani apád ellen? Mert nagyon nem akarok - ingattam a fejemet nemtetszően.

Bár idáig úgy éreztem, hogy a nehezén túlvagyok, érkezett a második érzelmi lavina; tudtam, hogy ezt nem úszom meg, s muszáj leszek bemenni a rendőrségre, vallani a két férfi tetteit illetően.

- Te is tudod, hogy muszáj - húzta el a száját Hyunjin. - Apámnak és Kimoonnak igenis meg kell bűnhődniük azért, amit veled tettek, arról nem is beszélve, hogy kitudja hány omegával tehették meg ugyanezt. Ráadásul a családunkkal fenyegetőzött! A kislányunkkal! Felix! - szorított rá ép kezemre. - Erősnek kell lenned! Nem győzhet ő! Itt te vagy az áldozat, és küzdened kell az igazadért! A családunkért! A biztonságunkért!

Akármennyire is fájt belátnom, Hyunjinnak teljesen igaza volt. De meg kell kellett értenie, hogy mitől is félek, így lesütve a szemeimet újra halkan megszólaltam.

- Félek attól, hogy a rendőrség nem fog hinni nekem, és kiengedik Joongot, mintha mi sem történt volna, ő pedig akkor biztosan bántani fog minket...

- Ilyenre ne is gondolj! - csattant fel Hyunjin, a gondolataim hallatán, hevesen ingatva a fejét. - Nem fogják őt kiengedni! Erre ne is gondolj, Yongbok! Igenis meg fogja kapni azt, ami neki jár!

- De én nem tudok bemenni a rendőrségre, és beszélni erről vadidegeneknek - keseregtem, ekkorra már a sírás szélére sodródva. - El sem tudod képzelni, hogy mennyire rettegtem, hogy meg fognak erőszakolni...! - görbült le a szám sarka a fájdalmas emlékek boncolgatása közepette.

- Igazad van, tényleg nem tudom elképzelni, de nekem épp ugyanannyira fáj téged ilyen állapotban látni, mintha én magam is átéltem volna ezt, hiszen mostmár összetartozunk, s egy család vagyunk. Figyelj, ha szeretnéd, akkor én szívesen bemegyek veled a rendőrségre, és végig melletted leszek, amit csak szeretnél, de egyszerűen muszáj bemenned vallomást tenni. - beszélt hozzám gyengéd hangon Hyunjin, miközben óvatosan simogatta ezúttal sajgó orcámat, én pedig csak nagyot nyelve vizslattam tovább szép szemeit.

- Ne haragudj rám, csak nagyon aggódok - szipogtam szomorúan. - Folyamatosan görcsöl a hasam. Szeretnék végre tényleg megnyugodni, és felhőtlenül éldegélni veled és Nalinivel...

- Hol haragudnék rád, kicsikém? - kapott a szívéhez Hyunjin. - Ne feszengj tovább, kérlek. Apám és Kimoon mostmár rács mögött vannak, és jó hosszú időre ott is maradnak, hogyha vallasz ellenük. Nincs okod félni, többé nem bánthat téged senki. Megvédelek, ígérem. Pihenned kell, és holnap ha hazajössz, akkor folyamatosan együtt leszünk, rendben? Addig pedig próbálj meg kicsit megnyugodni.

- Nem akarok itt lenni nélküled - nyafogtam szomorúan, majd fájó bordáim ellenére hipergyorsan felültem a kórházi ágyon, s kétségbeesetten átöleltem az annak szélén ülő alfámat. - Hyunjin, ugye te nem tartasz egy ribancnak? Egy olyan utolsó senkinek, akiben semmilyen pozitív érték sincs? - kérdeztem rá halkan.

- Kicsim, sosem gondoltam rád ribancként. És ilyet meg ne halljak még egyszer, hogy nincsen benned semmilyen pozitív érték. Egy csodálatos ember vagy Lix; kitartó vagy, bátor és jószívű, nem hiába szeretlek téged. Ha nem lenne benned semmilyen pozitív érték, akkor mégis hogyan lehetnék beléd ennyire fülig szerelmes? - mosolyodott el, kedvesen cirógatva a hátacskámat, miközben én szőke buksimat a fiú nyakába fúrva bújtam oda hozzá, amennyire közel csak tudtam. - Megajándékoztál engem ezenkívül a világ legeslegszebb babájával. Számomra te vagy a legértékesebb kincs. Te és Lini, a lótuszaim.

Istenem, de szeretem ezt az embert! Sosem akarom elveszíteni ismét Hyunjint, mivel nagyon szeretem őt, s mindennap hálás vagyok azért, hogy van nekem. Annyira jól esik, hogy kiáll mellettem, s a hülyeségeim ellenére sem szűnik meg engem szeretni, mint ahogy én sem őt.

- Szeretlek! - zokogtam bele Hyunjin nyakába. - Te vagy az én Nagy Őm!

- Én is nagyon szeretlek, szívem - nyomott egy szeretetteljes puszit a hajamba Hyunjin, majd óvatosan a vállaimra tette a kezét, s kicsit hátrébb tolt magától, hogy a szemembe nézhessen. - Legyőzzük apámékat, rendben Bok? - eresztett meg felém egy biztató mosolyt.

- Rendben - biccentettem hálásan.

- Remélem hamarosan az ujjaid is rendbejönnek - fogta meg óvatosan a törött ujjú mancsomat Hyunjin, majd odahúzva végtagomat a szájához nyomott rá egy finom puszit, mire jóleső melegség áradt szét a mellkasomban  - Mert ha nem, akkor mégis hová fog felkerülni a karikagyűrű? - kérdezte meg tőlem hetykén.

- Hogy mi...? - pislogtam lehidalva, s döbbenetemben még a szám is tátva maradt.

Egy pillanatra azt hittem, hogy csak valamit nagyon félrehallottam, s már épp készültem volna visszakérdezni, hogy ezt pontosan hogy is érti, mikor nyílt az ajtó, amin Lee doktor dugta be a fejét, tökéletes időzítéssel megzavarva minket.

- Uram, lejárt sajnos a látogatás ideje - intézte szavait Hyunjin felé. - Legyen szíves mostmár hagyni Felixet pihenni.

- Megyek - állt fel mellőlem az ágyról a szőke, de előtte még nyomott egy csókot a homlokomra. - Szeretlek, holnap jövök érted - búcsúzott el, majd az ajtó felé vette az irányt, én pedig csak zavarodva pislogva néztem az alfám után.

- Hogy hagyhatsz most így itt?! Amit mondtál az előbb, azt meg kellene magyaráznod, nem gondolod, Hyunjin?! - szóltam utána kétségbeesetten. Nem hagyhat így itt egy ilyen elszólás után, mert ez egyszerűen kegyetlenség. Az viszont még annál is kegyetlenebb volna, hogyha kiderülne, hogy Hyunjin mindezt csak viccnek szánta.

- Holnap mindent megbeszélünk, Lix - hárított Hyunjin, majd a levegőbe adva egy csókot, elhagyta a kórházi szobámat.

Összezavarodottan, s kissé csalódottan néztem az alfám hűlt helye után, hiszen amilyen örömmel töltött el eleinte az iménti jelenléte, most épp ugyanannyira lettem tőle frusztrált.

Igazságtalannak éreztem azt a megjegyzést, amivel lényegében búcsúzott tőlem, hiszen ez egy olyan dolog, amit nem szokás csak úgy légből kapva odavetni a másiknak, hogyha nem gondoljuk azt komolyan. Hyunjin pedig nyilván nem gondolta komolyan; ő nem az a típus, aki csak úgy megkérné bárki kezét. Igaz, amióta ismerjük egymást, nem  nagyon beszéltünk ilyesmiről; egyetlenegy alkalommal nyilvánította ki tömören a véleményét a házasságról, miszerint szerinte az egész egy felesleges, nyálas procedúra, azóta viszont nem került szóba köztünk ez a dolog. Talán éppen ezért is álltam értetlenül Hyunjin kijelentése előtt. Elképzelhetetlen volt számomra, hogy ő valaha is megkérje a kezem, ezért is esett nagyon rosszul, hogy ilyenekkel poénkodik, miközben nem is sejti, hogy a házasság mennyire fontos számomra. Mindegy, mindezek ellenére is képtelen vagyok haragudni a fiúra, mert tudom, hogy őszinte szívvel szeret engem, mégha nem is akar elvenni.

Nem sokkal azután, hogy Hyunjin elment, Lee doktor ismételten bejött hozzám, s közölte, hogy akkor a megbeszéltek alapján átkíséri hozzám Chenlet, hogy egy szobában tölthessük el a mai éjszakát, ennek pedig kimondottan örültem. Nem hiszem, hogy képes lettem volna egyedül lenni az átélt emlékek hatásai miatt.

Dr. Lee így újra el is ment, majd Chenlevel tért vissza, aki az arckifejezéseiből tekintve eléggé meggyötörtnek tűnt, mégha a nyakán lévő harapásnyomon kívül nem voltak fizikai sérülései.

____

Na, mostmár valamelyest tényleg meg lehet nyugodni😂❤️🙌 holnap jön a következő rész😇😌