🪷

Odabent szörnyűséges látvány tárult a szemem elé. Mindenre számítottam, amikor ezek ketten idehoztak, de erre nem; a garázs kanapéján egy fiatal fiú feküdt eszméletlen állapotban, s mikor jobban ráfókuszáltam, megnézve, hogy ki is az, akkor realizáltam, hogy az ott fekvő omega nem más, mint Zhong Chenle, az öcsém legjobb barátja. A kínai származású omega meg sem moccant, csak feküdt élettelenül, nekem pedig ezt látva a szívem majd' kiugrott a helyéről.

- Chenle! Úristen Chenle, kelj fel! - sikoltottam el magam ijedten, válaszul Joongtól azonban csak egy újabb erőteljes pofont kaptam.

- Fogd. Be. - tagolta fölém magasodva. - Kimoon, mit nézel?! Add már ide azt a kurva, kibaszott bilincset! - rivallt rá ezt követően a szerencsétlenül mellettünk álldogáló keresztapámra.

Höh? Milyen bilincs? Mit akarnak csinálni egy bilinccsel? Annyira megszeppentem, hogy az adrenalin hirtelen megszállta a testemet, és elkezdtem rángatni a karomat, hátha ki tudok szabadulni Joong szorításából, az alfa azonban természetesen erősebbnek bizonyult.

- Itt a bilincs! - ugrott oda mellénk vissza Kimoon.

- Kiváló! - biccentett elismerően Joong, majd ezt követően hirtelen elengedett, de ezt kihasználni sem maradt időm, ugyanis a következő pillanatban meglendítette az öklét felém, ami telibe csattant a bal arccsontom és a szemem tájékán.

Sosem ütöttek még ököllel arcon, de most tanúsíthatom, hogy borzalmas egy érzés. Olyan érzésem támadt, mintha szó szerint repülve érkeztem volna le a kemény földre, de talán azért mert így is történt. A lendület hatására elvesztettem a már amúgy is labilis egyensúlyi államat, és már csak arra eszméltem, hogy a vállam ütközött a talajjal. Szemeimet lehunytam az egész arcomat megszállta éktelen fájdalom hatására, magamban pedig akaratlanul is fohászkodni kezdtem az éghez, hogy csak éljem túl ezt a megpróbáltatást, hogy újra láthassam azt a két embert, akik a világot jelentik számomra.

- Bilincseljük oda a falhoz! - hallottam valahonnan magam fölül, majd valami csörgés ütötte meg a fülemet, ami valószínűleg a bilincstől származott.

- Ne...! - nyögtem elkeseredetten, de védekezni nem maradt már energiám.

Éreztem, amint a két férfi megragad, majd valahova odébb rángatnak. Jobb szememet, ami nem fájt, azt bágyadtan sikerült kinyitnom, ezalatt Joong és Kimoon pedig nemes egyszerűséggel egy falon található hurokszerű fémkarikához hozzábilincselték mindkét kezemet.

- És most hogyan tovább? - tárta szét bizonytalanul a karjait Kimoon, végignézve először a megviselt, zilált valómon, amiközben nekem nagy nehézségek árán sikerült ülőhelyzetbe tornázni magam, majd a továbbra is mozdulatlanul a kanapén fekvő Chenlen.

- Hát Moon, ők a mai játékaink - csapta össze a kezét lelkesen Joong. - Kezdjük a bódult tündérrel - utalt az eszméletlen Chenlere. - A desszert pedig utána következik - célzott ezzel rám.

- Engedjetek el minket! - kezdtem rángatni zokogva a bilincset kínomban, hogy megakadályozzam azt, hogy megbecstelenítsék Jeno legjobb barátját, és engem is. - Hagyjátok békén Chenlet, mit ártott ő nektek?! Csak tizenhét éves!

- Nem számít az, hogy mit ártott nekünk - rázta meg a fejét Kimoon. - Felix, nem tehetünk arról, hogy izgatnak minket az eszméletlen, fiatal fiúk. Be van drogozva, tehát ő nem fog semmire emlékezni, és ez egy jó dolog, nem? Légy már pozitívabb.

Még a fájdalmaimban tengődve, s félelmeim tengerében lubickolva is volt időm teljesen lehidalni ezen a megdöbbentő kijelentésen. Ez két gátlástalan erőszaktevő semmi több; mégis hogy lehet így gondolkozni?! Erőszak az ugyanúgy erőszak, feltétlenül attól, hogy az illető magánál van-e, vagy sem, ez pedig egy tizenhét éves omega, akit bedrogoztak, és épp közösülni készülnek vele úgy, hogy Chenle mindebbe képtelen beleegyezni. Fogalmam sincs, hogy került ide szegény, de konkrétan rábízta Joongékra azt, hogy tönkretegyék az életét, ezzel egyidőben pedig az enyémet is.

Nekem kell majd annak lennem, aki tehetetlenül végignézi, végighallgatja, amint egy ártatlan fiút, ráadásul egy számomra kedves személyt megerőszakolnak, ami után valószínűleg én következem, és a bűntudattól emésztve megy tönkre teljesen az egész életem, a lelkemben pedig a nagy semmi marad. Ezt követően gondoljuk csak át, hogy kinek a helyzete szívfacsaróbb... Chenleé, vagy az enyém?

- De tőlem mit akartok?! Engedjetek el minket, könyörgöm! Akármit megteszek, csak ne bántsatok! - zokogtam könyörgésre váltva, ugyanis ez maradt az egyetlen esély a tarsolyomban arra, hogy kiszabadítsam magamat és Chenlet is.

- Édes vagy, de innen addig nem mész el, amíg le nem róttad a tartozásodat - legyintett rám Joong, majd Kimoon támogató segítségével gátlástalanul fogdosni, majd vetkőztetni kezdték szegény Chenlet, amitől szó szerint hányingerem támadt.

Borzalmas volt ezt látni, az viszont még annál is szörnyűbbnek bizonyult, hogy nem tehettem semmit, nem segíthettem neki, nem menthettem meg az omegát, ugyanis erőtartalékai végére jutott testem funkcionálását lebilincselt kezeim is teljesen ellehetetlenítették. Az arcom bal oldala fájóan lüktetett, s a szememet sem bírtam teljesen kinyitni, ugyanis bizsergett az egész szemhájam is. A felsőm kissé véres volt, amikor pedig megmozdítottam a nyakamat, éreztem a rajta sercegő rászáradt vért, ami még az autóban keletkezett Joong harapását követően.

Agyamban ezalatt pedig gondolatok ezrei, hanem százezrei cikáztak. Sosem hittem volna, hogy valaha is egy ilyen helyzetbe kerülök, ahol ennyire ki vagyok valakiknek szolgáltatva, és csak imádkozhatok, hogy valahogy túléljem ezt a traumát.

Joong gátlástalanul végigsimította a mozdulatlanul fekvő Chenle combját, majd vadul belemarkolt az omega említett testrészébe, amire a fiú várhatóan egyáltalán nem reagált, így Kimoon ezen felháborodva Joong segítségével elkezdte kivetkőztetni Chenlet a ruháiból.

- Kérlek, hagyjátok őt! - sírtam tovább elkeseredésemben, hiszen ekkora már lekerült Chenleről a felső, így már semmi sem takarta a védtelen omega tejfehér, sima felsőtestét.

Joong pedig ezután oldalra döntve a tizenhét éves fiúcska kókadozó fejét rátapadt szegény nyakára, s egy az enyémhez megszólalásig hasonló vérző harapásnyomott hagyott Chenle nyakán, ami láttán Kimoon csak elismerően biccentett egyet.

A Chenle nyakán lévő harapásnyomból szinte szó szerint csöpögni kezdett a vér, s miután Joong a kézfejével megtörölte a száját, Kimoonnal együtt elkezdték leráncigálni Chenleről a nadrágot, miközben ott fogdosták a bedrogozott fiút, ahol csak érték, ezt pedig elképesztően szívszaggatónak találtam. Ez az omega szinte még egy gyerek! S bár még nem tudom, hogy az ő és Joongék útjai mégis hogy keresztezték egymást, azt teljes bizonyossággal állíthatom, hogy Chenle nem tudta, hogy mibe is sétált bele.

Annak ellenére, hogy fizikailag nem avatkozhattam közbe, a dühöm olyannyira csillapíthatatlan volt, hogy nem bírtam magamban tartani a véleményemet.

- Ha azt hisztitek, hogy ezt megússzátok, akkor tévedtek! Miért csináljátok ezt?! Miért?! - kiabáltam feléjük bőgve, idegbetegen rángatva meg a falon lévő fémhez bilincselt kezeimet.

- Na ebből elég volt! - csattant fel Joong, elhúzva a mocskos mancsát Chenle ágyékáról, majd fortyogva felém fordult. - Eredetileg nem veled akartam kezdeni, de a viselkedésednek hála változott a terv! Most megtanulod, hogy egy hozzád hasonló ribanc nem érdemel semmit! Az eszedbe fogom vésni, hogy egy senki vagy! Kimoon, vetkőztesd le! - utasította ellentmondást nem tűrő hangon a mimóza keresztapámat, aki kérdés nélkül tett eleget csicskáztatója minden egyes utasításának.

- NE! - visítottam, védekezni azonban továbbra sem tudtam most sem semmilyen módon.

A keresztapám odaszökkent a földön lévő valóm mellé, s parancsszóra elkezdte rólam lefelé tépkedni a ruháimat, amelynek folyamatát az utolsó erőmmel formált heves kapálózással próbáltam megakadályozni, vagy legalábbis lassítani. Eközben Joong is odaguggolt mellém, majd nyakamat megragadva, s öklét felemelve kezdett el szüntelenül ütni, ott ahol csak ért.

Kaptam jópár ütést az arcomba, amblokk az egész fejemre, a vállaimba, és a bordáimba is, aminek hatására a testem egyre inkább kezdte feladni a küzdelmet, így már az ellen sem tudtam tiltakozni, hogy Kimoon érdes keze becsusszanjon közvetlenül a nadrágomba.

A keresztapám erőszakkal szétrángatta a lábaimat, ami ellen már tiltakozni sem maradt energiám. Az volt a legijesztőbb az egészben, hogy meg sem bírtam mozdítani a kezeimet, hiszen azok le voltak bilincselve, így képtelen voltam védekezni.

Rettentően fájtak az ütések; éreztem, amint felrepedt a szemöldököm, a szemhéjam és a szám is, s egyre inkább közelebb kerültem ahhoz, hogy elveszítsem az eszméletemet. De talán jobb is lett volna így, hiszen lettem volna inkább Chenlehez hasonlatosan ájult, mintsem, hogy emlékezzek minden egyes momentumra arról, amint ezek ketten megerőszakolnak. Azt nem élném túl. Ezen a ponton már meg sem tudtam szólalni, csak sírva, szótlanul tűrtem a két férfi állatias viselkedését az irányomba.

- Gyűlöllek, te utolsó mocskos ribanc! Most megkapod amit érdemelsz! - kiabált Joong, minden egyes ütésnél, miközben Kimoon keze szó szerint a nadrágomban táncolt, én pedig csak valami nyögésszerű hangokat voltam képes kiadni. Feladtam. Nem tudtam tovább küzdeni, de reméltem, hogy mindezek ellenére láthatom még Hyunjint és a babámat.

Ekkor azonban váratlan, s már-már mondhatni isteni történés szakította meg a soha véget nem érőnek tűnő tortúrámat. Látni ugyan nem láttam semmit az arcomat ért ütések hatására, viszont hallani mindent jól hallottam, amint valaki, vagy pontosabban valakik váratlanul berúgják a garázs kettőre zárt ajtaját.

- Rendőrség, ne mozduljanak! - hallottam meg egy ismeretlen eredetű férfihangot valahol a távolból.

Mi? Meghaltam volna? Vagy hallucinálni kezdtem a fejemet és az arcomat ért erős ütések hatására? Mégis hogyan kerültek volna ide rendőrök? Ostobaság, hisz' nem tudott róla senki, hogy Joong és Kimoon erőszakkal idehoztak engem. Az egyedüli ember, aki pedig rajtam kívül még tudja, hogy hol található ez a garázs, az Hyunjin, akinek a legutóbb minden egyes részletet elmondtam, viszont honnan tudhatta volna, hogy itt vagyok? Valahogy nem áll össze a kép.

Egészen addig azt hittem, hogy a rendőrség érkezését csak beképzelem a folyamatos ütések miatt, viszont mikor Kimoon az egyik pillanatról a másikra kirántotta a kezét a nadrágomból, Joong pedig felhagyott az öklével való folytonos ütlegeléssel, akkor ismét fellobbant szívemben a remény halovány szikrája, hogy talán most megmenekülök ebből a tortúrához hasonló helyzetből.

Fejem és füleim zúgni kezdtek, de mindenestre ha nehezen is, de bátorkodtam kinyitni a felrepedt szemhéjú, lüktető szemeimet, hogy legalább azt lássam, hogy mi folyik jelenleg körülöttem. Mikor ez megtörtént, akkor résnyire kinyitott szembogaraimmal azt láttam, amint a berúgott garázsajtón berobog több egyenruhát viselő rendőr, fegyverrel a kezükben, amit a két támadómra szegeztek, akik most megadva magukat emelték magasba a kezeiket. Hah, fél perccel ezelőtt pedig majdhogynem agyonvertek és megerőszakoltak! A rendőrök után azonban néhány ismerős arc is ciklon módjára berobogott a garázsba; az apám, anya, és az alfám, maga Hwang Hyunjin.

- MI A FASZT CSINÁLTATOK A FIAMMAL TI UTOLSÓ FÉRGEK?! - robogott oda apa egyenesen a feltett kézzel álló Joong elé, s egy hatalmas jobb horgot izomból le is akasztott a bántalmazómnak. Joong feje a lendület miatt nyomban hátracsuklott, apa azonban ezen a ponton még nem fújt visszavonulót, hanem megragadta a férfit a gallérjánál fogva, s újra orrba vágta Joongot. - DÖGÖLJETEK MEG! - ordibált.

- Mr. Lee, kérem higgadjon le, és hagyja, hogy a rendőrség tegye a dolgát - fogta vissza a végletekig dühös és felbőszült apámat az egyik rendőr, miközben a másik két fakabát fogta, s megbilincselték mint Hwang Joongot, mint Kim Kimoont.

Kimoon egyáltalán nem ellenkezett, hanem csak néma csendben hagyta, hogy a bilincs felkerüljön rá, Joong viszont próbált ellenállni, a rendőröknek azonban szerencsésen sikerült őt elfogniuk.

- Benned csalódtam a legnagyobbat. Sosem hittem volna, hogy ezt megteszed a saját véreddel. - nézett végig apám Kimoonon, hiszen abban a pillanatban nem csak egy rokonát, az unokatestvérét veszítette el, hanem egy barátot is. Pontosabban egy barátnak hitt személyt, akiről kiderült, hogy közel sem méltó arra, hogy apám a barátjának, vagy egyáltalán a rokonának nevezze őt.

- Sajnálom... - felelte lehajtott fejjel a férfi.

Közben éreztem, hogy mintha lassacskán kezdeném elveszteni a kapcsolatot a külvilággal; hányingerem támadt, szédültem és helyenként kezdett elhomályosodni a látásom, arról már nem is beszélve, hogy több helyen is véreztem. A következő dolog amit észleltem az az volt, hogy Hyunjin és anya ott térdelnek mellettem, az utóbbi pedig leginkább csak keservesen sírt az állapotomat látva.

- Yongbok annyira sajnálom! Minden rendben lesz, mostmár tarts ki, itt vagyok veled, hallod?! - csuklott el Hyunjin hangja is beszéde közepette. - Hallasz engem?!

- Hyu-Hyu-Hyunjin, se-se-segíts...! - leheltem elcsigázottan, miközben az egyik rendőr végre valahára mellénk lépett, s egy kulcs segítségével eloldozta a kezeimet, minek hatására a szó szoros értelmében összecsuklottam a földön.

- A két gyanúsítottat vezessétek ki a rendőrautóba - szólt oda ezután a rendőr a másik két társának, majd egy harmadik felé fordult, aki éppen azt ellenőrizte, hogy a kanapén továbbra is eszméletlen állapotban fekvő Chenle lélegzik-e. - Huan, te pedig azonnal hívj ide egy mentőt, mert mindkét omega állapota kritikus!

A megszólított két rendőr azonnal fogta, és kivezette az ezen a ponton teljesen megkukult Hwang Joongot és Kim Kimoont a garázsajtón, minden bizonnyal ugye a rendőrautóba, a harmadik rendőr pedig villámgyorsan tárcsázta a mentők számát a gyors segítség reményében.

- Jó napot, Choi Huan rendőrtiszt vagyok. Bűncselekmény történt a Sedipp utca 12. cím alatt lévő garázsban, Seoul, 8.kerület. Sürgősen szükségünk van egy mentőre; van itt két sérült omega. Egyik eszméletlen, a másikat pedig brutálisan megverték, kérem siessenek!

- Yongbok, tarts ki, mindjárt jön a mentő, itt vagyok mostmár! - nyugtatgatott sírva, elkeseredetten csengő hangon Hyunjin, miközben kezemet szorongatta.

- Nalini... jó-jó-jól van...? - nyögtem ki az utolsó kérdést, ami erőmből kitellett.

- Otthon van Jenoval, nincsen semmi baj, Kicsim - nyugtatott meg Hyunjin. - Próbálj meg ébren maradni, nézz rám!

- Óh Istenem Uram, mit tegyünk? - nézett az egyik rendőrre a zokogó anya, aki képtelen volt tétlenül ülni, miközben én összeverve hevertem a hideg talajon.

- Nyugodjanak meg. Mostmár csak annyi a teendőnk, hogy meg kell várnunk a mentőt - jelentette ki a rendőr, mire apám azon nyomban felcsattant.

- Már elnézést, de maga hogy lehet ilyen nyugodt?! A fiam, aki alig szült meg, most itt vérzik, és maga annyit tud mondani, hogy nyugodjunk meg?! - jött idegbe. - Hát van maguknak gyereke?!

- Én tényleg megértem az aggodalmukat - szólt közbe a másik rendőr, Huan, aki a mentőket hívta az imént. - Csak egy kis türelmüket kérem, aztán mindkét omegát kórházba szállítjuk, ahol megfelelően ellátják majd őket.

Ezen a ponton már mintha percek estek volna ki az emlékezetemből, és alig hallottam azt amit a körülöttem lévők beszélnek. Fátyollepte tekintetemmel még láttam, hogy Hyunjin fölém hajolva beszél nekem valamiket, miközben sír, de képtelen voltam válaszolni rá, hiszen nem is hallottam rendesen szavait, annak viszont örültem, hogy még azelőtt ideérkeztek, mielőtt megerőszakoltak volna. A sebeim pedig előbb-utóbb helyrejönnek. Mármint a fizikaiak, mert az átélt élmények okozta lelki sebet valószínűleg hosszabb ideig fog tartani beforrasztani.

A berepedt szemhéjaim súlya ezen a ponton olyan nehézzé vált, mintha legalábbis téglákat egyensúlyoztam volna rajtuk, s erőszakkal kellett rábírnom magam arra, hogy le ne csukódjanak. Minden egyes porcikámat fájdalom emésztette, s az egyetlen fizikai inger amit a külvilágból érzékeltem, az Hyunjin az enyémet szorongató keze volt.

Körülbelül néhány perc elteltével a nyitva hagyott garázsajtón berobogott négy újabb férfi, ruházatukból ítélve a hívott mentősök, egy-egy hordágyat hozva magukkal. Habár zúgó füleim miatt nem hallottam semmit abból, amit beszéltek, mindenesetre azt észrevettem még félájult állapotban is, hogy két mentős nyomban odarohant a kanapén fekvő Chenlehez az egyik hordággyal, a másik kettő ürge pedig odalépett hozzám.

Egy nagy káosz uralkodott abban a pillanatban Joong felfedezett garázsában. A rendőrök már lehet elvitték Joongot és Kimoont, azonban maradtak még idebenn fakabátok, apám idegbetegen csápolt, és a nyakán kidagadó erek alapján valamit üvöltözött, anya szüntelenül csak sírt, a mentősök az én szemszögemből össze-vissza futkostak, Hyunjin pedig valamit nagyon magyarázott nekik, mire a két férfi nemes egyszerűséggel csak feltett engem a hordágyra, innentől kezdve azonban teljes homályba, és sötétségbe borult körülöttem a világ.

De ez legalább nem volt ijesztő, hisz' olyan volt, mintha csak elaludtam volna, hogy felébredjek ha kitisztul a helyzet.

_____

Nem akarom mindig húzni az agyatokat, ezért kitettem ezt is, de szerintem ezután csak még idegesebbek lesznek😂❤️ bocsi utólag is, azért remélem tetszett
❤️🙌