🪷

...

Egy héttel később:

Az elmúlt egy hét az előzőnél sokkal dinamikusabban, nyugodalmasabban és kiegyensúlyozottabban telt. Mivel már semmilyen múltbéli titok nem mérgezte a kapcsolatunkat Hyunjinnal, ezért sokkalta könnyebben egymásra tudtunk hangolódni. Sokkal mélyebb beszélgetésekbe tudtunk belemenni, s mivel már tudott arról, hogy mi történt velem, ezért mindketten sokkal kisebb mértékben voltunk idegesek, de azért bennünk volt még az a bizonyos tüske a történtekkel kapcsolatosan. Én személy szerint aggódtam amiatt, hogy ezzel még nincs vége mindennek és Joong még tesz váratlan lépéseket, hogy megkeserítse az életemet, csak azért, mert nem minden az ő mocskos kis tervei szerint alakult.

S bár Hyunjin nem mondta ki, én viszont tudtam, hogy magában szüntelenül tervezgeti azt, hogy hogyan álljon bosszút az apján, a sok sérelem miatt amit nekünk okozott. Bár Joong minden rosszat megérdemelt volna, én személy szerint hagytam volna a bosszút, ugyanis ténylegesen le akartam már zárni ezt az egészet a férfival. Ha visszavágunk neki, akkor sosem fog minket békén hagyni, mert az ő egóját egyszerűen az fűti, hogyha mi szenvedünk.

Nem akartam megadni neki ezt az örömet, úgy gondoltam, hogy az a legjobb ha egyszerűen csak ignoráljuk még Hwang Joong létezését is.

Egyébként a gyereknevelés továbbra is egy fárasztó meló, meg kell valljam. Nalini ezt a hetet hivatalosan a hisztizés hetének kiáltatta ki, ugyanis folyamatosan sírt, és tényleg nagyon nehezünkre esett őt megnyugtatni. Én tényleg próbálok a lehető legjobb szülő lenni, s Hyunjin is, de néha annyira nehezemre esik bíznom magamban, és elhinnem, hogy ahogy minden dolognak, ennek is van jó és rossz oldala is. Az a legfontosabb, hogy szeretettel és türelemmel gondozzuk a kislányunkat, ez a nagyon is igaz gondolat pedig Hyunjintól származik. Én vele ellentétben sajnos nem mondanám magam valami pozitív személyiségnek, így mikor az egyik este akármit is csináltunk, Nalini egyszerűen nem akarta abbahagyni a sírást, elkeseredésemben én is itatni kezdtem az egereket. Megint előjött bennem az, hogy szar szülő vagyok, és képtelen vagyok megfelelően gondoskodni a saját kisbabámról. Hyunjin azonban ott volt mellettem, és megnyugtatott, miszerint az teljesen természetes dolog, hogyha egy kisbaba alkalomadtán sír, hiszen ő még a síráson kívül nem tud más úton kommunikálni, így lényegében nekünk kell kibarkóbázni, hogy mi is a kicsi baja. Éhes, tele a pelus, álmos, unatkozik, egyedül érzi magát, nyűgös, esetleg fáj valamilye, vagy csak szimplán vágyik a testi közelségre? Fogós kérdés.

Hyunjin szerint a baba érzi azt, ha szeretettel van róla gondoskodva, így nem szabad kételkednem magamban, hanem a jófajta energiáimat kell közvetítenem Nalini felé.

Mindegy is, az viszont tengernyi lelkesedéssel tölt el, hogy a kicsi, mivel már elmúlt egy hónapos, elkezdte emelgetni a kicsi fejecskéjét, itt-ott már különféle hangokat is kiad, ráadásul néha már mosolyog is. Újra és újra eszembe jut az, hogy mennyire ostoba és csőlátású is voltam, amikor eleinte el akartam vetetni ezt a kis csodát, aki nélkül mostmár élni sem lennék képes.

A baba mellett Hyunjinnal ezen a héten testileg is közelebb kerültünk egymáshoz. Igaz, szexelni még nem szexeltünk, mivel ezidáig a császármetszés után nem telt el a kellő idő, de Hyunjin kreatív volt a megoldásokat illetően.

Illatos olajokkal megmasszírozta a hátamat, a keze pedig végül teljesen máshova tévedt, de nem bántam; rám fért már egy kis ilyesfajta kényeztetés, mégha ez csak kézzel történt. Mindenkinek vannak biológiai igényei, amelyeket azért ki kell elégíteni. Mondjuk attól még egy kicsit tartok, hogy hogyan fog egy gyerek mellett a szexuális életünk is aktívan működni, hiszen a kicsi igényeit haladéktalanul el kell látni, viszont szerintem ha igazán vágyunk a másikra, akkor ezt megoldjuk ha eljön az ideje.

Egyébként legjobb barátom, Innie, úgy tűnik, hogy mostmár mondhatni teljesen rendbe jött, ugyanis mint megtudtam, jövő héten már kiengedik őt a pszichiátriáról. Persze az továbbra is feltétel, hogy az omegának heti két alkalommal járnia kell pszichológushoz, illetve csoportfoglalkozáson is részt kell vennie.

Mostanra már le kellett állnia az antidepresszánsok szedésével, hiszen most jár a terhessége tizenkilencedik hetében, ami annyit jelent, hogy ezen a ponton ezek a tabletták már akár kárt is tehetnek a kisbabákban. Nem akarom elszólni magam, de mostanra talán kijelenteném, hogy Innievel ezentúl nem lesz semmi baj, hiszen ott van mellette a támogató és szerető alfája, Chan, valamint ő is megerősödött lelkileg.

Mindketten repesve várják a kisbabák születését, az pedig már teljes bizonyosságot nyert a legutóbbi vizsgálatok során, hogy az egyik baba kisfiú, a másik pedig kislány lesz, így Innie már lelkesen tervezgeti a neveket.

A másik jóbarátom, Jungkook élete is szó szerint szárnyal, ugyanis Taehyunggal nagyon egymásra találtak. Folyamatosan együtt vannak, különböző programokat rendeznek együtt, Kuksi pedig gyakorta eljár Taehyung fotózásaira is, ami már tényleg nagy szó, mert a modell nem visz el akárkit ezen eseményekre. Komolyan olyan, mintha ők ketten már évek óta együtt lennének, s bár Kuksi legutóbb, amikor telefonon beszéltünk, akkor ugyan nem konkretizált, de nagyon úgy érződött, hogy olyannyira komoly ez a kapcsolat köztük, hogy már olyasmi is szóba került, mint mondjuk az összeköltözés. Szívből kívánom, hogy sokáig tartson a boldogságuk, mert megérdemlik.

Changbinról pedig az utóbbi időben nem sokat tudni, ugyanis aktívan bulizik, amit az Instagram oldalán szorgosan győz is dokumentálni, tehát összefoglalva jelenleg azt hiszem mindenkinek rendben van most az élete.

A mai napon, reggel, azonban nálunk minden megváltozott; Hwang Joonggal kapcsolatos félelmeim sajnálatos módon beigazolódtak.

De kezdjük is az elején; nekünk először is ez amolyan napi rutin, hogy délelőtt és délután elvisszük Nalinit sétálni, hogy a kicsi minél többet tartózkodjon kint a friss levegőn, ma viszont engem egyszerűen nem lehetett kirobbantani az ágyból, ugyanis valamiért nagyon nem éreztem jól magam. Fájt a fejem, de ezúttal nem a fejemen lévő seb miatt, amiről már a kötést is levehettem, hanem olyan volt, mintha migrénem lenne. Persze még egy heg maradt ott a homlokomon, de az az elkövetkezendő időkben még be fog jobban gyógyulni. A kezemen a gipsz egyébként mondhatni zavart, ugyanis sokkal nehezebb funkcionálni ezzel a végtagomon. Ráadásul ha éjjel ráfekszem, az se mondható épp kellemesnek.

- Baba, Linit el kéne vinnünk sétálni. Már fel is öltöztettem őt - csókolt bele a nyakamba Hyunjin, mikor én még mindig az ágyban heverve, lehunyt szemekkel, kobakomat a párnába fúrva feküdtem.

- Nem baj ha most nem megyek veletek? - kérdeztem nyűglődve, szemeimet kinyitva, hogy Hyunjinra nézhessek.

- Mi a baj, gyöngyöm? - simította meg ezúttal az arcomat az alfám. - Fáj a fejed?

- Igen, eléggé - válaszoltam sziszegve. - Úgyhogy ha nem baj, akkor most inkább itthon maradnák.

- Persze kicsim - nyomott egy csókot a homlokomra a szőke. - Pihenj csak. Hozok neked fájdalomcsillapítót, aztán elviszem én sétálni Nalinit. Ő is alszik a kocsiban. - mosolyodott el, majd elhagyta a hálószobát, fél percen belül pedig egy tablettával, és egy pohár vízzel tért vissza. - Tessék drágám, vedd be ezt - nyújtotta át nekem a hozott dolgokat.

- Köszönöm, Hyu - mosolyodtam el hálásan, majd a tablettát bedobtam a számba, és leittam vízzel.

- Nem szívesen hagylak itthon, remélem tudod - húzott oda magához a derekamnál fogva Hyunjin. - Nalinit te tudod csak igazán megnyugtatni, és engem is. - bókolt nekem.

- Ez csak egy fél órás séta lesz, aztán a délutáni sétára együtt megyünk - feleltem biztatóan, s nyomtam egy puszit Hyunjin szájára. - Szeretlek. Vigyázzatok magatokra.

- Én is szeretlek - viszonozta a csókomat a szőke, majd felkelt mellőlem az ágyról. - Na, pihenj Yongbokkie, én pedig elviszem a kicsi tündért sétálni - jelentette ki kedvesen, majd elhagyta a hálószobát. Hallottam, amint a nappaliban még szeretetteljesen beszél Nalinihez, majd a kocsival és benne a babánkkal együtt elhagyta a lakást, én pedig egyedül maradtam az ágyban elfolyva.
Bár nem éreztem jól magam, mégse akartam henyélni, így úgy döntöttem, hogy produktívvá téve magam kikelek az ágyból és főzök mondjuk ebédet. Lehet jót is fog tenni a fejemnek az, ha elterelem a figyelmemet.

Komótosan kiballagtam a konyhába, majd elővettem a hűtőből a tegnap vásárolt friss lazacot, ezt választva meg a mai ebéd alanyának. Hyunjin szereti, így ezzel leginkább neki akartam kedveskedni.

Miközben elkezdtem felvagdosni a lazacot, eszembe jutott, hogy mikor összeköltöztünk, mennyire tartottam attól, hogy nem fog mindez működni köztünk. De félelmeim alaptalanok voltak, ugyanis Hyunjin egy csodálatos társ.

Igazából azt sem bánnám, ha gyűrű lenne az ujjamon... Jézusom Felix, miket beszélsz?! Ennek a gondolatnak még az emlékét is jobb ha gyorsan eltűntetem az agyamból, hiszen Hyunjinnak sosem jutna eszébe megkérni a kezemet, én pedig nem vagyok olyan belevaló, hogy ezt felhozzam neki. Viszont a gondolat olyan szép; ki ne vágyna arra, hogy igent mondhasson annak az embernek, akit a világon a legjobban szeret? Bárcsak én is részese lehetnék ennek az eufórikus érzésnek.

- Felix, már nagyon régóta meg szerettem volna kérdezni valami - imitáltam Hyunjin hangját, miközben vékony, szabályos szeletekre vágtam a pirosas színű halat. - Micsodát, Hyunjin? - váltottam vissza saját hangomra. - Tudod Lix, a bal kezed olyan üres. Illene oda egy eljegyzési gyűrű, mondjuk egyenesen a gyűrűsujjadra - kapcsoltam át ismét Hyunjinra játszva. - Micsoda?! Te most megkérted a kezem?! - sikoltottam fel, meglepetést színlelve. - Ah, de jó is lenne - mosolyodtam el végül bánatosan, tudván, hogyha ez Hyunjinon múlik, akkor sosem fog bekövetkezni. - Kár, hogy sosem akarna elvenni.

Nem akarok telhetetlennek tűnni, de számomra igenis fontos az esküvő. Lehet valakik szerint csak felesleges procedúra, szerintem viszont nagyon szép gesztus az felé akit szeretünk, hiszen ezzel is megmutatjuk, hogy mennyire komolyan is gondoljuk a közös életünket. Mindig is úgy képzeltem el, hogyha megtalálom az igazit, akkor hivatalosan is igent mondunk majd egymásnak. A nagy Ő már megvan, viszont gyűrű sajnos nem lesz rajtam.

Annyira belemerültem az agyalásba, hogy észre se vettem, hogy már nem is fáj a fejem. Úgy döntöttem, hogy a gondosan felszeletelt lazacot otthagyom a pulton, s elmegyek megmosakodni és felöltözni.

A fürdőszobába szökkenve tehát arcot, és fogat mostam, majd gyorsan felöltöztem, hogy mégse henyéljek egész álló nap pizsamában. Egy sima laza ing és fekete melegítőnadrág mellett döntöttem, ezen a ponton pedig még azt is megbántam, hogy nem mentem Hyunjinnal és Nalinivel, mert már most hiányoztak. Mindegy, fél óránál tovább úgysem maradnak kint, a délelőtti sétát úgyis mindig gyorsan letudjuk, addig is mondjuk rendet rakhatnék kicsit. Ezt pedig kezdhetem azzal, hogy mondjuk leviszem a szemetet a lakásunk előtt lévő nagy, színes kukákba, mert itt lassacskán kezd felhalmozódni, ugyanis idebenn nálunk raklapszámra dobáljuk el a kakis pelenkákat, különböző ételek, s egyéb dolgok csomagolásait. Szükség van egy kis takarításra, mégha nincs is mindig kedvünk hozzá, így megkaptam a csomag szemetet, és cipőimbe belelépve fogtam magam, nemes egyszerűséggel kisétálva a lakásból.

Nem vittem magammal semmit, sem telefont, sem kulcsokat, ugyanis úgy véltem, hogy tényleg csak jövök és megyek, ez azonban nem így történt, mégha eredetileg tényleg csak a szemetet vittem le.

Leballagtam a lépcsőház lépcsőin, majd kisétáltam a bejárati ajtón. Az utcán arcomat azonnal megcsapta a friss, reggeli levegő, hideg azonban mégsem volt, de azért átsuhant az agyamon egy kis bizonytalanság, hogy vajon Hyunjin felöltöztette-e megfelelőképp Nalinit.

Neki lehethogy elég csak egy laza felső, egy szinte még újszülött kisbabát azonban jól fel kell öltöztetni, nehogy megfázzon. Az alfák néha hajlamosak elsiklani ilyen dolgok felett, ezért vagyunk itt mi, omegák, hogy kézben tartsunk mindent.

Végül azonban úgy véltem, hogy Hyunjin biztosan felöltöztette megfelelően a babát, így csak lassú léptekkel sétáltam el az utcán pár méterrel messzebb található kukákig, majd beledobtam a vegyes szemetekkel teli zacskót az arra rendeltetett fekete kukába.

Miután ezzel megvoltam, fordultam egyet, megindulva vissza a lakás felé, hogy folytathassam az ebéd elkészítését, mikoris váratlan problémával szembesültem, mire még a vér is megfagyott az ereimben.

____

Ma témazárót írok, szóval az iskolában már nem fogom tudni feltölteni a következő részt, hanem csak otthon olyan 4 óra felé. 🥰❤️