🪷

Nalini ruhácskái és az összes holmija szerencsére belefért a kisebb bőröndömbe, így a maradék cuccokat és apróságokat az utazótáskába hajigáltam bele. A két csomag pelenka sajnos már nem fért be sehova, így úgy döntöttem, hogy azt elviszem simán csak kézben.

Elveszetten néztem végig a kifosztott szobámon; hát elérkezett ez a pillanat. Végre önálló életet kezdek és kirepülök otthonról. Huszonkét évesen már sokak szerint "ideje lenne", de én csak most tudatosítom, hogy mennyire szeretem ezt a házat és a családomat is. Szeretem a szobámat, ami sokszor tökéletes kis zugot biztosított nekem arra, hogy sírjak, vagy éppen nevessek, szeretem az összes szobát és azt, hogy itt nőhettem fel, hogy itt érhettem meg arra, hogy felkészülve a nagybetűs életre elkezdjem a saját utamat járni.

A családomat is nagyon szeretem, még apát is, aki bár sokáig nem volt egy mintaszülő, most mégis megmutatta, hogy van szíve, és hogy fontos vagyok neki én is, és a boldogságom is.

A bőröndöket egyenlőre a szobámban hagytam, s elindultam ki onnan, hogy egyszer még utoljára körbesétáljak a házban. Olyan érzés volt ez, mintha éppen elbúcsúznék a múltamtól, az eddigi otthonomtól, annak dacára, hogy tudtam, a Lee ház ajtaja bármikor nyitva áll előttem; én itt sosem leszek vendég, ez mindig az otthonom lesz. Viszont ráébredtem, hogy találtam egy másik otthont. Ami nem egy ház, nem egy lakás, s nem is egy hely, hanem egy személy, Hwang Hyunjin. Egy olyasfajta otthont, ami sokkal többet jelent nekem, így ahol Hyunjin ott van, s én vele vagyok, ott én is otthon vagyok. Lesétáltam az emeletről, és benéztem a nappaliba, majd a konyhába, utána pedig elindultam kifelé, mivel autóberregést hallottam a házunk elől, ezt pedig nem tudtam mire vélni.

- Hyu, te meg mit keresel itt? - kiáltottam fel meglepetten, mikor megláttam a házunk előtt Hyunjin autóját, majd az alfát is, aki épp akkor szállt ki a volán mögül.

- Azt hitted hagyom, hogy egyedül cipeld le a bőröndöket? - mosolyodott el Hyunjin, ami olyannyira meghatotta az érzékeny valómat, hogy nyomban bekönnyeztem amiért így gondol rám. - Ne sírjál picim! - ölelt magához engem szorosan az alfa, én pedig pityeregve fúrtam bele a buksimat a férfi mellkasába.

- Annyira bo-bo-boldog va-va-vagyok, ho-ho-hogy vagy ne-ne-nekem! - zokogtam teljesen meghatottan.

- Shhhh, semmi baj picim - nyomott egy csókot az alfa a fejem búbjára. - Na, gyere, segítek lehordani a bőröndjeidet.

- Azért hiányozni fog ez a ház - jegyeztem meg szipogva, miközben elindultunk befelé a bejárati ajtón. - Rengeteg emlék fűz ehhez a helyhez, de örülök annak, hogy mostmár együtt fogunk élni.

- Nekem nem fog hiányozni a házam - felelte Hyunjin kissé feszülten. - Tök ciki volt most is eljönni otthonról a bőröndökkel, hogy apám otthon van.

Erre nem tudtam mit mondani, így jobb híján csak biztatóan megszorítottam Hyunjin kezét, ezzel jelezve, hogy én itt vagyok, mellette állok és támogatom. A szőkehajú alfa ezután lelkiismeretesen lehurcolta az autómba a holmijaimat, beleértve a telepakolt, minimum ötven kilós bőröndjeimet is. Bár az kétséges, hogy az autóm elbír-e plusz húsz kilót, de remélem ezzel nem lesz baj.

Miután Hyunjin segített nekem bepakolni az autóm csomagtartójába..., na jó, ez így nem teljesen állja meg a helyét, mert mindent szegény Hyu csinált, de utána mindketten visszaszálltunk az autóinkba, s elindultunk vissza a lakásunkhoz. Visszaérve mindketten örömmel vettük tudomásul, hogy amíg mi elvoltunk, addig a többieknek köszönhetően a lakásunk szó szerint csillogott-villogott. A frissen mosott, fehér függönyök otthonossá tették az egész lakást, a polcokról le lettek törölve még az utolsó porszemcsék is, a hűtőben pedig egy csomó élelmiszer várt minket anya bevásárlásának jóvoltából.

Mikor benéztem a szinténcsak tágas hálószobánkba, ahol a már összerakott kiságy oda volt tolva a miénk mellé, elképesztően meghatódtam. Persze még elég üresen állt minden, így Hyunjinnal a többiek támogató segítségével elkezdtük kipakolni a bőröndjeinket és a táskáinkat. Hyunjinnal mindjárt az elején megegyeztünk, hogy a hálószobában lévő nagyszekrény egyik fele az enyém, a másik pedig az övé, hogy ebből később ne származhasson semmiféle konfliktus. Mindkettőnket elég sok ruhája volt, de szerencsére minden befért a szekrénybe, utána pedig lerohantuk a fürdőszobát, és azt is pillanatok alatt telepakoltuk a tisztálkodási szerekkel, törülközőkkel és egyéb holmijainkkal, s még a babakádnak is jutott hely. Bár minden olyan gyorsan, kutyafuttában és kapkodva történt, estére mégis sikeresen elkészültünk mindennel.

Természetesen Hyunjinnal elképesztően hálásak voltunk a szüleimnek, az öcsémnek és persze Minna néninek, amiért segítettek nekünk egyetlen nap leforgása alatt berendezkedni. Azt hiszem világrekordot döntöttünk, mert olyanról még nem hallottam, hogy valakik mindössze egy nap alatt át tudnak költözni A pontból B pontba. Szerintem azért ment ilyen gyorsan, mert bútorokkal nem kellett bajlódnunk.

Este nyolckor anyáék és Minna néni is hazamentek, mi pedig Hyunjinnal holtfáradtan ugyan, de elvonszoltuk magunkat Chanhez Naliniért. Az alfa a lakásában éppen tévét nézett, miközben a karjában ringatta a kisbabámat, aki csak csendben szuszogott a pólyában. Chan azt mondta, hogy Nalini nem nagyon sírt, s hogy jól érezte magát a kicsivel, mi pedig nem győztünk elég hálásnak lenni neki, amiért vigyázott a kislányunkra.

Hyunjinnal ezután hazavittük a kicsit, a mi saját lakásunkba, ezt pedig még kimondani is csodálatos érzés. Amíg én megetettem a babát, addig Hyunjin vállalta, hogy készít a magunk számára valami könnyű vacsorát, hiszen mostmár nem volt itt anya, hogy este gőzölgő étel fogadjon az asztalon, amiért a kisujjamat sem kell mozdítanom. Habár én tudok főzni, Hyunjin képességeiben azonban nem annyira bíztam, de végtére is sikerült neki összedobnia főtt tésztát sült garnélákkal, ami meglepően finom lett. Meg is dicsértem ezért az alfámat, hiszen tényleg kitett magáért.

Habár elcsigázottak és fáradtak voltunk az egész napos robot miatt, Nalini fürdetését azonban kénytelenek voltunk megejteni, akármennyire is szerettük volna már álomra hajtani a fejünket. Viszont a pancsi után Nalini szinte azonnal elpilledt, így gyorsan befektettem őt az én térfelem mellett lévő kiságyába, hogy nyugodtan tudjon ő is pihenni.

A kis pokróckájával betakargattam őt, nehogy megfázzon, majd Hyunjinnal szorosan összebújva a saját ágyunkban, a saját lakásunkba álomra hajtottuk a fejünket.

Ez volt az elmúlt hetem első napja. A többi elég nehézkesen telt egyenlőre, ugyanis egyikünk sem volt ahhoz hozzászokva, hogy saját magunkat kell ellátnunk. Mindketten elkényelmesedtünk, s úgy voltunk vele, hogy majd anya úgyis mindent megcsinál helyettünk. Hát most ez koránt sem így van, amellett, hogy Nalini nulla huszonnégyben ránk szorul, még arra is kell időt szakítanunk, hogy magunkról és a lakásról is gondoskodjunk.

Meglepő, de az utóbbi napokban még konyhatündérkedtem is, igyekezve finom és változatos ebédeket készíteni magunknak. Ezt Hyunjin értékelte, s pajkosan azt is megjegyezte, hogy bár ízlik neki a főztöm, jobban örülne, hogyha hamarosan én magam lennék a főétel. Erre csak annyit tudtam mondani, hogy még kicsivel több mint három hetet kell kibírnunk, aztán azt csinál velem amit csak szeretne, addigis azonban muszáj egyfajta rutint kialakítanunk az új életünkbe, amihez tartani kellene magunkat. Hyunjin most nem jár munkába, így teljes erőbedobással tud nekem segíteni mindenben.

Azért egész jól belerázódtunk ebbe a függetlenségbe; elláttuk Nalinit, napi kétszer kimentünk vele sétálni, főztünk, mostunk, takarítottunk, és közben beszélgettünk. Még arra is maradt időnk, hogy meglátogassuk Inniet a pszichiátrián, s Jungkookék is eljöttek megnézni a lakást. Apropó lakás; az ágy eleinte kényelmetlennek bizonyult, s valahogy semminek sem találtam a helyét, viszont pár nap alatt ez átfordult, most pedig olyan, mintha már ezer éve itt élnénk. Még Hyunjinnal elmentünk különféle díszeket és dekorációkat vásárolni, hogy az otthonunk minél hangulatosabb legyen.

A mai nap azonban minden megváltozott, az eddigi nyugalmam pedig úgy dőlt össze mint a kártyavár. Nalinit rábíztam Hyunjinra, mert időközben kitaláltam, hogy egy kis baráti omega traccs révén bemegyek Jungkookkal Inniehez, s viszek neki finom levest és maszkarpóne-epres süteményt. Hyunjin az indulásom előtt még azt is mondta, hogy lehethogy amíg én elvagyok, addig ő találkozik a srácokkal, Channel, Changbinnal és Taehyunggal, s oda ugyebár viszi magával a babát is. Ezzel nem is volt baj, bíztam Hyunjinban és a srácokban is, tudtam, hogy a kisbabám jó kezemben lesz náluk.

Jungkookkal ezután bementünk a pszichiátriára, meglátogatni Innie barátunkat, akinek az eltelt egy hét alatt mintha ismét nőtt volna a pocakja.

Innie egyébként teljesen megvan erősödve lelkileg, én nem tudom, hogy ezek a pszichológusok milyen módszerekkel dolgoznak, milyen metódusokat alkalmaznak, de a pozitív irányban történő változás mindenesetre káprázatos. Az omega már sokkalta vidámabb, pozitívabb, és repesve várja a születendő kisbabáit Channel.

Jungkook is mesélt nekünk, mégpedig a Taehyunggal való viszonyáról. Kuksi elújságolta, hogy a kapcsolatuk Taehyunggal a kezdetleges bizonytalanság dacára mostanra nagyon megerősödött, s hogy tényleg tökéletesen kiegészítik egymást ők ketten.

Innie még úgy poénkodva rá is kérdezett, hogy babát nem akarnak-e majd, mire Kuksi iszonyatosan zavarba jött, s csak a paradicsomvörös arcát takargatva próbált kitérni a válaszadás elől. Bár még nincsenek régóta együtt, abban biztos vagyok, hogy náluk hamar szóba fog kerülni a gyerekvállalás, mivel mindkettejüket egy családcentrikus személyiségnek tartom, akiknek fontos, hogy nevelgessenek egy picike emberkét.

Aztán természetesen én is meséltem nekik Hyunjinról, Naliniról és természetesen a lakásunkról, egyben pedig, hogy hogyan élem meg eddig az együttélést. A közel egy órás baráti beszélgetés után elbúcsúztunk Innietől, Kuksinak pedig sajna sietnie kellett haza a szüleihez, így én is úgy döntöttem, hogy hazamegyek Hyunjinhoz és a kisbabánkhoz.

Már éppen készültem volna beszállni a leparkolt autómba, mikoris megcsörrent a telefonom, így mosolyogva kihalásztam a készüléket a táskámból, ugyanis azt hittem, hogy Hyunjin keres. Meglepetten vettem tudomásul, hogy egy ismeretlen szám hív, amelyet nyilvánvalóan nem ismertem fel.

Néhány másodpercig csak bizonytalanul néztem a telefonom képernyőjén lévő számot, azon töprengve, hogy vajon felvegyem-e. Végül azonban úgy döntöttem, hogy felveszem, lehet akár fontos is, mégha valószínűleg csak valami reklám miatt hívnak, vagy pedig hittérítők próbálják telefonon keresztül becserkészni a követőiket. Kifújva a levegőmet nyomtam rá a kis zöld telefon gombra, fogadva a hívást, majd a fülemhez tettem a mobilt.

____

Sziasztok!🥰
Még napokkal ezelőtt megkérdezte az egyik kedves olvasóm, hogy hány részes lesz a könyv. Akkor még nem tudtam biztos válasszal szolgálni, de mostanra már maximális biztossággal állíthatom, hogy 80 fejezet lesz összesen.

Viszont utána még lesznek úgynevezett plussz-részek is, pontosan kettő darab, amelyek közül az egyiket kénytelen vagyok három, a másikat pedig minimum 10 részre széttagolni mert olyan hosszúak..😅 aztán meg új történetet fogok publikálni... de ez egyenlőre még a jövő zenéje...🤓❤️

Puszi mindenkinek🥺❤️