🪷

- Én ezt teljesen megértem Lix, és osztom is a véleményed, de mégis mit mondasz a többieknek ha apám a kezébe akarja venni az unokáját? Azt, hogy "bocsi, de nem, mert ez az ember kis híján megerőszakolt, miközben folyamatosan, évek óta csalja a pasim anyját?" Szerintem ezt te sem gondoltad igazán át, Yongbok - csóválta meg a fejét Hyunjin, nekem pedig be kellett látnom, hogy sajnos az alfának igaza van. Ha nem engedném Nalini közelébe Joongot, az túlságosan is feltűnő lenne, s a végén még én lennék az aki magyarázkodásra kényszerül. Szóval, úgy tűnik kénytelen leszek lenyelni a békát, és hagyni, hogy Joong lássa a lányomat, de én ezt egyszerűen képtelen vagyok ölbe tett kezekkel végignézni. Az az ember egy állat, egy agresszív, erőszakos, manipulatív és önző személy, és tétlenül engedjem őt a gyerekem közelébe?!

- De félek apádtól, nem érted?! Már csak attól is elkap a pánik, hogyha arra gondolok mit tett velem, és mit tett volna ha nem sikerül elmenekülnöm. Féltelek tőle téged is, és a kicsit is, érts meg kérlek, Hyunjin. - érveltem kétségbeesetten.

- Én megértelek kicsim, te viszont kérlek bízz bennem; nem hagyom, hogy újra bántson téged, vagy a babát, ezt megígérhetem neked. Többé nem hagyom, hogy elvegye tőlem azokat, akiket a legjobban szeretek - nyúlt oda a lábamhoz vezetés közben Hyunjin, s megnyugtatóan megsimította a combom belső felét.

- Bízom benned - eresztettem meg egy halovány mosolyt.

Ezután már nem beszélgettünk, ugyanis ekkor megérkeztünk a házunk elé, ahol Hyunjin gondosan le is parkolt, majd kiszállt a volán mögül, s gyorsan átfutva az én felemre kinyitotta nekem az ajtót.

- Szoknom kell még, hogy ennyire kedves vagy - jegyeztem meg szórakozottan, miközben elfogadva az alfa kezét kiszálltam az anyósülésről.

- Akkor szokj hozzá, mert ez ezentúl így lesz - jelentette ki pajkosan, majd ezután kivette a babahordozóval együtt a picit a hátsó ülésről, s az utazótáskámat is. - Mehetünk be? - fordult felém.

- Én is vihetek valamit - ajánlottam fel, hiszen így üres kézzel elég feleslegesnek éreztem magam, Hyunjin azonban csak a fejét rázta.

- Neked kímélned kell magad, baba. Ne aggódj, én vagyok az alfa, megoldom.

Mikor bementünk a kapun, én gondosan lenyomtam a bejárati ajtónk kilincsét, majd Hyunjinnal és a babával együtt szépen be is evickéltünk a házba.

- Hazajöttek! Kwan, öt perc múlva kell kikapcsolnom a sütőt, addig ott hagyhatjuk a pogácsákat! - hallottam meg valahonnan a konyhából anya intézkedő hangját, mire két másodperccel később ő is és apám is ott termettek az előszobában, hogy üdvözölhessenek minket. - Sziasztok drágaságaim! Gyertek beljebb, sütöttem pogácsát, és főztem nektek pudingot is! Apád vett egy finom bort is, én pedig finom tápszert is az én kis unokámnak!

- Hwang Hyunjin, az unokám apja - nyújtotta a kezét apa a szőke felé, aki meg is rázta azt.

- Lee Kwan, a szerelmem apja és a lányom nagyapja.

- Ohohó, már össze is jöttetek? - kapott a szívéhez apa, mintha ez a világ legmeglepőbb eseménye lenne. - Mégis mit jelentsen ez Felix? Miért haladtok ennyire gyorsan?

- Kwan, ez a dolog már érett egy ideje. Szeretem a fiadat. Ennyi, szóval nem haladtunk gyorsan, hanem már nagyon is ideje volt annak, hogy végre összejöjjünk. Ígérem, hogy nagyon vigyázok Yongbokra és Nalinire is - jelentette ki Hyunjin, mire apa csak hümmögve bólintott egyet, hiszen ezzel a kijelentéssel mégsem szállhatott vitába.

Mivel Nalini hivatalosan is bevágta a szunyát, ezért lehetőségünk adódott, hogy Hyunjinnal nyugodalmasan leüljünk a szüleimmel a családi asztalhoz egy kiadós beszélgetéssel egybekötött falatozás erejéig. Anya tálalta a gőzölgő pudingot és a frissen sült, aranybarnára sült pogácsát, amelyet az érkezésünk örömére készített, én pedig az öt napos kórházi koszt után hálát adtam minden egyes itthoni morzsáért, hiszen az ízetlen rizs és pirítós után jól esett valami kicsit laktatóbb csemege.

Mondjuk az össze-vissza zabálások valószínűleg nem tesznek jót a terhesség után az alakomnak, de majdcsak visszahúzódik a hasam az idő elteltével. Hat hétig valószínűleg Hyunjin úgysem fog látni meztelenül, szóval egy ideig mondhatni nincs mitől tartanom.

Teljesen jól elcseverésztünk a szüleimmel és Hyunjinnal, ami azért volt meglepő, mert már szerintem évek óta nem beszélgettünk ilyen őszintén és jókedvűen egymással. Anyáék igazándiból teljesen oda voltak Hyunjinért, s meglátásom szerint az alfa is szimpatizált a szüleimmel, főleg apámmal. Egy óra elteltével azonban az addig a babahordozóban alvó Nalini lassacskán felébredt és sírni kezdett, amivel jelezni szerette volna felénk valamilyen igényét, hiszen beszélni még sajnos nem tudott a kicsikém. Azt hiszem, hogy a kisasszony is megéhezett a nagy szundi után.

- Hyunjin, kérlek ringasd meg, hátha megnyugszik, addig én készítek neki tápszeres tejet. Biztosan megéhezett - álltam fel a helyemről, majd odaléptem az étkezőasztallal egybekötött konyhánkba, hogy elmondásom alapján csinálhassak enni a kisbabámnak.

- Shhh, semmi baj kicsikém, ne sírj, apuci mindjárt hoz neked tejecskét - vette ki a babahordozóból a kisbabát Hyunjin, s türelmesen ringatni és nyugtatgatni kezdte a síró kislányunkat. Akaratlanul is az eszembe jutott, hogy mégis miképpen hangzana ez a mondat a fiú szájából egy más helyzetben, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, mert ennek nagyon nem most volt itt az ideje...

- Hát Hyunjin, annyit mondok, kösd fel a nagyi-bugyit, mert a gyereknevelés nem csupa leányálom. Lesznek nehéz pillanatok, de hidd el, ha néha tortúrának is tűnik, megéri. Egy gyerek az élet legszebb ajándéka. - kezdett magyarázni apám, igazi filozófus bőrébe bújva.

- Bizonyám Hyunjinka... majd jönnek az álmatlan éjszakák, tele babasírással, a rengeteg kakis pelus, a temérdek leevett, lebüfizett ruhácska, a kipirosodott babapopsi... - toldotta meg anya, Hyunjin pedig csak zavartan nevetgélve ringatta a továbbra is pityergő kisbabát.

Én eközben sietősen elmostam a cumisüveget, majd készítettem bele tápszeres tejecskét abból a bizonyos Nutrilon fehér porból, hogy megetethessem a picit. Miután elkészültem, sietősen visszaszökkentem az étkezőasztalhoz, és leültem vissza Hyunjin mellé.

- Ne sírj kicsim! Most odaadlak apucinak, ad neked finomat - simította meg a kicsi arcocskáját Hyunjin, majd óvatosan tartva Nalini fejecskéjét a pólya alatt átadta a karomba a kislányunkat, én pedig lágyan megtámasztva a babát emeltem őt egy kicsit feljebb, nehogy beszaladjon neki a tápszeres tejecske.

- Shhhh, ne sírj kicsikém... - duruzsoltam, miközben óvatosan odatettem a síró baba szája elé a cumisüveget. Nalini amint megérezte ezt, azonnal eltátotta a kis szájacskáját, majd falánk módon szívni kezdte a tejet. Közben persze a sírással is felhagyott, s csak lehunyt szemecskékkel, teljesen beleélten itta a tejecskét, amit a világ egyik legédesebb dolgának könyveltem el. Szegény kicsikém, már biztosan éhes volt... - Lassan igyál picim, nemhogy beszalad... - simogattam meg közben a babácska sima, puha és selymes kézfejecskéjét.

- De cuki, egyem meg! - sikoltott fel anya, kezeit a szája elé kapva. - Hyunjin drága, hajolj oda közelebb hozzájuk, csinálok rólatok egy képet! - vette elő a telefonját, majd villogó vakuval fényképezgetni kezdett minket, megörökítve az unokája első itthoni étkezését.

- Egyébként éjjelente hányszor kel fel enni? - érdeklődött eközben apám.

- Olyan két-három óránként - feleltem, miközben a kicsi eddigre már szinte a fél üveget kiitta. - De sebaj, Hyunjinnal megbeszéltük, hogy majd felváltva fogunk felkelni etetni őt éjjel...

- Pardon?! - gúvadtak ki ekkor apám szemei, én pedig egy pillanatra nem tudtam mit mondhattam rosszul. - Te azt akarod mondani, hogy itt altatnád a kanodat?! Az én házamban?! A te szobádban?! Csukott ajtó mögött?! És ráadásul egy ágyban?! Azt már nem! - hőbörgött a szívéhez kapva.

- Kwan, hagyd már kérlek a gyerekeket! - dorgálta meg a dühtől elvörösödött arcú férjét anya. - Felnőtt emberek, hadd csinálják azt ami jólesik nekik! Ráadásul mostmár egy párocska, természetes, hogy Hyunjin itt alhat! - fordult a szőke felé.

- Már miért lenne természetes? - húzta fel az orrát apa, tovább játszva a védelmező apuka szerepét, aki vadászpuskával kergeti meg a fia udvarlóit. - Ebben a tempóban még észbe se kapunk és már jön is a második baba...

- Apa! - bődültem fel én is. - Másfél hónapig nem lehet semmi olyan, szóval csak alszunk, és különben pedig Hyunjin egy úriember. Ráadásul ő is szeretne gondoskodni Liniről - pillantottam a picire, aki épp akkor fejezte be a lakomázást, s jóllakottan pislogott fel rám azokkal a gyönyörű, gesztenyebarna szemecskéivel.

- Jó, legyen - morogta végezetül apám, beletörődve abba, hogy le lett szavazva. - De az ajtót minimum tíz centire nyitva hagyjátok, világos? És semmi tipi-tapi Hwang, érthető voltam? - intézte szavait egyenesen Hyunjin felé.

- Teljesen - felelte somolyogva Hyunjin.

- Na, megbüfiztetem Linit, aztán Hyunjin, kivisszük sétálni? - pillantottam rá csillogó tekintettel a szőkére.

- Persze, cica - hajolt oda hozzám Hyunjin, s nyomott egy puszit az arcomra, közvetlenül a szám mellé, mire rögvest egy mosoly ült ki az arcocskámra.

- Cica?! - horkantott egyet ismételten apám. - Mi vagy te Hwang, makcsaszelídítő? Én esküszöm, hogy úgy megverlek! Ne húzd ki a gyufát, mert a garázsban alhatsz, ahol olyan dunsztolt meleg van, hogy menten ropogósra sülsz!

Csak a szemeimet forgatva fogtam neki a pici büfiztetésének, majd miután ezt a folyamatot siker koronázta, Hyunjinnal együtt kicseréltük a kicsi pelusát, majd felöltöztetve őt betettük a kocsiba, és elmentünk megtenni az életünk első közös, családi sétáját. Nem mentünk messzire a háztól, csupán végig a csendesebb utcákon és a parkban, hogy Nalini nyugodtan tudjon pihenni. Szerencsére eddig úgy tűnik, hogy Nalini nyugodt baba, ami mindenképpen pozitív, hiszen hány olyan szülő van, akinek a kisbabája folyamatosan sír. A kocsit odakint hol én, hol Hyunjin tolta, miközben folyamatosan meghitten beszélgettünk, s közben tényleg úgy éreztem, hogy végre valahára hazatértem.

Otthon. Mindig is arra vágytam, hogy megtaláljam azt a személyt, helyet, avagy helyzetet, amelyet otthonomként definiálhatok, s lassacskán már kezdtem aggódni, hogy sosem fogom megtalálni. Most viszont, ahogyan a békésen alvó, szépséges kisbabácskánkkal sétáltunk a hangulatos parkban, Hyunjinnal karöltve, azzal a férfival aki szó szerint a másik felem, a lelki társam, a szerelmem, úgy éreztem, hazatértem.

- Lix - fúrta bele a tekintetét az enyémbe Hyunjin, séta közben.

- Hm? - pillantottam rá.

- Boldog vagyok - jelentette ki egy szeretetteljes mosollyal az arcán.

- Én is boldog vagyok - feleltem halkan.

- És tudod, hogy mikor az emberek a legboldogabbak? - tette fel a kérdést, mire csak haloványan megráztam a fejemet. - Hogyha szeretnek. Én pedig szeretlek téged, és a picit is - közölte, majd odahajolt hozzám, s nyomott egy rövid, ám annál érzelmesebb csókot a számra. - Na gyere, menjünk lassan haza, neked is pihenned kellene egy kicsit, Yongbokkie.

A séta után lassacskán hazafelé vettük az irányt, majd megkezdődtek az esti készülődések. Még nagyon új volt nekünk ez a helyzet Hyunjinnal, hogy gondoskodnunk kell egy igazi, élő kisbabáról, el kell őt látnunk, és csúnyán hangzik, de lényegében nekünk kell őt életben tartanunk. Apám mindenáron bele akart szólni abba, hogy hogyan és mit csináljunk, de szerencsére anya lecsillapította a temperamentumos férjét, mondván, hogy mi majd Hyunjinnal megoldjuk. S meg is oldottuk; igaz, szegény kis Nalini az első fürdetését végigbőgte, nem viselte igazán jól, a pici nagyon félt a víztől, de szerencsére a lubickolás végeztével megnyugodott. Igaz, még nem igazán tudtuk, hogy hogyan kéne fogni a picit, de szerencsére Hyunjin segítőkésznek bizonyult, így megoldottuk a feladatot. Utána felöltöztettük Nalinit, nehogy megfázzon a kis manó, majd bepólyáztam a kicsit, aki valószínűleg azért hagyta magát ennyire, mert elfáradt. Komolyan, ezek a kisbabák tényleg ennyit alszanak? Nalini is mindig csak alszik.

- Fú, nem hittem volna, hogy egy kisbaba fürdetése ennyire körülményes - ropogtatta ki az elgémberedett ujjait Hyunjin, miután befejeztük a fürdetést, apám pedig a kiskádat kivitte a szobámból a fürdőszobába.

- És ez még csak a kezdet, Hyu - mosolyodtam el, miközben magamhoz ölelve az álmatag kisbabát ringattam őt a karomban. - De úgy tűnik, hogy mostmár alszik. Ha éjjel sírni kezd, először felkelsz te megetetni, kérlek?

- Persze, kicsim - felelte Hyunjin, megsimítva először a baba, majd az én arcomat. - Iszonyat édesek vagytok.

- Oké, kivittem a babakádat! - trappolt be a szobámba nagy dérrel-durral apám, mire Hyunjinnal a szánkat kiszámított hirtelenséggel hagyta el egy "shhhh!" féleség. - Jaj, bocsánat! Nemhogy felkel az én kis tündérkém!

- Apa, szeretnénk lefeküdni - szólaltam meg, arra utalva, hogy menjen ki. Valóban szerettem volna betenni a picit az ágyam mellett lévő kiságyba, s végre én is álomra hajtani a fejemet Hyunjinnal.

- Jólvan, jólvan, megyek már - morogta az orra alatt apám. - Jó éjszakát! Becsukom az ajtót, mert bízom bennetek, de nincs tipi-tapi! - kötötte az ebet a karóhoz, majd elhagyta a szobámat, becsukva maga után az ajtót.

- Nézd milyen cukin alszik - mosolyogtam rá Hyunjinra, hiszen a picike olyan édesen szuszogott hozzám simulva, hogy az egyszerűn feledhetetlen élmény volt számomra.

- Gyönyörű - lépett oda hozzánk Hyunjin, nyomva egy apró puszit a kicsi selymes arcocskájára. - Mint az apukája - pillantott ezúttal egyenesen rám.

- Na persze, most úgy nézek ki, mint egy cafat rongy - horkantottam fel. - Na, beteszem Linit a kiságyba - jelentettem ki, majd az elmondásom alapján óvatosan belehelyeztem a kicsit a kiságyba, s gondosan betakargattam őt a bolyhos, rózsaszín kis takarójával. Odatettem a szuszogó kisbaba mellé a plüss macit, majd Hyunjinnal mosolyogva néztük a szépséges kislányunkat.

- Na, mostmár mi is feküdjünk le aludni, hamarosan úgyis sírni fog, és aztán kelhetünk - tette a kezét a vállamra Hyunjin, megsimítva azt.

- De ugye nem eshet ki a kiságyból, vagy valami? Szerinted kényelmesen fekszik? - aggodalmaskodtam a baba és Hyunjin között kapkodva a tekintetemet.

- Minden rendben van vele szerintem, Yongbok. Gyere, feküdjünk le - nyomott egy puszit a buksim tetejére, mire egy halovány bólintás kíséretében bebújtam az ágyba, a jó meleg takaró alá.

Hyunjin is ugyanígy tett, majd leoltotta az éjjeliszekrényen lévő kislámpát, mire sötétség borult a szobámra. Kezemmel reflexszerűen elkezdtem Hyunjin irányába tapogatózni, s örömmel konstatáltam mikor ujjaink összetalálkoztak.

- Bújj ide hozzám, magamhoz akarlak ölelni - suttogta felém a szőke, forró lehelete pedig csiklandozta a nyakamat.

Ezt hallva eleget téve az alfa kérésének közelebb húzódtam hozzá, ő pedig átdobta rajtam a karját, magához ölelve elcsigázott valómat, miközben nyomott egy csókot a nyakhajlatomba, keze pedig a hasamra csusszant, ami viszont már egyáltalán nem tetszett, ezt pedig szóvá is tettem neki.

- Ne...! Undorító a hasamon a lógó bőr... - próbáltam szégyenlősen eltolni az említett kezét a gusztustalannak titulált testrészemről, ő azonban ezt nem hagyta.

- Figyelj Felix; semmi sem undorító rajtad. A legszebb omega vagy az egész világon, s megajándékoztál engem a világ leggyönyörűbb kisbabájával. Számomra mindened tökéletes, kérlek ne aggódj ilyesmiken - nyugtatgatott az alfa lágy hangon, én pedig a biztató szavakat hallva végül hagytam, hogy óvatos mozdulatokkal simogassa a hasamat, hiszen a vágásra még mindig ügyelnem kellett. Fura, de a biztatást hallva már nem éreztem annyira undorítónak a testem...

- Álmos vagyok - ásítottam egyet, hiszen egy újszülött csecsemőről gondoskodni egy napig, őszintén szólva kimerítőbb mint kilenc hónapig a méhemben hordani. - Ne haragudj, hogy nem bírok most tovább beszélgetni. - motyogtam bűnbánóan.

- Dehogy haragszom. Pihenj nyugodtan, Szívem. Nalinit megetetem majd először én - nyomott egy csókot a számra, én pedig csak erőtlenül fúrtam bele a fejemet Hyunjin nyakhajlatába, hagyva, hogy magával ragadjon az álom, miközben lelkemben egyszerűen hosszú idő után csak... boldog voltam. Fáradt, csatakos, kócos és kimerült, de őszintén szólva, kibaszottul boldog.

___

Ha sikerül, akkor ezenkívül még egy részt beiktatok ma, de nem ígérek semmit🥺❤️